|
60. fejezet - A vég és a kezdet
Rea 2006.03.10. 15:26
II. rész
A megnyugtató üresség és lebegés helyére tompa fájdalom furakodott. Érezte, ahogy teste ólomsúllyal nehezedik fekhelyére. Képtelen volt megmozdulni, még a szemét sem bírta kinyitni. Pedig egyre határozottabban érezte, hogy vannak körülötte. A halk, kezdetben érthetetlenül összemosódó hangfoszlányok egyre felerősödtek.
- Mr. Malfoy, le kell pihennie! Nem tér magához hamarabb akkor sem, ha egésznap az ágyánál ül! – Valeriana egyből felismerte Madame Pomfrey hangját, és mivel ez a hang mindig a Roxfort gyengélkedőjéhez kötődött, így sejtette, hogy ott van, csak azt nem tudta, hogy került ide.
- Úgysem tudok aludni – mondta Draco halkan, színtelen fáradt hangon.
- Rendben maradjon még egy kicsit, de aztán feküdjön le aludni! Majd hozok egy jó altató bájitalt.
Valeriana hallotta a távolodó lépteket, majd csend lett. Megpróbált emlékezni a sötét semmi előtti eseményekre. Kusza képekként jelentek meg szemei előtt a történtek sora. Lassan rakódtak össze, végül teljes egészet alkotva. Teste megfeszült, ahogy újra átélte a kínokat. Látta összeesni nagyapját, hallotta gyermeke sírását…
- Pénelopé! – nyögte torkában száraz fájdalommal. – Pénelopé!
- Madame Pomfrey! – pattant föl elgémberedett ültéből Draco izgatottan. – Madame Pomfrey, magához tért!
Valeriana hallotta a javasasszony cipőjének gyors csattogását, érezte Draco ujjait a kezén, de a legerősebb érzés mellének forró feszülése volt.
- Hol van Pénelopé? Már biztosan nagyon éhes. – mondta, és hunyorogva kinyitotta szemét. Este lévén csak egy gyertya világított asztala mellett, most mégis zavarta ez a kis fény is.
Draco tanácstalanul nézett fel a javasasszonyra, aki fejének apró mozdulatával jelezte, hogy jobb ha megkímélik a sötét valóságtól az alighogy magához térő nőt.
- Igyon egy kicsit kedvesem! – támasztotta fel Madame Pomfrey Valeriana fejét, és egy csészét tartott a szájához.
Valeriana száraz torkának kifejezetten jól esett az ital. Mohón kortyolta a hideg folyadékot, aminek ízén jól érezte a különféle jótékony gyógynövények zamatát.
Mikor eleget ivott, megpróbált felülni, de szédülő fejjel, kábán hanyatlott vissza párnájára.
- Hol van Perselus? Lent van a lakosztályunkban Pénelopéval? Draco megtennéd, hogy szólsz neki? – mondta Valeriana rekedten pihegve.
Draco ismét felnézett az ágy másik oldalán álló nőre segítség reményében.
- Mi történt? Menj, kérlek! – mondta Valeriana, és kérdőn nézett a mozdulatlan fiúra.
- Valeriana… - kezdte Draco bátortalanul.
- Hol vannak? – könyökölt föl Valeriana izgatottan. Rosszat sejtett, ahogy látta a fiú tétovázását.
- Nem tudjuk – szegte le fejét Draco, hogy ne kelljen szembenéznie nővére fájdalmas pillantásával.
- Mi az, hogy nem tudjátok? – faggatta őt tovább Valeriana.
- Nyomuk veszett – vett nagy levegőt Draco, és úgy döntött elmond mindent az ismét párnájára ereszkedő nőnek. – Amikor Dumbledore professzor meghalt…
- Nagyapa – nyögött fel a felismeréstől Valeriana. – Én öltem meg!
- Nem! A Nagyúr tette.
- Az én kezem által halt meg! Bízott bennem, én pedig megöltem!
- A te kezed, de nem a te akaratod volt a gyilkos!
- A végeredmény akkor is ugyanaz – mondta Valeriana keserűen. Szeme megtelt könnyel, gyomra felfordult és forgott vele a világ ahogy egyre jobban felelevenedtek az átélt események képei. – Mi történt azután?
- Potter eltalált egy átokkal, ami megszüntette köztetek a kapcsolatot. A Nagyúr is meggyengült átmenetileg, amit Longbottom kihasznált, és végül végzett vele.
- Micsoda? –tért vissza Valeriana merengő tekintete a fiúra.
- Vége! A Nagyúrnak vége! Nézd! – azzal Draco felhúzta inge ujját, és Valeriana felé fordította a kétségtelenül jegymentes alkarját.
Valeriana megemelte sajátját is, hogy valóban meggyőződjön arról, amit Draco állít. Az ő karja is csupasz volt. Megszabadult hát az átoktól, a zsarnoktól, aki őt és sokakat fogva tartott, aki fenyegette az egész világot. A szabadság öröme, amire már annyira vágyott, most mégsem jelentett számára semmit.
- Mi történt Perselussal és a kislányommal? – kérdezte komolyan, mintha a korábbi örömhír el sem jutott volna tudatáig.
- Nagy zűrzavar keletkezett. Mindenki a halálfalók után rohant, hogy minél többet elfoghassunk. – mondta Draco, végül lehajtotta a fejét. – Utoljára az apja karján láttam a kicsit, de aztán eltűntek.... Két napja szakadatlanul keressük őket, de eddig még nem akadtunk nyomukra, és…a halottak között sem találtuk őket. Persze ez sem jelent semmit, mert néhányan transzport varázslattal az ország különböző pontjaiba kerültek mielőtt meghaltak volna…
- Két napja… - csuklott el Valeriana hangja. Karját mellkasára tette, és jól érezte fájdalmasan feszülő mellének forró bőrét. Két napja? Ki táplálja gyermekét azóta? Vagy már nincs is szüksége rá?
Valeriana becsukta szemét, és nem szólt többet. Arcán a könnycseppek egymás után gördültek végig. Szeretett volna visszazuhanni a sötét semmibe, ahol mindez a fájdalom nem érzékelhető. Hiszen mit ér a szabadság, ha családja nem létezik többé? Mit ér az élet nélkülük?
Hiába tartotta szemét zárva, hiába tartotta magától távol a külvilágot, a sötétség nem jött el érte, hogy magával ragadja. Pedig mennyire vágyott rá!
Hallotta, ahogy csendes léptek távolodnak a helységből, majd magára marad. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy valóban egyedül van. Egy ideig mozdulatlanul feküdt a gyertya fényének táncát figyelve a mennyezeten, majd egy elhatározással felült az ágy szélére. A szoba forgott sebesen vele, alig bírta megtartani magát, de hajtotta a vágy, hogy hazamenjen. Erőtlenül, meg-megtántorodva vonszolta magát a kandallóig, ahol reszkető kézzel szórta a tűzbe a párkányon álló kis tégely tartalmát. Kimondta az áhított célt, és máris a kandalló másik oldalán találta magát, saját lakosztályukban.
A falon fények gyúltak. Megállt a szoba közepén, és végighordta tekintetét az ismerős tárgyakon. Minden a férfira emlékeztette. Elindult a hálószobába, ahol gyermekének illata csapta meg orrát. Megszaporázott léptekkel sietett a kiságyhoz, de az üres volt, akár az egész szoba. Csak az illat, és az emlékek maradtak. Mindez fájdalommal jártak, és mérhetetlen nagy dühvel. Elveszített mindenkit, aki fontos volt számára! Mi értelme így tovább az életnek? Miért kellett felébrednie? Erre a világra egyáltalán nincs szüksége!
Maga sem tudta honnan nyerte azt az erőt, amit a bútorok és a különböző dísztárgyak törésére-zúzására fordított. Minél nagyobb kárt okozott valamiben, annál nagyobb lendülettel esett újabb darabnak. Őrjöngő, tajtékzó sírás hangja keveredett a rombahulló lakás morajával, mígnem az egyik könyvespolc felborítása után testét rázó zokogással földre rogyott. Sokáig sírt így, majd egy idő után elfogytak a könnyek, maradt a fájdalom, végül elérkezett a hőn áhított sötétség.
Amint fellelték Valeriana hollétét, Draco többek segítségével hajthatatlanul kísérletezett az alagsori lakosztály ajtajának felnyitásával.
- Nem is biztos, hogy itt van – mondta már sokadszorra Ron, egy újabb sikertelen varázslat végrehajtása után.
- A Tekergők térképe még sohasem tévedett! – mondta Harry, és a kezében lévő könyvben újabb varázsszó után kutatott.
- Sietnünk kell! – járkált idegesen Draco a zöld faliszőnyeg előtt egy másik könyvvel a kezében.
- Fiúk! – loholt feléjük Hermione egy darab pergament lobogtatva. – A tiltott könyvek között találtam valamit! Ez lesz az, ami nekünk kell!
Mindhárom fiú mohón csapott le az új reményt adó papírdarabra, majd elkerekedett szemekkel néztek a lányra.
- Hermione, ez milyen könyvből van? Hiszen ez fekete mágia! – nyögte Ron félelemmel arcán.
- A zárolt részlegben volt. Madame Cvikker kivételesen beengedett. – magyarázta Hermione, aki nagyon is tisztában volt a leírtak súlyával.
- Majd én megcsinálom – mondta Draco határozottan, és kikapta a pergamenlapot Harry kezéből.
- Még sohasem csináltál ilyet! – lépett Hermione a fiú mellé.
- Tévedsz – nézett Draco merengve a faliszőnyeg felé.
Egyikük sem firtatta tovább a dolgot. Bármennyire megbarátkoztak a fiúval, azért tisztában voltak múltjával és származásával. Kicsit a háttérbe húzódva figyelték, ahogy Draco magába többször elmormolja a varázsigét, majd minden erejét és tudását összpontosítva pálcáját a faliszőnyegre irányítva belekiáltja a folyosó álló csendjébe.
Az ajtó megnyílt, Draco pedig megtántorodva nekiesett a falnak.
- Jól vagy? – lépett mellé gyorsan Hermione.
- Igen – nyögte erőtlenül Draco. – Menjetek be hozzá, és szóljatok Madame Pomfrey-nak is, hogy sikerült!
Hermione Harryvel együtt belépett az ajtón, Ron pedig a gyengélkedőbe sietett.
A két fiatal elé egy csatatér romja tárult. Döbbent arccal lépkedtek, igyekezve kikerülni a szétszórt könyveket és dísztárgyakat, no meg a szanaszét hullott bútordarabokat. Nem kellett azonban sokáig keresgélniük, hiszen a fal mellett feküdt Valeriana ott, ahol a sötétség rátalált.
- Él még? – kérdezte Harry, a nő pulzusát tapogató Hermionétól.
- Igen – sóhajtott fel megkönnyebbülve Hermione, bár tudta, hogy Valeriana állapota miatt még korántsem lehetnek nyugodtak.
Átvitték a hálószobába, ami úgy tűnt valamivel jobb állapotban volt, mint a nappali. Mire Madame Pomfrey megérkezett, már az ágyon feküdt. Arca sápadt volt és élettelen. A négy fiatal aggódva leste Madame Pomfrey mozdulatait, aki mindent megtett, hogy magához térítse az eszméletlen nőt. Valeriana azonban egyáltalán nem kívánt visszatérni közéjük.
Egy világban lebegett, ahol az emlékek, az álmok és a vágyak szorosan összefonódtak. Itt minden tökéletes volt. Szerettei vették körül, és ez földöntúli békével árasztotta el. Mit kívánhatott volna ennél többet? Ebben a csodálatos békés világban akart maradni! Messziről érkező neszek azonban megzavarták álmát.
- Valeriana! – hallotta a hangot, ami igazán csalogató volt.
A hang többször is megismételte nevét. Nem tudta, hogy ez az álom része, vagy végre a túlvilágon van, de határozottan érezte, hogy látni akarja a hang tulajdonosát. Erőt vett magán, és kinyitotta a szemét. Ahogy meglátta az ismerős arcot, máris riadtan csukta vissza. Nem akarta elhinni, amit lát, és talán túlságosan félt attól is, hogy valóban a halottak között jár.
De amikor újra meghallotta Perselus hangját, majd kislánya gügyögését maga mellett, szeme kipattant. Most már biztos volt benne, hogy ez a valóság. Perselus, kezét szorongatva melegen nézett rá.
- Végre! Már éppen itt az ideje, hogy felébredj! – mondta mosolyt erőltetve arcára, de a megkönnyebbülés öröme torkát szorongatta.
- Perselus! – nézett Valeriana a szeretett és elveszettnek hitt férfira. – Hol…hol voltatok?
Valeriana elfordított fejét, hogy a mellette fekvő kislányára nézhessen. A csodálatos arcocska sötét szemei boldogan néztek vissza rá. Erőtlenül megemelte karját, hogy ujjaival a finom bőrt megsimíthassa.
- Parker tartott fogva Lucius Malfoy-jal együtt – adott választ Perselus felesége kérdésére, miközben meghatódva figyelte a gyermeke felé irányuló bensőséges mozdulatot.
- Daniel? – nézett vissza férjére Valeriana, de ujjai tovább cirógatták a kis csöppség hajacskáját. – Daniel áruló volt! Mit akart tőletek?
- Most már tudjuk, hogy ő is elárult minket! Nem ő volt az egyetlen, akit árulóvá tett a hatalom utáni mohó vágy! Nem tudom mi terve volt velünk, de neki köszönhetjük, hogy még élünk! Lucius már többször végezni akart velünk. Parker viszont ragaszkodott hozzá, hogy élve tartsanak minket. Így legalább az utánunk kutatók élve találtak ránk, most pedig itt vagyunk.
- Igen! – mosolygott fel könnyes szemekkel Valeriana a férfira és karjait magasba emelve ölelését követelte.
Perselus boldogan szorította magához a nőt, akinek elvesztésétől tartott az elmúlt napokban. Arcán jól látszott a korábbi gyötrődés. Finom barázdák jelezték homlokán és szeme körül az elmúlt időszak minden kínlódását, küzdelmét.
De a kínoknak és a szenvedésnek vége lett mind számukra, mind az egész mágusvilág számára. Napokig tartó ünneplések után visszaállt a világ békéje. Neville Longbottom neve pedig örökre bekerült a mágusvilág történelmébe. Ő volt a fiú, aki végül legyőzte a világ legkegyetlenebb varázslóját.
Dumbledore nevét sem felejtették soha. Az ő személye örökre példa maradt a jövő nemzedéke számára. Nem kisebb tisztelettel emlékeztek rá, mint a Roxfort alapítóira. Halála nagy veszteséget jelentett a mágustársadalom számára.
De az élet ment tovább, és ő már csak messziről figyelhette megkezdett munkájának gyümölcsét.
Az iskola rendje helyreállt, a tanítás pedig folytatódott. Valeriana a bájitalok hatásának köszönhetően rohamosan erősödött, és lassan már katedrára is állt. Testi felépülése mögött azonban jócskán elmaradt lelki gyógyulása. Sohasem tudta túltenni magát azon, hogy nagyapja az ő keze, az ő pálcája által halt meg. Sokszor elmerengett, hogy mi lett volna, ha akkor van elég ereje legyőzni a benne elhatalmasodó gonoszt. Akkor nagyapja is részesülhetne abban a kiegyensúlyozott nyugodt világban, ami Voldemort Nagyúr halála után következett.
Rémálmaiban gyakran visszatért az a kép, ahogy nagyapja közeledik felé, érezte újból a kínt, majd látta összeesni őt holtan. Lelkiismeret-furdalásán még Perselus szavai sem tudtak enyhíteni. Többször ellátogatott az iskola parkjának félreeső részében elhelyezkedő sírhoz, hogy emlékezzen. Bár az emlékek fájdalommal jártak, mégis szüksége volt rá.
Mire elkövetkezett a vizsgaidőszak már egyre kevésbé hatalmasodott el rajta a gyász okozta fájdalom, amiről az egyre élénkebb Pénelopé is elvonta figyelmét.
Perselus életét is teljes egészében kitöltötte kis családja. Az új igazgató, McGalagony professzor hozzájárult, hogy Valeriana a kislánnyal továbbra is az iskola épületében lakjon azzal a feltétellel, hogy Valeriana a későbbiekben is folytatja a bájitaltan oktatását.
Draco a többiekkel együtt letette vizsgáit. Az éppen aktuálisakat és a hiányzókat egyaránt. Az ő eredményei csak egy hajszálnyival maradtak el Hermionéi mögött, aminek oka talán az is lehetett, hogy együtt készültek a vizsgákra.
Elballagtak a diákok, akik évek óta jeles színfoltjai voltak a nagy múlttal rendelkező iskolának.
Valeriana ahogy végignézte őket az utolsó vacsora alkalmával, megpróbálta találgatni, vajon merre viszi őket tovább útjuk. Kikerülnek a nagybetűs életbe, és nap mint nap bizonyítaniuk kell majd. Csak saját magukra hagyatkozhatnak, maguknak kell eldönteni mi a helyes és mi a helytelen. A szülők keze talán már ilyen távolságra képtelen elérni, és a gyerekek maguk választják, irányítják útjukat az élet rögös pályáján. Vajon mennyire meghatározó a szülők által megformált alap? Mennyire lesz a gyerek sajátja, amit szüleitől lát?
Valeriana maga is tapasztalta szülei indítását, hiszen őt halálfalónak szánták, egy olyan oldalra, ahol csak sötét mágusok, sötét gondolatokkal és tervekkel élnek. Ő pedig nem ezt választotta. Aztán ott van Draco, aki szintén ugyanígy döntött. Ugyanakkor vannak, akik a jó irányból térnek le, ha magukra maradnak. Ilyen volt több diák, és Daniel is. Ők hiába kaptak olyan neveltetést, ami megmutatta a helyes utat, kellő távolságra a szülői irányítástól, teljesen másként vélekedtek a világ dolgairól, és ennek megfelelően egy más utat választottak.
Ez megriasztotta Valerianát. Amikor vacsora után lakosztályukba mentek, és megállt a szundikáló Pénelopé ágya mellett, óhatatlanul az jutott eszébe, hogy vajon az ő gyermeke milyen lesz, ha felnő, és az ő útjukat követi-e majd.
- Mire gondolsz? – suttogta Perselus, miközben hátulról lágyan átölelte.
- Milyen lesz, ha felnő?
- Milyen? Csodálatos és eleven, mint az édesanyja!
- Nem úgy értem. Tudni fogja-e, hogy melyik a helyes út, ha mi nem leszünk mellette? Ha jön egy újabb kísértés, mint amilyen a Nagyúr volt, akkor tudni fogja-e, hogy azt nem szabad választania? – adott hangot Valeriana aggodalmának.
- Tudni fogja! Ne aggódj! – mondta Perselus, és maga felé fordította feleségét.
Valeriana boldogan simult a nyugalmat és biztonságot jelentő ölelésbe, és ugyan fogalma sem volt arról, hogy Perselus mitől olyan biztos a jövőben, de elhitte szavait, és megnyugodott.
Ugyanakkor tudta, mint mindenki, hogy bármikor felütheti fejét egy újabb Voldemort, hogy kísértésként nagy hatalmat, téves álmokat ígérjen a könnyen megingó, vagy az éppen olyan gonosz lelkű varázslóknak. Sok halálfaló elmenekült a végső csata alkalmával, és sokaknak nem is akadtak nyomára később sem. Közéjük tartozott Daniel Parker és Lucius Malfoy is. De nem csak ők jelentették a veszélyt a jövő számára. A gonosz örökké az emberek között kísért, mindig más alakot öltve. Vannak, akik könnyen felismerik, vannak, akik nehezebben, de mindenki képes arra, hogy legyőzze. A legtöbben tisztában vannak ezzel. Nekik kell segíteni a maradékot, aki saját magát elveszítve képes elsüllyedni a gonosz világában.
Ezt a feladatot tűzte ki céljául az újonnan megalakuló Főnix Rendje is. Harry Potter ugyan még igen fiatal volt vezetőnek, de zsenge kora ellenére ő már nagyon sokszor találkozott a gonosszal, és minden alkalommal le is győzte.
Büszkén vezette a Rendet, és hirdette hitvallásukat:
„Gyermekeink útja sötét és rögös, ha nem vigyázzuk kellően lépteiket!”
Vége
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó