|
Lost in the stars - 19.
2007.02.28. 15:42
"All your stupid ideals..."
19.
Zsó kicsit kómásan ébredt a verőfényes napsütésre. A szobában meleg volt. Nem emlékezett rá, hogy az éjszaka folyamán ő, vagy Eric szedte-e le róla a hosszú nadrágot, és a kardigánt, így csak egy bugyiban, és egy rövid ujjúban feküdt hason fekvő párja mellett. Az oldalán fekve nézte pár pillanatig szuszogó kedvesét. Elmosolyodott, majd finoman végigsimított a férfi meztelen hátán. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Meglepettségében felsikkantott.
Eric szemei kipattantak - Mi történt? - kérdezte aggódva.
- A baba! - nézett rá a hasához kapva.
- Mi van vele?!
- Megmozdult - mosolygott rá.
Eric egy hatalmas sóhajtással hanyatlott vissza az ágyra, majd újra izgalomtól csillogó szemekkel emelkedett fel.
- Megijedtél? - nézett rá a nő vigyorogva, kezét még mindig a hasán nyugtatva miközben ő is felült.
- Igen - mondta miközben keze csatlakozott Zsóéhoz a nő hasán.
- Figyeld! Most, most mozog! Érzed? - nézett a férfire hitetlenkedő arckifejezéssel.
A férfi vadul csillogó szeme adta meg a választ. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát a boldogságtól.
Zsó két keze közé fogta párja arcát, és boldogan megcsókolta, miközben érezte, hogy a széles tenyér még mindig a hasán figyeli a fiuk mocorgását.
- Nahát...
- Most csinált ilyet először. De ugye tudod, hogy valamit elfelejtettünk múltkor?
- Mit? - nézett fel rá a férfi. Teljesen lenyűgözte, hogy a fia mozog.
- Közölni a többiekkel, hogy gondolkodhatnak ők is a fiúneveken - mosolygott rá kicsit összerándulva a szokatlan érzéstől, amikor a pici egy nagyobbat rúgott. - Érezted? - nézett a hasára hitetlenkedve.
- Igen! - mosolyodott el szélesen a férfi - Akkor újságoljuk el nekik a nagy hírt!
- Rendben, de egy kicsit még maradjunk. Szeretném még érezni egy picit veled együtt - fészkelte be magát a férfi karjai közé hátradőlve a párnákra. Eric is elhelyezkedett és kiélvezte a perceket.
Körülbelül negyed óra múlva a csöppség elfáradhatott, mert lassan abbahagyta a mozgást, a leendő szülők pedig összekészültek. Zsó lenge nyári ruhája ugyan nagyjából leplezte terhességét, a folyamatosan a hasán tartott keze kiemelte a domborodó pocakot. Most már büszke volt rá, hogy Eric gyermekét hordhatja a szíve alatt. Szinte sugárzott, ahogy kopogás után belépett Capriék szobájába, ahol már összegyűlt a kis társaság. Barátnője ráemelte barna tekintetét. Természetesen nem hagyta figyelmen kívül barátnője állapota. Tudta: ez lenne az, amikor a terhesség állítólag energiákkal tölti fel a nőket. Persze tudományos szemszögből vizsgálta a dolgot, mint majdnem mindent és csak utána érzelmileg. Elgondolkodott. Önmagát sosem tudná így elképzelni, és tudta: ameddig nem tudja elfogadni a tényt, hogy ő is lehet ilyen, addig nem is fog neki összejönni. Na nem mintha annyira törte volna magát miatta. Örült, hogy Zsó boldog és, hogy végre Eric is az. Nem hitte, hogy nyugodt lélek lett volna a férfi, ameddig vadul bulizott még azelőtt, hogy Zsó belecsöppent volna az életébe. Úgy tűnik, jót tesz neki a tudat, hogy hamarosan apa lesz.
- Szisztok! - köszöntötte őket egy hatalmas mosollyal a lány Eric egyik kezét szorongatva. A társaság üdvözölte a belépőket és hellyel kínálták őket. - Gyerekek, azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjunk valamit - kezdte Zsó, majd szerelmére nézett, hogy folytassa.
- Fiúnk lesz! - jelentette ki örömtől sugárzó arccal izgatottan.
- És ma reggel fel is hívta magára a figyelmet a mocorgásával - egészítette ki Zsó.
- Gratula! - vigyorodott el Dave. Emlékezett rá még, hogy milyen érzés volt, mikor megtudta, hogy az első gyermeke fiú lesz.
A kis társaság sorban gratulált Zsónak és Ericnek. Jenny pedig egy idő után félrevonulva Zsóval kezdett beszélni az ő terhességeiről kellemesen nosztalgiázva, és tapasztalatot cserélve a lánnyal.
Capri érezte, hogy valami kezd feltámadni benne és tudta is, hogy mi az, de nem törődött, nem akart törődni vele. Ahogy haladtak előre a napban, Andy felvetette, hogy nézzenek körül a városban, és ebbe a kis csapat boldogan ment bele. A lányt folyamatosan ostromolták saját érzései és végül észrevétlen merült el bennük. Tudta: ő nem érzi át azt az örömöt, amit elvileg kéne neki, nem értheti azt az érzést, amit a többiek. Zsó és Eric most tapasztalja, Dave és Jenny, Andy és Mart is túl van már rajta, kivéve őt. Ettől kicsinek, gyereknek érezte magát, és ettől még az életkedve is elment. Pontosan tudta: tinikorában így kezdődött az általa depressziónak hívott időszak, amiről persze tudta, hogy messze nem volt az, mindenesetre jó szar érzés volt és hónapokig el tudott tartani. A túra során nem tudott figyelni, kényelmetlenül érezte magát a többiek társaságában. Tudta: gondolkodnia kell, méghozzá egyedül. Senkinek nem tudná és nem is akarná elmagyarázni az érzéseit, egyrészt bántódás lenne belőle, meg csak kinevetnék, úgyhogy megtartja magának...
Kivárta a legmegfelelőbb alkalmat mikor senki nem figyelt és eltűnt a tömegben. Sejtette, hogy ennek komoly következményei is lehetnek, hisz durván letolják majd, hogy izgultak miatta, és, hogy Zsó állapotában nem kellett volna ezt tennie. És ő lesz a rossz, de önző módon ez érdekelte a legkevésbé.
Zsó pár perc múlva észrevette, hogy valami hiányzik, pontosabban valaki.
- Capri hova lett? - fordult Mart felé.
- Itt van mellettem - nézett oldalra a férfi, csakhogy kedvese hűlt helyét találta.
Dave, Jenny, Andy és Eric valamivel előrébb álltak és még mit sem tudtak.
- Ajaj, ez nekem nem tetszik - nézett körbe lábujjhegyre állva a nő.
- Jöttök? - kérdezte hátrafordulva Eric.
- Nincs meg Capri - nézett rá.
- Nincs meg? Hogy-hogy nincs meg?
- Talán bement valami butikba - jegyezte meg Dave.
- Pár perce még itt jött mellettem elgondolkodva - szólt a szőke énekes.
- Elvesztett volna minket? - kérdezte homlokráncolva Andy.
- Talán el kéne indulni visszafelé, hátha összefutunk vele - vetette fel az ötletet Jenny Dave karjába karolva.
- Egyetértek - mondta Dave.
A kis csapat tehát elindult visszafele azon az útvonalon, ahonnan jöttek, és az utcákat kémlelték, illetve bekukkantottak a boltok kirakatán is, de a lányt sehol sem látták.
- Most már kezdek ideges lenni - jegyezte meg Zsó, fejében máris borzalmas képek villantak be, ahogy épp elrabolják a lányt, és ki tudja, mit művelnek vele.
- Nyugi kicsim, nem lesz semmi baj. Megtaláljuk - ölelte át röviden Eric mikor épp egy bolt előtt álltak.
- Mi lenne, ha szétválnánk? Dave, Jen, ti mehetnétek arra - mutatott Mart egy távoli szökőkút irányába -, Zsó és Eric, ti menjetek visszafelé a szálloda irányába, és szerintem nézzétek meg a tengerpartot is, Andy meg én bemegyünk ezekbe a kis utcákba - mutatott jobbra.
A többiek bólintottak, majd elindultak a kijelölt irányokba.
A kis csapat mindent megtett, ami csak tőle telt, de mintha a lányt a föld nyelte volna el. Végül visszatértek a szállodába, hátha komolyan elkerülték egymást és Capri ott várja őket, de a szobák üresen álltak. Nem volt értelme tömörülve ülniük, mindenki a saját szobájában várt. A rendőrséget nem hívták, tudták, hogy még úgyse tennének semmit.
Eric próbálta nyugtatgatni a folyamatosan az ablak előtt mászkáló kedvesét, aki automatikusan simogatta a hasát. Mindketten tudták, hogy nem tesz jót az idegeskedés, de a lány nem tudott nyugodt maradni, mikor a barátnője egyszer csak így felszívódik! Aggódott érte, nem tudta, mi lelhette. Egyértelműen ő volt a legrosszabb állapotban. Ugyan a többiek is féltették a vörös leányzót, de Zsónak sokkal mélyebb érzelmi kötődése volt a lányhoz, akit már ezer éve ismert.
A másik szobában Mart rótta saját köreit magában morfondírozva. Ingerülten simogatta az állát egy cigit szívva, és azon gondolkodott, mi történhetett kedvesével. Fel akarta hívni minél hamarabb a rendőrséget, de tudta, hogy egyelőre felesleges lenne. Aggódott párjáért. Nagyon.
A maradék társaság Jennyék szobájában beszélgetett, és várta a fejleményeket.
A várakozás lassan telt. Az óra este 10-et mutatott, mikor Capri előtt feltűnt a hotel. A tengerpartról közelítette meg az épületet. Egész nap járta a víz melletti területet és gondolkodott. Tudta, hogy fél, ez váltotta ki nála az ezer éve nem érzett szorongást. Kötődött Zsóhoz és most változik a lány, és nem tudta, hogy ez milyen következményekkel lesz a kapcsolatukra. Nem akart magára maradni egy számára még mindig idegen világban! Féltékeny volt? Igen, talán. Tudta, hogy felnagyítja a problémát. Nem értette, hogy miért nem tud olyan simán örülni, mint bárki más, mint a normális emberek. Nem tud mit tenni ellene és nem is akar, nem akarja tönkretenni önzőségből Zsó boldogságát. Magába fogja fojtani az érzést, ahogy mindig is tette.
Ahogy közeledett a hotel felé úgy érezte magát, mint kiskorában, mikor rossz fát tett a tűzre: tudta 5 ember vár rá aggódva és mikor megjelenik irtó dühösek lesznek. Elcseszte a napjukat, idegeskedtek, és ez főleg Zsó szempontjából nem volt szerencsés. Nem kellett volna így szó nélkül eltűnnie. Igyekezett némán végigosonni a folyosón... A Marttal közös szobájuk előtt egy pillanatra megállt. Muszáj bemennie, de nem akar. Összeszedte magát: túl kell esnie rajta. Halkan nyitott és lépett be, majd csukta be az ajtót. Mart egy fotelban ült a sötét szobában az ajtóval szemben. Rögtön tudta, hogy Capri ért vissza, de még nem szólalt meg, csak nézte a bizonytalan mozdulatokat. A lány nekitámaszkodott az ajtónak. Még nem nézett körbe, nem tudta, hogy hol van a férfi. Azt hitte, hogy közösen ül a társaság valahol.
- Örülök, hogy visszajöttél - szólalt meg hirtelen. Hangja semleges volt, noha belül megkönnyebbülést érzett. A lány ránézett. Várta a férfi kérdését, hogy miért ment el, amit nyilvánvalóan fel fog tenni. - Van értelme megkérdeznem, hogy miért mentél el? Válaszolnál rá, vagy nem?
- Csak egy kis magányra volt szükségem - tért ki a konkrét válaszadás elől.
- Rendben. Nem foglak faggatni. Ha el akarod mondani, akkor elmondod... feltételezem.
Capri keserűen elmosolyodott a sötétben, amit nem láthatott a férfi: ő maga tudta, hogy sosem fogja elmondani. Elsétált az ajtótól és a konyha felé vette az útját egy pohár innivalóért. Fáradt volt, éhes volt és zsongott a feje.
- Többiek? - törte meg a csendet.
- Eric Zsót próbálja nyugtatni a szobájukban. Dave-ék pedig gondolom még mindig együtt beszélgetnek és találgatják, hogy hova tűnhettél. Szerintem menj Zsóhoz, én pár perc múlva szólok Jenéknek, hogy ne izguljanak.
- Nem megyek - jelentette ki halkan lány. Titokban akarta tartani, hogy itt van - Majd rájönnek.
Mart ennek hallatára felhúzta egyik szemöldökét - Ezt komolyan gondoltad?
- Komolyan.
- Képes lennél kétségek közt hagyni a barátnődet? Aggódik érted. Ki van borulva - jegyezte meg halkan.
- Tudom - felelte Capri - Mondd meg nekik te, én maradok - hangja nem volt nem törődöm, semmi érzelem nem érződött benne csak a fáradtság.
- Rendben, ahogy akarod - állt fel - És most bujkálni akarsz előlük, amíg itt vagyunk? Tényleg azt hiszed, hogy ez így rendben van? Mire jó ez a viselkedés? - nézett rá komolyan. Hangjában semmi számonkérés nem volt, csak nyugodtan feltette a kérdéseket.
- Nem, nem akarok bujkálni, csak lezárni a gondolatmenetemet.
A férfi bólintott, majd magára hagyta a lányt. Capri kisétált az erkélyre és újra elmerült ott, ahol abbahagyta.
Mart halkan kopogott be Eric-ék ajtaján. A férfi nyitotta ki.
- Mi történt? – kérdezte. Aggódott a lányért, de haragudott is rá, amiért egy szó nélkül tűnt el felidegesítve ezzel párját.
- Visszajött - közölte belépve a szobába - Nincs semmi baja.
- De mégis hol volt? És miért ment el? - sietett oda hozzá Zsó megragadva a karját.
- Nem tudom, egyiket se mondta meg - felelte a szőke férfi.
- Mi a fene? - nézett rá kissé döbbenten a lány - Beszélek vele!
- Nem túl beszédes. Valami gondja van, de nem akarja elmondani. Szerintem hagynod kéne, hogy egy kicsit ülepedjen benne.
- Még mit nem! Nem csinálhatja ezt velünk! - fakadt ki a lány a sok idegeskedés hatására, miközben elindult Marték szobája felé.
A lány lendületesen nyitott be az ajtón - Gurdon Bernadett! Merre vagy? - kérdezte hangosan magyarul, haraggal a hangjában.
- Zsó? - ocsúdott fel a lány a gondolataiból és bekukkantott az erkélyről.
- Mi a fenét képzelsz magadról? - állt elé dühösen szikrázó szemekkel - Halálra aggódtam magam miattad, és te még személyesen meg se akarsz jelenni, hogy legalább megmutasd magad, hogy nincs semmi bajod? Ez szerinted normális?
- Hagyjál - nyögte a lány.
- Mi az, hogy hagyjál? - ragadta meg az elfordulni készülő lány karját - Ne viselkedj gyerekesen!
- Hagyj békén! - emelete fel a hangját a lány. Igazság szerint maga sem értette, hogy miért játszik mártírt, utálta magát emiatt, de tudta, hogy csak így tudja helyrerakni magát, az egymással ellentétes érzéseit. - Gyerekesnek hiszel, holott az sem tudod, hogy mi van. Csak hagyj, megoldom. Van egy kis gondom magammal, de megoldom.
Barátnője haragja elszállt, kicsit lenyugodott. Nagyon felizgatta magát. Fájt neki, hogy nem tudja, mi baja barátnőjének, hogy nem akarja beavatni, holott már annyi mindent megosztottak egymással az évek során. Rosszul esett neki ez a kis bizalmatlanság. - Ha elmondanád, akkor tudnám, hogy mi van.
- Csak a szokásos hülyeségem, pár nap és lecseng. Még a gyerekkoromból maradt vissza, hála érte volt osztálytársaimnak. Legalább is én erre vezetem vissza. Meg az apámra - megrázta a fejét, mintha feledni akarná a múltat, mintha megfedné magát, amiért emlékszik - Bocsáss meg, hogy eltűntem, de muszáj volt, nem akartalak felizgatni. Remélem Eric nem dühös. És a többiek se, ha igen megértem, én is az lennék magamra, de egyszerűen muszáj volt. Menj csak vissza, nyugtasd meg a párod, és nyugodj meg te is. Árt a kicsinek - hangjában újra a színtelenség tűnt fel.
- Ahogy akarod - fordult el könnyes szemmel. Az ajtóból még visszafordult: - Többet ne csinálj ilyet, kérlek.
Kívülről támaszkodott az ajtónak, ekkor könnyei már végigfolytak arcán. Nem tudta pontosan, hogy miért sír. Talán a megkönnyebbülés, az érzékeny állapota, és a Capri eltűnésének számára ismeretlen okai miatt, de percekig sírt a folyosón. Nem érdekelte, ha meghallják.
Eric kinyitotta az ajtót és Marttal együtt kukkantott ki rajta - Zsó? Kicsim, mi a baj? - ment oda hozzá és ölelte át.
- Semmi - szipogta, de ahogy arcát Eric mellkasába fúrta, újra megeredtek könnyei, és csak folytak és folytak eláztatva vele a sötétzöld inget.
- Gyere - húzta be a saját szobájukba, ahonnan Martin önként ment ki - Nah, nyugodj meg.
- Nem akarok - dacolt a férfival.
- Miért? - kérdezte halkan.
- Csak ki akarom sírni magam, ha nem gond - szipogta még mindig a férfi mellkasához bújva.
- Nem gond - mondta és szorosabbra fonta a karjait a lány körül.
Hosszú percekig sírt, nem is emlékezett rá, hogy hogyan kerültek vízszintesbe az ágyon, csak szorosan hozzábújt a férfihoz, majd a kimerültségtől elaludt.
Capri eközben a tettén gondolkodott. Volt értelme? Most tényleg, mire volt ez jó? Figyelemfelkeltés lett volna, hogy ő is itt van? Na ne már, azért ezt nem feltételezte magáról. Ugyan, és akkor mi van, ha megszületik az a gyerek, hm? Ha kiesne a körből, akkor egyedül is elvan, boldogul, hisz egyszer már végigcsinálta. De nem akarta újra maga köré vonni azt a vastag falat, amit egyszer nagy nehezen lebontott. Majdnem otthagyták a barátai, mire ez sikerült neki. A saját makacssága nem engedte. Most is megint olyan hülye! - Nem vagyok normális! - csattant fel az erkélyen állva. Ez kellett ahhoz, hogy erre rájöjjön? Szép. Szánalmas. Nagy sóhajtással hagyta abba önmaga cincálását és állt be a zuhany alá. Feledni akarta ezt a napot.
Mart eközben közölte a fejleményeket Dave-ékkel is, majd a szobában állva várta, hogy Capri kijöjjön a fürdőből. Mikor a lány előmászott kicsit meglepődött a férfi hirtelen felbukkanásán, de nem sokat törődött vele, elvégre közös szobájuk volt. Egy pillanatig érdeklődve várt, hátha mond valamit. Jól esett volna hallani a hangját, bármit is mond neki, de a férfi egyszerűen csak szorosan átölelte. Beletemetkezett párja ölelésébe. Többet ért neki minden szónál.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó