|
42 - The Line Begins To Blur
2007.04.14. 14:27
"I really feel quite sad"
42.
Martin időközben persze mozgósította pár kapcsolatát, amiknek segítségével rá is bukkantak pár nap múlva Capriék nyomára. Washingtonban volt. Most az egyszer örült neki, hogy híres ember. Lerakta a telefonját, és megkereste Suzanne-t, hogy elbúcsúzzon tőle. Alig mert reménykedni benne, hogy Capri esetleg megbocsát neki, de muszáj volt legalább megpróbálnia. Pár órányi kínzó gondolat után megtalálta a felírt címet. Mélyeket lélegezve állt az ajtó előtt talán fél órát is. Nem akarta megijeszteni a nőt megjelenésével. Lábai remegtek az izgalomtól. Félt, hogy hogyan fog reagálni rá, félt hogy rávágja az ajtót, de muszáj magyarázatot adnia neki! Hiányoznak neki, mindketten! Bekopogott a szállodai szoba ajtaján.
Közeledő léptek zaja hallatszott, majd kinyílt az ajtó. A lány nem lepődött meg túlságosan, de remélte, hogy pár napja még hátravan a találkozásig. Nem mondott semmit, csak méregette a férfit. Gondolkodott rajta, hogy szó nélkül vágja rá az ajtót, vagy előtte mondjon is valamit.
- Szia - nézett rá nyugodtan a férfi. Hangja halkabb volt a suttogásnál is - Beszélhetnénk?
- Mit akarsz? - vetette oda kérdését.
- Bocsánatot kérni és magyarázatot adni.
- Felejtsd el!
A lány készült, hogy erőteljesen bevágja az ajtót, kizárva ezzel Martint.
A férfi azonban a könyöke után kapott. - De hallgass meg, kérlek!
- Eressz el! - reagálta azonnal, szinte visítva és szabadulni próbált. Félt a férfitől. Martin nem engedte el azonnal, küszködve próbált szabadulni, miközben végig mindenféle kiáltások hagyták el a torkát. Végül addig ügyeskedett, míg ki nem csavarta a könyökét, és hátrébb ugrott az ajtóból, megadva ezzel a bejutás lehetőségét a szobába, amit Mart ki is használt és belépett. Capri egészen a falig hátrált, megtartva a kellő távolságot. Szikrázó szemekkel nézett a férfire.
- Ne, kérlek! Nem akarlak bántani! - mondta azonnal, feltartva kezeit. A fejébe vésődött a kép, ahogy kedvese a falig hátrál még mindig kicsit lilás arcával, és a tekintetéből félelem és düh süt. Nem mozdult a helyéről, nem akarta még inkább megrémíteni.
A lány nem felelt, hanem pislogás nélkül meredt a férfire. Várta a következő lépését.
- Én... én tudom, hogy kimondhatatlanul viselkedtem! De én nem akartalak megütni! Nem akartam így bánni veled! Az... nem én voltam. Legalábbis nem igazán... - mondta szomorúan és tekintete könyörgőn csillogott, hogy higgyen neki.
- Nem érdekel, hogy te voltál-e avagy sem! Számomra te voltál. Te, akit szerettem, akiben megbíztam, te, akiért sok mindent feláldoztam... te elárultál, hátba támadtál, megütöttél és megfenyegettél, eljátszottad a bizalmam! - sziszegte, de így is hallani lehetett a hangja remegését.
- Tudom, tudom, hogy szörnyűség, amit veled tettem! - hajtotta le a fejét, majd újra ránézett - Részben ezért vált el tőlem Suzanne. Ezt a sötét titkot cipelem hosszú évek óta. Azt hittem, ez az énem már nem létezik, de... újra kitört, és én... én gyenge voltam ahhoz, hogy visszafogjam. Annyira ! Nagyon sajnálom!
- Te az elmúlt évek alatt nagyon sok mindent csak sajnálsz! Elég volt! - csattant fel - Én mindent megtettem, ami tőlem telt, de nagyon úgy tűnik, hogy neked ez csak egy játék, csak egy szórakozás. Nem fogom beléd ölni mindenemet, hogy tökéletes legyek a számodra! És végképp nem óhajtok attól rettegni, hogy mikor tör elő belőled a másik éned! Szörnyeteg vagy Gore! És arra végképp ne számíts, hogy Zoé közelébe kerülhetsz!
- NE! Kérlek! Ne tiltsd el tőlem! Abba belehalok! - nyögte közelebb lépve. Érezte, hogy a szívét kezdik szorítani ezek a szavak. Tudta, hogy teljesen igaza van a nőnek.
A lány hátrált volna egy lépést, ha nincs mögötte fal, így inkább csak még jobban a falnak feszült - Mit vártál?! Hogy hagyom, hogy egyáltalán hozzáérj, ezek után? Nincs szüksége egy erőszakos apára!
- Ne! - nyögte újra. Leírhatatlan kín kezdett kelni benne a gondolatra, hogy nem láthatja a lányát. Az is épp eléggé fájt neki, hogy a nő sem engedi a közelébe. De hogy ne láthassa Zoét?! Összeszorult a torka. - Kérlek, ne tiltsd el tőlem! - esett térdre előtte, és érezte, hogy a könnyek utat találnak a szeméből. - Őt nem, őt sose...! - tenyerelt a padlóra, ahogy lehajtott fejjel kínlódott. Szinte fizikai fájdalmat okoztak a nő szavai.
- És azt várod, hogy el is higgyem? Pont én?! - emelte meg a hangját.
Mart kétségbeesetten fogta meg a nő nadrágjának a szárát fél kézzel, és könnyes szemmel nézett fel rá. - Én szeretlek titeket! Magamat pedig tiszta szívemből gyűlölöm azért, amit tettem veled! Gyűlölöm ezt az énemet! Borzalmas érzés ezt a terhet cipelni egy életen át. De próbálkozom. Eddig semmi gond nem volt vele, és... nem tudom... Kérlek, legalább időt kérj, annyit adok, amennyit akarsz. Vagy üss meg, verj meg, csinálj velem amit akarsz, de Zoét hadd lássam, kérlek, ha te már gyűlölsz! Kérlek, a lányomat, hadd lássam! - nyögte zokogva.
- Verjelek meg? Nem Gore, lehet, hogy képes vagyok lefeküdni valakivel, csak a dominancia miatt, de tudod mit? Legalább nem vagyok olyan, mint te!
- Igazad van! Egy elcseszett utolsó mocsok vagyok! Egy selejt, egy senki, aki minden emberi kapcsolatát elcseszi, pedig nem akarja! Én nem akartam!
- De megtetted - mondta halkan.
Mart csak bólintani tudott. Hülyeség lett volna letagadnia a tényt. A lelke sajgott az elutasítástól, a hideg szavaktól, a zárkózott és dühös tekintettől.
- Menj el – kérte.
Martin megijedt. Tudta, hogy az arcára is kiül ez az érzés, de nem érdekelte. A torkában dobogott a szíve, ahogy rettegve megkérdezte: - Örökre?
- Elég volt - mondta - Egyszer visszamentem, azután, hogy az érzéseim a sárba tiportad. Azóta megtörtént még egyszer. Nem hibázok többször.
Martin úgy érezte, hogy a szíve fájdalmasan csavarodik egyet. Egész lénye felkiáltott a döntés ellen, de nem szólt semmit, csak nézett rá tágra nyílt szemekkel. - Komolyan beszélsz, igaz? - suttogta rekedten hangjában egy kis hitetlenkedéssel, de érezni lehetett benne némi beletörődést is. Igazat adott egykori kedvesének, nem tudta hibáztatni. Ő sem tudott volna ezek után együtt élni saját magával. Pedig reménykedett benne, hogy Capri igen.
- Menj már! - nyögte lehunyt szemekkel. Érezte, hogy zárós határidőn belül zokogni kezd. Nem akart a férfi előtt kiborulni.
A férfi óvatosan engedte el a farmer szárát, amit eddig kétségbeesetten markolt, és nagyon lassan felállt. A nő barna szemeibe nézett. - Zoét... Zoét láthatom mielőtt elmegyek?
Nagyot nyelt, de nem bírt megszólalni. Bólintott csupán.
- Hol van? - kérdezte halkan.
Egy becsukott ajtóra nézett, ami tőlük jobb irányba volt található. A férfi beesett vállal és fájó szívvel indult el felé, majd lépett be a lányához, aki a szőnyegen ülve játszott.
Amint meglátta, felkiáltott: - Apaaa!
Martin próbált elmosolyodni. - Hé, kicsi lány! - guggolt le mellé, és próbálta visszatartani a könnyeit, ami csak addig sikerült, míg szorosan át nem ölelte őt beszívva a jól ismert babaillatot. Percekig simogatta Zoé haját, és szívta magába a jelenlétét. Könnyező szemekkel nézte a kis arcocskát. Mélyen a tőle örökölt zöld szemekbe nézett, és halványan elmosolyodott. A kislány értetlenül nézett rá egyik öklöcskéjére ráharapva. Nagy szemei az apja arcát pásztázták. - Kicsim, apunak most el kell mennie. Nem tudom, hogy meddig. Legyél nagyon jó kislány. Tanulj sokat - búcsúzott tőle nehéz szívvel. Alig tudta elengedni. De mennie kellett. Tudta jól. Zoé, mintha megérezte volna, hogy nagy a baj, utána kiáltott mikor már az ajtónál járt. Mikor Mart a hangra megránduló arccal kilépett a szobából, Zoé szájacskája lefelé görbült, és elkezdett utána totyogni, de pár lépés után elesett, és felsírt. Martin a könnyeit törölgetve indult a bejárati ajtó felé. Capri még mindig a falnál állt. A zenész megpróbálta eltakarni könnyeit, és minél hamarabb kijutni a szobából.
Capri látta párján, hogy sír. Nem akarta látni, nem akarta, hogy a képe örökre az emlékezetébe égjen és kínozza magát. Síró lányához sietett, hogy megvigasztalja. De valószínűbb, hogy együtt fog sírni vele.
Martin pár lépésnyire az ajtótól a fal mentén szinte összeesett, ahogy lezuttyant a földre. Mellkasa egyre jobban szorított, ahogy odakapott. Kétségbeesetten kapkodott levegőért, miközben könnyei patakokban folytak le sápadt arcán. A fájdalom egész testében tombolt. Pár pillanat múlva már hangosan zokogott a falnak támasztott fejjel. - Istenem, miért?! - szakadt ki belőle újra és újra a kihalt folyosón.
Hallotta lánya vékony kis hangját, ahogy hangosan és panaszosan sír, és csak percek múltán csitul le. Ettől a hangtól csak még inkább fájt a lelke. Úgy érezte, kiszakad a szíve. Újult erővel zokogott fel.
Zoé hamar kifáradt a sírásban és az anyja karjaiban aludt el. Capri lefektette, majd visszatért a nappaliba. Ekkor hallotta meg Martin panaszos sírását. Elbotorkált az ajtóig, majd összeesett előtte. Kezét az ajtólapnak támasztotta, és némán könnyezett. Tudta, hogy kimehetne hozzá, hogy átölelhetné, hogy súghatná neki, hogy nincs semmi baj... de képtelen volt azt az ajtót kinyitni. Tudta: egy vékony ajtónál sokkal, de sokkal több választja el a férfitől... talán örökre.
A férfinak nagyon hosszú idő kellett ahhoz, hogy annyira összeszedje magát, hogy fel tudjon állni. Könnyei az arcára száradtak, de nem érdekelte. Kicsit még midig szúró mellkasához fogta jobb kezét, és miután hosszasan nézte a küszöb alatt félig becsúsztatott lapot, amit Caprinak írt remegő kezeivel, bőven eláztatva a papírt, elbotorkált a liftig, hogy beszállva elinduljon vissza Santa Barbarára, ahol megint egy üres ház fogja várni. A saját hibájából. Megfordult a fejében, hogy talán inkább a felfele gombot kéne megnyomnia, és a tetőre mennie, de nem volt ereje végiggondolni a mozdulatsort.
Nem tudta, hogy mióta ült ott lehunyt szemekkel, de a térdébe nyilalló fájdalom emlékeztette rá, hogy egy jó ideje. Kinyitotta a szemét. Észrevette a fehér lapot. Egy teljes percig csak nézte, majd erőtlenül felvette. Elolvasta, majd újabb sírógörcs hatalmasodott el rajta. Egyszerre szerette és gyűlölte Martint. A levél jó hosszú volt. A betűk néhol elmosódottak. Minden benne volt. A válás oka Suzanne-nal, az utána következő orvosi vizsgálatok eredménye és rengetegszer írta le, hogy mennyire szereti Zoét és őt. Akaratlanul gyűrte össze.
A férfi nem emlékezett rá, hogy hogyan keveredett vissza Santa Barbarára. Csak az derengett, hogy a reptéren bevágódott a kocsijába, és rutinból vezetett hazáig, a háza mellett nem messze található boltnál megállt és vett pár üveg erős piát. Nem érdekelte, szüksége volt rá ezek után. A szatyrot a kezében tartva lépett be a házba, és küldte rögtön haza Rosalie-t. Egyedül akart lenni. Selia érezte gazdáján, hogy valami nincs rendben, de miután rászólt, hogy menjen ki, nem lehetett látni őt egy jó darabig. Martin feje tele volt kétségbeejtő és fájdalmas gondolatokkal. Felsejlettek előtte a történtek, és a pár évvel ezelőtti szakításuk is. De azóta Zoé létezésével még súlyosabbá vált a fájdalma. Kezébe fogta az első üveget a szatyorból, és inni kezdett, miközben rágyújtott, és újra megeredtek a könnyei. Nem tudta, hogy van-e ezek után értelme az életének... Hogy szüksége van-e egyáltalán még valakinek rá. Nem csak Caprival viselkedett borzalmasan. Megsértette Zsót, összeveszett Dave-vel, tönkretette két család életét, és ráadásul nem tudta elviselni saját magát sem... Komolyan elgondolkodott, hogy kinek hiányozna.
Martin a napok múlásával egyre mélyebbre süllyedt a depressziós hangulatába. Mániákusan mászkált be a lánya szobájába, vagy tapogatta végig és szagolgatta Capri ruháit, ha éppen nem a nappaliban züllött. Capri nem hívta. Nem hibáztatta érte. Minek? Minek hívna fel egy ilyen szerencsétlenséget? Folyamatosan emésztette magát.
Egy fekete autó parkolt le a ház előtt. Hosszúlábú tulajdonosa pár pillanat múlva már a bejárati ajtót csukta be maga mögött.
Martin a nappaliban ült a földön. Mellette egy-két üres üveg hevert, és épp egy harmadik tartalmát fogyasztotta néha megakasztva szomorú gitárjátékát.
- Mart - szólította meg.
A férfi meglepődve hagyta abba a gitározást mikor felnézett, bár kicsit nehezen fókuszálta be a barna hajú énekest, majd lassan újra a gitárnak szentelte a figyelmét. - Dave... minek jöttél? Megint belém akarsz rúgni? Csak tessék... Nem fogok ellenkezni - hagyta rá.
- Rád férne, de most nem azért vagyok itt - mondta élesen - Meg akartam nézni, hogy nem csináltál-e semmi hülyeséget.
- Mintha számítana...
- Igenis számít! Tudod, rajtad kívül élnek még emberek, akiknek számít, hogy mi van veled.
- Ennek az ellenkezőjéről mostanában erősen elgondolkodtam.
- Mart, szedd már össze magad! Összesen négy gyereked van, akikért igazán tehetnél ennyit!
- És ezek közül egyet talán soha többé nem fogok látni - kezdett bele Capri kedvenc Introjába. - A másik háromnak meg már nincs szüksége rám. Felnőttek.
- Nem itt kéne ülnöd, önsajnálatban, hanem tenned is kéne valamit, hogy bizonyíts Caprinak. Nem gondolod, hogy akkor több esélyed lenne?
- Mégis mit tehetnék? Világosan a tudtomra adta, hogy nem kér többet belőlem, amit meg is tudok érteni. Zsó is biztosan utál. Egyszer se vette fel, mikor hívtam. Mindig kinyomta - vonta meg a vállát - Te meg jogosan nézhetsz le.
- Mintha, mikor egy évre mentetek szét is valami hasonlót mondtál volna. De szerinted, ha Capri még a színedet sem akarja látni, nem menne bele, hogy a lányodat ne láthasd? Ő is tudja, hogy az apja vagy, de - szétnézett - ameddig ilyen állapotok uralkodnak, addig erről ne is álmodj!
- Ebből nekem világosan kiderül, hogy nem akarja, hogy részt vegyek az ő, vagy Zoé életében - kezdett bele a Walkin in my shoes gitárszólójába.
- És te ezt komolyan hagynád is?
- Nem akarom ráerőszakolni magamat. Nem láttad, hogy mennyire félt tőlem. Fájt így látnom. Nem akarom, hogy megint ezt kelljen kiolvasnom a szeméből. Majdnem belehaltam.
- Talán föl kéne építened a bizalmát. Szerinted ez neki jó így? Teljesen egyedül van a lányotokkal. Magára hagyod.
Mart nem válaszolt. Tudta, hogy Dave-nek igaza van. De félt az újabb elutasítástól. Megtépázott önbizalma és összetört lelke nem volt olyan állapotban, hogy még egy ilyet el tudjon viselni. Azzal már tényleg nem bírna. Nagyon közel állt hozzá napokon keresztül, hogy eldobja magától az életet. Ez a gondolat folyamatosan, és kitartóan ott lappangott tudata határán. Szinte megbarátkozott a gondolattal, de nyugodt maradt. Nem csinált semmit. Lehetőségként raktározta el magában.
- Gyerünk már, mondj valamit, baszd meg!
Mart szomorúan nézett fel rá, és alig láthatóan megrázta a fejét Dave mondatára. Mit mondhatna?
- Szóval, így maradsz? Elmerülsz önön sajnálatodban, hogy mekkora egy fasz is vagy valójában, és kész, el van intézve?
- Most komolyan, mit érdekel az téged, hogy én mit csinálok? Capri is megmondta, hogy csak egy agresszív szörnyeteg vagyok! A szörnyetegek pedig tudtommal magányos lények. Miért nem mész vissza Zsóhoz? Neki nagyobb szüksége van rád. Talán meg fogom próbálni Caprinál a lehetetlent, de még nem érzem magam elég erősnek hozzá. Összeroppannék, ha megint elhajtana a francba.
- Te nem szörnyeteg, hanem hülye vagy.
- Kösz. Igazán építő megjegyzés volt rám nézve - mosolyodott el egy kicsit.
- Ezért vagyok, nem? - mosolyodott el és leült mellé.
- Na igen. Kihúztuk már egymást párszor a csávából... - húzta meg utoljára az üveget, majd az alacsony asztalra tette.
- Igen. Például, kezdjük azzal, hogy ezeket - vette magához az üveget - eltűntetjük - majd alaposan meghúzta.
- Csak tessék. Takarítsunk! - mosolyodott el, majd az utolsó üvegért nyúlt, ami még bontatlan állapotban hevert a kanapé lábánál.
- Nem, nem, nem te nem. Te vagy, akit kezelni kell - vigyorodott el - Én viszont maradok pár órát. Így nem vezethetek.
- Ahogy gondolod. De szerintem... sok lesz ez neked egyedül...
- Jól van, segíthetsz.
A szőke férfi istenesen meghúzta az üveget, majd kifújta a levegőt, ahogy érezte a gyomrába jutó folyadék melegítő érzését.
Alig egy óra alatt betakarították az üvegeket. Dave a padlón fekve bámulta a plafont csillogó szemekkel. Mart kicsit ködös tekintettel támasztotta hátát még mindig a kanapénak. Gitárja egy ideje már biztonságos helyre került - az asztal alá tolta. Lábait kinyújtva meredt az üvegezett ajtón túli napfényes kertre.
- Tudod, Dave... Én egyáltalán nem... akartam bántani őt... - szólalt meg hirtelen kicsit akadozó nyelvvel, majd slukkolt egyet cigijéből, és a Dave melletti hamutálba pöckölte a hamut.
- Akkor mi történt? - kérdezte tekintetét le nem véve a plafonról.
- Néha úgy érzem, hogy szorult belém némi skizofrén hajlam. Vagy én nem tudom, mi lehet ez az agresszív énem... Egyszer csak eluralkodott rajtam, és mikor felhozta, hogy már egy családot tönkretettem... Nos tudod mi lett annak az eredménye...
- De miért rajta vezeted le? Miért bántod őt? Zsó mesélt nekem egy-két olyan esetről, mikor a földbe döngölted Caprit, akit elvileg szeretsz. És ugye a mi esetünk sem volt épp olyan dolog, ami fölött könnyen átsiklik az ember.
- Nem tudatosan csinálom ezt. Tényleg nem. Egyszerűen csak megtörténik. Eldurran az agyam, és nem tudom leállítani magam. Szerinted is diliházba kéne mennem?
- Nem, megszöknél - röhögött fel - Vagy kitennék a szűrödet.
- Az lehetséges! - nevetett vele - De... ugye Zsó nem gondolta komolyan, amit mondott?
- Mire gondolsz?
- Hát... hogy elintézitek, hogy ne láthassam a gyerekeimet - húzta össze fájdalmasan a szemöldökét - Az... már... tényleg sok lenne nekem.
- Nem, nem hinném, hogy komolyan gondolta. Én semmiképp sem, ha nem adsz rá indokot. De nem láttad akkor magadat - nézett fel - Ijesztő voltál, megijedtem tőled. Én! Ha Caprinak is így estél neki a minimum 20 kiló súlykülönbségeddel...
- Még szerencse, hogy nem láttam magam... Akkor aztán végképp nem tudnék tükörbe nézni... Mondjuk így is nehezemre esik. De... örülök, hogy.. egyelőre megúsztam, hogy a barátnőd belendüljön...
- Nem hagynám neki. Tudom, hogy mennyit érnek neked a srácok, és azt is, hogy sosem tudnád bántani őket.
- Ezt én is mondtam Caprinak, de jogosan féltette tőlem Zoét - vonta meg a vállát tekintetével követve az udvaron átsétáló Seliát - Ez a kutya bele fog halni, ha Capri megint eltűnik. Régen is szinte belebetegedett - mélázott el.
- Akkor csinálj valamit! - csattant fel a férfi - Legalább a kutyáért.
- Jól van. Megpróbálom... - sóhajtott.
- Már megérte idejönnöm - mosolyodott el diadalittasan - Olyan furán mozog a plafon...
- Be vagy baszva Gahan! - röhögött fel - Vagy odaképzelted Zsót?
- Nem, Zsó jobb, mint a plafonod - röhögött fel ismét.
- Igazán? - köhögött fel a nevetéstől majd csuklott is egyet.
- Igazán. De tudod jól.
- Mondjuk ebben van valami... - vonta meg a vállát - Ha nem haragszol meg, tényleg jól mozog az ágyban - gondolkodott el.
- Nem haragszom meg. Most mondanám, hogy te sem panaszkodhatnál, de...
- Na igen... - ejtette hátra a kanapé ülőpárnájára a fejét - És ti hogy vagytok? Megtört a jég?
- Mire gondolsz?
- Hát... a sátorozásnál hallottam egy s mást anno... Végül is elsiettétek?
- Te utolsó rohadt hallgatódzó vén kéjenc, te! - vágott hozzá egy párnát.
- Már bocs - röhögött fel az orrát dörgölve, ahol eltalálta a piros darab - de ott voltatok a sátorunk közelében, én meg nem tudok a természetben könnyen elaludni. Ti meg elég hangosan cuppogtatok...
- Hagyjál békén!
- Jól van na! De most komolyan. Hogy alakul a kapcsolatotok? Működik?
- Egyenlőre igen. A gyerekek még nem sejtenek semmit, legalábbis nem mutatják.
- És kellőképpen belezúgtál? - vigyorgott rá kicsit kidugva a nyelvét.
- Kellőképpen - vigyorgott vissza.
- És ő?
- Azt nem tudom. De reménykedem - vigyorodott el.
- Nem hittem volna, hogy ti ennyire bele fogtok gabalyodni egymásba. Főleg a Sziget után... - kezdte most ő fixírozni a plafont hátradöntve a fejét.
- Változtak a dolgok. Én is elég sok mindent nem hittem volna veled kapcsolatban. Például, hogy mégis valami komolyabb fog kötni ahhoz az akkor még igencsak fiatal lányhoz. Aztán később mégis a gyereked anyja lett.
Mart felsóhajtott - Igen. És akinek megkeserítem az életét...
- Miért mindent így fogsz fel?
- Mert mártírlélek vagyok.
- Épp ez az! Nem pesszimistának kéne lenned, hanem tenned valamit.
- Jó. Mondtam már, hogy kirángatom magam ebből az állapotból. De... szerinted mit csináljak?
- Beszélj vele! Milyen volt az első találkozásotok?
- Hát... könyörögtem a lábai előtt, ő meg kegyetlenül belém rúgott... szóban.
- Igen, betelt nála a pohár. De ezt ki kellett adnia magából. Nem hagyhatod magára! Beszélj vele.
- Jó. Megfogadom most az egyszer a tanácsodat - mosolyodott el ugratva a férfit.
- Most az egyszer? Akkor ne hozzám rohangálj, ha tanácstalan vagy! - horkantott fel felháborodottan.
- Jól van na, csak viccelni próbáltam... Amúgy... kösz, hogy itt vagy. És... azt hiszem, lesz egy utam Zsóhoz is, ha már telefonon nem akar beszélni velem.
- Helyes - bólintott barátja, majd visszahanyatlott a padlóra.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó