|
Chance for Immortality 33. / IV.
2006.04.07. 00:26
IV. rész
A könyörtelen harc tovább folytatódott. A veszteségek nagyok voltak és fájdalmasak, főleg a világos oldalon. Elvesztették Flitwick és Sinistra professzort, Padma Patilt, Mordont, Ernie McMillant és még pár végzős tanulót, valamint sok szülőt. Aberforth oldalán is megfogyatkozott a védelem. Sok kentaur, és külföldi varázsló adta életét a Roxfortért és egy jobb jövőért.
Az életben maradottaknak vigasz volt, hogy számos halálfaló, dementor, vérfarkas és kreatúra semmisült meg. Egy ember se volt, aki nem szerzett volna sérüléseket. Ron és Hermione Harry mellett harcoltak, noha tudták, hogy a fiúnak lesz még egy nagy csatája, nem is akárkivel... Tekintetükkel a biztonságot nyújtó igazgatót keresték, de csak nagybátyja, Damian állt mellettük. A másik Dumbledore eltűnt. Ettől egy kicsit megijedtek, de Damian bátorító szavaira összeszedték magukat, és a megmaradt Rendtagok oldalán tovább küzdöttek ebben a kilátástalan, kaotikus harcban.
Hirtelen kapták a fejüket az ég felé, mikor két félelmetes üvöltés harsogta túl a hangzavart. Ron tátott szájjal bámulta, ahogy bátyja, Charlie egyik külföldi barátjával egy-egy hatalmas romániai hosszúszarvú sárkány hátán lovagoltak a frissen érkező halálfaló-csapatok felé. Az állatok olajzöld pikkelyein visszaverődtek a varázslatok színes fényei. Amint elég közel repültek az átkaikat lövöldöző feketetalárosokhoz, két hatalmas lángcsóva hagyta el éles fogakkal teli szájukat, ezzel jelentősen megcsappantva a támadók létszámát. Voldemort hívei egy emberként fordultak a sárkányok ellen, de sokuknak inába szállt a bátorságuk és menekülőre fogták. Ron büszkén, egy félszeg mosollyal nézett két barátjára, de utána rögtön fel is szisszent, amint karját végigszántotta egy rontás. Egy emberként támadtak vissza. Legnagyobb megdöbbenésükre nem ők, hanem Draco Malfoy intézte el a maszkos férfit.
*
És Malfoy sértegetései dacára, vagy pont annak köszönhetően, végre hibázott. Piton pedig könyörtelenül kihasználta ezt. Lucius tudta, hogy képtelen lesz kivédeni a feléje száguldó zöld átkot. Gyűlölettől izzó szemekkel nézett Pitonra, majd utolsó lélegzetvételével megátkozta. Nem pálcával, csak szavakkal, de a karcsú férfi gyomra összerándult tőle annak ellenére, hogy nem volt túlzottan babonásnak mondható. Az átok Estrelle –t említette. Többé nem törődött a lassan a földre hanyatló szőke férfivel.
Villámgyorsan futott a védtelen testhez most hogy már szabad volt az út. Livius eltűnt, úgy gondolta, biztosan belevetette magát a harcba, mivel Urának már nem volt szüksége rá. Egy percig csak térdelt a vérző test mellett. Nem tudta, hogyan nyúljon hozzá, hiszen Belial erejének maradéka még mindig túl intenzíven áramlott a nyílt sebből. Hirtelen ötlettől vezérelve arrébb lökte a nő kezébe adott fekete pengéjű kést, remélve, hogy ezzel megszakad a kapcsolat is. Most sem tévedett. Tőle nem messze az időközben már a tízévesnek kinéző démoni gyermek felnyögött, ami nem kerülte el Voldemort figyelmét sem. Izzó szemeit most Perselusra szegezte, akinek ettől mintha hangyák kezdtek volna menetelni felfelé a hátán. Tudta, hogy most megpróbálja megölni. Ő viszont még nem akarta megadni neki az örömet, hogy látja az egyik legnagyobb árulóját meghalni. Nem, még meg akarta menteni Estrelle –t, noha erre szinte nulla volt az esély. Mégis zsibbadtan nézte, ahogy egykori Ura pálcája felemelkedik, és célba veszi az ő fáradt szívét. Most rettenetesen öregnek érezte magát. Felvillantak előtte sanyarú életének kegyetlen, egyhangú évei, és ha nem furakodott volna be a mellette haldokló nő képe a fejébe, bátran várta volna sorsát, a végzetes átkot. Most viszont dac és gyűlölet sütött a mások számára mindig érzéketlen fekete szemekből. Voldemort azonban útjára indította szörnyű halált hozó átkát.
A következő pillanatban azonban sok minden történt egyszerre. Egy másik átok is elhangzott egy fiatal fiú szájából eltérítve a zöld fénynyalábot. A Nagyúr meglepetten, ugyanakkor dühösen fordult a támadó felé. Amint felismerte, gúnyos mosoly ült ki arcára.
- Nahát micsoda megtiszteltetés! Kibújtál a vén bolond háta mögül, Potter?
- Itt az ideje, hogy befejezzük a kettőnk dolgát, Voldemort! – jelentette ki az határozottan, és csak egy leheletnyire érződött hangján a remegés.
Perselust ezek után már nem érdekelte semmi. Valami hálafélét érzett a kölyök iránt, de gondolatait sokkal inkább Estrelle állapota kötötte le. Olyan óvatosan vette az ölébe fejét, amennyire csak lehetséges volt. Kétségbeesetten nézett végig a szétroncsolódott testen, a halottfehér arcon és a sápadt ajkakon. Már épp azon volt, hogy összeforrassza a hason tátongó borzalmas sebet, mikor legnagyobb döbbenetére azt kellett észrevennie, hogy az már úgy-ahogy összeforrt. Nem tudta, hogy ez annak köszönhető, hogy Belial már nem áramlott keresztül rajta, vagy Deborah vámpírereje mentette meg a testet a teljes elvérzéstől? Mindenesetre gyengéden simogatni kezdte a jéghideg arcot, miközben kitapogatta az alig érzékelhető pulzust. Égő szemekkel tekintett fel egy pillanatra Voldemortra, aki még mindig Potterrel volt elfoglalva. Már nem is hallotta a gyűlölettől csöpögő szavakat.
- Perselus... – hallotta saját nevét alig hallhatóan, mire aggódva azonnal az ölében fekvő nőre nézett.
- Perselus... te vagy az... ugye?
- Ne beszélj! Most ne!
- Perselus... meg kell ölnöd... a fiút... Belial benne... van! Meg kell ölnöd... a fiam...
- Estrelle...
- Meg kell tenned! Aztán én... meghalok...
- Nem! Nem mondhatsz ilyet! Nekem...
- Érzem. Itt belül... már nem én vagyok...
- Estrelle! Estrelle! Térj magadhoz! – kiáltotta kétségbeesetten, de választ már nem kapott.
- Nem. NEM!
Izzó gyűlölettel és sajgó lélekkel húzta elő tokjából a karcsú kardot, majd óvatosan szakadt talárjára fektette Estrelle fejét. Határozottan megmarkolta a markolatot, és tekintetével megkereste célpontját. A fiú növekedése megállt, feltehetőleg a kapcsolat megszakítása miatt, és most őt nézte valószínűtlenül sárga szemeivel.
- Perselus! A gyerek! A fejét! – kiáltotta a feléjük siető Dumbledore. Mellette McGalagony futott. Valami furcsa, hordószerű tárgyat hoztak maguk mellett lebegtetve, de így is látszott, hogy küszködnek vele.
Most már tudta, hogy meg kell tennie, ha nem akarta, hogy Voldemort figyelme újra a gyermek felé terelődjön. Addig kell végezniük vele, amíg még van esély. Ahogy elindult, azok a hátborzongató szemek ismét rászegeződtek. Piton megkeményítette lelkét. Nem érdekelte más, csak hogy elvégezze feladatát, aztán végre hagyják gyászolni!
Indulatosan közeledett a lény felé, aki hirtelen gonoszan elvigyorodott. Ez valahogy sehogyan sem illett egy tízéves kisfiúhoz. Pitont ez sem érdekelte. Föld felé szegezett karddal és pálcával suhant egyre közelebb. Egy-két keserű könnycsepp rohant végig arcán. Homlokán egy ér vészesen lüktetett. Gyűlölte ezt a valamit, ami szétroncsolta, és megölte a testét annak az egyetlen nőnek, akit valaha szeretni tudott. A gyerek, mintha megérezte volna szándékát, összehúzta szemöldökét, arcáról lefagyott a mosoly.
A bájitaltanár suhintott kardjával, de a vágás nem érte el a gyereket. Megpróbálta még egyszer, de most már rájött az okra is. A fiúcska egyenesen, mozdulatlanul állt. Meztelenségében olyan ártatlannak tűnt, de körülötte egy erőtér izzott, ami elektromos kisüléseivel lehetetlenné tette, hogy ártó szándékkal a közelébe férkőzzenek.
- Ne szórakozz kölyök! – üvöltött rá, miközben folyamatosan megpróbálta áttörni a védőfalat.
- Perselus, így nem fog menni! Egyszerre kell támadni mentálisan és fizikálisan is a falat. Engedd, hogy segítsek!
Piton csak bólintott, határozott mozdulataival továbbra is támadta a falat, és nem érdekelte, hogy a karjait minden egyes suhintás alatt erős áramütés éri.
*
- Nem hittem volna, hogy lesz annyi merszed, hogy utánam gyere! – sziszegte a Nagyúr. – Bolond kölyök.
- Ha maga jött volna, sokkal több barátom esik el.
- Ez kétség kívül így van... Nos, hogyan szeretnél meghalni? Fájdalmasan kínlódva, vagy gyorsan? Ma választhatsz, hisz nagy nap ez a mai! – kacagott gúnyosan, miközben Harryre irányította pálcáját.
- Majd meglátjuk...
- Akkor kezdhetjük? – Harry óvatosan bólintott. – Hát akkor nézzük meg mennyit fejlődtél!
Azzal kezdetét vette az elmúlt évek legsorsdöntőbb harca. Egy tizenhat éves fiú, és az évszázad legfélelmetesebb feketemágusa között.
Először csak körbe-körbe jártak. Figyelték egymás minden rezdülését. Bár Harry szívét lassan elöntötte a félelem, és koncentrációját zavarta sebhelye egyre erősebb lüktetése is, próbált minnél kevesebb esélyt adni Voldemortnak.
A Nagyúr ezzel szemben lenézően méregette a fiút. Ajkán gúnyos mosoly játszott. Izzó szemeit összehúzta és kereste a rést a fiú pajzsán. Minden előzmény vagy figyelmeztetés nélkül küldte első nagy erejű átkát. Harry megedződött reflexeinek köszönhetően arrébb tudott ugrani.
- Táncolni tanulsz, Potter? Azt hittem legalább képes leszel varázslatokkal védekezni...
A fiú nem válaszolt a sértésre.
- Expelliarmus! – kiáltotta.
- Ejnye, ejnye! Ezzel akarsz legyőzni? Ehhez azt hiszem kicsit többre lesz szükséged! Remélem Dumbledore tanított pár rontást, csak hogy izgalmasabb legyen a harc. Ha már ennyi évet kellett várnom rád, akkor legyen egy kis élvezet is benne! Valanis! – süvítette.
Harry felnyögött a testébe csapó kíntól. A bordó átok hatására elakadt a lélegzete. Szemei káprázni kezdtek, majd egy pillanatra fennakadtak. Zihálva rogyott a földre sajgó tüdővel.
- Állj fel, Potter! Ez még csak a bemelegítés...
- Imber Igneo! – lehelte miután képes volt feltápászkodni. Kihasználta, amíg a mágus feje fölött keletkezett tűzeső elvonta egy pillanatra a figyelmét és rögtön egy kaszabolóátkot küldött rá.
- Nem rossz. - törölte meg vérző arcát. – Most én jövök! Lusius ferrarius!
A pálcájából előtörő viharos szél elkapta Harryt és a magasba emelte. A fiú kétségbeesetten próbált a föld felé manőverezni, de a varázslat egyre gyorsabban pörgette. Össze kellett szorítania a szemét és a száját, ha nem akarta azt a pár falatot is kiadni, ami még a gyomrában fickándozott.
- Finite Incantatem! – nyögte, mire nagy nyekkenéssel a földre zuhant.
- Ez így nem lesz jó. – sziszegte a Nagyúr, látszott rajta, hogy kezdi unni az egyenlőtlen harcot. Úgy döntött hát, hogy nem fogja kímélni a fiút. – Crucio!
Harry testébe belemart az ismerős fájdalom mielőtt akár megmozdulhatott volna. Görcsbeállt tagokkal próbált a minden sejtjét elárasztó kín ellen harcolni. Tüdejéből ismét kiszorult a levegő. Maga sem tudta, hogy így hogyan képes üvölteni.
*
Dumbledore aggódva figyelte fél szemmel a távolban harcolókat, akiket mindenki messziről elkerült. Nem akartak a Nagyúr útjába kerülni. Albus most minden erejével azon volt, hogy Belial védőpajzsát megtörjék. Érzékelte maga mellett, hogy Minerva is megfeszített erővel próbál segíteni. Szinte látta mindkettőjük homlokán az izzadtságot gyöngyözni. Nagyon remélte, hogy ketten elegek lesznek a feladat teljesítésére. Perseluson látta, hogy elveszett. Már csak a bosszú és a fájdalom hajtotta. Nem tudott józanul gondolkodni. Meg tudta érteni. Nagyon sajnálta, hogy Estrelle –t így elintézték, és nem maradt életben. Tudta, hogy ő volt az egyetlen nő, aki ki tudta volna rángatni Pitont lelke sötétségéből és a fájdalmas múltból.
Összes figyelmét és koncentrációját ismét a kisfiúra fordította, akiben egy hatalmas démon és szinte minden ereje lakozott. Tudta, hogy mindenféleképp meg kell semmisíteniük! Ha a növekedésben elérné egy felnőtt szintjét, kiteljesedett erőkkel indulna ellenük és annak beláthatatlan következményei lennének. És lassan érezte, hogy közeledik a pillanat, mikor elég gyenge lesz a pajzs ahhoz, hogy a bájitaltanár áttörhesse.
- Már nem kell sok, Minerva! Tartson ki!
- Igen, érzem! Igyekszem.
Még jó pár percig koncentráltak. Az igazgató megpróbálkozott még egy energiaelszívó varázslattal is. Ekkor érezhetően és láthatóan elhalványult az erőtér. Piton ezt ki is használta és egy minden eddiginél erősebb kardcsapással megtörte a védelmet. A búra úgy tört szilánkjaira, akár egy tükör, megsebezve a körülötte állókat. A magas férfi nem habozott. Hosszú lépteivel nyomban a fiú mellett termett, akit Dumbledore és McGalagony varázslata némiképp lelassított. Elviselhetetlen hőség, bűz és kín fogadta a lény közelében, de az egyetlen dolog, ami megmaradt elkínzott érzékei mögött, az a cél volt. Izmai tudták maguktól, hogy mit kell tenniük. Felordított, ahogy a kard markolata izzó lávaként égette mindkét tenyerét. Tekintete találkozott a gyermekével, aki most teljesen úgy nézett ki, mint az a három éves kisfiú... A hatalmas szürke szemek esedezve tekintettek fel rá. Annyira ártatlannak nézett ki, mint az a másik! Meg sem bírt mozdulni a döbbenettől. Az éles penge sújtásra készen várt a levegőben a feje fölött.
- Perselus! Tedd meg! Siess! Öld meg! – kiáltotta az igazgató, aki nem igazán értette, hogy miért torpant meg az eddig határozott férfi.
- Kérem! – sikoltotta McGalagony is.
- Nem... tudom... – suttogta. Szemeit égették a könnyek. Megfogadta, hogy többet gyereket soha nem fog ölni, de még csak kezet sem fog rájuk emelni. Soha! Ráadásul a fiúcska fekete hajában Estrelle tincseit vélte felfedezni, mint ahogy pár arcvonásban is. Nem ölheti meg Estrelle gyermekét! Ez az ő vére is! Estrelle!
Fejében egyre zavaróbban és hangosabban kezdett dübörögni a vére, ahogy görcsösen próbált elvonatkoztatni ettől a hasonlóságtól. Mígnem a fájdalmas zúgás lassan halkulni kezdett, ahogy üríteni kezdte felbolydult elméjét.
„Perselus...! Perselus, ő nem a fiam! Perselus vess véget az életének... különben ő teszi meg... és rászabadul a világra, majd mindent elpusztít! Senki sem fogja túlélni!”
- De hát olyan ártatlan!
„Ez csak álca! Megtévesztés. Te is tudod. Ismered a trükköket! Kihasználja a gyengeségedet! Nem lehetsz gyenge! Tudom, hogy te is megfogadtad egyszer magadban! Tedd meg, kérlek, értem!”
Újra a fiúra nézett, fejében még ott visszhangoztak Estrelle szavai, bár nem tudta, hogy hogyan volt képes szólni hozzá. Egy pillanatra pedig képes volt túllátni a káprázaton. A kicsiny ajkak gonosz mosolyra húzódtak, az apró ujjak kinyújtva összezárultak és előre lendültek abban a pillanatban, mikor elhatározta magát a végső csapásra. A fájdalom erőszakosan hatolta a tudatába, mint ahogy a tolakodó kéz a hasfalába. Temérdek vér zubogott a sebből. Elnyílt szájjal, összeráncolt homlokkal nézett le támadójára, szemében kimondhatatlan fájdalom ült. A sárga szemek félelmetesen kárörvendőn néztek fel rá. Ott álltak egymással szemben. A fiú és a férfi.
Az idő megállni látszott közöttük. Ahogy nézte az ördögi szemeket, kezdte átjárni testét a lény ereje. Már mindennél jobban tudta, hogy itt nem ő volt a felnőtt, hanem abban a fiatal testben lakozott egy szellem minden hatalma, évszázados félelmetes tudása. Érezte testében a jeges ujjakat, melyeknek érintése nyomán egyre terjedt valami megfoghatatlan kínzó sötétség, azzal fenyegetve, hogy visszarántják a sokat szenvedett lelket abba a mélységbe, ahonnan egyszer már sikerült kimásznia. Vagy csak azt hitte, hogy sikerült?
A fiú arca torz mosolyával embertelenné vált. Ez megtörte a furcsa pillanatot. Azt hitte, győzött. Nem tudta, hogy karjai az elhatározástól, vagy csak a fáradságtól indultak meg súlyosan lefelé. De ez már nem is volt lényeges. A levegőben bántóan hangosan suhant a penge. A mozdulat közepén oldalra tért ki, majd egyetlen határozott mozdulattal átvágta a finom bőrt, a húst, az ereket, de még a csigolyákat is. Szinte lassítva látta, ahogy a fej elgurul rajta a ráfagyott megdöbbenéssel. Zihálva esett térdre. Kezéből kihullott a pálca és a kard is. Hitetlenkedve kapott az égető sebhez, miközben a még mindig álló testre meredt.
Abban sok változás történt pillanatok alatt. Először megállíthatatlanul remegni kezdett, majd a megcsonkított nyakból félelmetesen fekete energia kezdett kilövellni egyenesen a csillagok felé. Dumbledore azonnal mozdult. Gyorsan kellett cselekednie. Szabad kezével intett a döbbent McGalagonynak és az időközben odakeveredett Kingsley Shakleboltnak, hogy vigyék hátrébb a mozdulatlan Pitont, pálcát tartó kezével pedig a csonka test mellé küldte a rézhordót. Merthogy, amit idáig cipeltek, abból készült. Oldalán és peremén díszes varázserejű rúnák futottak körbe.
Vörösen hullámzó talárját még erősebb szél kezdte cibálni ahogy szavaira kinyílt a furcsa hordó teteje. A csonka testből felszabaduló borzalmas energia megtorpanni látszott. Olyan volt, mintha ráfújtak volna. A lilás-fekete csápok és a füst bármennyire is akart, nem tudott ellenállni az egyre nagyobb szívóerőt kifejtő rézhordónak, melynek oldalán sárgán és vörösen izzottak a rúnák.
Voldemort felüvöltött, amint észrevette, hogy mire készül a kántáló Dumbledore és sietős léptekkel, kivont pálcával feléje indult, de Harry kihasználta, hogy a mágus nem figyel rá. Hirtelen küldte átkát, nem is gondolkodott hogy mit fog mondani. A fénynyaláb a vállán találta el a Nagyurat, aki még idejében hárította a támadást, hogy ne válhasson túl súlyossá. Egy pillanatra hitetlenkedve nézte Harryt. A seb erősen vérzett. Éjfekete talárját gyorsan áztatta át a vér.
A fiú nem tudta mit akar tenni Dumbledore, de sejtette, hogy fontos hogy lefoglalja Voldemortot. Ha ezen múlik, akkor megpróbálja megtenni a tőle telhetőt, noha nem rajongott a gondolatért, hogy a rettegett ellenfél erejével továbbra is szembe kell néznie. Ráadásul amint Voldemort perzselő tekintete ismét rá irányult, sebhelye fokozott erővel kezdett sajogni.
- Nagyon rosszul teszed hogy akadályozni próbálsz! – sziszegte fenntartva a szemkontaktust.
Harry felnyögött a fájdalomtól, ahogy a férfi erőszakosan behatolt elméjébe és szaggatni kezdte a gondolatait. Fizikai fájdalmat érzett, és azt hitte menten szétrobban a feje. Sebhelye csak úgy lüktetett, és ahogy egy percre odakapta kezét, látta hogy ujjai véresek lesznek a homlokán lecsorduló vértől.
- Hagyja abba! – zihálta a fejét markolászva. Voldemort azonban csak nevetett rajta és még drasztikusabban szaggatta láthatatlan ujjaival őt.
- Csalódtam benned, Potter. Többet vártam Dumbledore kis kedvencétől. Sehol semmi ellenállás! És még hogy te akartál legyőzni engem?! Azt hiszem itt az ideje, hogy befejezzük megdöbbentően szánalmas életedet! Avada Kedavra! – sziszegte.
- Ne!! – kiáltott fel McGalagony, miközben Piton jobb felkarját szorongatta. A sápadt férfi összegörnyedve ült sarkain sebét szorítva. Üres tekintetében lemondás szikrája lobbant, amint a száguldó átkot nézte és hallgatta az elmaradhatatlan suhanást a levegőben.
„Tényleg olyan, mintha valami súlyos tárgy repülne Potter felé… Kár érte… Elvesztünk.”
*
Eközben Dumbledore minden maradék erejét megfeszítve küzdött a félelmetes energiával. Az sehogyan se akart belemenni a rézhordóba. Az egymásnak feszülő hatalmaktól meghajoltak a fák. A Tiltott Rengeteg felől levelek milliói örvénylettek a szélben. A talaj remegett a talpuk alatt.
- Avada Kedavra!
Az igazgató koncentrációja egy pillanatra meggyengült. Fáradtan lehunyta a szemét és halkan sóhajtott. „Hát mégsem volt elég erős. Szegény gyermek!”
Fájdalmas gondolatát kihasználva a sötétség megpróbált elillanni. Jobb híján az egyik fa tövében heverő nő testébe akart bújni, de az idős mágus még mindig féken tartotta. Amint Albus rájött, hogy mit tervezett Belial Estrelle - lel, haragra gerjedt. De talán nem is csak ettől, hanem az egész helyzettől. A háborútól, Harry kudarcától, lassan ismét kilátástalanná váló helyzetüktől.
Akik a közelben harcoltak, egy pillanatra feléje tekintettek, ahogy meghallották a süvítő hangot, ami a hordóból csapott ki. Az igazgató tiszta hangjába egy főnix lágy éneke keveredett. És ez már végre sok volt a testetlen erőnek. A felszabadult hatalmas energiákat hirtelen az utolsó cseppig beszippantotta az izzó hordó, melyre rögtön ráforrt a fedele is. A morajlás utáni csend szinte bántó volt. A fák megmaradt levelei immár csak a szokásos északi szélben himbálóztak.
- NEM!!! – süvöltötte Voldemort és Dumbledore felé fordult többé nem törődve a nem messze heverő fiú testével. – Ezt megkeserülöd Dumbledore!
Máris süvített az újabb hatalmas erejű átok az idős mágus felé, aki most rettentően védtelennek tűnt, egy suhintással mégis sikerült kivédenie a támadást. A kék szemek tompán fénylettek. Sehol sem lehetett felfedezni bennük a megszokott pajkos csillogást, vagy a határozottságot. A fűben heverő Harryre nézett. Szíve szomorúsággal telt meg. Üresnek és öregnek érezte magát. Csak állt egyenesen. A maga köré vont láthatatlan erőtérről Voldemort záporozó átkai sorra pattantak le, eltalálva a halálfalókat és a fehérmágusokat egyaránt. Nem tudta elhinni, hogy Harry meghalt. Nem, ilyen könnyen nem végezhetett vele! Hisz a fiúban olyan erőket sejtett! És mégse sikerült neki előhívnia őket?
*
Hermione felsikított, mikor meglátta az ismerős zöld villanást a távolban. Ron pedig hitetlenkedve nézte, ahogy a sugár belecsapódik barátjuk testébe. A nem messze álló Draco Malfoy arcáról azonban semmit nem lehetett leolvasni, csupán szürke szemei árulták el egy pillanatra a döbbenetét. A megmaradt védők közül azonban többen felkiáltottak. Egy pillanatig senki sem fogta fel mi történt, aztán az emberek elkezdtek lassan pánikba esni, hiszen ha Harry Potter se tudott elbánni Voldemorttal, akkor nekik végük. Mielőtt mindenki feladta volna a harcot, Damian térítette őket észhez.
A halálfalók közül sokan fel sem fogták, hogy mi történt. Csak támadták a hirtelen meggyengült védőket. Aztán lassan kezdték felfogni, hogy Potter halálos átkot kapott Uruktól. Azt pedig úgy tűnik most már tényleg senki sem éli túl. Miranda miután végzett két fehérmágussal, Ura felé tekintett, aki most abbahagyta Dumbledore folyamatos támadását. Látta rajta hogy rettentően ideges. Nem volt teljesen biztos benne, de sejtette, hogy azzal a fura, hatalmas erejű gyerekkel lehetett összefüggésben a dolog. Ahogy gyorsan hárított egy átkot, észrevette Liviust is, aki épp három fehérmágussal harcolt. Egy pillanatra gyönyörködött a férfi vad harcában, aztán figyelmét újra a kis csoport felé terelte.
Voldemort válogatott átkokat süvöltött ismét a pillanatnyi mozdulatlansága után. Némelyik pedig úgy tűnt célba is ért, hisz az igazgató testén több helyen is átáztatta a vér ruháját. Védőpajzsa egyre gyengült, védekezni azonban egyre kevésbé akart.
McGalagony elképedve nézte az eseményeket, majd Albushoz kezdett kiabálni. Piton ezalatt ismét visszavánszorgott Estrelle testéhez, és kimerülten lerogyott mellé, kezét még mindig a sebére szorítva, és nézte a sápadt, nyugodt arcot.
Voldemort megelégelve a professzorasszony rikácsolását felé fordította a pálcáját. Albus eddigre már térdelt. Ősz szakállát néhol vér festette halványpirosra. McGalagony hirtelen hallgatott el, amint észrevette a rászegeződő borzalmas tekintetet, szíve a torkában dobogott. Száját olyannyira összeszorította, hogy szinte nem is látszott, teste pedig megállíthatatlanul remegni kezdett. Összeszűkült tekintettel várta, hogy az átok belé csapódjon, hisz tudta, hogy úgyse tudja kivédeni. Ekkor azonban érezte, hogy valaki derékon ragadja és magával sodorja a földre. Így pont elkerülték a zöld fénynyalábot. Egy pillanatra azt se tudta mi történt, aztán hálásan pillantott Kingsleyre.
Voldemort dühösen lépett feléjük egyet, miután egy újabb gyengítő átkot küldött Dumbledore –ra. Elméjét elöntötte az indulat attól, hogy csak így egyszerűen kitérjenek az általa osztott halál elől. Egy furcsa érzés azonban bekúszott zsigereibe, és az utolsó pillanatban hárított egy hátulról jövő halványkék sugarat. Ahogy hátrafordult, résszerű pupillái még inkább összeszűkültek.
- Volde…mort… Nem engedem… hogy több embernek árts!
- Te…? Hogyan… Nem lehet!
A megdöbbent fekete mágustól nem messze, ahol egy perce még Harry Potter élettelen teste hevert, most egy fiú állt. Harry külső jegyeit viselte. Teljesen úgy nézett ki mint a Roxfortos diák, a tekintete azonban nem az övé volt. Először halványzölden világított, aztán ez lassan átváltott pirosra. Nem olyanra mint a Nagyúré, hanem vakító vörössé, amit belülről világított meg valami őrült izzáshoz hasonló. A felrepedt sebhelyből még mindig folyt a vér, ami így fél arcát összemaszatolta és álláról csöpögött a földre. Az eleinte még csak zölden izzó levegő körülötte most vörösre váltott és örvényleni kezdett belekapva a fiú szakadt ruháiba és a környező fűbe.
A Nagyúr meg se bírt szólalni, mint ahogy McGalagony is visszahuppant a fűbe a meglepetéstől, Dumbledore pedig halvány reménytől csillogó kék tekintetét emelte rájuk. Miranda Martinez viszont elkezdett rohanni feléjük, már amennyire ellenfelei engedték.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó