|
Bloodflowers 2 - The sequel
Sophie / Useless-girl 2007.01.15. 23:24
A Bloodflowers kért folytatása... Enjoy! :) 
fc02.deviantart.net/fs70/f/2010/125/2/c/Bloodflowers_2_by_Useless_girl.jpg
Cím: Bloodflowers (The second part)
Író: Useless-girl (alias Sophie :))
Szereplők: Brian Molko, Steve Hewitt
Kategória: dráma, sötét
Korhatár: 14
Leírás: Mivel kértétek, íme itt a Bloodflowers folytatása… Remélem, kielégítő. :) Kritikákat sok szeretettel várok!
Megjegyzés: Az idézet a kedvenc Placebo számomból, az „I know”-ból van.
Bloodflowers
- The second part –
Sötét van. Olyan, mintha már ezer éve itt sodródnék a testetlen, semleges feketeségben. Nem tudom, hogy átjár-e, körülöttem hullámzik-e, vagy csak a része vagyok. Csak azt tudom, hogy itt vagyok. Egyszer csak újra voltak gondolataim. Hogy mennyi ideig voltam öntudatlan, azt sem tudom. Merre járhattam, amíg nem voltam magamnál? Megszűntem létezni? Valami ennek ellenére dereng. Valami történt velem, csak nem emlékezhetek rá. És miért vannak újra gondolataim? Miért tértem vissza ebbe a sötétségbe? Mi értelme van? És… egyáltalán hogyan jutottam idáig? Nem emlékszem. Minden zavaros. Csak azt tudom, hogy itt vagyok és fáj. Valami rettenetesen fáj.
Csak hangfoszlányok, zavaros érzések ugranak be. Azt hiszem, Stef arcát is láttam egy pillanatra, meg valami kék és piros fényt; távoli sziréna és zúgás… Megfájdul tőlük a fejem. Ki akarom nyitni a szemem, hogy elhallgassanak, de még nem tudom. Valami baj van. Újra veszekedést hallok… zokogás… én sírok. Kábulat. Színek táncolnak előttem a feketeségben. Nem értem, mi történik. Aztán meglátom őket. Felém nyúlnak, de nem érhetnek el. Csak sötét körvonalaikat, és szemük éles csillogását látom. Már tudom, kinek engednek utat. Ő jön. A magas férfi a fürdőszobából. Ő… ő, aki segített meghalni. Vagy csak akart. Meghaltam? Nem hiszem. Akkor nem itt lennék. Vagy nem lennék. Vagy mégis? Ez a pokol? Engem vártak? Rettegek közeledő alakjától, mely egyre hatalmasabbnak tűnik. Menekülök előle. Pontosabban csak próbálok, de nem engedelmeskednek tagjaim.
A zúgás és a csipogás egyre erősödik, ők meg közelítenek. Tudom, hogy el akarnak ragadni. Ordítanék, de nem tudok. Győzködni próbálom magam, hogy ez csak egy álom lehet. Be vagyok szarva. Próbálok valamiféle ébredésre koncentrálni. Úgy érzem, egy örökkévalóság, míg szemeim résnyire nyílnak. A fénytől könnyezni kezdek. Üldözőim azonban elhalványulnak tőle. Úgy tűnik, magamhoz tértem. Hiába bánt a fény, nem csukom le szemhéjaimat. Látni akarok. Tudni akarom, hol vagyok. Tudni akarom, hogy mi van velem, hogy miért vagyok még mindig itt. Lassan tisztul a kép. A csipogásokat már hamarabb hallom. Félhomály van a szobában.
Kórház. Gépek. Infúzió. Kötés a kezeimen. Szorosak. Kezdem érezni a testemet. Nehéz. Nehezen lélegzek. Szúr a mellkasom. Sajognak a kezeim. Húzódnak a sebek. Már mindenre emlékszem. Megborzongok a vékony takaró alatt. Csalódott vagyok. Üres. Belefáradt. Nem tudom, minek vagyok még itt. Szemem sarkából látom, hogy valami mozdul bal oldalamon. Steve hajol közelebb hozzám, mikor látja, hogy ébren vagyok.
- Hála Istennek, Bri! Azt hittem, elveszítünk! – fogta suttogóra hangját, mikor észrevette, hogy bántja fülem a hangos beszéd. Elhúztam kicserepesedett számat.
- Azt kellett volna – suttogtam.
- Komolyan gondoltad, igaz? – komorodott el.
- Ha nem úgy lett volna… akkor csak… bedrogozok.
- Igaz. Így is rengeteg anyagot kellett kipucolni a szervezetedből – sóhajtott fel.
- Minek akadályoztátok meg? Miért nem hagytatok meghalni? Úgy kellett volna… lennie! – fulladt ki keményen feltett kérdése a végére. Steve megvárta, míg abbahagyja a köhécselést.
- Ne mondj ilyet! – súgta szomorúan.
- Ki volt az?
- Kicsoda?
- Aki megtalált.
- Stef.
Látta társán, hogy dühös lesz ettől. Tudta, hogy valamin nagyon csúnyán összevesztek mielőtt Brian végezni akart magával. Nem faggatta a basszerost, így is épp eléggé ki volt készülve.
- Az a szemét! – szorultak ökölbe kezei, de nem törődött a fájdalommal.
- Bri, ő a barátod!
- Ő már senki a számomra. Nem akarom többet látni!
- De Molks…
- Nem!
- Stef teljesen kikészült. Mióta megtalált, folyamatosan iszik, és magát hibáztatja.
- Jól teszi. Megérdemli.
- De…
- Steve, nem tudsz hatni rám ezekkel. Nem érdekel. Az sem érdekelt volna, hogy mit éreznek az emberek, ha meghalok. Mondd, hogy önző vagyok! Mondd, hogy csak magamra gondolok! Így van. Elegem lett mindenből és mindenkiből! Nem akartam tovább ezt csinálni. Most se akarom.
- Azt hiszem, most jobb, ha elmegyek. Úgyse tudlak most meggyőzni.
- Remek.
- Csak annyit jegyeznék meg, hogy nem tudom, miért marsz el mindenkit magadtól, de szeretném, ha tudnád: mi annak ellenére is szeretünk és aggódunk érted, hogy ekkora egy barom vagy – mondta higgadtan, miközben az ajtó felé indult – Ja, és csak hogy tudd, édesanyád kórházba került. Miattad. Mikor meghallotta, hogy mi történt veled, enyhe szívrohamot kapott. Gratulálok Brian.
Mielőtt bármit is ki tudott volna nyögni, Steve már eltűnt az ajtóból. Szíven ütötte azért a hír. Szerette az anyját. Szarul érezte magát. Megint jól megcsinálta. Legalább ketten összeomlottak az öngyilkossági kísérlete miatt, ha önmagát nem számította bele. Tudta, hogy megint mérhetetlenül önző volt. Nem gondolkodott. Minnél inkább el akart menekülni a problémái elől, annál súlyosabban nehezedtek rá. Át kellett gondolnia ezt az egészet. De nem most. Egyelőre nem volt ereje azon a nehéz kérdésen gondolkodni, hogy megéri-e tovább élni. Csak üres tekintettel bámulta a lemenő nap által gyönyörű rózsaszín és lila színekkel megfestett felhőket. Tekintete még követte egy csapat madár röptét, aztán már csak a távoli világra meredt, miközben mellette a vázában egy csokorból vörös szirmok hullottak az asztalra.
„The past will catch you up as you run faster,
The last in line is always called a bastard…”
By: Useless-girl / Sophie
2007.01.15.
Brian in the shadows
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó