Megjegyzés: Elég rég nem írtam HP-s novellát, de úgy éreztem, hogy ezt most a Félvér Herceg újraolvasása után szükséges volt kiírnom magamból. Remélem tetszeni fog! Kritikákat, véleményeket szívesen fogadok.
Megjegyzés 2: A cím Pati Yang azonos című számából származik.
Az idő közeledett az éjfél felé. A Privet Drive-ot erős széllökések és dühös vihar ostromolta. Az éjszakai haragos égen időnként újra és újra átvillant egy-egy villám megvilágítva a furcsa formájú gomolygó felhőket, hogy erőszakos dördülésükkel szakítsák szét az utcák mélységes csöndjét.
Az egyik ilyen dörgésnél az egyik ház emeletén a kalitkájában megrezzent egy gyönyörű hóbagoly, majd nagy sárga szemeit az ablak előtt feketében álló magas gazdájára vetette, aki szótlanul és mozdulatlanul szemlélte az odakint hulló dühös esőt. A fiatal fiú egy hosszúkás tárgyat tartott jobb kezében: egy varázspálcát. A sápadt arc mozdulatlan maradt, ahogy odalent egy autó haladt el. Csupán smaragdzöld tekintete követte a jármű útját a kerek szemüveg mögül, ahogy befordult a következő sarkon.
Várt. Várta, hogy elérkezzen az éjfél, hogy örökre búcsút vehessen ettől a helytől, és a lakóitól, akiket a biztonság kedvéért tegnap elküldött Marge nénihez. Kicsit több mint egy éve jött érte az azóta halott Albus Dumbledore, hogy magával vigye először Lumpsluckhoz, aztán az Odúba. Akkor még fogalma sem volt róla, hogy az addigi legnehezebb éve előtt állt. De túlélte. Ő igen. De Dumbledore, megannyi varázslócsalád és fontos ember nem. Ő is csak az igazgatónak és a szerencsének köszönhette. Hiába jött rá az összefüggésekre, nem tudott semmit tenni azok megakadályozásának érdekében. Nem volt elég erős, nem tudott eleget ahhoz, hogy legyőzze a legyengült igazgató gyilkosát! Túl képzetlen volt ahhoz, hogy visszatartsa, hogy… megölje!
A kócos fekete hajú fiú kezei ökölbe szorultak, és hideg arcán megfeszült egy izom. Még mindig nyomban elöntötte az izzó gyűlölet, ha Pitonra gondolt, aki elvette tőle legnagyobb támaszát egy Adava Kedavrával. Azóta volt némi ideje megbarátkozni a tudattal, hogy egyedül maradt. Már nem áll mögötte igazán egy felnőtt sem, aki rengeteget számított neki. Nincsenek ott a szülei, Sirius, és Dumbledore sem, akik mind hittek az ő, Harry, képességeiben, a jóslatban, melyet Voldemort kényszerített rá kettejük életére. Néha még eszébe jutott, hogy mennyivel másabb lett volna az élete, ha Neville Longbottomot jelöli meg egyenrangú félként a sötét mágus, ha az ő szülei jutottak volna arra a sorsra, amire Lily és James Potter, akiket sosem ismerhetett meg igazán. De Harry már beletörődött a sorsába. Tudta, hogy addig nem lesz nyugta, míg véglegesen szembe nem néz leghatalmasabb ellenségével, Voldemorttal.
A következő dörrenés előtt a hideg fény megvilágította a villám alakú sebhelyet a homlokán, ami olyan híressé tette. Az ablak előtti íróasztalon hasonlóan, mint tavaly, a Reggeli és az Esti Próféta pár száma hevert. Még mindig a Roxfort igazgatójának halálán és annak körülményein csámcsogtak, és persze elővették őt is, a mentorát vesztett „Kiválasztottat”. Felkavarodott a gyomra, ha ezeket olvasta. Gyásza még mindig friss volt így pár hónap távlatából is, és ezt nem csak a talpig feketébe öltözött alakja mutatta, hanem az is, hogy megkomolyodott. Arcán ritkán tűnt fel mosoly. Érezte, hogy vállát időnként őrületes erővel kezdi nyomni az előtte álló feladat tudata és súlya. Még Bill és Fleur esküvőjén sem tudta kiverni a fejéből ezt a tudatot. Csupán Ginny karjaiban szabadulhatott meg a nyomástól, mikor egy órára észrevétlen eltűntek a lány szobájában. De fájt neki minden egyes perc, amit vele töltött, fájt neki minden egyes érintése és mozdulatuk, ahogy gyengéden szerették egymást. Tudta, hogy ez búcsúajándék volt a lány részéről, amit próbáltak mindketten minél jobban kiélvezni. Megőrült a tudattól, hogy nem lehet a lánnyal, akit szeret. És mindez a végzete miatt van. Szerette volna minél hamarabb beteljesíteni, ami rá vár. Pillanatnyilag nem tűnt olyan kilátástalannak a helyzete.
Dumbledore temetése után még visszasietett láthatatlanná tevő köpenyében a Szükség Szobájába az elrejtett tankönyvért, ami egykoron a gyűlölt bájitaltan tanár tulajdona volt. Elhatározta, hogy mindent megtanul abból a könyvből. De nem csak abból. A mágia különféle területeiből merített. Mindent elraktározott elméjében, amit fontosnak és hasznosnak ítélt a halálfalók és a Voldemort elleni harcban. Tudta, hogy még messze nincs olyan hatalma, mint a Sötét Nagyúrnak, de lényegesen többet tudott már. Nem rettent vissza a sötétebb tudományoktól sem, már ami az ártások betanulását illette. Erre ugyan nem volt büszke, de muszáj volt megismerkednie valamennyire a másik oldallal is, hogy védekezni tudjon a sötét varázslatok ellen. És be kellett vallania, hogy lénye egy kis részének még tetszett is, hogy belekóstolhat abba a világba. De nem hagyta magát elkallódni. Mindig eszébe jutottak Dumbledore tanításai, és a feladata.
Bal kezének összeszorított rejtekében ott lapult az aranylánc a medálba rejtett R.A.B. által írt pergamendarabbal. A hamis horcrux, ami miatt közvetetten az igazgatónak is meg kellett halnia. Az ő feladata, hogy rájöjjön, mik is lehettek a hiányzó lélekdarabkák rejtekhelyei, illetve felkutatva őket meg is kell semmisítenie Voldemort széthasított lelkének szilánkjait, hogy a végső küzdelemben esélye legyen győzni.
Hedvig csettintett egyet erős csőrével. Harry lassan pillantott hátra rá feleszmélve gondolataiból. Pálcáját a kalitkára és az állatra irányította, hogy áttranszportálja a Grimmauld tér 12-be, ahová pár órája már eljuttatta holmijait. Nem sokáig fog ott maradni. Nem tudta, hogy Dumbledore halála után mennyi ideig fog még hatni a Fidelius bűbáj, hogy kell-e új titokgazda, és hogy a Rend hogyan képzeli a jövőt. Ezt a napokban – többek között – még megbeszéli McGalagonyékkal, aztán eltűnik egy időre. Visszamegy Godrick’s Hollowba, ahol életének legboldogabb első évét tölthette a szüleivel, ahol minden elkezdődött. Oda még magával viszi Hermionét és Ront, ha el akarnak jönni a szülei sírjához, aztán… aztán még nem tudja, hogy hova megy pontosan. Képezni fogja magát, és keresni fogja a horcruxokat lehetőleg minél észrevétlenebbül.
Odalent a falióra ütni kezdte a tizenkettőt. Zöld tekintete az esőáztatta utcán kihunyó lámpára ugrott, miközben csettintett egyet, és máris rajta termett fekete köpenye, ami az esőtől fogja megvédeni. A következő ütésnél még egy lámpa kialudt. Harry fekete alakokat látott mozogni az erős félhomályban, ahogy közelítenek a Privet Drive 4-hez. A sötét ablakban állva nézett le az eszelős vigyorral felpillantó Bellatrix Lestrange-ra, mikor a 11-et ütötte az óra. Gyűlölete Sirius gyilkosa iránt felizzott egy pillanatra, majd a tizenkettedik ütés után meghallva, hogy odalent nyílik az ajtó, tett egy elegáns fordulatot, és hoppanált messze maga mögött hagyva múltjának ezt a részét is. Nagykorúságának első percét meneküléssel kezdte. Most már csak magára számíthat. Harry Potter felnőtt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó