|
49 - The Line Begins To Blur
2007.04.20. 22:12
49.
Délután volt, Capri épp pakolászott a miamii lakásában. Zoé egy mesét nézett. A nő csöndes tevékenységét a telefon csörgése zavarta meg. Felvette.
- Szia, én vagyok - szólt bele a jól ismert férfihang.
- Szia. Mit szeretnél? - kérdezett vissza nyugodtan, nem volt a hangjában semmi cinikusság, mint újabban általában.
- Emlékszel a vízesésnél a kérdésemre, miszerint Aváék szeretnék látni Zoét?
- Persze.
- Ha lehetséges, szeretném, ha ez a közeljövőben megvalósulna. Ráértek?
- Egész pontosan mikor lenne?
- Pénteken?
- Jó. Hogy tervezed?
- Kimehetek elétek a reptérre, ha géppel jöttök. Egy közös ebédre gondoltam, amire Sue is rábólintott. Aztán a gyerekek gondolom pár órát ellesznek Zoéval.
- Jól van - ment bele, bár nem igazán örült a dolognak, hogy Suzanne-nal közösen ebédeljen.
- Akkor majd még hívj fel, hogy mikorra ér ide a gépetek, jó? És köszönöm.
- Rendben - majd letette - Van is mit - mormogta az orra alatt, majd leült lánya mellé, hogy elmesélje neki a pénteki programot.
A héten még felhívta valamikor Martint, hogy leadja az érkezés időpontját. Egykori párja tisztában volt vele, hogy Capri nem szívesen jön. A vízeséses kirándulás óta nem beszéltek. Sejtette, hogy továbbra is merev és távolságtartó lesz vele, de muszáj volt vállalnia ennek a találkozónak a megszervezését, hisz két csemetéje többször is rágta már a fülét, amiatt, hogy olyan rég látták Zoét. Nem mintha nem szívesen látta volna a vörös hajú nőt. Még mindig kellemes érzésekkel és egy kis szomorúsággal gondolt rá. Az érkezés napján a reptéren várta őket, és mosolyogva kapta karjaiba a felé futó lányát. Neki is hiányzott a hiperaktív fruska. Az utat zökkenőmentesen tették meg. Capri nem sokat beszélt, inkább Zoé kérdezgetett mindenfélét.
Mikor megérkeztek a házhoz, szótlanul szállt ki. Zoé nem tágított az apja mellől és folyamatosan beszélt.
Beléptek a házba.
- Szisztok. Meghoztam a kis boszorkányt - lépett be a nappaliban Zoé egyik kezét fogva.
- Szia Zoé! - mosolygott rá rögtön Calo, de Ava is felállt, hogy üdvözölje az érkezőket.
- Emlékszel még rám? - kérdezte a szőke fiú.
A kislány kicsit félénken nézett a fiúra, majd ösztönösen bújt az anyja mögé. Capri szelíden tolta előre lányát - Zoé ő Calo, az egyik féltestvéred. Kiskorodban egész sokszor találkoztatok.
- Szia - szólalt meg végül a lány.
- Szia. Ne félj tőlünk. Én vagyok a nagy és erős bátyád - mosolygott rá. Ava prüszkölve felnevetett.
- Calo mint nagy és erős báty... ez jó! Zoé, én Ava vagyok. Gondolom, rám sem emlékszel. Én a nővéred vagyok - mondta kedvesen a barna hajú lány letérdelve öccse mellé.
Mart csöndben figyelte a jelenetet zsebre tett kézzel.
Fölnézett az anyjára, majd egyre nagyobb érdeklődéssel kezdte megismerni a testvéreit.
- Gyere, hagyjuk őket - mondta Mart látva, hogy a legkisebb Gore kezd feloldódni - Mindjárt ebéd. Pakolj le nyugodtan.
- Jól van - mosolygott a férfira. Hosszú idő óta először.
Mart szívét melengette ez a mosoly, és megmutatta, hogy hova teheti le a cuccait.
- Viva? - kérdezte hirtelen a férfi felé fordulva.
- Azt hiszem, a barátjával van, de később ő is jön - vonta meg a vállát - És ti... hogy vagytok? - állt meg a folyosón mikor már indultak volna vissza a többiekhez.
- Megvagyunk - biccentett - Zoé nem igazán akar majd óvodába járni. Azt hiszem nem kedveli azt a tényt, hogy nem vagyok mellette.
- Talán hozzászokik. Ez érthető, hiszen zömében csak te vagy mellette - válaszolta kicsit elszomorodva.
Bólintott - Veled mi van?
- Tengetem az életemet. Készülök a koncertjeimre. Jövő hét végén kezdek. Elég jól fogy az album - vonta meg a vállát - Meghallgattad? Sokan dicsérik a gitáros közreműködésedet.
- Persze, megvan otthon - nézett sokatmondóan a férfira - De, még mindig tartom magam ahhoz az állításomhoz, hogy jó tanárom volt.
- De hiába jó a tanár, ha a diáknak nincs érzéke hozzá - célzott rá, hogy Capri igenis tehetséges a gitározáshoz - Akkor gondolom, láttad a borítót is.
- Láttam.
Emlékezett még rá, mikor megvette az albumot és meglátta a képet, és a hozzátartozó szöveget. Szíve nagyot dobbant akkor. Hiányoztak Martnak és talán komolyan bánta a tettét. De már nincs mit megmenteni. Nem akar visszamenni, több dolog miatt is. Fél. Fél a csalódástól, az esetleges lehetőségektől, hogy Zoé, hogyan viselné, ha ismét szétmennének, Martintól... a kapcsolatuk már túl sok mindent állt ki. Nem akarta, hogy esetleg a lánya szenvedjen az ő helytelen döntéséért, így hát igyekezett távol tartani magát még a gondolattól is, hogy visszamenjenek. Hiába szerette még mindig a férfit, annak ellenére is, ami történt.
Mart biccentett, majd tovább indult a konyha felé.
Capri sejtette, hogy Suzanne a konyhában van. Vett egy mély levegőt és megindult a férfi után, hogy üdvözölje a nőt, elvégre az ő házában van. Amint túlesik a formaságokon, már ki is iszkol onnan.
A nő épp a sütőből vette ki a húsokat, majd hátranézett, mikor hallotta Martot belépni. Egy mosoly futott át az arcán, ami rögtön el is tűnt, mikor Capri is belépett. Felegyenesedett. - Szia - mondta egyszerűen kezét egy konyharuhával törölgetve.
- Szia - biccentett Capri is, majd végül Zoé mentette meg a helyzetet, ahogy hangosan hívta az anyját. Valamit mutatni akart neki.
Mart bocsánatkérőn Sue-ra nézett, majd segített neki tálalni.
- Anya, anya! Nézd csak mit mutattak Calóék! - mosolygott izgatottan a hullámos szőke hajú kislány.
- Na, mutasd - ült le mosolyogva mellé.
- Nézd, itt vagyok - bökött a képre, ahol épp Viva kezében volt. A képen még a másik két gyerek is rajta pózolt - Meg Ava, meg Calo, meg Viva. Ő miért nincs itt? - nézett fel anyjára - Nem kíváncsi rám?
- Dehogynem. Csak pasizik - vetette oda Calo.
- Dehogynem! Ilyen butaságot ne is gondolj - reagálta az anyja is.
- Mi az a "pasizik"?
Capri Calora nézett, majd mosolyogva megcsóválta a fejét - Vagyis Vivának barátja van.
- És együtt játszanak? - nézett rá nagy szemekkel.
Calo hátradőlt a földön a nevetéstől.
- Nem, nem kicsim, én úgy értettem, hogy olyan a kapcsolatuk, mint amilyen nekem egykor volt apáddal.
Mart egy ideje az ajtófélfának dőlve hallgatta a beszélgetést. Suzanne küldte, hogy hívja ebédelni a csapatot, de leragadt az érdekes beszélgetést hallgatva. Capri mondatára szájáról a mosoly lassan eltűnt.
- Aha. És... ők is külön fognak lakni egy idő után? - kérdezett tovább a lányka.
- Reméljük nem - nézett rá. Fájt neki, hogy a lánya ugyanazt megtapasztalja, amit ő is gyerekkorában: a normális család hiányát. Nem ezt szánta neki. Hibásnak érezte magát.
Martin jobbnak látta, ha közbelép - Hé, prücsök. Éhes vagy?
- Nagyon! - csillant fel Zoé szeme és fel is pattant, hogy az apjához szaladjon.
Mart lendületből felkapta a lányát, majd a "hóna alá csapva" elindult vele a konyhába nem törődve Zoé visongó nevetésével és kalimpálásával - Gyertek ti is, kész a kaja.
Végül mindenki az asztal körül foglalt helyet.
- Zoé, mit gondolsz az óvodáról? - kérdezte Ava miközben szedett a levesből - Várod már?
- Nem - grimaszolt a lány – Utálom.
- És miért utálod? Nem is voltál még, nem? Lehet, hogy jól fogod érezni magad. Én amennyire emlékszem, szerettem - nézett rá az okos lány.
- De nem lehetek anyával.
- Hát igen. De egy idő után biztos jobb lesz - vette át a szót Calo - Mondjuk én utáltam, mert mindig megvertek - vonta meg a vállát.
- Calo! - szólt rá nővére.
- Esetemben én vertem meg a fiúkat. Persze, nem én kezdtem - szólt közbe a vörös hajú nő, visszaemlékezve a gyerekkorára.
- Na látod - fordult vissza vigyorogva a húgához a kamasz fiú - Ha valaki piszkál apa miatt, csak húzz be neki egyet.
- Mintha csak az anyámat hallanám... - sóhajtott fel Capri.
- Calo, talán nem ez a legcélravezetőbb tanács - jegyezte meg Mart.
- Igen, jobban örülnék neki, ha nem bántanák - értett egyet volt párja is vele - De majd meglátjuk.
- De én nem akarok menni! - akaratoskodott Zoé pláne miután ilyeneket hallott.
- Zoé, az oviban olyan korú gyerekek vannak, mint te. És én biztos vagyok benne, hogy sok-sok barátod lesz. Hiszel nekem? - hajolt hozzá az anyja.
A kislány tanácstalanul markolászta a kisebb méretű kanalat, ami anno még testvéreié volt. Kicsit összezavarodva nézett vissza anyjára. - Talán - mondta halkan.
Martin jókat mosolygott magában lányán. - Ne aggódj, anyádnak biztosan igaza lesz - fűzte hozzá.
Lánya ránézett - Hát, ha ketten mondjátok... de én ezt nem értem! - fakadt ki - Calo is azt mondta, hogy megverték, meg anya is. Akkor nekem, hogy lesznek ott barátaim?
- Kicsim, ez nem mindenkivel történik meg - mondta Martin.
- Pontosan. Engem se bántottak - bólogatott Ava - És Vivának is sok barátja volt. Nyugodj meg. Biztos minden rendben lesz. Jól emlékszem, ugye anya? - pillantott a csöndesen eszegető nőre, akinek eddig nem nagyon lehetett hallani a hangját.
- Igen, neked meg a nővérednek nem voltak ilyen jellegű problémáid.
- És te apa? Te szeretted az ovit? - kérdezte Zoé.
- Hát az már nagyon rég volt. Nem nagyon emlékszem rá. Elég csendes és visszahúzódó voltam - vonta meg a vállát.
- Meg magolós típus - fűzte hozzá Capri somolyogva.
- Az már inkább az iskolában - mosolygott vissza rá.
- Igen, tudom. Azért nehéz elképzelnem téged csendesnek és visszahúzódónak...
- Pedig az voltam. Andyvel együtt - húzódott szélesebbre a mosolya, ahogy mélyen a nő szemébe nézett.
- Ah, Andy... Sosem adta fel.
Egyszerűen nem tudta elszakítani a pillantását a férfiétől, de... nem is igazán akarta.
- Mit nem adott fel? - kérdezte továbbra is fenntartva a kapcsolatot. Hallotta, hogy a többiek közben visszatértek az ebédjükhöz, csak azt nem látta, hogy Suzanne kicsit ellenségesen méregeti őket.
- Nos, nem akarom bántani, de szegényem gitározni se nagyon tudott, de azért tovább játszott. A szintit ne is említsük, aztán mégis megalapítottátok a DM-et. Minden tiszteletem Andyé.
- Igaz. Bár a basszusgitárral egész ügyesen bánt, csak megunta - vonta meg a vállát. Öntudatlanabbul vált mosolya lehengerlővé - Andy a háttérben nagyon sokat tett az együttesért, még ha ezt sokan nem is látják.
- Sejtettem - érezte, hogy meggyengül attól a mosolytól.
- Anya, kérek még levest! - zavarta meg az elmélyült szemkontaktust Zoé nem sejtve, hogy rossz pillanatot választott.
- Jól van. Kérem a tányérod - mondta kedvesen. Nem érdekelte, hogy lánya rosszkor kotyogott közbe. Kicsit a fellegekben járt.
Martin magában mosolyogva folytatta a húsleves elfogyasztását. Az a pillantás...
A gyerekek hangosan beszélgetve folytatták az ebédet, majd hamar 'követelték' maguknak a desszertet.
- Áh, szisztok! Bocs a késésért! Látom, a legjobbkor jöttem! - állított be lendületesen Viva kipirult arccal.
- Szia Kicsim - állt fel az anyja, hogy üdvözölje a lányát - Kérsz azért előbb ebédet, vagy csak sütit?
- Csak sütit. Jackkel ebédeltünk - adott két puszit anyjának.
- Jól van - bólintott, majd eltűnt a konyhában.
- Egyszer igazán kibökhetnéd, hogy ki is ez a Jack - nézett rá apja miután üdvözölte legidősebb lányát.
- Titok - mosolyodott el lánya, majd leült.
- Ajj de titokzatos itt valaki... - jegyezte meg felhúzva egyik szemöldökét.
- Nekünk se hajlandó bemutatni - vonta meg a vállát Calo - Hé, nem is köszönsz a húgunknak? - nézett rosszallón nővérére.
- Oh, bocsánat, kicsit szétszórt vagyok. Szia - fordult a lányhoz - Nem emlékszel ugye? Viva vagyok a legidősebb testvéred. Egy jó tanács: semmi esetre se hallgass Calora.
- Miért? - nézet rá nagy szemekkel bizonytalanul.
- Miért? Csak nézz rá: fiú. Nem elég indok? - mosolyodott el.
A kislány visszamosolygott. Tetszett neki legidősebb testvére. Szépnek találta. - Anya... - súgta.
- Mondd.
- Egyszer én is ilyen nagy és szép leszek?
- Minden bizonnyal - mosolyodott el.
- Akkor jó! - biccentett mosolyogva, majd tovább ette a desszertjét.
Az ebéd lassan a végéhez közeledett. Egész kellemesen elbeszélgettek, bár a háziasszony nem hallatta túl sokszor a hangját. Végül mindenki befejezte és Suzanne elkezdte összeszedni a tányérokat, majd újra eltűnt a konyhában. A többiek átvonultak a nappaliba, majd Viva elment átöltözni egykori szobájába. A testvérek beszélgettek, és játszottak, míg Capri felügyelte őket. Mart is ott volt egy darabig, majd úgy döntött, segít Suzanne-nak a pakolásban, elvégre ő okozta a felfordulást a házban. A nő elmélyülten pakolászott, háttal az ajtónak, ezért nem láthatta a belépő férfit.
- Segíthetek? - lépett az asztalhoz, hogy felvegyen egy halom tányért.
- Megköszönném - mosolyodott el halványan.
Mart visszamosolygott rá - Nagyon csöndes voltál ma.
- Csodálkozol? - kérdezte cinikusan.
- Sajnálom, hogy kitettelek ennek, de a gyerekek...
- Jó, értem. Persze, testvérek - majd belépett a konyhába.
A férfi követte - Ne haragudj. Tudom, hogy nem jöttök ki Caprival.
- És több szót nem is érdemel a téma.
- Jól van - egyezett bele a férfi letéve a nagy halom tányért a kezéből, és lehajolt, hogy kihúzza a mosogatógépet. Elkezdett belepakolni.
Miután az edények a mosogatógépbe kerültek, Mart a nőre nézett. - Sue...
- Mi az? - fordult felé.
A férfi válasz helyett lassan odahajolt hozzá, és finoman megcsókolta. - Köszönöm, hogy ilyen erős nő vagy - utalt a tényre, hogy zokszó nélkül tűri Capri és Zoé jelenlétét a házában.
Elmosolyodott és a férfi ajkai után kapott, hogy viszonozza a csókot. Mart lehunyt szemmel, finoman csókolta gyengéden a konyhaszekrénynek nyomva a nőt. Köré fonta karjait, ezáltal közelebb kényszerítve magához egykori férjét.
Ekkor lépett be Capri a helységbe. Zoé kért tőle valamit inni. Egy pillanatra mellbe vágta a látvány, de hamar magához tért. - Bocs, de szükségem lenne a csapra - mondta, majd kedélyesen a csaphoz ügetett és megnyitotta, miközben előszedett egy poharat.
Nem nézett a párosra. Azért elég gyorsan el akart tűnni a helységből, viszont kiélvezte, hogy Suzanne-nak okoz pár kellemetlen percet. Mart meghallva Capri hangját gyorsan elengedte a nőt és megfordult. Ezt nem kellett volna látnia.
A nő kívülről halálos nyugalommal koncentrált a csapra, de magán érezte Suzanne nyársaló tekintetét. Számára az örökkévalóságnak tűnt, mire megtelt az a pohár. Mikor kész volt megfordult elsétált az ajtóig, de hirtelen meggondolta magát és visszafordult - Sue, most már visszacuppanhatsz Martinra. Nem jövök be többször - mosolyodott el negédesen, majd kisétált.
Mart zavartan nézett a vörös nő szemébe, majd miután kiment Suzanne-ra. Nem tudta, mit mondhatna. Kínosan érezte magát. Megint hibázott - legalábbis belül így érezte. Az a pillantás az ebédnél Capri és közte... Nem értette magát. Már megint.
Capri leadta lányának a poharat, majd eltűnt a házból. Szüksége volt egy kis magányra. Lesétált a szeles és hűvös tengerpartra. Fázósan fonta maga köré a karjait, miközben könnyei akadálytalanul folytak végig az arcán. Jó ideje nem sírt már Martin miatt. Tulajdonképpen nem is értette magát, hisz tudta, hogy Suzanne és közte van valami.... igen, de most látta. És hiába próbálja titkolni, még mindig fontos neki a férfi, és még mindig fáj neki az, amit művel.
- Zavarok? - lépett mellé a férfi legidősebb lánya egy kötött kendőt nyújtva a fázó Caprinak.
- Viva? - nézett fel, miközben a könnyeit próbálta letörölni az arcáról.
- Igen, én - nézett félre tapintatosan, hogy a nő rendbe tudja szedni magát egy kicsit. Nem mintha zavarta volna, csak meg akarta adni a lehetőséget.
- A házban kéne lenned - mondta, miközben egy hálás pillantás kíséretében elfogadta a felé nyújtott ruhadarabot.
- Miért kéne? - nézett rá komolyan érdeklődve.
- Mert mindenki bent van - mondta egyszerűen.
- De te nem - állapította meg a tényt.
- Valóban.
- Miatta sírtál, igaz? - nézett el a távolba összefont karokkal. Mélyzöld ujjatlan mellénye a fekete garbó fölött kicsit vékonynak bizonyult.
- Mármint?
- Apám miatt - nézett rá egy kicsit elhúzva a száját, ami inkább Martinnak szólt.
- Nem lenne értelme tagadni.
- Tiszta hülye! - állapította meg - Tudom, hogy hülyén hangzik pont tőlem, de nem kéne ezt csinálnia az anyámmal. Láttam mi történt, csak nem akartam belefolyni.
- Apád sosem volt normális, ha engem kérdezel - mosolyodott el félig keserűen - De mindegy. Nem számít.
- Már hogyne számítana?! Szeret téged a hülyéje. Nem tudom, mit akar anyámtól...
Keserűen felnevetett - Nah ez az, amit nehezen hiszek el.
- Pedig többször mondta. Néha tisztára kétségbe esik és engem fáraszt a telefonjaival. Én mondtam neki, hogy nagyon egyszerű a dolog. Eléd áll, elmondja és kész. A többi a te dolgod lenne, de mindenféle ellenérveket felhoz. Én nem láttam még ennyire szétszórtnak, mint az utóbbi időben. Mindenbe belekezd, aztán abbahagyja. Érdekes életfelfogás...
- Téged zaklat? Szép - fintorgott - Nah, menjünk vissza. Zoé talán még nem keres. Nem kéne megvárni, míg felveri a környéket.
- Menj csak, nekem még telefonálnom kell valakinek... - futott át egy mosoly az arcán, ahogy barátára gondolt.
- Te Viva. Most komolyan. Ki a fene a te barátod?
- Ja, csak egy srác. Pár hete találkozgatunk.
- Nem, én úgy konkrétan kérdeztem. Nekem ez a Jack bűzlik.
- Miért? Sok Jacket ismerek. Mi lenne olyan különleges benne? - vonta meg a vállát.
Capri nem firtatta tovább a témát, de a szeme azért megcsillant. Viva pontosan tudta, hogy mire gondol. Végül megfordult és elindult vissza a házba.
A lány arrébb sétált, és tárcsázta a számot.
Belépett az ajtón. Lányának nem tűnt fel, hogy nem volt házon belül: túlságosan lefoglalta a két testvére. Martot nem látta a szobában, de nem is nagyon bánta. Persze, éne egy része itta a férfi látványát, a másik viszont szenvedett tőle. Remélte, hogy nem látszanak kiborulásának nyomai. Leült az egyik kanapéra, és onnan szemlélte az ifjúságot.
Mart miután Capri kiment a konyhából, inkább segített az elpakolásban. Csak akkorra lett kész, mikor már Capri is bent ült a nappaliban. Észre se vette, hogy elhagyta a házat. Ő is leült az egyik fotelba, és egy szomorkás kis mosollyal nézte a földön Zoét nyúzó gyerekeket. - gondolta - "Legalább Capriék megmaradtak volna, ha már Sue-ékkal nem ment. De ugyanabba a hibába estem..."
Elgondolkodva nézett fel fürkészőn a férfi arcára. Most kezdte megemészteni mindazt, amit Viva mondott neki. Ha tényleg igaz, amit a lány elárult, akkor miért nem áll elé Martin és mondja el? Miért nem? Mi tartja vissza?
Mart percekig csak nézte a gyerekeit megpróbálva elrejteni komorságát álarca mögé. Megérezte, hogy Capri nézi. Rápillantott. Tudta, hogy tekintetéből olvasni tud. Mindig is tehetsége volt hozzá, és a kezdeti zárkózottsága óta sokat változott. Azóta megtört, és tekintetéből sokszor lehetett olvasni.
Meg is tette. Néma párbeszédet kezdett egykori párjával. Oly nyilvánvaló volt a másiknak is, hogy szeretik egymást! Ez csak egy közjáték, ez az egész szenvedősdi, hisz az orruk előtt van a megoldás! De nem, nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, valami miatt mindig bonyolult meghozni a helyes döntést. Igen, rizikós, hisz mindig ott van a 'mi lesz, ha...', de hát mikor nincs? De az ember mennyit hajlandó lenyelni? Zoéval sem tehet meg mindent. De mi a tisztességes? Ez, amit most művel vele, hogy az apját, csak néhányszor láthatja, vagy, ha meghagyja az esélyt arra, hogy a kislányt ki kell tennie egy újabb tortúrának.
