8. fejezet

Áldozat

Ruháink szanaszét hevertek körülöttünk a szőnyegen. A kandalló tüzének ropogásán kívül csak izgatott lélegzetvételünket lehetett hallani. A lángok, amelyek olyan szenvedélyes táncot jártak, mint mi magunk, vörösre színezték keblét, narancsszínűre festették hasának izomzatát, és okkersárgába vonták karcsú lábát. A fény és árnyék sejtelmesen játszott a hajlatokon s a domborulatokon a félhomály oltalmában.

Fölé hajoltam, ekkor viszont a bensőséges pillanatot zaj törte meg a lányok körletéből. Eszeveszett szedelőzködésbe kezdtünk, majd megragadtam a kezét, és üres szobámba húztam. Mohón szám után kapott, s ott folytattuk, ahol abbahagytuk, ezúttal azonban már nem a padlón.

Tenyeremet kecses válla mellé, a selyemágyneműre támasztottam. Szétterült haja beborította a párnát. Tincseit, amelyek arcába tapadtak, kifésültem onnan, aztán lágyan harapdálni kezdtem fülcimpáját. Arcomat hattyúnyakába fúrtam. Beszippantottam édes rózsaolajillatát, és mikor megkóstoltam, nyelvem mintha valóban virágszirmot ízlelt volna. Ajkam nyomán puha, selymes bőre libabőrössé vált.

Tekintete az enyémhez kapcsolódott, és olyan forró volt, akár a teste, amelyen mégis jeges borzongás futott végig, s beleremegett érintésembe.

Nyelvemmel lassan végigszántottam kulcscsontján, majd lejjebb csúsztam, és hegyes mellbimbója körül köröztem. Kezem végigsiklott darázsderekán, aztán finoman tapogatta hasát. Ajkam egyre lentebb kúszott, megpihent csípőjénél, továbbkalandozott combja felé, míg tenyeremet kerek, feszes feneke alá csúsztattam, amibe, engedve a kísértésnek, óvatosan belemarkoltam.

A hálót betöltötték a halk nyögések, sóhajok, kéjes suttogások, követelődző szavak, mámoros, önfeledt könyörgések.

Szenvedélyesen, ugyanakkor gyengéden végigfuttatta ujjbegyét mellkasomon, majd miután megízleltem nőiségét, szájon csókoltam, hogy ő is érezze ízét. Apró körmeit a hátamba vájta, ölelt, szorított, simogatott, cirógatott, ahol csak ért. Az addigi bizsergés a tarkómból őrjítő komótossággal a gerincembe vándorolt.

Szempillája csiklandozta bőröm. Felemeltem fejem. Gyöngyöző homlokom kövér izzadságcseppjei mellére potyogtak, és vékony csíkokban csordogáltak lefelé.

Teljes súlyommal ránehezedtem, és annyira az ágyba nyomtam, hogy szinte meg sem tudott moccanni. Testünk csattanva, cuppogva egymásnak ütközött, ahogy az egyik a másikon, a másikban mozgott. Közeledésemkor izmai megfeszültek, távolodásomkor elernyedtek. Meleg nedveink összekeveredtek, és beleptek minket.

A szobában szétterjedt a belőlünk áradó, perzselő forróság. Hallottam szívverésünk dübörgését és vérem lüktetését. Egyre inkább kapkodtunk az oxigén után, míg egyszer csak lihegése elhalt a fülemben, ahogy benne rekedt a levegő. Háta ívbe feszült alattam, tenyeremmel éreztem, hogy lapockája majdnem átszúrja vékony bőrét. Hamarosan én is követtem a vulkánként kitörő gyönyör útján, és zihálva ráhanyatlottam.

…Lassan lehengeredtem róla, és összekulcsoltam kezemet a fejem alatt. A plafonra meredtem, aztán éppen kiküldtem volna a szobából, amikor hirtelen felpattant, s kapkodni kezdte magára ruháit. Ezek szerint volt annyi esze, hogy helyesen értelmezze viselkedésem. Nem adta meg nekem azt az örömöt, hogy kiélvezzem felette aratott győzelmem, hosszadalmas munkám gyümölcsét… hogy még jobban megalázzam.

Vetett rám egy utolsó pillantást. Csontomig hatoló tekintetében nem láttam fájdalmat vagy dühöt – csupán undort. Miután feláldoztam hiúságom oltárán, rá kellett ébrednie, hogy mégsem ismert félre. Most viszont már túl késő volt. Egy szó nélkül kiviharzott.

Születésnapi ajándékom, amelyet csak saját magamnak köszönhettem, büszkeséggel töltött el... Békés álomra hajtottam fejem.

×

– Hamar ágyba bújtál szilveszterkor? – kacagott fel kéjesen a Nymph háta mögé osonó Avery.

Mióta Walpurgis Lovagjai visszatértek Roxfortba a téli szünet elmúltával, és elmeséltem nekik, mivel ünnepeltem tizennyolcadik életévem betöltését, állandóan kétértelmű megjegyzéseket tettek a lánynak.

Nymph nyugalmat erőltetett arcára, és fölényes mosollyal továbbsétált. Megnyaltam a szám, majd odalopakodtam hozzá, s a füléhez hajoltam:

– Bocsáss meg a kellemetlenségért… – vigyorogtam bármiféle sajnálat nélkül. – Fogalmam sincs, hogyan tudódhatott ki… – nevettem fel halkan.

– Nem árthatsz nekem – mondta csendesen, miközben szenvtelenül nézett rám. – Felettem nincs hatalmad.

Gúnyosan felhorkantam, és diadalmasan figyeltem távolodó alakját.

×

Több mint egy évtized telt el azóta.

Egy szerény, ám takaros ház felé tartottam a falu egy kis mellékutcájában, aminek emeleti ablakán keresztül is átszűrődött a hegedűszó. A védővarázslatok hatástalanítása egy percembe sem került.

Feltéptem a bejárati ajtót, és miután áthaladtam az előszobán, felsiettem a felső szintre vezető lépcsősoron. Beléptem abba a helyiségbe, ahonnan a zene szólt.

Egy törékeny alkatú nő játszott a violinon. Háttal állt nekem, szemben az ablakkal. Bár tudott jelenlétemről, mit sem törődött velem. A lamentációt elsíró hegedű elsőbbséget élvezett. Ennek a hangszernek a hangja hasonlított leginkább az emberéhez. Mintha csak ő zokogott volna…

Mikor azonban elhalt a zene, és megfordult, szemében egyetlen egy könnycsepp sem csillogott. Alig változott legutóbbi találkozásunk óta. Finom vonásai némileg határozottabbá keményedtek, tekintete pedig még mindig lángolt az eltökéltségtől. Sűrű haja ugyanúgy zabolátlanul omlott a vállára, mint hetedéves korában.

– Érezd magad otthon! – mosolygott cinikusan, kezében a violinnal és a vonóval. – Megtisztelő, hogy személyesen te fáradtál ide – vetette hátát az ablakkönyöklőnek.

– Ugyan… – somolyogtam. – Hiszen régi ismerősök vagyunk. Mindenesetre örülök, hogy végre nekem is szentelsz egy kis figyelmet.

– Ne haragudj – szabadkozott –, de úgy gondolom, jár egy utolsó kívánság a halálra ítéltnek – vonta meg könnyedén a vállát.

– Nem szükségszerű a halálod – tettem felé egy lépést. – Szívesen veszem, ha a legkiválóbb gyógyító átáll az én szolgálatomba.

Gunyorosan megcsóválta a fejét.

– Veled ellentétben nem vallok individualista* elveket. Inkább feláldozom magam a kollektivizmus** oltárán – utasította el ajánlatom, akárcsak Dumbledore nem is olyan régen.

A csapásra várva felpillantott rám, én viszont nem mozdultam.

– Nem te tehetsz arról, hogy ilyen vagy – szólalt meg egyszer csak, miután gondosan mérlegelt. – Sajnálom, hogy Slytherin vérvonala a családtagok között kötött házasságok híve volt… – folytatta szánakozva. Síri, fenyegető csendbe burkolózva hallgattam. – Nem csoda, hogy a gének látták kárát ennek… Hiába van kivételes tehetséged, képességed, szorgalmad… Az agyad beteg, a lelked sérült. Nem szabadna ilyet mondanom, a kegyetlen igazság azonban az, hogy hiba volt megszületned. Az árvaházi, szeretet nélküli környezet pedig csak továbbsúlyosbította a helyzeted… Képes vagyok megérteni téged… de nem tudod elkülöníteni a helytelen tetteket a helyesektől. Mások élete mit sem ér számodra, a sajátodat viszont foggal-körömmel véded. Önhibádon kívül közveszélyes vagy… szociopata. Lenne megoldás, amíg azonban ekkora hatalom van a kezedben… – felsóhajtott. – Annyira sajnálom… Sajnállak, Tom. Igazán – halkult el.

– Befejezted? – suttogtam hűvösen, miközben forrt bennem az indulat.

Bólintott, és tekintetét az enyémbe fúrta. Pajzsként kapaszkodott hegedűjébe. A párbaj lehetőségét ő is egyértelműen hamvába holt küzdelemnek ítélte.

Meglendítettem a pálcám:

– Avada Kedavra!

A vakító zöld fény betöltötte a házat. A violin darabokra tört.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.