55. fejezet

A nagy nap

A pár nap, ami elválasztotta  a hét végétől, kivételesen rendkívül gyorsan telt el, mert a téli szünet közeledtével Valeriana egyre több dolgozatot íratott szegény diákokkal. Persze a kijavítatlan irományok aztán magasan tornyosultak a díszes íróasztalon, amit Perselus kegyesen átengedett neki. A férfi pedig akárhányszor elment a méretes kupacot tartalmazó asztal mellett, rosszallóan jegyezte meg, hogy nem lehet a végtelenségig elodázni a kijavításukat. Végül Valeriana egyik délután nekiállt, és fárasztó munka eredményeként másnap estére végzett az utolsó dolgozattal is. Akkor pedig megfogadta, hogy ebben a tanévben egyetlen diákkal sem írat többet.

Ahogy közeledett a szombat reggel, egyre izgatottabb lett, amit valószínűleg a pocakban rejtező kis élet is érzékelt, és ennek nyilvánvaló jelét is mutatta. Valeriana nem győzte simogatva nyugtatgatni a fickándozó magzatot.

Az utolsó pillanatban még eszébe jutott, hogy Draconak úgy tudna örömet szerezni, ha Hermionét is magával vinné. Így elkérte nagyapjától hétvégére a lányt, aki hálásan fogadta el az invitálást.

Mivel a nyár folyamán Hermione is letette a hopponálási vizsgát, nem okozott problémát a közlekedés. Szombat reggel a megbeszélt időben mindketten nagy izgalommal várták az igen furcsa kinézetű ház ajtaja előtt, hogy Mrs. Weasley kinyissa azt.

Zavartan léptek be mindketten a lelkesen csacsogó nő után. Hermione, aki már többször járt az Odúban, ugyanolyan zavarban volt, mint tanárnője, hiszen mostani látogatása teljesen más természetű volt, mint ezelőtt.

Valeriana alig tudott körülnézni a kissé zsúfolt lakásban, máris gyors léptek trappolását lehetett hallani, aminek okozója hamarosan meg is jelent előttük.

-         Sziasztok! – állt meg előttük Draco izgalomtól kipirult arccal. Mivel Valeriana előző nap küldött levelében megírta, hogy Hermione is vele jön, nem érte meglepetés, amikor meglátta  a lányt.

-         Na kedvesem, akkor lássunk egyből munkához, mert holnapra végeznünk kell! – mondta Mrs. Weasley, akinek figyelmét nem kerülte el a két fiatal között elmélyült szemkontaktus.

Draco tétován lépett Hermione elé, és megfogta kezét, a lány pedig elpirulva mosolygott fel rá. Ha valaki olyan nézte volna őket, aki nem tud a kapcsolatukról, akkor azt hihette volna, hogy szerelmük még csak most bimbódzik. Pedig ezen már rég túl voltak! Mégis most, ennyi idő után furcsa volt így állni egymással szemben, újra érezni azt, amit akkor éreztek. A tekintet, az érintés a régi volt, mégis egy kicsit új. Úgy mustrálgatták egymást, mintha most látták volna a másikat először.

-         Előkészítettem több divatlapot, és azt hiszem néhány megfelelőt is találtam, csak ki kellene választani a legjobbat! – karolt bele most már Mrs. Weasley a megkövülten álló Valeriánába, és a nappali felé rángatta, miközben hátraszólt a fiataloknak. – Menjetek, levegőzzetek egy kicsit kedveskéim!

Valeriana némán követte a határozott asszonyságot, aki máris kényelembe helyezve őt, leültette a kanapéra. Még arra is volt gondja, hogy párnákkal támassza meg hátát, bármennyire is tiltakozott ellene.

Ezután valóban több divatlapot is nyomott a kezébe, amik rémesebbnél rémesebb menyasszonyi ruhákat tartalmaztak. Amikor Valeriana titokban megnézte az újságok évszámát, már rá is jött, hogy miért. A folyóiratok ugyanis mind legalább húszévesek voltak. 

Valeriana zavartan mosolygott egy-egy javaslatra, és megborzongott, amikor elképzelte magát az egyes ruhákban. Egyre jobban tisztába lett vele, ha nem akar ezek közül valamelyikben díszelegni a saját esküvőjén, akkor őszintén kell beszélnie a túlságosan is lelkes nővel.

-         Mrs. Weasley…

-         Mondtam, hogy szólíts csak Mollynak, mint mindenki! – mosolygott vissza a nő, és hangosan lapozott egyet a megsárgult újságban.

-         Szóval… Molly, én úgy gondoltam, hogy nem menyasszonyi ruhában esküdnék… - Valeriana azonnal elnyelte mondanivalójának végét, mert a nő úgy elsápadt, hogy azt hitte, menten elájul.

Ezután pedig olyan védelmi szónoklatot tartott a menyasszonyi ruhák fontosságáról, hogy Valeriana kénytelen-kelletlen elfogadta, hogy tervezzenek együtt egy olyan ruhát, amiben ő is jól érzi magát.

A tervezés nem volt túl könnyű, mert mindketten mást akartak, de most már Valeriana igyekezett nem engedni az akaratos nőnek. Végül mire eljött az ebéd ideje, megszületett a mű.

-         Na, akkor pihenjünk egyet! – mondta Mrs. Weasley elégedetten felsóhajtva az elkészült tervet az asztalra letéve. – Szólj kérlek Draconak és Hermionénak, hogy jöjjenek ebédelni!

Valeriana feje már kisé zsongott vendéglátója túlzott nyüzsgésétől, így boldogan lépett ki a levegőre. Az idő már hetek óta nem volt annyira kellemes, mint ezen a novemberi szombaton. A magasan járó Nap kellemesen melegítette át kabátját.

Ahogy egyre közelebb került a nem messze álló fiatalokhoz, már látta, sőt hallotta is, hogy azok ketten nem csak állnak egyszerűen, hanem hangosan veszekednek. Valeriana el sem tudta képzelni, hogy min tudnak azok ketten így összeveszni, amikor kilenc hónapja csak egyszer, egy pillanatra találkoztak. Már kezdett aggódni, hogy talán mégsem kellett volna csak úgy, saját szakállára magával hozni a lányt. Lehet, hogy megváltoztak ez idő alatt az érzéseik?

Azonban, ahogy észrevették a közeledő nőt, abbahagyták a veszekedést, és egymásba karolva, mosolyogva néztek rá. Valeriana megnyugodott, de azért sokáig nem tudta kiverni fejéből a látottakat.

A gyorsan elfogyasztott ebéd után Mrs. Weasley azonnal munkához látott. Draco és Hermione egy darabig még a konyhában pusmogott, majd felvonultak az emeletre Valeriana szúrós tekintetének kíséretében.

-         Hát, igen! Elég szokatlan páros! – mondta Mrs. Weasley, akinek figyelmét nem kerülte el a ruha szabása közben sem Valeriana aggódó arckifejezése. – Mindig úgy gondoltam, hogy Hermione vagy Ront, vagy Harryt fogja választani… De egy Malfoy! Most persze már látom, hogy Draco mennyire más, mint az apja, és már tudom is, hogy miért. Az emberek úgy gondolják, hogy csak a neveltetés számít, pedig ez nem így van! Az a meghatározó, amit szüleinktől, nagyszüleinktől öröklünk!

Valeriana csendben hallgatta a nőt, aki szorgosan vagdosta a finom anyagot megfelelő darabokra. Teli gyomorral kicsit elálmosodva követte a mozdulatokat, míg a hangok már csak egészen tompán jutottak el agyáig. Gondolatban nagyon messze járt. Egyszer a múltban, szüleit próbálta elképzelni, másszor pedig a jövőt kémlelte azon töprengve, hogy az ő gyermeke vajon milyen tulajdonságokat fog örökölni kettőjüktől.

Egy idő után arra eszmélt fel, hogy Mrs. Weasley már témát váltott, és valamelyik szülését részletezi nagy pontossággal. Ez a téma újból érdekelni kezdte Valerianát, és csak úgy itta a már tűvel, cérnával dolgozó nő szavait. Mire Ron születésének körülményeit ecsetelte, Valeriana már komolyan tartani kezdett attól a naptól, amikor majd neki kell világra hoznia gyermekét. Végül remélte, hogy a pici minél tovább odabent akar majd maradni.

A vacsora kellemesen telt  el. Mr. Weasley is megérkezett, hogy a vendégekkel együtt tölthesse az estét. A két fiatal pedig már teljesen feloldódott, és ugyan többször villantottak szerelmes pillantást egymás felé, könnyed beszélgetésbe elegyedtek  vendéglátóikkal és Valerianával.

Mrs. Weasley ragaszkodott hozzá, hogy Valeriana korán ágyba kerüljön, mondván, hogy egy várandós nőnek sokkal több pihenésre van szüksége. Hermionéval az ikrek szobájába lett elszállásolva. Csak mikor lefeküdt a melegítő bűbájjal kellemessé tett ágyba, érezte a megmagyarázhatatlan fáradtságot, hiszen egész nap nem csinált semmi különöset.

Már majdnem elaludt, amikor a másik oldalon fekvő Hermione váratlanul megszólalt.

-         Tanárnő kérdezhetek valamit?

-         Hát persze! – vágta rá Valeriana álmosan.

-         Milyen az első alkalom?

Valeriana szemei elkerekedtek. Csak remélni tudta, hogy a kérdés mögött teljesen más rejtezik, mint amire ő gondol.

-         Mi… milyen első alkalomra gondolsz? – kérdezte félve, és már próbálta magában megfogalmazni a kitérő választ.

-         Hát, amikor egy fiú, meg egy lány… tudja…! – magyarázkodott Hermione.

A sötétben szerencsére egyikük elvörösödő arca sem látszott.

-         Nem hiszem, hogy én lennék a legalkalmasabb személy arra, hogy felvilágosítson! – próbálkozott Valeriana, hátha eltérítheti a lányt kíváncsi szándékától.

-         Anyáék is mindig kitérő választ adtak, ha erről kérdezősködtem, most pedig ráadásul nagyon messze vannak. – mondta Hermione, hangjával noszogatva tanárnőjét az együttműködésre.

-         Talán Draco erősködik? – kérdezte Valeriana nővérként, anyaként és aggódó tanárnőként egyszerre.

-         Nem…csak…én…szóval…hát…A tanárnő mikor volt először fiúval? – bökte ki Hermione a határozott kérdést, ami igencsak meglepte a másik ágyon hirtelen felülő nőt.

Valeriana törökülésbe húzta fel lábait, kezét pocakjára tette. Szemével megpróbálta az enyhe fénynél kivenni Hermione arcát. Most hirtelen úgy érezte, mintha már nem is tanítványa, hanem mint barátnője feküdne a lány vele szemben könyökére támaszkodva.

-         Azt hiszem körülbelül annyi lehettem, mint te most. – felelte kis tanakodás után.

-         És, milyen volt? – csillant fel Hermione szeme.

-         Nem hagyott bennem mély nyomokat… - emlékezett vissza Valeriana elmélázva. – Életem első és egyetlen házibuliján voltam. Azt hittem ez is hozzá tartozik… Most már tudom, hogy jobb lett volna olyan fiúval, akit igazán szeretek…

-         Parvati azt mondja, hogy először nagyon fáj. – igyekezett Hermione további részleteket is kiszedni az óvatosan megnyíló tanárnőből.

Valeriana csodálkozva nézett Hermione sziluettjére. Ezekre a lányokra még sohasem gondolt úgy, mint érett nőkre. Pedig hát testileg valóban közel jártak a felnőttek érettségéhez. De lelkileg? Olyan fiatalok, olyan gyerekek még!

-         Tényleg fáj? – kérdezett újból Hermione, miután nem kapott választ erre a roppant fontos kérdésre.

-         Igen – felelte őszintén Valeriana. – De ez a fájdalom csodálatos tud lenni, ha nagyon szereted a másikat, és ő is viszont. Ha ő figyelmes és kíméletes, mindez megszépülhet, és nem a fájdalom lesz, ami leginkább megmarad benned.

Hermione csendben hallgatta, és raktározta el magában tanárnője szavait.

-         Ne hamarkodjátok el! – tette még mondanivalójához Valeriana.

Tanárnő és diák, akkor este barátnőkké váltak, és bár látszólag Hermione nyert ebből többet, mégis Valeriana számára jelentett rendkívül sokat.

Másnap a ruha már ebéd előtt elkészült egy kis varázslat, és Mrs. Weasley szorgos kezeinek köszönhetően. Amikor Valeriana felvette, és megállt a szülői hálószoba hatalmas tükre előtt, már egyáltalán nem bánta meg, hogy engedte magát rábeszélni. A finom selyemből készült ruha mell alatt enyhén bővülve rejtette a gömbölyű pocakot szinte annyira, hogy idegen talán nem is sejthette volna titkát. Hímzett csipkéből készült ujja körbeölelte karját. Egyszerűen csodálatosnak találta a ruhát, és már alig várta, hogy ott állhasson benne Perselus mellett.

Az egy hét nagyon lassan telt el. A ruhát pedig csak emlékezetében próbálta feleleveníteni, mert Mrs. Weasley nem engedte ki kezei közül, nehogy a leendő férj esetleg meglássa azt.

Az esküvői szertartást hosszú tanakodás után a Roxfort egyik dísztermébe tervezték. Ugyanis ez a hely tűnt egyedül  a legsemlegesebbnek, és a legbiztonságosabbnak. Ezen a szombaton volt a Karácsonyi szünetet megelőző roxmortsi hétvége, így a szertartás ideje alatt igen kevés diák tartózkodott az épületben. A terembe pedig csak a meghívott vendégek léphettek be. Azok sorába pedig néhány rendi tag, és a tanár tartozott. Még Daniel is ott ült az egyik sorban, és várakozott a többiekkel együtt.

Már fél óra is eltelt a kiírt időpont óta, és a fiatal pár még nem volt sehol. Egy idő után mindenki feszengeni kezdett, és egymást kérdezgették találgatva, hogy hol lehetnek. Miután még az ebédnél is látták mindkettőt, végképp nem értették a dolgot.

A legidegesebb mégis Dumbledore szobájában fel-alá járkáló Valeriana volt. Ebéd után látta utoljára Perselust, amikor mindketten elindultak, hogy külön-külön felkészüljenek a nagy pillanatra. Valeriana látta a férfin mennyire izgatott, de ezzel ő maga is ugyanígy volt, így különösebb jelentőséget ennek akkor nem tulajdonított.

-         Nem találjuk sehol! – lépett be az irodába Dumbledore.

-         Nem tűnhetett el csak úgy az esküvője napján! – csattant fel aggódva Mrs. Weasley, aki nem győzte megnyugtatni az izgatott mennyasszonyt.

-         Lehet, hogy meggondolta magát…- adott hangot Valeriana legnagyobb aggodalmának.

-         Ez nem vallana rá! – mondta Dumbledore őszinte meggyőződéssel.

-         Lehet, hogy valami baja történt? – tördelte kezét Valeriana tovább.

-         Mondott valamit? El kellett mennie valahova? – kérdezte a semmivel sem kevésbé aggódó igazgató.

-         Lement ő is átöltözni… Gondolod, hogy nincs a Roxfort területén? – nézett Valeriana félve nagyapja szemeibe.

-         Attól tartok, hogy így van – felelte Dumbledore.

-         Miért ment el pont most? – gondolkodott el Valeriana, és az egyik ablakhoz lépett.

Lenézett az üres parkra, ami a november végi komor égbolt alatt meglehetősen szürkének és kopárnak tűnt. Mit nem adna most, ha megpillanthatná Perselus sötét köpenyét a park végében közeledni! De nem volt ott senki. Üresen tátongott fenyegetően figyelmeztetve, hogy magára maradt. Itt áll menyasszonyi ruhában, a vőlegény pedig nincs sehol! Egyáltalán nem így képzelte el az esküvőjét!

-         Dumbledore professzor! – szakította meg Lupin hirtelen megszólaló hangja keserű gondolatait.

Az ablaktól elfordulva megpillantotta a férfi fejét lebegni a kandallóban.

-         Professzor úr! – szólt ismét Lupin. – Megjött, és önnel szeretne beszélni!

-         Jól van? – lépett Valeriana egészen közel a tűzhöz, úgy hogy Lupin ijedten hátrált egy kicsit.

-         Igen – felelte a férfi, de kerülte a lány tekintetét.

-         Megyek máris Remus! – mondta Dumbledore, és kisietett az ajtón. Vele együtt Lupin lebegő feje is eltűnt.

-         Mégis meggondolta magát! – fakadt ki elkeseredetten Valeriana.

-         Nyugodj meg kedvesem! – ölelte át Mrs. Weasley a már zokogó lányt. – A végén még elmosódik az arcodon a festék!

-         Nem kellek neki! – zokogott tovább Valeriana.

-         Nem hiszem, hogy erről van szó! – próbálta a vörös hajú nő tovább vigasztalni.

-         Akkor miért nagyapával akar beszélni?

-         Biztosan meg van rá az oka!

Valeriana csak csendben sírt tovább Mrs. Weasley vállán, alaposan eláztatva annak hatalmas virágokkal díszített selyemruháját.

-         Valeriana, Molly, gyertek! Várunk titeket! – jelent meg újból Lupin feje a tűzben, mire a két nő riadtan vált el egymástól.

-         Perselus? – nézett Valeriana könnyes szemeivel a férfira.

-         Itt áll készen a ceremóniára! – felelte Lupin, és már el is tűnt.

-    Na látod kedvesem! – csacsogott megkönnyebbülve Mrs. Weasley. - Mondtam, hogy minden rendben lesz! Gyere menjünk, mert a vőlegény vár rád!  

Mrs. Weasley megigazította Valeriana haját, ruháját, majd óvatosan egy zsebkendővel megtörölgette arcát. Végül egy széles mosollyal próbált a lányba lelket önteni.

Valeriana már annyiszor megtette az utat az emeletről a  földszintig, most mégis végtelenül hosszúnak tűnt az út. Mikor megérkeztek a teremhez, melynek ajtaja gyönyörűséges virágokkal volt feldíszítve, hirtelen megtorpant, és a kis csokrát szorongatva vett egy nagy levegőt. Ahogy kinyílt az ajtó, úgy érezte szíve majd kiugrik a helyéről. De igazán akkor dermesztette meg az izgalom, amikor a teremben ülő társaság összes tekintetét magán érezte.

Ha Mr. Weasley nem lép hozzá, hogy mosolyogva karját nyújtsa, valószínűleg képtelen lett volna egy lépést is megtenni. Így viszont a férfiba karolva elindult a két oldalt sorakozó padok között, melyekben megannyi kíváncsi szempár figyelte minden mozdulatát. Olyan zavarban volt, hogy csak idegesen kapta tekintetét hol egyik, hol másik irányba, míg végül megtalálta az egyetlen biztonságot nyújtó pontot: Perselus hívogató szemét. Boldogan merült el a férfi tekintetében. A külvilág megszűnt számára, csak őt látta. Mr. Weasley odakísérte hozzá, majd átnyújtotta neki, mint a  földkerekség legcsodálatosabb kincsét.

Perselus pedig valóban így érezte. A lány, aki már számtalanszor elbűvölte egyszerű, természetes szépségével, most ebben a tökéletes ruhában szinte angyali volt. Egy angyal, aki csodát művelt eddigi komor életével. Bearanyozta minden napját, most pedig ott hordja szíve alatt a legnagyobb kincset, amit ember alkothat.

Ahogy megfogta a hűvös kezeket, érezte  az izgatott remegést és gyengeséget. Finoman megszorította a vékony ujjakat, hogy bíztassa, hogy jelezze készen áll az életét összekötni vele örökre. Egymás tekintetében elmerülve, szinte csak a távolból érzékelték Dumbledore szavait, aki boldogan vezette le az esküvői szertartást. Akkor eszméltek csak fel, amikor a gyűrűt egymás ujjára húzták, és egy fotós lelkesen kattintgatott, hogy ezt a csodálatos és felejthetetlen pillanatot megörökítse a jövő számára. Az első hitvesi csók boldogan csattant el közöttük, de miután Perselus a kábulatból magához térve szembesült az őket körülvevő kisebb tömeggel, már zavartan nézett körül, és fogadta a jókívánságokat.

Az ifjú házasokat elválasztotta egymástól a gratulálók sora. Mindenki szokatlanul szívélyes volt. Úgy tűnt, az esküvői áldás mindenki lelkére jó hatással volt.

Valeriana számára nagy boldogságot jelentett Lupin bocsánatkérése, és Daniel gratulációja. Úgy érezte végre rendeződtek a dolgok, és talán visszakapta barátait is.

Mrs. Weasley a szertartás után könnyes szemmel szorongatta meg Valerianát, és egy borítékot nyomott a kezébe.

-         Majd később bontsd ki! – mondta, miközben Valeriana hosszasan tanulmányozta a  feladó nélküli borítékot.

A nagy zsongás után az ifjú házasok megkönnyebbülve vonultak le az alagsori lakosztályba, mielőtt a roxmortsi kimenőn lévő diákok visszaszállingóznának.

-         Nos Mrs. Piton, mivel szeretné tölteni házasságának első óráit? – kérdezte Perselus a lány kezeit szorongatva, miután beléptek a már félhomályba burkolódzó helységbe.

-         Nagyon sok ötletem van, és mindegyik kapcsolatos Mr. Pitonnal! – mosolygott fel a férfira Valeriana is, aki úgy érezte, még sohasem volt ennyire boldog.

-         Nos, mi lenne, ha a legkellemesebb elfoglaltsággal kezdenénk? – kérdezte Perselus, és hosszan csókolgatta a hívogató bársonyos nyakat.

Valeriana fejét kicsit hátrabillentve adott szabad utat a férfi ajkainak, aminek minden egyes érintésére kellemes bizsergés futott végig a gerincén, majd a lábán egészen a talpáig.

Tulajdonképpen reggel óta nem változott semmi, kivéve azt a közösen kiejtett szót, és az ujjaikon csillogó gyűrűket, most mégis úgy ölelték egymást, mintha először tennék. Kapcsolatuk ilyen magas fokú megpecsételése kellemes érzést és biztonságot keltett mindkettőjükben.

Perselus lehúzta a ruha cipzárját, mire az könnyedén lecsusszant a fehér vállakról. A kellemes illat, ami körüllengte a lányt, és a puha bőr még több csókot követelt a férfitól. Hőn áhított ajándékként csomagolta ki Valerianát a ruhából, mely megadva magát a padlón landolt az ujjában rejtező levéllel együtt.

-         Ez micsoda? – hajolt le érte Perselus, majd hosszan tanulmányozta a feladó és címzés nélküli borítékot.

-         Csak Molly adta! – mondta Valeriana, akit most cseppet sem érdekelt a levél tartalma, inkább folytatást követelt a tekintete. – Biztosan jókívánságok, és házassági tanácsok vannak benne. Hiszen ismered… Majd később elolvasom.

Azzal egy mozdulattal kikapta a férfi kezéből a levelet, és elegánsan ledobta előző helyére. A fehér ruhán landolt megpihenve, és ott várta, hogy végre felnyissák. Pedig bizony arra várhatott, mert amit a nő akart, azt meg is kapta. Az a közel egy órai várakozás kételyekkel szívében most engesztelést kívánt, és a férfi meg is adta.

-         Megvárakoztattál Perselus Piton! – mondta Valeriana nem sokkal később a férfi mellkasán pihegve.

-         Sajnálom…

-         Hol voltál? – tette fel Valeriana a kérdést, amit Perselus csak remélt, hogy nem fog megtenni.

-         Nem érdekes! – felelte, és az előző kellemes percekből alig ébredező agya most villámsebesen kezdett cikázni, hogy a megfelelő választ megtalálja.

-         Nem érdekes? – emelte meg Valeriana a fejét, szemét sértődött dühvel villogtatva a férfira. – Az esküvőnket késted le! Mit gondolsz, mit éreztem?!

-         Mondtam, hogy sajnálom! – csusszant ki Perselus az ágyból, és nyugalmat magára erőltetve öltözködni kezdett.

-         Hol voltál? – kérdezte Valeriana újból, nem tágítva a témától.

Perselus nem szólt semmit, csak csendben öltözött tovább, amivel a lányt csak még jobban feldühítette. Valeriana is kibújt az ágyból, és megfelelő ruhadarab után kutatott.

-         Miért nem válaszolsz? – kérdezte, miközben egy hosszú, bő pulóvert húzott át a nyakán. – Egyszer azt mondtad, hogy nem alapozhatjuk a kapcsolatunkat bizalmatlanságra. Emlékszel?

Perselus ujjai megtorpantak két gomb között, fejét megemelte, és a kipirosodott arcra nézett. Milyen gyönyörű? Hogy szomoríthatná el? Hogy szeghetné kedvét ezen a rendkívül fontos napon.

-         A Nagyúrnál jártam – mondta szárazon, és arca nem mutatott semmilyen érzelmet.

-         A Nagyúrnál? De miért? – Valeriana hangjában az aggodalom éppúgy kicsengett, mint a csodálkozás.

-         Gratulált a házasságunkhoz – hazudta Perselus kegyesen, hiszen nem tehetett mást.

-         Csak ennyi?

-         Igen - felelte Perselus, és hogy arcán ne kelljen tovább uralkodnia, magához húzta ifjú feleségét.

Nem akarta, és nem is tudta elmondani azt, ami az ő szívét nyomta. Persze ő mindig is sejtette, hogy erre lehet számítani, hiszen ezért tartott a gyermekvállalástól. Valeriana sohasem akart ezzel szembenézni, sohasem fogadta el. Most pedig már túl nagy a magzat, és az igazat megvallva, már ő sem lenne képes eldobni magától csak azért, hogy megóvja az átoktól. Milyen önző ember a szülő, aki gyermekét tulajdonaként kezeli! Meghatározza életét anélkül, hogy más esélyt biztosíthatna számára! Ennek áldozata lett annak idején Valeriana, most pedig az ő gyermekük is. Szívét mardosta a fájdalom, ha arra gondolt, hogy az az ártatlan kis magzat még csak nem is sejtheti mi vár rá. A Nagyúr számít rá, és nem mulasztotta el az apát figyelmeztetni a szövetségre, ami a halálfalókat kötelezi gyermekükkel kapcsolatban. Perselus tudta, hogy a gyerek addig van biztonságban, amíg anyja méhe óvja. Csak abban reménykedett, hogy még világrajövetele előtt sikerül megtörni valahogyan a Nagyúr hatalmát.

Valeriana éppúgy gondolataiba merült, mint a hátát cirógató férfi. Sejtette, hogy Perselus még mindig titkol valamit, de mivel a Nagyúrral kapcsolatban legutóbb ő sem volt igazán őszinte, inkább nem feszegette tovább a témát.

-         Nem vagy éhes? – törte meg Perselus a csendet. Remélte, hogy a mindig jó étvágyú kismama kizökkenthető lesz elmélázásából.

Nem tévedett. Valeriana boldogan fogadta el az ötletet, hogy valami vacsorafélét kérjenek a manóktól. A közös vacsorán egyiküknek sem volt kedve részt venni, hiszen ezt az estét csak kettesben akarták eltölteni.

Miután Valeriana egy szoknyát is magára vett, kimentek a nappaliba, ahol egy gyönyörűen feldíszített, minden földi jótól roskadozó asztal várt rájuk. Az egyik tányér előtt, egy kis cédula állt. Valeriana egyből felismerte rajta nagyapja cirkalmas betűit. Két szó állt csak rajta:
                           „ Sok boldogságot!”

Ez a két szó melegséggel töltötte el, és emlékeztetve az aznapi eseményekre visszaadta a boldogságot, amit a kimondott  „igen”-ek óta érzett.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.