|
18 - The Line Begins To Blur
2007.04.10. 01:25
18.
Capri örült, hogy végre hazaértek. Egyre fáradékonyabb lett az idő múlásával. Hiányzott neki a régi éne, mikor energikusan vetette bele magát mindenbe, hiányoztak neki a nagy utazások, a kalandok... most meg van kötve. Ahogy múlt az idő úgy lett egyre nyűgösebb. Túl akart lenni rajta, de tartott a szüléstől. Ha belegondolt, hogy egyedül kell végigcsinálnia... kirázta a hideg. Pedig lassan túl kell esnie rajta. Martin amiben tudott, segített párjának, hogy megkönnyítse a dolgát. Szinte a tenyerén hordozta. Ahogy teltek a hetek, úgy lett egyre izgatottabb. Éjjelenként mikor Capri mélyen aludt, sokszor halkan beszélt lányához, és simogatta őt a nő hasán keresztül. Egyre inkább várta, hogy megszülessen. Még jól emlékezett rá, milyenek voltak a babák körüli teendők, és újra szerette volna átélni őket.
Capri épp cikket írt. A földön ült, a kanapét használta asztalnak. A halkan szóló zenét csak a klaviatúra gombjainak zaja törte meg. Martin a konyhában foglalatoskodott. A lány gondolkodva nézte a monitort. Fogalmazott. Épp a mondatot gépelte volna le, mikor megmerevedett a mozdulatban és egy kicsit meggörnyedt. Tompán felnyögött. Ehhez az érzéshez hozzászokott már, izom-összehúzódás volt. De jelen esetben mást jelentett.
- Ajaj - mondta. 'De még nem lehet. 1 hónapom még hátravan!' Gondolatmenetét egy erősebb görcs szakította meg, ami által egy hangosabb hanghatás hagyta el torkát.
- Capri, jól vagy? - kérdezte Mart a konyhából meghallva a nyögést.
- Hát nem, nem igazán...
- Mi a baj? - lépett be a szobába egy konyharuhával törülgetve a kezét, és a sápadt nőre nézett.
- Remélem, betéve tudod a legközelebbi kórházba vezető legrövidebb utat - nézett fel rá.
- Szülünk?
- Nagyon úgy néz ki - szakadt ki belőle miközben az arca eltorzult az újabb fájdalomtól.
Martin levágta a konyharuhát, felsegítette a nőt, és amilyen gyorsan csak tudta, belapátolta az autóba. Még gyorsan visszaszaladt a házba pár cuccért, és már robogtak is a kórház felé. Nem tudta, hogy Caprinál hogy lesz, de sejtette, hogy nem a kocsiban fog megszületni a baba. Még a magzatvíz se folyt el.
A lányt a kórházban bevitték egy szobába, miközben olyanokat mondott, hogy 'Egyedül nem vagyok hajlandó!', 'Ez fááááj!' és 'Miért kell ezt nekem végigcsinálnom?’' Az orvosa próbálta megnyugtatni, de nem sok sikerrel. Időközben ténylegesen beindult nála a vajúdás folyamata, elfolyt a magzatvíz és erősödtek a lány fájdalmai.
Mart megpróbált nyugalmat erőltetni magára, de nem nagyon ment, pedig igyekezett Caprit is nyugtatni. Izgatott volt, hogy hamarosan megszületik a kicsi, és rettentően aggódott Capriért, akin látszott, hogy nehezen viseli ezt az egész tortúrát. Mielőtt betolták volna a szülőszobába, és épp jó pár csontropogtató szorításban részesítette a kezét, a lányhoz fordult.
- Bemenjek veled?
- Lenne szíved egyedül hagyni?
- Ahogy elnézlek, semmiképp.
- Nah kösz.
- Jól van na - mosolygott rá halványan, aztán hagyta, hogy vigyék a nőt, aki el se eresztette a kezét.
A lány úgy érezte, hogy élete legszörnyűbb és egyben legszebb pillanatait éli át. A fájdalom nem volt elhanyagolható. Torkaszakadtából üvöltött, de mikor végre meglátta a lányát, akkor már tudta, hogy megérte. Elsírta magát. Sosem hitte volna, hogy egyszer ez megtörténik vele. És most ott zokogott. Martin szintén elérzékenyült, de visszafogta magát, pontosabban sírni is elfelejtett miközben a kicsi, még ráncos, és torkaszakadtából üvöltő lányát nézte. Az ő lányukat! Mikor elvitték megmosdatni és bebugyolálni a kicsit, szerelmesen nézett fáradt párjára, és csak annyit mondott: - Köszönöm.
- Ezt a tortúrát csakis érted - mosolygott vissza erőtlenül.
Martin megsimogatta az arcát.
Capri - miután átköltöztették egy másik szobába - mély álomba zuhant. Emlékezetébe örökre bevésődött az a kép, mikor először látta meg a lányukat. És még a szülést is túlélte!
Martin felkavarodott érzelmekkel, és boldogan repdeső lélekkel rogyott le egy székre odakint. Tudta, hogy párja most jó darabig nem fog felébredni. Alig akarta elhinni, hogy megint apa lett! Legszívesebben azonnal a lánya után ment volna, de egyelőre nem láthatta. Vett egy kávét az automatából, és azt kortyolgatva ült az orvosra várva.
A doki hamarosan feltűnt - Mr. Gore? - szólította meg.
- Igen - fogott kezet vele - Hogy van a lányom, doktor úr?
Tisztában volt vele, hogy egy kicsit korán jött.
- A körülményekhez képest jól, de egy hónappal korábban érkezett. A biztonság kedvéért megfigyeljük. Eddig semmi probléma nem merült fel vele kapcsolatban, de még el kell végeznünk pár vizsgálatot, többek között, hogy felmérjük, esetleg nem szenvedett-e agyi károsodást.
- Értem. Természetesen. Én itt leszek - bólintott.
A doktor bólintott majd elment.
Pár perc múlva arra lett figyelmes, hogy egy sietősen kopogó cipősarok közeledik felé, majd a tulajdonosa a nyakába ugrik. - Martin! - kiáltott Zsó - Siettünk, ahogy csak tudtunk, még két piroson is átmentünk, hogy minél hamarabb ideérjünk, köszi hogy hívtál! Ő hogy van? Megvan a pici? Capri hol van? - hadarta el egyszerre.
- De jó, hogy itt vagytok! - mondta sugárzó mosollyal – Persze, hogy megvan, mit gondolsz miért vagyunk itt? - nevetett fel - Capri alszik, odabent van - mutatott az egyik ajtóra.
- És a kicsi? Jól van? Mikor láthatjuk?
- Nyugi, szívem! - fogta meg az izgatott nő vállait Eric - Nem látod, hogy Mart milyen fáradt? Ne zúdíts rá egyszerre ennyi kérdést! - vigyorgott.
- A kicsit megfigyelés alatt tartják.
- Hát persze, hisz koraszülött a szentem - zuttyant le Zsó is Mart mellé - Meg is lepődtem, mikor hívtál. Úgy kellett gyorsan megkérni Jeanine-t, hogy menjen a gyerekekért az oviba meg a suliba. Aztán rohantunk, ahogy tudtunk. De a lényeg, hogy Capri túl van rajta, és a kicsi is úgy néz ki, hogy jól van.
- Pontosan - hunyta le Mart egy pillanatra fáradt szemeit.
Eric is leült - Szóval, nem is láttad a kicsit?
- De igen, bent a szülőszobában. Ott voltam végig. Még ráncos a kis tündérkém, de gyönyörű már most - mosolyodott el csillogó szemmel.
- Engem miért nem engedtél be? - nézett Zsóra Eric.
- Mert nem akartam, hogy kiábrándulj belőlem - paskolta meg a kézfejét.
- Kiábrándulni? Azt hogyan?
- Túl véres lett volna az neked. Jobb bele se gondolni, hogy mit láthattál volna - mondta komolyan, de Mart vágta, hogy csak ironizál.
- Hát igen. Elég gyomorforgató élmény. A legjobb, ha az ember nem is néz alulra.
- Véres? Ez nem egy hentesüzlet, szívem!
- Nem-e? Tudod te mennyi vér kijön ilyenkor a nőkből? Mit gondolsz, miért nagyobb a lépünk, mint nektek? Nem csak a menstruáció alatti vérveszteség miatt, hanem a szülés után is kell az utánpótlás - magyarázta felesége.
- Jó-jó, kösz, köszi, elég volt! - csápolt a férfi, bele sem akart gondolni a dologba inkább.
- Na ugye! - vigyorodott el Zsó és összekacsintott Marttal, aki hangosan felröhögött.
- Utálom, mikor átvertek! Nem bocsátom meg, hogy nem lehettem ott a gyerekeim születésénél! Bezzeg Martin igen! Ő miben jobb, mint én? Ő miért lehetett és én miért nem?
- De ott voltál... csak kint - vonta meg a vállát keresztbe téve kezeit - Amúgy meg én akartam így és pont. Jogom volt hozzá.
- Jó - adta fel a férfi.
Zsó imádta, ha az övé az utolsó szó. Elégedetten elvigyorodott, de azért szöget ütött a fejében Eric mondata, miszerint sosem bocsátja meg, hogy nem lehetett ott a kicsik születésénél.
- Eric, te ezt komolyan mondtad, hogy nem bocsátasz meg nekem? - kérdezte kicsit szomorkásan mikor Mart elment egy újabb kávéért - Mert ez a mondatod elég rosszul esett nekem.
- Nekem meg az, hogy nem lehettem ott, mikor a gyerekeim először látták meg a világot.
- De..
- Sosem tudom meg, hogy milyen érzés - mondta halkan, miközben előremeredt.
- De én, én azt hittem... én nem tudtam, hogy ez neked ennyire fontos. Miért nem mondtad? Legalább akkor Liliannél? - nézett rá kérdőn.
- Nem tudtad, hogy ez nekem ennyire fontos?! - csattant fel - Hát, kösz szépen! Nem, egyáltalán nem érdekelt, hogy megszületik a fiam vagy a lányom!
Zsó szívébe úgy érezte, egy tőr szúródott - De én... én... - hajtotta le a fejét - Miért nem mondtad? - súgta alig hallhatón lebénulva.
- Nem hittem volna, hogy ezt neked mondani kell – hallatszott a válasz fagyosan.
- Sajnálom - nyögte ki, majd felállt, és a női mosdó felé vette az irányt, hogy ne lássa meg a könnyeit. Sosem gondolta volna, hogy Eric ennyire szeretett volna bejönni a szülőszobába. Az évek alatt egyszer se mondta neki! De valahol igaza is volt. Nem kérdezte meg tőle, hogy be akar-e menni vele. Ő egyedül döntötte ezt el. Arcán végigfolytak az első könnycseppek.
Eric idegesen kezdett fel-alá járkálni. Tényleg fájt neki, hogy nem lehetett ott az első pillanatnál, ami meghatározó élmény az ember életében. És ő nem részesedhetett ebből! Viszont azóta megélt száz és száz csodás élményt, az első kimondott szót, vagy azt, mikor először jártak önállóan a gyerekei.
Martin visszaérve egy kávét nyomott a kezébe - Tessék, idd meg, félrenyomtam a gépet - mérte végig az ideges férfit - Valami baj van? – kortyolt bele sajátjába.
- Kösz - mondta, majd nagyot kortyolt - Nem, nincs. Elvégre ünnepelni jöttünk - mosolygott a férfire.
- Igaz - mondta kétkedve Mart, de azért visszamosolygott.
Körülbelül egy fél óra múlva újra jött az orvos, és elmondta, hogy minden rendben van a kicsivel, nem érte semmilyen károsodás, és minden szerve egészségesen működik. Azt is mondta, hogy ha egy kicsit nagyobb súllyal születik, akkor nem is kellett volna megfigyelés alá vonni. Most viszont még legalább egy hétig az inkubátorban lesz, utána még egy hét a várható idő, hogy hazavihetik. Martin hálásan fogott kezet újra az orvossal, aki a kismama állapotáról is tájékoztatta, és szólt, hogy egy kis időre akár be is mehetnek hozzá, mert felébredt.
Martin elsőként lépett be a szobába, rögtön odasietett Caprihoz és egy homlokcsók után leült mellé megfogva jobbját.
- Hogy érzed magad?
- Még mindig fáradtan és sajog mindenem. Meg nem barátkoztam meg még azzal a tudattal, hogy az infúzió belém van vezetve. De egyébként jól. És a lányunk? Nekem nem mondtak semmit. Miért nem láthatom?
- Mert koraszülöttnek számít, és megfigyelés alatt van. De a doki az előbb számolt be részletesen róla, hogy minden rendben van vele, és kérdezi, hogy minek anyakönyvezzék - mosolygott rá.
- Szerintem megfogadom Zsó tanácsát és részemről voksolok a Zoéra.
- Én is arra szavaztam volna - szorította meg a kezét - Zoé Gore... Jól hangzik. Nem akarsz egy második nevet is adni neki?
- Javaslat?
- Mit szólnál a Zoé Mia Gore-hoz, ami rövidebben csak Zoé M. Gore? Így nem veszne kárba a Mia neved se.
- Cseles - mosolyodott el.
- Az. De ha nem akarod, nem kell.
- Nekem tetszik.
- Rendben - húzódott még szélesebbre a vigyora, majd egy finom csókot lehelt a szájára.
Mikor elvált párjától tekintete a háttérre tévedt - Eric! Szia! Hát ti is itt vagytok? Hol van Zsó?
- Szia - sétált Martin mellé - Naná, nem hagyjuk ki, hogy ne gratuláljunk nektek! Zsó eltűnt, de biztosra veszem, hogy csak arra vár, hogy Marttal kitakarodjunk innen, és egyedül birtokolhasson téged - mosolyodott el.
- Lehetséges - értett egyet a szőke férfi - Na gyere kölyök, menjünk, hagyjuk pihenni az újdonsült anyukát.
A fiatalabb férfi hátat fordított és megindult, de a lány megszorította párja kezét - Máris itt hagynál?
- Gondoltam, pihenni szeretnél, de ha akarod, maradok - mosolygott rá.
- Eleget aludtam! Maradj, kérlek - nézett rá nagy barna szemekkel - majd, ha Zsó bejön, akkor max. megkér, hogy egy kicsit hagyj magunkra. De örülök, hogy itt vagy.
- Rendben - ült vissza mellé és küldött egy bocsánatkérő pillantást Eric felé.
A férfi csak mosolyogva bólintott, majd kilépett.
Ezalatt Zsó még mindig az egyik fülkében ült a lehajtott wc-fedelen egy zsebkendőt szorongatva a kezében. Nem akart sírni, de képtelen volt visszatartani a könnyeit. A férje szavai megint megsebezték. Ilyenkor mindig elkeseredve csodálkozott el, hogy akit ennyire imád, tud ilyen kegyetlen is lenni vele, hogy egyetlen szavával is el tudja érni, hogy kártyavárként omoljon össze. - emelte fel fejét. Kilépett a fülkéből, és a tükörhöz állt, hogy megpróbálja letörölni könnyeit és elkenődött sminkjét. Próbálta eltűntetni a sírás nyomait. Szipogott egy utolsót és két perc múlva már barátnője szobája felé tartott.
Eric felkapta a fejét. Ismerős lépteket hallott, tudta, hogy neje az. Épp csak annyira látta elsuhanó alakját, hogy belépett az ajtón, majd elnyelte a szoba.
- Sziasztok! - köszöntötte mosolyogva őket miután megköszörülte a torkát - Először is gratulálok! - mondta nem messze megállva barátnőjétől.
- Köszönöm - nézett rá a lány - Jó, hogy itt vagy.
- Ez csak természetes. Te is ott voltál mindkétszer - válaszolta fáradtan mosolyogva, de igyekezett úgy csinálni, mintha semmi baja se lenne. Elvégre nem a problémák megbeszélése miatt vannak itt.
- Ti láttátok már a kicsit? - kérdezte a bent lévőket.
- Én még nem - válaszolt Zsó.
- Csak a szülőszobában. Elméletileg nemsoká behozzák azért megmutatni - mondta párja.
- Akkor nem sokkal vagyok lemaradva. Megnyugodtam.
- Nem hát, nyugi.
A lány elmosolyodott - Csak mennénk már haza. Utálom a kórházakat.
- Én se szerettem bent feküdni - értett egyet Zsó.
- Az meg biztos, hogy Zoénak bent kell maradnia még két hétig. Az orvos legalábbis ezt mondta – fűzte hozzá a férfi.
- Te meddig voltál bent? - kérdezte Zsótól barátnője.
- Mivel egyikőjük se volt koraszülött, körülbelül egy hétig mindkettőnél.
- Egy hét?!
- Igen. Addigra jöttek rendbe a varratok, meg minden - mosolygott rá.
- Két teljes hétig? – kérdezte Zoéra vonatkozóan.
- Igen. Egy hétig még az inkubátorban van megfigyelés alatt, utána meg meglátják, hogy mennyire erősödött fel – mondta Martin.
- De én haza akarok menni!
- Ne aggódj, ki fogod bírni! Az eléggé tartani fogja benned a lelket, hogy mikor hozzák már a gyerekedet - nevetett fel röviden.
- Elvegetálunk mi itt ketten, leszünk egymásnak, míg az apa meg kint flangál a nagyvilágban és ki tudja, hogy miket csinál.
- Ide akarsz láncolni? - kérdezte vigyorogva Martin.
- Nem, eszembe se jutna így megkínozni téged. Itt legalábbis semmiképp - mosolygott rá.
- Egy darabig most nem fogsz megkínozni, az tuti - vigyorgott vissza.
- Várd csak meg, míg szabadulok.
- Már előre rettegek - kacsintott.
Ekkor kinyílt az ajtó és megjelent egy nő egy rongycsomaggal, nyomában Eric is feltűnt.
- Na végre! - mondta Martin, és átvette a kicsit az ápolónőtől, aki kikötötte, hogy 5 perc múlva visszajön érte - Tessék, a lányod - helyezte óvatosan a törékeny csöppséget az anyuka mellkasára.
- Mi az, hogy csak az enyém? - majd a kicsire összpontosított - Szia - mosolyodott el. A kislány kíváncsian nézett az anyjára az apjától örökölt zöld szemeivel.
- Nem csak a tied, természetesen. Jajj, istenem, miért kell minden szavamat kiforgatnod? - nézett a plafonra vigyorogva, majd minden figyelme a kicsire összpontosult.
Eric átkarolta párja derekát. Hiába volt egy kis összetűzésük, ettől független imádta a nőt.
Zsó mereven tartotta magát Eric karjában, és nem nézett rá, nem akarta, hogy meglássa, hogy sírt, ettől függetlenül jól esett neki a közelsége.
Miután a csöppségért tényleg 5 percen belül visszajött a nővér és elvitte, odasúgta neki, hogy talán ideje lenne elköszönni. Eric végül búcsút intett a párosnak, majd Zsóval együtt kisétáltak a szobából. Egy darabig a kocsiban is csöndben ültek. A nő kifele nézett az ablakon, miközben párja vezetett. A történteken gondolkodott. Örült Zoé születésének, és Martinék örömének, de a lelkét még mindig piszkálta ez a kis vita. Nem szeretett veszekedni párjával, hisz olyan ritkán van otthon két filmforgatás között.
A férfi csendben vezetett tovább. Zsó pár percig még gondolkodott. Figyelte a feszült csendet maguk között. Ezt utálta a legjobban.
- Eric..
- Mondd.
- Sajnálom - mondta halkan, miközben tekintete a tájat fürkészte továbbra is.
- Én is - hangján lehetett hallani, hogy tényleg fáj neki, hogy nem lehetett ott.
- Tudom, hogy fáj. Nekem is. De mást nem tudok mondani, csak hogy sajnálom.
- Most már mindegy. Azóta már láttunk sok csodát tőlük, ami végül is kárpótol.
A lány könnyes szemmel nézett vissza rá halványan elmosolyodva - Igazad van. Inkább a jövőjükre gondoljunk.
- Erről van szó - mosolyodott el a férfi.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó