Megjegyzés:

Ismét szeretném megköszönni Joy segítségét! Valamint köszönöm mindenkinek, aki kitartóan végigolvasta irományomat! Különösen hálás vagyok azoknak, akik visszajelzéseikkel ösztönöztek, bíztattak és segítettek, hogy e hosszú mű végére érhessek! Nagy örömmel, és kedvvel írtam a regény minden fejezetét, és örülök, hogy volt lehetőségem megosztani Veletek!

Kicsirea@freemail.hu

                                                 60. fejezet

                                           A vég és a kezdet

Hosszan meneteltek az egyre ritkuló erdőben. A lombosodó fák koronái között a napfény egyre mélyebbre jutott. De nem ez volt az egyetlen, ami Valerianának feltűnt. Messziről hangfoszlányok kavalkádja szűrődött be feléjük. Először úgy tűnt, mintha egy csapat táborozó gyerek zsongása törte volna meg az erdő békéjét, de ahogy egyre közeledtek már jól lehetett hallani, hogy nem gyerekek kiáltoznak. Egyértelműen felnőtt mágusok varázsigéi zengtek a tisztás felől.

Valeriana most már végképp nem értette a dolgot. Miért biztonságosabb ez a hely számukra, ahol egy nagy csapatnyi mágus nyüzsög, mint a bűbájjal védett lakosztály? Ráadásul, ahogy világosodott az erdő, egyre ismerősebb lett a táj. Ahogy a széléhez közeledtek, messziről egy nagy kastély falai verték vissza a tavaszi Nap fényét.

-         Daniel, hiszen mi visszakerültünk a Roxfortba! – torpant meg Valeriana megdermedve a felismeréstől. – Biztos, hogy Perselus azt akarta, hogy ide jöjjünk?

-         Gyere csak! – haladt tovább a férfi anélkül, hogy visszanézett volna.

-         Nem tetszik ez nekem – mondta Valeriana, és mozdulatlanul állt tovább a mélyen szunnyadó csöppséggel a karján. – Perselus nem akarhatta, hogy a csatatérre menjünk!

-         Hát persze hogy nem! Valaki más akarta, hogy ide gyere! Valaki más, aki sokkal fontosabb, mint az agyalágyult férjed! – lépett most már visszafelé a türelmét elveszítő férfi, arcán olyan kifejezéssel, amit Valeriana előző tanévkezdéskor látott rajta utoljára. Holott akkor Daniel csak tréfának szánta, mégis megijedt tőle. Ettől a tekintettől  pedig most is megfagyott a vér ereiben.

-         Megijesztesz Daniel! –mondta Valeriana kiszáradt torokkal. Határozott félelmet érzett, ahogy a jó barát ismerős szemeiben valami idegen érzést vélt felfedezni.

-         Pedig nem kell félned! – lépett Daniel még közelebb, és szigorú arcának egyetlen ránca sem rezdült. Szemei kidülledtek veszett őrületet tükrözve. – Csak a kötelességedet kell tenned!

-         Miről beszélsz? Daniel jól vagy?

-         Igen, nagyon jól vagyok, mert végre azon az oldalon harcolhatok, ahova igazán tartozom. – mosolya kísérteties volt, amitől Valeriana félelme csak tovább nőtt.

-         Te? – nyögte Valeriana, ahogy kezdte felfogni a férfi viselkedését és szavait.

-         Igen. Én is a Nagyúr szolgája vagyok, mint ahogy te és a férjed is! – még magasabbra kihúzva magát, büszkén ismerte be hovatartozását. Valerianát hányinger fogta el, ha arra gondolt, mennyire megbízott benne. Ennyire félreismerte volna?

-         Mióta? – kérdezte sápadtan, miközben rá kellett döbbennie, hogy csapdába került.

-         Mióta a Nagyúr visszatért közénk!

-         De miért?

-         Gondolom azért, amiért te és bárki más: ez az egyetlen helyes út!

Valeriana dermedten figyelte a férfi arcát. Valóban ugyanaz az ember áll előtte, akit legjobb barátjának hitt, aki majdnem a vőlegénye, és a férje lett? Daniel egy halálfaló annak ellenére, amilyen családból származik?

Képtelen volt ezt felfogni. Viszont ahogy visszaemlékezett az elmúlt időszak eseményeire, hirtelen kérdésekre kapott választ.

-         Te árultad el a főhadiszállás hollétét? – követelt megerősítést feltételezéseire.

-         Igen – vallotta be büszkén Daniel. – Persze nagyobb veszteségre számítottam, de ez is elég bizonyítéka volt hűségemnek a Nagyúr előtt. Aztán Draco Malfoy nyomát is én követtem. Bevallom meglepődtem, amikor felfedeztem, hogy a szálak hozzád vezetnek. Sajnos azonban átkozott férjed ügyeskedéseinek köszönhetően semmit sem tudtam se rád, se őrá bizonyítani, ráadásul azt az áruló fattyút sem találtam meg!

-         Akkor te árultad el azt is, hogy a Hébé virágát el akarjuk hozni a kúriáról – vonta le Valeriana az ésszerű következtetést. Hangja a csalódottságtól fájdalmasan csengett.

-         Igen  - helyeselt újból Daniel. – Jó kis móka volt nem?

-         Miért nem beszéltél róla soha?

-         A Nagyúr kételkedett megbízhatóságodban, és azt hiszem nem is ok nélkül. Ugye? – Daniel meleg barna szemei most hidegen és szemrehányóan meredtek Valerianára, aki megpróbálta összeszedni minden erejét, hogy ebből a csapdából valahogyan kikecmeregjen. Eddig mindig őszintén kimutatta Danielnek hovatartozását abban a hiszemben, hogy egy oldalon állnak. Most viszont taktikát kellett változtatnia ahhoz, hogy megvédje magát és családját a biztos bukástól.

-         Miből gondolod, hogy így van? – hangja hirtelen határozott lett.

-         Voltak bizonyos körülmények…

-         Ha tudtam volna, hogy te is halálfaló vagy, akkor biztos lehetsz benne, hogy másként láttad volna azokat a bizonyos körülményeket. – kimértsége úgy tűnt elég hatásosra sikeredett. Az eddig fölényes arckifejezéssel fölé magasodó férfi elbizonytalanodott. – Szóval, a Nagyúr látni akar. Miért kell ehhez Pénelopé?

-         Másként nem tudtalak volna elcsalni.

-         Talán nem is lett volna szükség rá! – Valeriana tőle telhető legnagyobb szigorúsággal nézett a férfi zavarodott szemeibe. – Na, akkor menjünk, hiszen nem tanácsos megvárakoztatni őt! Ezt te is tudhatnád!

Daniel bambán fordult menetirányba, és elindult nyomában a gyermekét magához szorító nővel.

Valeriana még soha nem érezte magát ennyire elveszettnek. Remegő lábakkal lépkedett Daniel nyomában a biztos halál felé. Tudta, hogy mi zajlik az erdőn túl, tudta, hogy a Nagyúr olyat fog követelni tőle, amit képtelen lesz teljesíteni, és azt is tudta, hogy mindez mivel fog járni. Perselus pont ettől akarta megóvni, hiszen ezért zárta be őket. Ő pedig gyanútlanul belesétált a jól kitervelt csapdába.

Ahogy haladtak az iskola épülete előtti tisztás felé, megpróbált felkészülni a találkozásra, amihez úgy gondolta, sohasem lehet hozzászokni. Ráadásul tudta, hogy ennek a találkozásnak most nagyon nagy a tétje. A rémülettől és kétségbeeséstől villámsebesen cikázó agya a menekvés lehetőségét kereste, de mivel pontosan nem is tudta, hogy mi vár rá, a megoldás is váratott magára. Az pedig különösen aggasztotta, hogy a gyermekkel kezében teljesen védtelen és kiszolgáltatott. Legalább őt tudhatná biztonságban! A közelben azonban senki sem volt, akire nyugodt lélekkel rábízhatta volna. Most már nem volt menekvés, megérkeztek céljukhoz.

A  nagy zajra és talán az éhségre ébredező csöppséggel a kezében megállt a távolban zajló csatát szemlélő Voldemort mellett.

-         Meghoztam Nagyúr! – hajolt meg Daniel nagy alázattal a feketeköpenyes alak előtt, aki erre feléjük fordította fejét.

Valeriana látta az arcon a gondterheltséget, aminek okát csak remélni merte.

-         Na végre! – fújtatta Voldemort szigorúan, és arca idegesen rándult meg, amikor szeme megakadt a nyöszörgő kis csomagon. – Ezt meg minek hoztad most ide?

-         Daniel nem mondta, hogy hova megyünk.

-         Vedd el tőle a gyereket! – adta ki a kegyetlen utasítást Voldemort, akinek nem kerülte el figyelmét Valeriana szokatlan határozottsága.

-         Nem! – kiáltotta a kétségbeesett anya egy szempillantás alatt elveszítve eltökélt magabiztosságát. – Hadd maradjon velem! Nehezen viseli az idegeneket.

A reményvesztett magyarázkodás azonban nem hatott meg senkit. Daniel kíméletlenül rántotta ki a gyermeket anyja kezei közül. Pénelopé pedig azonnal nemtetszését nyilvánította ki.

-         Vidd el innen! – üvöltötte túl a harsogó bömbölést Voldemort.

Valeriana könnyes szemekkel kísérte a távozó férfit, karján az utána sóvárgó gyerekkel. A szíve majd megszakadt, ahogy a hang egyre távolodott. Egészen addig figyelte őket, míg végül egy nagy fa mögött eltűntek. Pénelopé hirtelen elhallgatott. Valeriana lélegzete egy pillanatra elakadt, és máris elindult feléjük. Egy erős kar durva szorítása azonban megakadályozta abban, hogy gyermeke után rohanjon.

-         Csak zavarna minket feladatunk végrehajtásában – mondta fagyosan Voldemort, és szorosan magához rántotta a reszkető nőt.

-         Nagyúr, újabb koboldok és külföldi mágusok érkeztek az ellenfél sorai közé! – esett térdre egy sötét köpenyt viselő férfi. Hangja csak foszlányként jutott el Valeriana agyáig, viszont a mélyből bűnbánóan feltekintő arc visszazökkentette a valóságba.

Tekintete találkozott keresztapjáéval. Megvetést, féltékenységet és gyűlöletet olvasott ki a hideg szemekből.

-         Hívjátok az óriásokat és a dementorokat! Ha ők így, akkor mi is úgy! – mondta szigorúan Voldemort, miközben ugyan eltaszította magától Valerianát, de keze erősen szorította csuklóját.

-         Igen Uram! – mondta Lucius alázatos hangon, és mielőtt távozott, vetett még egy pillantást szenvedő keresztlányára.

-         Most pedig – rántotta ismét magához Voldemort Valerianát, aki hangosan felnyögött erre a durva mozdulatra. – itt az idő, hogy cselekedjünk!

Valerianának fogalma sem volt minek van itt az ideje, de meg volt róla győződve, hogy csakis a vég következhet. Nem is járt túl messze a valóságtól. Egy pillanatra ugyan megszabadult az erős szorítástól, de amit ezután érzett már sokkal rosszabb volt.  Teste megszűnt létezni, legalábbis saját maga számára. Gondolatai elnyomódtak, érzelmei megsemmisültek, helyükbe valaki másé került. Érezte a hatalmat, a gyűlöletet, az eltökéltséget és a megsemmisítési vágyat.

Elindultak lábai valaki más akaratának engedelmeskedve a csatatér felé, miközben ujjai durván bontogatták kabátja gombjait. Kirántotta egyszerre mindkét nyakláncot, és egy határozott mozdulattal leszakította. Nem félt semmitől, tudta hogy csak ő győzhet, hogy neki kell győznie mindenki felett. Ahogy közeledett a küzdők felé megvető undorral figyelte azok küzdelmét, akik nem az ő seregéhez tartoztak, és arcán kaján vigyorral konstatálta, ha egy álarcos leterítette ellenfelét.

Amikor megfelelő közelségben, de még kellő biztonságban járt tőlük, megállt. Még egyszer végigpásztázott a küzdők, és az elesett tetemek kavalkádja fölött, majd mikor a messzeségben meglátta az óriások és a dementorok csapatos közeledését, szólásra nyitotta száját.

-         Nálam van a hatalom és az erő, ami képes irányítani a világot! – hangja elakadt. Hallotta a szavakat, amik száját elhagyták, de a szavak mögötti értelem nem tőle származott, tőle távol állt. Gondolatainak foszlánya azonban újból eltűnt, és ő folytatta tovább a szavak formálását. – Gyertek mindannyian, és álljatok mellém, hiszen az én utam az egyetlen, ami a mágusvilág dicsőségéhez vezethet. Veletek együtt uralhatjuk az egész világot, mi irányítjuk majd az emberiséget. Nem leszünk alárendelve a muglik világának, nem kell bujdosnunk többé, nem kell titkolnunk azt hogy egyáltalán létezünk. Nekünk van jogunk igazán az élethez, hiszen mit tudnak a muglik? Semmit! Csak a mi kezünkben van a tudás és a mágia! Éljünk hát vele!

Valeriana hangja túlharsogta a küzdő mágusok viadalát. Egyre többen engedték le pálcájukat, és az utolsó, félig kimondott varázsigével ajkukon döbbenten figyelték a nőt, aki hihetetlen dolgokat kiáltott feléjük. Hallották a szavakat, és érezték a szavak mögötti igazságot. Többen megszállottként indultak a folyamatosan agitáló nő felé. A legtöbben nem tudták, hogy ki ő valójában, de nem is érdekelte őket. Pár perc elteltével már tudták, hogy az egyetlen helyes út, ami létezik az az, hogy követik az ismeretlent.

Egyedül a halálfalók fedezték fel uruk szavait a nő mondataiban. A látvány azonban még őket is meglepte. Kissé hitetlenkedve hallgatták a szavakat és figyelték a fiatal nőt. A határozottság és a törékeny termet egyáltalán nem illett össze, de érezték a Nagyúr erejét, így nem volt kétségük afelől, hogy mi a feladatuk. Kihasználták a gyengébbek elbizonytalanodását, és pálcáikat elkobozva Valeriana felé terelték őket egy kupacba.

A tömegből kivált egy ősz hajú varázsló félholdalakú szemüveggel az orrán. Ő pontosan tudta, hogy mi történik. Látta unokáját, hallotta az egész teret betöltő hangját, de tudta, hogy ki az, aki a szavakat torkába adta. Lassan, megfontoltan lépkedett, miközben agya lázasan a megoldást kereste.

Ugyanígy gondolkodott az oldalról közeledő fiatalok csapata is. Látták, hogy Valerianával történt valami, de fogalmuk sem volt, hogy hogyan tudnának rajta segíteni. Az idő viszont sürgette a tettet, ami megállíthatná a folyamatot. Lassan komoly tömegek álltak Voldemort oldalára anélkül, hogy akár tudták volna, mit is tesznek.

Harry korábban már érezte azt a kínt, amit most Valerianának kellett elszenvednie.  Tudta, hogy mi segített rajta annak idején, és most szomorúan tapasztalta, hogy a nő képtelen érzéseivel leküzdeni Voldemort hatalmát. Látta, hogy Dumbledore elszántan közeledik felé, és talán sejtette is, hogy mire készül.

Igen az idős varázsló a szeretet erejét akarta felizzítani unokájában. Remélte, hogy legyőzheti Voldemortot ezzel, a tőle távol álló, idegen erővel.

-         Dumbledore, ne közeledjen! – szakította meg Valeriana a folyamatos szónoklatot. Miközben Voldemort szavait harsogta nagyapja felé, újból éles fájdalom izzott fel testében és lelkében. Feje éppen szétrobbanni készült, de legalább kezdett ébredni tudata.

-         Valeriana, ne engedd, hogy ezt tegye veled, és a többiekkel! – mondta nyugodt hangon Dumbledore.

Valeriana mindig becsülte nagyapját ezért a higgadtságáért. Hangja szívéig hatolt. De aztán mintha jeges kezek szorították volna össze mellkasát, és mintha forró vizet töltöttek volna koponyájába…, és újból eltűnt minden.

-         Valeriana messze jár Dumbledore, csak én vagyok itt! – nevetett fel Voldemort vérfagyasztó kacajával a nő, mire körülötte mindenki megtorpant. A hang női volt, de a kacaj sátáni, és túl sokan ismerték már ezt a nevetést.

-         Valeriana a nagyapád vagyok! A férjed és a gyermeked vár! Győzd le őt! Ne engedd, hogy elvegye a csodálatos érzéseket, amik benned élnek! – közeledett tovább Dumbledore. Körülöttük mindenki némán figyelte őket.

-         Ne jöjjön közelebb Dumbledore, mert megölöm őt! – zúgott Valeriana hangja szigorúan, aztán kezében megjelent pálcája. – De előbb magával végzek!

-         Tom, hiszen mondtam már, hogy nem félek a haláltól! – mondta Dumbledore, és a körülöttük állók döbbenetére még csak elő sem vette saját pálcáját, hogy esetleg megvédje magát. – De te annál inkább! Mindent megteszel, hogy elérd a halhatatlanságot! Azt hiszed, hogy a hatalommal elnyered majd ezt is? Tévedsz!

-         Maradjon távol! – remegett meg Valeriana kezében a pálca. Igyekezett küzdeni a sötét erő ellen, ami fogva tartotta lelkét és szívét.

-         Valeriana ne engedd, hogy legyőzzön! Tudom, hogy elég erős a hited és a szereteted! – próbált Dumbledore Valeriana szívére hatni. Nem magát féltette a rászegeződő pálcától, hanem Valerianát és az egész mágusvilágot a kegyetlen zsarnoktól, aki nem riad vissza semmilyen eszköztől, hogy elérje célját.

-         Dumbledore, én figyelmeztettem! – kiáltotta Valeriana, de hangja elcsuklott. Látta nagyapját, érezte kezében a pálcát, és fejében a gondolatot, ami tüzes vasként kínozta. Szédült, émelygett a gyomra, a fájdalom pedig elviselhetetlenné fokozódott. Képtelen volt bármire is figyelni, csak engedte az irányítást teste és szelleme felett. – Avada…

-         Valeriana! – Perselus hangja messziről siklott felé bekúszva az őt fogva tartó, sűrűn szőtt háló közé. Szerette volna elfordítani fejét, hogy láthassa a férfit, de képtelen volt rá.

-         Harry, ne! – kiáltott a másik oldalról Hermione és Draco egyszerre.

-         Nahát végre te is megérkeztél! – nézett Valeriana Harry-re, aki fenyegetően rászegezte pálcáját. – Legalább végignézheted drágalátos professzorod halálát!

Azzal visszafordult Dumbledore felé, aki éppen akkor szakította le nyakából a nyakláncot utolsó reményként megkísérelve befolyásolni Valerianát és Voldemortot egyszerre.

-         Hiába minden Dumbledore! – zengett fel újból Valeriana hangján a sátáni kacaj.

Voldemort gyorsabb volt, és most már cseppet sem késlekedett. Valeriana torka összeszorult, száját összeszorította. A távolból felzengő csecsemősírás újból felébresztette saját ösztöneit, de már túl gyenge volt, hogy bármit is tegyen. Voldemort azonban véghez akarta vinni tervét, és tudta, hogy Valeriana pálcájával még a lány hangjára sincs szüksége, egyszerűen csak akarnia kell.

Dumbledore égbe emelt karjai lezuhantak, szemei tágra nyílva meredtek a rá támadó nőre, majd élettelenül rogyott a földre. Valeriana egyre erősebben halotta gyermeke sírását, szíve pedig húzta volna hozzá. Érezte, ahogy a testét lassan felemésztő fájdalom csökken, de aztán egy újabb, egy erősebb egy pontra összpontosuló érkezett egyenesen oldalába. Ezt követően hirtelen elsötétült előtte a világ.

Csend és béke ölelte át, mint alvó gyermekét a gondos anya. Megszűnt a fájdalom, az aggódás és mindaz a borzalom, ami addig körülvette. Csodálatos érzés volt zuhanni ebbe a puha melegségbe, ami simogatta meggyötört testét, megnyugtatta háborgó lelkét. Aztán nem érzett semmit: se jót, se rosszat. Hosszú ideig tartott ez az állapot, ami olyan kellemes volt, hogy egyáltalán nem kívánta elhagyni.

                                                    (...)

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.