Martin nem bírta tovább a tekintetét. Elfordította a fejét. Túlságosan fájt neki, amit látott. Ez az érzékeit borzoló kín marcangolta. Látta - legalábbis látni vélte - a barna tekintetben, hogy szereti, de egy még nagyobb mértékű érzelem is ott tükröződött: a félelem. Meg tudta érteni Caprit. Ő is félne saját magától a helyében.
Félrenézett. Nem bír a szemébe nézni, vagy csak zavarja, hogy ennyire feltűnően bámulja őt? Megint felhergeli magát. 'Gondolj már valami másra!' - korholta magát. 'De nem megy' - adta is meg magában nyöszörögve a választ. Inkább a padlót kezdte fixírozni.
Zoé hamarosan odasietett apjához, és felnézett rá. - Apa...
- Igen? - nézett rá, próbálva elrejteni aggasztó érzéseit.
- Tudod mire jöttem rá? - mosolygott rá lánya nem véve észre semmit.
- Mire? - kérdezte, miközben sikerült kicsalnia magából egy mosolyt is.
- Szeretem a testvéreimet! - mászott fel apja ölébe, és nyomott egy nagy puszit az arcára, majd mosolyogva visszasietett Aváékhoz.
Martin letaglózva ült. Egyszerre rendítette meg és töltötte el örömmel Zoé eme kijelentése.
Ahogy teltek az órák Capri úgy érezte egyre fáradtabbnak magát. Kínzó gondolatai arra jutottak, hogy nem fog küzdeni Suzanne-nal Martért. Minek? Ha akar tőle valamit a férfi, akkor majd ő elmondja, ha nem, akkor meg sajnálja. A végére igazság szerint már várta, hogy elinduljanak. Sejtette, hogy a gépen el fog aludni.
Zoé is lefáradt a sok játék alatt. Időközben Viva is visszajött, és bekapcsolódott a húgával való foglalkozásba, illetve a beszélgetésekbe. Zoé egy idő után nagyokat kezdett ásítani, hiszen kimaradt a délutáni alvása. Mart a karórájára pillantott. - Azt hiszem, lassan indulni kéne, ha nem akarjátok lekésni a gépet.
- Neee! Én még neeem akaroook! - húzta el a kislány.
- Zoé, mindjárt elalszol. És én is, hogy őszinte legyek - nyomott el Capri egy ásítást, miközben nyújtózott egyet.
- Jól van na! - durcult be a lányka - Akkor menjünk - állt fel, majd mosolyogva egyenként elbúcsúzott testvéreitől - Remélem, ezt újra megismételjük még - mosolygott rájuk.
- Naná! - tartotta oda Calo tenyerét a lánynak, aki bele is csapott kis kezével.
Az anyja békésen kivárta, míg lánya mindenkitől elbúcsúzik, majd szelíden elkezdte kifelé terelni.
Mart csöndben vezetett a reptérig, majd búcsúzásnál még egyszer megköszönte, hogy eljöttek, illetve egy puszit nyomot az anyja karjában már félálomban lévő lánya fejére. Egy percig miután felegyenesedett egészen közelről nézhetett Capri szemébe. Épp összeszedte volna a bátorságot, hogy mondjon valamit, mikor beszállásra szólították fel őket. Zavartan lépett hátra. - Hát akkor… jó utat. Vigyázzatok magatokra.
Látta, hogy Mart már-már elszánja magát, mikor... megszólalt az a rohadt hangosbemondó! Miután a másodperc törtrésze alatt egy életre elég átkot szórt rá sóhajtott egyet, majd a férfire nézett. - Meglesz - mondta, pont ugyanazt, mikor először vált külön az útja Martintól - Ha bármi van, hívj nyugodtan.
- Rendben - biccentett egy kis mosoly kíséretében, majd megfordulva elindult a kijárat felé.
Utánanézett, de nem kínozta magát túl sokáig. Hátat fordított. Remélte, hogy Mart valamit lépni fog. Felszállt a gépre, elhelyezte Zoét maga mellett, majd ő is leült. Még emlékezett a felszállás pillanatára, majd semmire. Elaludt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó