IV. rész

·        Ha James vérfarkas lenne, te hozzámentél volna akkor is? – tette fel válasz helyett a kérdést, amivel igencsak meglepte a mellette ülő nőt.

Kínos csend lett. Látszott, hogy Lily keresi a megfelelő szavakat, de a válasz váratott magára. Harry izgatottan emelgette fejecskéjét, jelezve, hogy lassan fárasztó  számára ez a helyzet, igazán csinálhatnának valami mást.

Remus nem is figyelt a kis nyöszörgésre, csak a nő arcát leste, amiről mindent leolvashatott. Igen, egy nő számára nem éppen a megfelelő partner egy vérfarkas. Ki is menne feleségül hozzá?

·        Lily! – hallották a bejárat felől James izgatott hangját, mire elengedték végre egymás tekintetét.

·        A nappaliban vagyunk! – kiáltotta vissza Lily, bár teljesen felesleges volt, mert ebben a pillanatban belépett az ajtón a férfi.

Haja szokatlanul zilált volt, bár sohasem volt éppen jólfésültnek mondható. Talárja hanyagul lógott rajta, arca pedig piros volt az izgalomtól.

·        Remus! De jó, hogy itt vagy! – mondta, és gyors kézfogással üdvözölte rég nem látott barátját. – Nem sokára itt vannak a többiek is. Sirius, Peter és Dumbledore.

·        Történt valami? – pattant föl Lily a kanapéról.

·        Üljetek le! El kell mondanom valamit– mondta James most már higgadtan. Belátta, hogy kapkodással nem megy semmire, jobban teszi, ha először felvilágosítja őket. – Van egy jóslat…

·        Egy jóslat? – kérdezte Lily már ültében.

·        Igen, egy jóslat. Dumbledore úgy véli, hogy ezúttal komolyan kell vennünk, bár tudjuk, hogy a jóslatok néha csalhatnak. – folytatta mondandóját James, miközben kezével erősen gesztikulált, ami igen fokozott idegállapotáról tanúskodott.– Szóval a jóslat szerint, Voldemort vesztét egy ember okozhatja, mégpedig, aki július végén született, és akinek szülei már háromszor szálltak sikeresen szembe vele…

·        Vagyis például mi – nyögte Lily halkan a következtetést, és féltőn ölelte magához gyermekét.

·        Igen, meg Longbottom-ék – bólogatott helyeslően James, miközben szemei találkoztak felesége fájdalmas tekintetével. – Ők már biztonságban vannak, és nekünk is el kell mennünk innen minél hamarabb!

·        De hova? – állt föl Lily, és finoman rázogatni kezdte a karján egyre hangosabban nyöszörgő kicsit.

·        Dumbledore elintézett mindent, és egy varázslattal mindenki elől eltűnhetünk. Hollétünket egyedül a titokgazda fogja ismerni, akit hamarosan kiválasztunk.

·        Ezek szerint, egy jóslat miatt kell elhagyni az otthonunkat? - fakadt ki Lily, és a kétségbeesés egyre jobban eluralkodott rajta.

·        Igen! - nézett James felesége rémült szemébe. - Itt nem vagyunk biztonságban. Voldemort vadászik ránk, és Harry-t akarja.

·        De hiszen Harry még gyerek, egy csecsemő! - fogódzott észérvekbe a gyermekét féltő anya.

·        Ez nem tart vissza egy olyan szörnyeteget, mint Voldemort! - állt fel Remus is. Barátjával együtt, ő is túl sok borzalmat látott ahhoz, hogy felfogja, bizony komolyan kell venniük a fenyegető veszélyt.

·        Nem védekezhetünk másképpen? Nem lehet megállítani őt valahogyan? - nézett Lily Remusra, szinte hozzá intézve a kérdést - És, ha ott is megtalál minket?

·        Az képtelenség! Bízz bennem, és Dumbledore-ban!- mondta James Remus helyett, miközben hálás volt barátjának, hogy segített meggyőzni az elbizonytalanodott nőt.- Menj, és készítsd össze a legszükségesebb dolgokat!                                                                                                                Lily már nem tudott mivel tiltakozni a felfoghatatlan tények ellen. Hosszan, magát megadva nézett férje szemébe, keresve ott a megnyugtató biztatást, de nem látott ott sem mást, mint a féltő aggodalmat. James még magához ölelte őt és gyermekét, majd fájdalmas szívvel nézett távozó kis családja után. Pontosan tudta, hogy milyen veszély fenyegeti őket Voldemort kegyetlen személyében, és  mindent megtett volna, hogy szeretteit megvédje a szörnyű mágus haragjától.

Hamarosan megérkezett mind a három férfi, akire vártak, és rövidesen meg is állapodtak abban, hogy titokgazdának Sirius a legalkalmasabb, hiszen hármuk közül ő a legerősebb, ő lenne képes minden kínzást kiállva megtartani titkát. Ezúttal Remus is belátta a döntés helyességét. Nem volt féltékeny Siriusra, hiszen tudta, ő vérfarkasként mennyire sebezhető lehet. Elfogadta hát, hogy ezúttal is kimarad barátja újabb jelentős lépéséből. Ennél sokkal fontosabb  volt az, hogy biztonságban tudhassa őket, akik annyira fontosak voltak számára, akik már annyiszor segítettek rajta, akik elveszített családját is pótolni igyekeztek.

Elbúcsúztak hát, és Remus Peter társaságában elhagyta a házat. Nem tudtak mit szólni egymáshoz, hiszen fájdalmas volt ismét a saját bőrükön érezni a közelgő veszély szelét. Elköszöntek egymástól, és hopponáltak. Petert akkor látta utoljára.

Néhány nappal később értesült James szüleinek brutális haláláról, de a temetésre már nem tudott elmenni, mert a közelgő holdtölte és az elmúlt hetek borzalmai teljesen leverték lábáról.

A kínzó éjszaka után alighogy magához tért, máris újabb szörnyű hír fogadta, ami olyan nagy fájdalommal járt, mint amikor szülei brutális meggyilkolásáról értesült.

Barátai halálával elveszített mindenkit, akikre valaha is számíthatott. Sirius árulása pedig mérhetetlen dühvel töltötte el. Sohasem gondolta volna, hogy képes lenne ennyire mélyre süllyedni. Vagy színlelés lett volna sok éven át, hogy a családi hagyomány, szülei nézetei ellenére átállt az ő oldalukra? Sirius szülei nem voltak halálfalók, de a szerteágazó családból már annál több került ki. Talán kezdettől foga ő is sötét oldalon állt?

Ez a csalódás és a veszteség felőrölte még pislákoló erejét. Visszatekintve a múltra nem is értette, hogyan volt képes túlélni azt az időszakot. Társak nélkül nem volt senki és semmi. Utolsó kétségbeesésében megpróbálta újból felvenni Anne-el a kapcsolatot, de a lányt nem találta sehol. Az újságnál már nem dolgozott, és senki nem tudta hova tűnhetett. Teljesen magára maradt, család, barátok és szerelem nélkül. Mit számított így az, hogy a Mágusvilág megszabadult a rettegett varázslótól, amikor barátai életükkel fizettek érte! A kis Harry pedig hős lett egy csapásra. Neve ismertté vált mindenki számára, holott még csak pár hónapos csecsemő volt.

Egyedül a kisfiú maradt a barátokból, de őt is elvették tőle. Muglik közé vitték, hogy ott nevelkedjen fel. Pedig mennyire szívesen vállalta volna, hogy gondját viseli a megárvult gyermeknek! De ki törődött egy vérfarkassal! Inkább azok a megátalkodott muglik, mint egy korcs! Igen! Az élet hosszú fonala mindig ugyanoda kanyarodik vissza: egy vérfarkas nem jó semmire, egy vérfarkast nem illetik ugyanazok a jogok, mint a többi embert! Senki nem törődött vele, magára hagyták.

Az évek úgy teltek el egymás után, hogy észre sem vette. Igazából nem is érzékelte az idő múlását. Alkalmi, megalázó munkákból tengette életét. Nem volt semmi, ami hajtotta volna előre, csak az ösztönök. Hiszen az ember létfenntartó ösztönei felülkerekednek mindig a problémákon, és a fájdalmon. Élni kell! Élni minden áron, akár célok nélkül is! Így érte egyik nap a másikat. Reggel felkelt, hogy este lefeküdjön, de közte nem volt semmi érték. Az értékek, életének fontos szereplői már csak a múlté voltak.

Remus meggyötört arcát a pirkadat halvány fénye világította meg. Az ablakon túl hangos madárcsicsergés volt hallható. Figyelte éneküket, mellyel egymásnak válaszolgattak, mint ahogy barátok társalognak. Irigyelte őket, amiért nekik volt kivel diskurálni, mert ők megoszthatták véleményüket, élményeiket társaikkal, míg ő már hosszú évek óta csak a magánynak élt. Már szinte hozzá is szokott ehhez az állapothoz. Nem, ehhez nem lehet hozzá szokni! Főleg nem egy olyan embernek, aki mellett mindig ott voltak a barátai, ha szüksége volt rájuk.

Az ablakhoz ment, és kinézett a nedves macskaköves útra. Egy kóbor kutya szaladt át az úton. Egy nagy, fekete bozontos szőrű kutya. Figyelte, ahogy az állat farkát maga alá húzva megáll, és felnéz a házra.

Remus keze ökölbe szorult a felismeréstől.

·        Sirius! – kiáltotta, és máris az utcára hopponált, de a másik gyorsabb volt nála, és mire megérkezett már el is tűnt.

Hosszan kémlelte még az utcát mind a két irányba, de hiába. Nem látott semmit. Vagy csak képzelődött volna? Ennyire felkavarták az emlékek? De még akár igaz is lehetett volna, hogy itt járt Sirius, hiszen napok óta arról írt az újság, hogy megszökött az Azkabanból. De mit akart itt? Talán vele is végezni akar, mert már csak ő az egyetlen élő a régi négyesből?

Hirtelen félelem járta át, és ezzel egy időben megszületett benne a döntés: elmegy a Roxfortba, elfogadja a tanári állást. Megteszi önmagáért és Harry-ért. Míg ő az iskola falai között biztonságban lehet, vigyázhat Harry-re, és talán viszonozhatja barátai gondoskodását azzal, hogy szeretett gyermeküket istápolja. Kicsit szégyenkezve vallotta be magának, hogy talán az áruló baráttól való félelme győzte meg inkább. Ugyanakkor boldogan szembesült ismét azzal, hogy már megint barátai, pontosabban barátai emléke és egyetlen utódja sietett segítségére. Ha a féltve őrzött fiú nem éppen volt barátja fia lenne, akkor talán nem is jutott volna Dumbledore eszébe, hogy őt kérje fel tanárnak, hogy Harry közelében legyen, hogy esetleg Sirius felbukkanásának leleplezésében segítsen. Igazából büszkeséggel tölthette volna el a tudat, hogy ilyen fontos dologban vehet részt, de a félelem, ami gyávává tette, gyorsan lelohasztotta büszkeségét. Minden esetre ilyen, vagy olyan okból, de a döntés már meg volt.

 A hirtelen elhatározás pedig némiképpen megnyugtatta. Tudta, hogy a Roxfortban nem kell tartania Sirius orvtámadásától, Dumbledore pedig beszélt a főzetről, ami nehéz éjszakáin majd segítségére lesz. Micsoda furcsa fintora az életnek, hogy pont az a férfi lesz segítségére, aki kamaszkorukban állandóan gúnyolódásuk tárgya volt, és aki megszállottan átkozta meg őket lépten, nyomon. Most pedig hálásnak kell majd lennie segítségéért! Nem baj, ezt is vállalja! Piton talán éppen úgy abba a körbe tartozik, mint ahová barátai, akik mindig segítségére siettek, ha bajban volt.

 Ahogy a Nap első sugarai bevilágítottak a házak fölött, már egyértelműnek látta a választ, és ezt találta az egyedüli helyes döntésnek. A bizonytalanság már a múlté volt.

Ahogy lassan bandukolt fel a lépcsőn, már a jövőt tervezgette. Próbálta maga elé képzelni a rég nem látott falakat, és annak a zöld szemnek a tulajdonosát, akivel tizenhárom éve farkasszemet nézett. Jó érzéssel töltötte el az, amitől korábban félt. Szinte már várta, hogy azokba az ismerős szemekbe belenézzen, hogy James vonalait kereshesse a fiú arcán.

Frissen ült le levelet írni Dumbledore-nak, mintha éppen nem is virrasztotta volna át az egész éjszakát. Boldogan és megkönnyebbült lelkiismerettel írta le a sorokat, melyek igenlő válaszát tartalmazták.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.