|
31 - The Line Begins To Blur
2007.04.11. 18:32
31.
Sophie hazafelé végig gondolkodott. Nem tagadhatta, hogy rosszkedve újra előtört. Jót tett neki ez a pár óra kikapcsolódás, de Capri megjegyzése óta visszatért komorsága, hisz a férje jutott eszébe róla. Meg Ewan kicsit rosszalló pillantásai, ahogy valamin nevetett. Tudta, hogy beszélnie kell a fiával, aki most is szinte pislogás nélkül bámult kifele az ablakon újra elaludt húga mellett. Mikor hazaértek, Zsó a karjában vitte be a lányt a szobájába, és betakargatta.
Ewan szokásához híven megindult a szobája felé.
- Ewan, kérlek, beszélnünk kell - szólt utána.
A fiú egy sóhajtással fordult meg - Mi az?
- Gyere a konyhába - mondta komolyan anyja, majd meg is indult a helyiség felé.
Ewan kelletlenül követte.
Miután leültek, és Zsó két pohár narancslevet rakott le az asztalra, belekezdett. - Ugye nem kell mondanom, hogy miért beszélgetünk?
- Csak essünk túl rajta - könyökölt az asztalra.
- Pont erről a stílusodról szeretnék beszélni. Mondd, miért viselkedsz így? Meddig akarod ezt csinálni? - kulcsolta össze ujjait az asztallapon fiára nézve.
- Miért érdekel?
- Ewan, ne beszélj így velem! Az anyád vagyok. És hogyne érdekelne? Fontos nekem, hogy mi van veletek.
- Tényleg? - kérdezte gúnyosan. Majdnem kiröhögte az anyját.
- Ezt most miért mondtad? - húzta össze mérgesen a szemöldökét.
- Ugyan már, te élsz a saját világodban, én meg a magaméban. Akkor se érdekelt, hogy mi van velem, mikor otthagytál Martinéknál. Most miért érdekelne?
- Most komolyan gondolod ezt? Szükségem volt egy kis magányra, ezt talán megértheted. Nem akartam, hogy szétcsúszva lássatok. Az szerinted jó lett volna a húgodnak, vagy akár neked, hogy napokig a bőgő anyátokat láttátok volna? Ne akard megtudni, hogy miket csináltam a régi házban míg ti Capriéknál voltatok! - emelte meg egy kicsit a hangját, aztán újra lenyugodott. - Drágám, nekem fontosak vagytok, még ha úgy tűnik is néha, hogy nem. Egymásra vagyunk utalva. Itt maradtunk egymásnak. Szeretném, ha megpróbálnánk rendbe hozni a dolgokat. Ha hagynád.
- Aha - mondta tömören.
- Miért érzem azt, hogy süket fülekre talált, amit az előbb mondtam?
A fiú vállat vont - Végeztünk?
- Nem. Szeretném, ha beszélnénk apádról.
- Mit akarsz vele kapcsolatban?
- Tudom, hogy miatta vagy ilyen. Nekem is fáj, hogy meghalt. Sejtheted, hogy milyen nagyon, de szeretném, ha megpróbálnád elfogadni, hogy azzal nem teszel senkinek se jót, hogy ilyen a stílusod. Próbáld meg elfogadni, hogy elment. Én is ezt teszem. Pontosabban igyekszem. Vagy már elég olyan nagy, hogy felfogd a történtek súlyát. Legalábbis remélem. Az nem megoldás, ha bezárkózol a szobába, durván bánsz a húgoddal, és nem beszélsz velem.
- Szóval, csak azért kéne eltemetnem az apámat, hogy neked meg a többi embernek tetsszen a stílusom? - felpattant a székről - Fogalmad sincs, hogy mit érzek! - fakadt ki - Semmit sem tudsz rólam! - vágta a fejéhez. Néhány pillanatig némán állt, majd megindult a szobája felé és bevágta maga mögött az ajtót.
A nő döbbenten ült a konyhában. Nem tudta, hogy mit csináljon. A fia kezelhetetlen lett. Hagyta kicsúszni a kezei közül abba a tévképzetbe ringatva magát, hogy van elég idős ahhoz, hogy magában lerendezze a dolgot. "Igaza van... tényleg nem tudom, hogy mit érez, hogy mit gondol... Nem adtam volna lehetőséget rá, hogy elmondja?" - gondolta könnyes szemmel. Fia szavai mérhetetlenül fájtak neki. - Eric, most nézd meg! Mi a fenét csináljak? - suttogta vékonnyá vált hangon, majd könnyei utat találtak maguknak. Pár perc múlva már az asztalra borulva sírt.
Capri belépett a bejárati ajtón. Végre otthon volt. Az az igazság, hogy nem hitte volna, hogy valaha is újra látja ezt a házat belülről. A teste remegni kezdett az oly élénk emlékek hatására, amiket nem is rég élt meg. Remegő térdei nem bírták el a saját súlyát, összecsuklott és térdre esett. Könnyei utat találtak a felszínre, akadálytalanul tört ki belőle a keserű, fájdalmas zokogás.
- Capri! Édesem, mi a baj? - jelent meg Martin a sírás hangjaira, és Selia panaszos ugatására, aki érte ment a konyhába. Rögtön letérdelt az Afrikából visszatérő zokogó nő mellé az előtérben. A lány nem felelt, nem tudott. Nem akart beszélni róla, főleg Martinnak nem, de tudta, hogy sebei árulkodóak.
- Gyere... gyere drágám, állj fel! – nyúlt a könyöke alá, és megpróbálta felsegíteni.
Érezte, hogy ellentmondást nem tűrve húzzák felfelé, de ennek hatására fájdalmasan szisszent fel és görnyedt meg, hogy a hasát kivonja az erőhatás alól. Martin gyanakodva nyúlt a nő felsőjének szegélyéhez, hogy felhúzva megnézze, mi a gond. Párja megragadta pólója alját, visszatartva ezzel a férfi kutakodó kezét.
- Mi történt Afrikában, Capri? - kérdezte rosszat sejtve - Mit akarsz elrejteni? - próbálta lefejteni a nő ujjait a csuklójáról.
A lány zokogva tiltakozott kezével, de nem sokat ért el vele. Martin felhúzta a pólót. Szemöldöke magasan felszaladt homlokán, mikor meglátta a fehér kötést a bal lengőbordájának aljától szinte átlósan a dereka jobb oldaláig futni a köldök fölött. A férfi kérdőn, és aggódva nézett a síró nő vörös szemébe, de még nem kérdezett semmit. Óvatosan visszaengedte a pólóját, majd lassan felsegítette, hogy betámogathassa a nappaliba. Leültette, majd egy pohár vízzel és egy fájdalomcsillapítóval tért vissza.
- Szeretném hallani, hogy mi történt - mondta semleges hangnemben.
Mire visszatért Capri már némán nyelte a könnyeit és hálásan fogadta el a vizet meg a gyógyszert. - Nem... nem akarok beszélni róla - mondta akadozva.
- Már ne haragudj, de ezt hogyan gondoltad? Megjelensz egy ilyen sebbel idehaza majdnem négy nappal az eredeti érkezésed előtt, és azt várod, hogy magyarázat nélkül fogadjam el a tényt, hogy meg vagy sérülve, és össze vagy törve?
- Nem tudod mi történt. Akkor kérlek, ne ítéld meg a helyzetet - mondta halkan.
- Hát pont ez az, hogy nem tudom. Ezért kérdezlek. De jól van, ahogy akarod - állt fel a férfi és indult el a stúdió felé.
A lány összerándult. Látta és érezte párja dühét és sértődöttségét. Ez most az átlagosnál is érzékenyebben érintette.
- Láttam... láttam egy embert meghalni - szólalt meg végül.
Mart megtorpant és hitetlenkedve visszanézett.
- Épp egy vadőrre vártunk, hogy felderítsünk egy csapdát, amit természetesen az orvvadászok raktak ki. Arról volt szó, hogy dokumentáljuk a csapdát, majd le is szereljük. De a vadőr nem jött, nekünk meg fontos volt az a csapda, nem akartunk várni, hogy nehogy kereket oldjanak az embereink, így hát magunk mentünk oda. Mikor odaértünk feltűnően nagy volt a csend. Baljóslatú csend. Nem törődtünk vele, csináltunk már ilyet. Minden elhagyatottnak tűnt. Megtaláltuk a csapdát. Épp munkához láttunk, mikor reccsent egy ág. Feleszmélni sem volt időnk, egy bozótvágó vágott be közénk. Éppen hogy csak el tudtam ugrani. Éreztem a fájdalmat, és ahogy a vérem lassan folyni kezd a sebből. Sokan voltak, legalább négyen-öten. Puskákkal. Nem hagytak időt a gondolkodásra, tudták, hogy mit kell csinálniuk, hisz az állatokkal is ezt teszik. Nem hagytak reagálni, több irányból támadtak. Valahogy mégis kikeveredtünk. Futni kezdtünk. Már-már azt hittük, hogy ennyivel megúsztuk, de... előre örültünk. Lövés dörrent. Hátborzongató hangja volt, nagyon hangos... és a mellettem futó kollégám erőtlenül bukott előre. Hátba lőtték. Azonnal meghalt. Ott. Mellettem. Közvetlen mellettem. Nem tudom, hogy ezután mi történt. Nem emlékszem. Csak képek villannak be. Ahogy ott térdelek, a többiek rángatnak fel, a közeledő gyilkosok zaja. Az a rengeteg vér... Az előbb még élt, ott futott mellettem, aztán a következőben holtan feküdt! - mondta monoton hangnemben.
Látszott rajta, hogy még nem dolgozta fel az emlékeket, egyszerűen csak folyt belőle a szó.
Martin lassan lépkedett vissza a beszámoló alatt, és kimérten rágyújtott. Nem akasztotta meg, látszólag nyugodtan hallgatta végig, de belül őrülten ideges lett, és fortyogott benne a düh, ami nem kifejezetten Capri ellen irányult.
Mikor a nő befejezte, lassan kifújta a füstöt, és lepöckölte a hamut. - Értem. Sajnálom a kollégádat, de örülök neki, hogy nem te maradtál ott. Nagyon is. Nos, ezek után ugye tudod, hogy abba kell ezt hagynod? - kérdezte, de a kérdés inkább kijelentésnek hatott.
- Meg akarod mondani nekem, hogy mit tegyek? - nézett rá.
- Ha ezek után is kockáztatni akarod az életedet, és hogy a lányod anya nélkül nőhet fel, akkor őrült vagy!
- Miért akartok ennyire eltemetni?! - csattant fel és hevességében fel is pattant - Zsó első reagálása is hasonló volt, mint a tied az egésszel kapcsolatban! Felnőtt vagyok, tudom mit csinálok, nem kell értem folyton aggódni!
- De én nem fogom engedni, hogy visszamenj oda! Féltelek az Isten szerelmére! Az imént mondtad, hogy melletted halt meg a kollégád! És ha te vagy két méterrel arrébb, és beléd fúródik az a kurva golyó, vagy nem tudsz elugrani a bozótvágó kés elől? - pattant fel ő is idegességében felemelve hangját - Komolyan azt hiszed, hogy örökké ki fog tartani a szerencséd?!
- És miért csak most jutottál el ide? Akárhogy is nézzük csak idő kérdése volt, hogy ez mikor következik be! Érdekes eddig nem nagyon akartál itt tartani, pedig az esélye, hogy bekövetkezik igen nagy volt, ahogy most is az, attól független, hogy egyszer megtörtént! Eddig is bármikor meghalhattam volna! Mi változna?
- Az, hogy ezt igen intő és súlyos példának fogom fel. Most telt be a pohár! Elég volt! Ne légy önző! Gondolj a lányunkra is! Mit gondolsz, milyen érzés lenne elmondanom neki mikor megkérdezi, hogy az anyja pár hülye állat miatt áldozta fel az életét?! Térj már magadhoz! Ne azt nézd, hogy "eddig miért nem", hanem azt hogy "most már" miért nem engedlek el! - kiáltott rá.
- Itt nem az állatokról van szó! Egyszerűen úgy kezelsz, mint egy gyereket! Mi lesz a következő? Bezársz egy szobába?! Ez az életemnek egy olyan része, amihez nincs sok közöd, kivontad magad belőle, mikor belementél, hogy mehetek és rám bíztad a dolgot!
- Nem érdekel mivel takarózol! Meggondoltam magam! Nem akarlak megint úgy elengedni ilyen utazásokra, hogy tövig rágjam a körmömet, miközben attól rettegek, hogy kapok egy telefont, hogy mehetek a testedért, mint ahogy Zsónak kellett Ericért!
A lány belefeszült az ordibálásba. Egy vörös átütő csík jelezte, hogy a kötése átvérzett. - A kurva életbe! - sziszegte fájdalommal, mikor észrevette. Feltűrte a pólóját, majd elkezdte letekerni magáról a véres kötést, hogy újrakösse. A fehér géz egy hosszú, egyenes csíkot takart, ami a lágyabb szöveteknél mélyült.
- Érdekes, ezt eddig nem említetted! - vágta oda Martinak, miközben erővel levágta a földre a gézhalmot.
- Mert nem akartalak terhelni vele, de úgy tűnik talán kellett volna - nézett végig a haragos színben vöröslő seben, melyből szivárgott a vér - Gratulálok, gyönyörű vagy! Legalább meg is marad a heg? - vágott egy fintort.
- Elintézhetjük, hogy ne kelljen nézned!
- Képes lennél itt hagyni emiatt?! - sziszegte előrébb hajolva a kanapé mögött állva.
- Ha ekkora problémát okoz neked, hogy veled éljek!
- Nem az okoz problémát, hogy veled éljek, hanem a csökönyösséged, amivel ragaszkodsz ehhez az ideádhoz semmibe véve a lányodat, engem, vagy akár azt, hogy egyáltalán túléled-e a következő munkát! Az isten szerelmére! - vágott a kanapé háttámlájára olyan erővel, hogy csak úgy porzott.
- Szerinted én nem vagyok tisztában vele, hogy az életemmel játszom?! Szerinted nekem nem volt figyelmeztető jel?! Hazajöttem, majdnem meghaltam, egy barátom MELLETTEM HALT MEG erre te mit csinálsz?!
- Sajnálom, ha nem voltam elég együtt érző, de megijedtem. Szerinted milyen látvány voltál, ahogy a földön zokogtál, és nem tudtam mi a bajod?
- Mindegy, hagyjuk - mondta miközben előszedett egy géztekercset és fertőtlenítőt, leült a kanapéra, majd egy gézdarabra öntött némi jódot. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mielőtt a jódos gézdarabot a sebébe nyomkodta volna.
- Fantasztikus, mondhatom! - fakadt ki idegességében Mart, miközben ide-oda járkált a kanapé hosszában szemben Caprival.
- Hagyj békén! - vetette oda, miközben erőnek erejével tartotta vissza magát, hogy elrántsa magától a gézdarabot.
- Rendben! - torpant meg dühösen ránézve - Ha képes vagy felfogni, amiről beszéltem, akkor mi is beszélhetünk! - indult meg nagy lendülettel a bejárati ajtó felé útközben felkapva bőrdzsekijét.
- Igen, apa! - vetette utána gúnyosan.
Martinban a visszafojtott indulatok hirtelen törtek fel. Oda sem nézve kapta fel az előtérben álló komódszerűség tetejéről a kocsikulcsát, és azzal a lendülettel bal kezének oldalával bele is vágott a tükörbe, ami be is repedt jó pár helyen, felsebezve ezzel a férfi kézfejét, de nem érdekelte, csak erőteljesen bevágta maga mögött az ajtót, és bevágódott az autójába.
Capri hallotta az üveg megadó csörömpölését, de nem törődött vele. Idegesen vágta földhöz a kezében tartott gézdarabot is, majd kitört rajta ismét a kétségbeesett zokogás. Még Afrikát sem heverte ki, erre még párjával is összeveszett. Van ennek értelme? Tudta jól, hogy otthagyja az állását, elege volt belőle, hogy szinte minden hónapban kockára teszi az életét, de azt nem viselte el, hogy Martin ennyire lekezeli. Meg se hallgatta a véleményét! Nem kérdezte, hogy Ő mit akar, hanem kijelentette, hogy márpedig Ő nem megy sehova! Nem a lánya!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó