52. A látogatás

A vacsoraidő eljötte az egész iskolát a Nagy Terembe csalogatta. Egymás után dulakodva vonultak be a diákok, hogy asztaluknál helyet foglalva minél hamarabb hozzáláthassanak az étkezéshez.

Ebbe a nagy zsibongásba lépett be Valeriana, aki már órák óta úgy érezte a fellegekben jár. Egy dolog mégis feszélyezte: le kell ülnie Daniel mellé.

Lassan tudott csak haladni a tanári asztal felé, mert a diákok keresztül-kasul vonultak előtte. Aztán ahogy tekintetét a célpont felé emelte, meglepődve tapasztalta, hogy megszokott helyén Trelawney professzor ül. A tanárnő óriási szemüvege mögül elmélyülten magyarázott valamit a férfinak. Valeriana egy pillanatra megtorpant, majd a szeme sarkából érzékelte, ahogy a másik oldalon egy sötét köpeny megmozdul.

Perselus felpattanva ültéből a mellette üresen álló székre mutatott. Valeriana a délután úgy gondolta, hogy már nem érheti nagyobb boldogság mint a férfi visszaszerzése, de tévedett. Boldogan indult el az asztalhoz. Az alig észrevehető mosoly a férfi arcán, és megnyilvánulása egyértelműen azt jelentette, hogy most már felvállalja érzelmeit és eddig titkolt viszonyukat. Leült mellé, és kellemes izgatottsággal nézett körül. Sejtette, hogy néhányuknak fel fog tűnni ez a kis jelenet, de arra nem gondolt, hogy az egész terem egy emberként figyeli őket. Elpirult arcát leplezve leszegte fejét, az asztal alatt pedig érezte, ahogy Perselus biztatóan megszorítja kezét. Ez a pillanat maga volt a tökély! Minden kétely, minden fájdalom elillant, és helyébe a tökéletes boldogság telepedett.

A következő napokban pedig csak fokozódott ez az érzés. Valeriana leköltözött Perselus lakosztályába, és most már arra sem kellett figyelnie, hogy nyilvános helyen hogyan néz rá, vagy miként beszél vele.

Az iskola minden szegletében a különös párról beszéltek. Miután kellőképpen kitárgyalták a két tanár románcát, gyorsan terjedtek a hírek a kis jövevényről is, és lassan már esküvőt is emlegettek.

Perselust eleinte zavarta, hogy az egész iskola róla beszél, de aztán Valeriana kedves nyugtatgatása eredményeként hamarosan túltette magát ezen az apró kellemetlenségen. Az esküvőt pedig titokban tervezgették, sőt ki is tűzték a napját, de nem kívántak túl nagy feneket keríteni a dolognak. Valeriana ugyan nem bánta volna, ha álmai esküvője vált volna valóra egy nagyszabású menyegzővel, de azt be kellett látnia, hogy a jelen körülmények nem alkalmasak erre. Így is kérdés volt, hogy Lucius hogyan fogadja majd a hírt, ha egyszer eljut a fülébe. Mert az persze egyikük fejében sem fordult meg, hogy esetleg meghívhatnák a lány keresztszüleit a szertartásra.

A legjobban talán Harry és barátai döbbentek meg a szokatlan kapcsolat miatt. Valerianát egyre jobban megkedvelték, és szokatlan volt számukra, hogy az általuk annyira gyűlölt férfit kell látniuk az oldalán. Nem haragudtak a tanárnőre, mégis sokáig kerülték őt. Nehezen tudtak volna bármit is mondani. Valerianát bántotta ugyan egy kicsit a dolog, de megértette őket, és remélte, hogy idővel majd ők is megbékélnek.

Daniel továbbra is távolságtartó volt, bár egy hét elteltével már legalább szóba állt vele. Nick is napokig rossz szemmel nézte ahogy barátnője vacsora után rendre az alagsor felé vette az irányt, de aztán egy együtt töltött délutánnal Valerianának sikerült kiengesztelnie.

A kellemes napoknak egy reggel a szokásos postával érkező levél vetett véget. Miután Valeriana egyből felismerte a pecsétet, félve nyitotta fel. Szinte sejtette, hogy mi áll majd benne. Keresztapjától eddig csak akkor kapott levelet, ha hívatta.

-         Mit akar? – kérdezte Perselus aggódva, ugyanakkor kissé dühösen, hiszen az a pecsét számára sem volt ismeretlen.

-         A hétvégén oda kell mennem – felelte Valeriana határozottan, majd összehajtotta a pergamenlapot, és zsebébe csúsztatta.

A hely nem volt alkalmas, hogy részletesebben megtárgyalják a problémát, így a többiekkel együtt inkább felálltak, majd csatlakoztak a kifelé áramló tömeghez. Hamarosan kezdődött az első óra, így igyekezniük kellett tantermeik felé.

Miközben a másodikosok egy egyszerű bájital elkészítésével bajlódtak nem túl nagy sikerrel, Valeriana csak arra tudott gondolni, hogy vajon mit akarhat tőle keresztapja. Talán fülébe jutott állapota és Perselussal folytatott kapcsolata, most pedig nemtetszését akarja tudtára hozni? Hiszen semmi joga nincs ebbe beleszólni! Arra nem gondolt, hogy az elkobzott Hébé virága miatt sürgetné a találkozót, hiszen már több mint egy hét is eltelt azóta, az éjszaka óta. De akkor miért?

-         Tanárnő! – szólt többedszerre az egyik hollóhátas lány aggódó arcot vágva üstje fölött. – Valami baj történt…

-         Igen Liliana, egy kicsit több macskakarmot tettél bele a kelleténél! – nézett bele Valeriana felocsúdva mélázásából a lány üstjébe, amiben furcsa állagú főzet rotyogott. – Legközelebb jobban figyelj oda az adagolásra.

Azzal egy pálcasuhintással eltüntette a kétes elegyet, mire szegény lány majdnem sírva fakadt. Valeriana türelmetlen idegességgel csörtetett ki a katedrához.

-         A következő órán is ezzel a bájitallal fogunk foglalkozni. – mondta olyan szigorral, amit nem igazán szoktak meg tőle a diákok. – Addig nézzétek át a pontos hozzávalókat, és azok mennyiségét, no meg a helyes sorrendet. Ezenkívül egy oldalas dolgozatot kérek a főzet hatásairól, mellékhatásairól és felhasználási területeiről. Most pedig menjetek!

Mivel hátra volt még vagy tíz perc az órából, a diákok egy kicsit félszegen kezdtek kiszállingózni a teremből. Valeriana alig bírta kivárni, hogy végre magára maradjon. Mivel ezután lukasórája volt, lement alagsori lakosztályukba.

Ott újból elővette a levelet, és ismét elolvasta, de most sem bírt mást is kivenni a sorok közül, minthogy szombaton ott kell lennie. Annyira szeretett volna már túllenni ezen a találkozáson, vagy talán az lett volna  a legjobb, ha valahogyan megállíthatná az időt, hogy a jelen boldogságát ne zökkenthesse ki semmi.

Odament az ablakhoz, és kinézett az ősz színeiben pompázó tájra. Olyan szép, és nyugodt volt most minden! Miért kell mindig történnie valaminek, hogy mindezt elrontsa?

-         Nem érzed jól magad? – lépett be az ajtón Perselus. – A diákok mondták, hogy hamarabb fejezted be az órádat.

-         Nincs semmi bajom, csak… csak nem volt türelmem hozzájuk. – felelte Valeriana őszintén.

Perselus nem szólt semmit, bár legszívesebben megfedte volna kedvesét. Micsoda dolog az, hogy egy tanár azért fejezi be hamarabb a tanítást, mert nincs türelme az ügyetlen diákokhoz. Természetesen ő maga is érzett már ilyet, de akkor rendszerint büntetőfeladatokat osztogatott. Persze Valeriana mentségéül szolgált várandósága, hiszen ilyenkor általában elnézőbb az ember. Csendben odalépett hát a lányhoz. Ekkor vette észre kezében Lucius levelét.

-         Nem engedem, hogy elmenj! – mondta, mintegy folytatva a reggelinél megkezdett beszélgetést. Most jött csak rá, hogy mi okozta Valeriana rosszkedvűségét.

-         Tudod, hogy nem tehetek mást! – nézett Valeriana a férfira. – Amíg a Nagyúr ereje nem tér vissza, nem hiszem, hogy van félnivalóm.

-         Lucius se kevésbé veszélyes! – aggódott tovább Perselus.

-         Nem hiszem, hogy ártana nekem! – legyintett Valeriana. - Csak tudnám, hogy mit akar! Szerinted tud rólunk?

-         Meglehet – felelte Perselus kurtán. – Veled megyek!

-         Igazán nem szükséges! Nem lehet tudni, hogy miként reagálna a megjelenésedre!

-         Eddig sem örültem, amikor odamentél, de most, hogy tudom a Nagyúr számára micsoda kincs lehetsz mint Dumbledore unokája, komolyan féltelek! – ölelte magához Perselus a szeretett nőt.

-         Nem lesz semmi baj! Nem hiszem, hogy ez a látogatás rosszabb lehetne, mint az eddigiek! – mondta Valeriana saját magát is megnyugtatva szavaival.

A szombat pedig ugyan csigalassúsággal, de elérkezett. Perselus egészen Roxmorts határáig kísérte Valerianát, ahol aggódva nézte, ahogy hopponál. Legszívesebben azonnal utánament volna. Nem volt biztos benne, hogy ezzel jót tenne, így lassan visszasétált a Roxfortba, hogy ott az alagsori szobában töltse az egész napot.

Valeriana már sokszor járta meg ezt az utat, és valahányszor közeledett a díszes vaskapu felé, mindig félelem és bizonytalanság töltötte meg szívét. Gépiesen becsúsztatta kezét az oroszlán száján, majd fogadta a kőmanó köszöntését, és belépett a nyikorogva kinyíló vaskapun.

-         Valami baj van az egyik magzattal? – szólt a szobor Valeriana után, aki riadtan kapott pocakjához. Hirtelen eszébe sem jutott az éjszaka, amikor sikerült félrevezetnie a manót, csak gyermekére tudott gondolni.

-         Ö… hát tévedtem az ikerterhességet illetően. – vágta ki magát gyorsan, amikor rájött, hogy mire is céloz a manó.

-         Én viszont sohasem szoktam tévedni! – mondta az sértődött szigorúsággal.

-         A terhesség mégiscsak más helyzet nem? – próbálkozott Valeriana, miközben agytekervényei csak úgy pörögtek, hogy újabb magyarázatot találjon.

-         Lehet… - gondolkodott el a manó. Úgy tűnt sikerült kellőképpen összezavarni, amit viszont nem nagyon akart kimutatni. Inkább magába roskadva tovább eresztette a megkönnyebbülten fellélegző Valerianát.

Tudta, hogy csak szerencséjén múlt, hogy a manó nem kötekedett tovább, vagy esetleg nem értesített azonnal urát a csalfaságról. Kissé megkönnyebbülve, ugyanakkor fokozott izgalommal lépkedett a színes avartakarón a ház felé.

Odabent, mint mindig, most is Mimi fogadta, majd kedvesen a szalon felé kalauzolta.

-         Jól vagy kedvesem? – ölelte át Narcissa keresztlányát, és arca mellett cuppantott egyet a levegőben.

-         Igen, köszönöm – felelte Valeriana, és szemével keresztapját kereste.

-         Lucius is mindjárt jön, csak egy kis dolga támadt. – mondta Narcissa sejtve Valeriana kutakodó tekintetének célját. – Gyere üljünk le addig! Mesélj, hogy viseled a terhességet? Milyen érzés?

Valeriana zavartan követte csacsogó keresztanyját a kanapéig, ahol leültek egymás mellé. Narcissa minden apró részletre kíváncsi volt, ami a terhességgel kapcsolatos testi változásokat jellemezte. Valeriana kénytelen volt faggatózó keresztanyjának olyan dolgokról is beszélni, amiről valószínűleg önszántából senkinek nem mesélt volna. Mégis igyekezett készséggel kielégíteni Narcissa kíváncsiságát. Most megint egészen közel érezte magához, és remélte, talán ezt kihasználva rákérdezhet nála néhány dologra.

-         Köszönöm, hogy segítettél nekünk keresztanyám! – mondta, amikor végre kis levegőhöz jutott két kérdés között.

-         Nem tudom miről beszélsz! – húzta ki magát Narcissa, arcára a közöny álarcát öltve.

-         Draco…

-         A fiam meghalt! – hangja szigorú és rideg volt.

Valeriana kissé összezavarodott. Akkor éjszaka Narcissa olyan más volt!

-         Bántott téged? – kérdezte halkan.

Narcissa nem válaszolt, és Valeriana ezt igenlő válasznak fogta fel. Sajnálat fogta el keresztanyjával szemben. Micsoda élete lehet egy olyan férfi mellett, mint Lucius Malfoy!?

-         El kellett volna jönnöd! – mondta aztán, miközben keresztanyja érzelemmentes arcát figyelte.

-         Nekem az uram mellett a helyem! – igen, ezt Valeriana már hallotta egyszer.  De vajon mi van a szavak mögött?

-         Keresztanyám, valamit szeretnék még kérdezni… - kezdett hozzá Valeriana nehezen.

-         Valeriana! Hát megjöttél! – jelent meg a szalonban Lucius, lehetetlenné téve, hogy Valeriana feltegye a számára fontos kérdést. Hangja most ridegebb volt, mint bármikor. Meg sem próbálta kedvességgel fűszerezni azt.

-         Keresztapám! – pattant föl Valeriana.

Lucius a szokásos ölelés helyett tenyerét Valeriana gömbölyödő pocakjára tette, amit bő pulóver igyekezett eltakarni.

-         Szóval igaz! – konstatálta Lucius kutakodó tapintásának eredményét. – Hányadik hónapban vagy?

-         A negyedikben – felelte Valeriana, és érezte ahogy reszketni kezd. Határozottan rettegett keresztapja kiszámíthatatlanságától. Most már ő is érezte, amit Perselus mondott: ő sem kevésbé veszélyes, mint a Nagyúr.

-         Az is igaz, hogy Perselus Piton az apja? – szegezte Valerianának Lucius az újabb kérdést.

-         Igen – felelte halkan félve keresztapja reagálásától. Fogalma sem volt, hogy ez jó, vagy rossz hírnek számít, hiszen tudta, Perselus helyzete bizonytalan a halálfalók között.

-         Jobbat is választhattál volna! De legalább aranyvérű! - vetette oda Lucius undorral. – Gyerünk ebédelni!

A két nő némán követte az ebédlőbe, ahol rövidesen neki is láttak az étkezésnek. Valeriana csak turkálta az ételt, pedig az étvágyával sohasem volt gond. Sőt mióta terhes volt, talán még több étel befogadására volt képes. Most viszont képtelen volt egy falatot is lenyomni a torkán.

-         Legalább elvesz feleségül, ha már gyereket csinált neked? – kérdezte Lucius két falat között. Narcissa egy pillanatra rosszallóan nézett férjére, de aztán inkább elmerült a hús feldarabolásában.

-         Igen – felelte halkan Valeriana. Olyan kellemetlen volt ez a faggatás!

-        Remélem nem várjátok, hogy áldásomat adjam rátok! – mondta Lucius gúnyosan, miközben száját úgy húzta el, mintha citromba harapott volna a finoman fűszerezett rostélyos helyett.

Valeriana válasz helyett inkább a szájába erőltetett egy darab burgonyát.

-         Nem gondoltam volna, hogy az öregekre buksz! – folytatta Lucius tovább kínozva Valerianát minden egyes szóval. – Hát nincsenek fiatalok a környezetedben, hogy pont ezt a lesüllyedt alakot kellett az ágyadba engedned?

-         Szeretem őt! – nézett most már Valeriana keresztapjára remélve, hátha sikerül valahogyan véget vetnie ennek a kegyetlen beszélgetésnek.

-         Valóban? – húzta fel szemöldökét hitetlenkedve Lucius.

-         Szedjél még egy kis zöldséget! – szólt közbe Narcissa. Őt is bántotta férje rideg viselkedése. – Sok vitaminra van szükséged!

-         Te már csak tudod! Igaz Narcissa? – torkolta le Lucius felesége próbálkozását.

Narcissa állta férje átható tekintetét egy darabig, majd újból tányérja felé fordult. Célját mégis elérte: a továbbiakban Lucius nem folytatta Valeriana kínzását.

Az ebéd végeztével azonban, mint mindig magával hívta keresztlányát a dolgozószobába. Valeriana már furcsállotta volna, ha nem így történik. Belépett az ismerős helységbe, majd már éppen leülni készült szokásos helyére, amikor Lucius pálcamozdulatára az egyik könyvespolc kontúrjai elhalványodtak, és egy lejárat vált láthatóvá.

-         Gyere! – mondta Lucius intve keresztlányának.

Valeriana félve követte a férfit, hiszen fogalma sem volt hova vezet a csigalépcső. Azt viszont már megtanulta, hogy Lucius titkainak ritkán van jó vége.

A pár lépcsőfok egy folyosóra vezetett, melyet fáklyák hosszú sora világított meg. Valeriana csendben lépkedett keresztapja után. Egyik folyosó követte a másikat. Egy idő után úgy tűnt Valeriana számára, mintha már járt volna erre. Aztán, amikor hirtelen kanyarral egy újabb folyosóra értek, már tudta is, hogy hol járnak.

-         Hova megyünk keresztapám? – kérdezte bátortalanul. Szíve gyorsan vert az izgalomtól. Félt, hogy rossz vége lesz ennek a kiruccanásnak.

-         Majd meglátod! – felelte Lucius kurtán.

Lassan elérték azt a falszakaszt, ahol Draco titkos járatának nyílása rejtezik. Valeriana testét hirtelen kínzó forróság öntötte el. Talán keresztapja rájött, és azt akarja megmutatni! Lucius hirtelen megtorpant, és vele együtt a már reszkető Valeriana is. Félve nézett fel a feléje forduló férfira. Arca sápadt volt, s a mögötte világító fáklya  kísérteties fényt varázsolt köré. Valeriana várta, hogy keresztapja felfedi a bejáratot, kezét reszketve pocakjára tette, mintha meg akarná védeni a magzatot a következő eseményektől.

-         Valeriana! Tudod, hogy úgy szeretlek, mintha a lányom lennél! – mondta Lucius a nyílás feltárása helyett. – Apád nagyon jó barátom volt, édesanyádat pedig őszintén tiszteltem! Ugye te nem okoznál akkora fájdalmat nekik, mint amekkorát Draco okozott nekem… Elárult és képes volt meglopni! Ne próbálj mentegetőzni! Tudod nagyon jól miről beszélek! – Valeriana elkerekedett szemekkel figyelte keresztapja szavait. – A laboratóriumomba rajtam kívül csak ő mehet be…Persze azt nem gondoltam volna, hogy képes lesz kijátszani a kapuőröket, noha sok mindenre megtanítottam…Most már tudom, hogy nem kellett volna! De volt vele még valaki, akit egy bűbáj védett, amit várandós anyákra szoktak bocsátani…

Lucius mélyen belenézett Valeriana szemeibe, aki megsemmisülve hallgatta keresztapja leleplező vádjait. Hát rájött! Most már tudja, hogy Draco és ő volt, aki elrabolta Hébé virágát! Úgy érezte itt a vég, lebukott. De nem lehet! Nem adhatja meg magát! A gyermeknek, aki tenyere alatt pihen mit sem sejtve, még szüksége van rá! Igen, erősnek kell lennie! Erejét összeszedve állta a kék szemek igézetét, ahogy hatoltak egyre mélyebbre keresve féltett titkait. De nagyapjának igaza volt. Lucius tényleg nem volt túl járatos a legilimenciában, így könnyedén irányíthatta a gondolatmenetet a kedvező irányba.

Hamarosan elégedetten szakította meg Lucius a szemkontaktust.

-         Azért vigyázz mit csinálsz! Nehogy túlzásba vidd a szereped nagyapád mellett! – mondta Lucius, miközben még mindig Valeriana arcát vizsgálta. – És ha már Piton közelében vagy, jó lesz ha rá is figyelsz! Ne kelljen csalódnunk benned! Most pedig várj itt!

Valeriana ideges remegéssel figyelte, ahogy Lucius továbbhalad a folyosón. Most már biztos volt, hogy nem Draco rejtett járata miatt tértek le ide mélyre a föld alá. Valerianának eszébe jutott, hogy akkor éjszaka mielőtt ismét beléptek volna a titkos folyosóra, a Nagyúr hangját vélték hallani innen nem messze.

Látta keresztapját a folyosó végén egy ajtó mögött eltűnni. Ekkorra már össze is rakódtak a kis mozaiklapok fejében. A Nagyúrhoz kell mennie! Ezért hozta ide keresztapja.

Ezt nem akarta! Annyira szeretett volna elmenekülni. De jó lett volna tudni, hogy hol is van az a járat, és hogyan lehet megnyitni. Azon keresztül könnyű szerrel elmenekülhetne! De aztán eszébe jutottak Perselus szavai: „Soha ne szegülj szembe vele!”. Pedig ha most elfutamodna a Nagyúr elől, akkor az biztosan ezt jelentené. Most pedig nem csak saját maga, hanem a gyermek miatt sem engedhette, hogy gyengesége miatt életbe lépjen az átok. Várt hát, hogy keresztapja visszatérjen, és ura elé vigye.

Nem kellett sokáig várnia. Lucius kimért léptekkel, szigorú ábrázattal közeledett felé.

-         Gyere! Látni akar! – mondta, mikor a reszkető sápadt lány mellé érkezett.

Valeriana nem szólt, nem kérdezett semmit, hiszen tudta ki vár rá odabent. Csendben követte keresztapját, miközben igyekezett felkészülni a rá váró látványra, és az érzésre, ami mindig kellemetlenül hatalmába kerítette valahányszor a Nagyúr közelében volt.

Elképzelte maga előtt az aszott arcot, a csontvázszerű koponyát, a csontos hosszú ujjakat végén a karom hosszúságú körmökkel, és már szinte az orrában érezte az ismerős kellemetlen bűzt, ami mindig körüllengte a szörnyű testet. Ez volt a Nagyúr, akitől mindenki rettegett. Külsőre szánalmas volt, de az erő és a hatalom, ami belőle áradt megrémisztve alázatra utasította az embert. A szemei, a szemeitől félt Valeriana a legjobban. Szinte a tekintetével korbácsolta, utasította szolgáit, akik készséggel teljesítették minden kívánságát. Mit is tehettek volna mást? Ezekkel a szemekkel nem lehet felvenni a harcot! Az ember belsejébe hatolnak, kiszívják a lelket és az emlékeket, amik az egyént egyedivé teszik. De ezt ő nem engedheti! Meg van rá a képessége, csak élnie kell vele! Remélte, hogy a gyengeség, amitől Harry támadása óta a Nagyúr szenved, majd megkönnyíti  dolgát, és ez a látogatás mégsem lesz olyan veszélyes, mint amennyire tart tőle. Számított rá, hogy a látvány valószínűleg nem lesz barátságosabb, mint korábban, hiszen az átok talán testiségében is kárt tehetett. Egy vén és beteg öregemberre számított, aki valószínűleg ágynak esve tengeti napjait. Pont ezért furcsállotta, hogy a Nagyúr szörnyű állapota ellenére látni óhajtja őt. Elbizonytalanította a kétely.

Nagy levegőt vett hát, és belépett az előtte kitárt ajtón. A szoba egyszerű berendezésű volt, de tágas.  A fal melletti ágy bevetetten állt. Szeme a fekhelyről a kandalló felé siklott, ahol a Nagyúr állt neki háttal, fekete köpenyben, melynek csuklyája fejét takarta.

Valeriana rosszat sejtett. Talán még szörnyűbb állapotban van, mint számított rá? Talán azért palástolja külsejét a sötét ruházattal? Most már mindenre fel volt készülve. Csendben várta, hogy a Nagyúr megforduljon, vagy legalább hozzászóljon.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.