|
1. Fejezet
2007.06.27. 22:31
Illusztráció: Orchidett
Strange Affection
Megjegyzés: A történet - melyet a szóbeli érettségire való felkészülés helyett írtam :P – tartalmaz szexuális töltetű, illetve erőszakos jeleneteket is, ezért kiskorúaknak nem ajánlott. A történetet egy angol fanfiction ihlette, melyet Danka követett el „Violator” címmel, és melynek teljesen a hatása alá kerültem elolvasása után. Pár hasonlóságot esetleg fel lehet fedezni a két iromány között, de csak azért, mert olyan jól megmagyarázta a kedves írónő a dolgokat, hogy másképp nem is tudtam elképzelni. Azt hiszem, ez bóknak számít. :D Remélem, azért az én vámpíros DM történetem is elnyeri a tetszéseteket. Kellemes olvasást!
Megjegyzés2: A cím egy szuper DeVision számból ered.
1. Fejezet
Zihálva futottam New York egyik kerületének sötét sikátoraiban. Igyekeztem a fény és a forgalom felé menekülni. Szúrt az oldalam és alig kaptam levegőt, de tudtam, hogy nem állhatok meg. Rohanás közben hátrasandítottam, és elnyomtam egy sikolyt, mikor újra megláttam a két sötét sziluettet felém tartani. Dacolva a fájdalommal és a légszomjjal még inkább rákapcsoltam. Rettegésem hatalmas hullámokban töltött el. Tudtam, hogy még szórakoznak velem, hogy egy pillanat alatt utolérhetnének, ha akarnának. Legalábbis ezt feltételeztem róluk.
Nem akartam meghalni, nem akartam a hullaházban végezni ebben a városban, ahova pont azért jöttem, hogy elrejtőzzem üldözőim elől, de ők itt is megtaláltak. Nem akartam, hogy megöljenek, vagy ami még rosszabb: magukkal vigyenek. Nem nagyon tudtam, hogy merre járhatok, hisz még nem ismertem túlzottan a várost, de mikor átrohantam az egyik úton, láttam, hogy balra tőlem szinte egy erdő tűnt fel.
„A Central Park” – gondoltam nyugtázva magamban. Nem állt szándékomban oda futni, hisz csak még könnyebb terepnek tűnt az üldözőim számára. Ilyenkor éjjel nem sokan járnak már a félhomályos és sötét területen. Kétségbeesetten próbáltam kieszelni valamit, hogy hova menekülhetnék előlük, hisz ők akárhova követni tudnak. Végül a park széle mentén kezdtem el futni. Nem messze egy zsúfolt kávézót láttam meg, na nem mintha az olyan nagy biztonságot ígért volna, de már éreztem, hogy nem sokáig fogom bírni a tempót.
Újra hátranéztem, de legnagyobb rémületemre már csak az egyik férfit láttam rezzenéstelen arccal sietni utánam, a másik eltűnt. Ez nem tetszett. Taktikát változtattak. Már nem sok választott el a kávéháztól, de ekkor éreztem, hogy balról valaki megragadja a karomat, és kíméletlenül beránt a fák és a bokrok közé. Fájdalmamban felordítottam elnyelve egy sikoltást. Olyan volt, mintha tőből kiszakították volna a karomat. A lendület mindkettőnket jó pár méterre sodort a fényes utcától. A földre zuhantam, miközben éreztem, hogy még mindig a csuklómra vannak fonódva az acélos ujjak. A csizmám szárához kaptam, aminek belsejéhez egy tok volt késsel együtt erősítve. A hűvös markolat a tenyerembe simult, a következő pillanatban pedig szúrtam. A támadóm felordított, és a kést tartó bal csuklómra is ráfonta erős szorítását. Most én kiáltottam fel röviden, ahogy hallottam a csontjaim megroppanását. Kirántotta a kést, és másik kezével a nyakamhoz kapott lassan felemelve a földről.
- Hülye kurva! Kicsit még jobbra kellett volna szúrnod, hogy eltaláld a szívem – sziszegte gúnyosan.
Próbáltam lélegzethez jutni a karjába kapaszkodva, de csak száraz hörgésre futotta. Éreztem, ahogy kicsavarja a kést a kezemből. Fájdalmas grimaszba torzult az arcom, és fulladozni kezdtem.
- Tedd le, tudod, hogy élve kell! – hallottam jobb fülem mögül, és éreztem, hogy a másik a hátamnak simul, és hátracsavarja a másik kezem. Az előttem álló szőke leengedett, és kicsit lazított a szorításán, de még így sem tudtam mozdulni. Hörögve kaptam levegő után, és rögtön szabadulni próbáltam, de erős fájdalom nyilallt a vállamba és egész karomba, mikor megmozdítottam. Éreztem, hogy a düh és a fájdalom könnyei elhomályosították a szemeimet.
- Ezért a kis akciódért büntetést érdemelsz, te kis szuka! – sziszegte a szőke, és biccentett a fekete hajú társának, hogy tartson erősen.
Engedelmeskedett neki, és a hajamba markolva hátrarántotta a fejemet, hogy megfeszüljön a nyakam. Felnyögtem.
- Ne!
- És mit tehetsz ellene? – kérdezte dühösen, szinte láttam a kárörvendő vigyort a képén, noha igazából csak a sötét ég és a szélben lengedező faágak töltötték be a látóteremet. Éreztem a hideg leheletüket a bőrömön. Megpróbáltam a lehetetlent: kiszabadulni, de a másik erősen tartott. Nagy hullámokban öntött el a rettegés. Hallottam a szőke sziszegését, majd éreztem, ahogy letépi a nyakamról fekete selyemsálamat.
- Hmm.. elég gyorsan gyógyulsz – jegyezte meg végigfuttatva az ujjait a nyakamon.
- Gyerünk, csináld! Sietnünk kell! – szólt rá a másik.
A szőke morgott valamit, majd előre vágott a feje. Éreztem, ahogy a fogai végigkaristolták a bőrömet, de abban a pillanatban fel is ordított, majd éreztem, hogy eltűnik előlem. A mögöttem álló egy fának lökött. Nem értettem, hogy mi történik, csak halk dulakodás meg sziszegések hangjait hallottam. Látni nem igazán láttam, mert bevertem a fejem, és épp az ájulás ellen küzdöttem, miközben próbáltam megkeresni a fűben a késemet.
Aztán mintha csak elvágták volna, csönd lett. Pont abban a pillanatban ragadtam meg újra a markolatot, és zavartan felnéztem. Egyetlen karcsú alak körvonalait láttam nyugodtan állni pár lépésre. Az arca árnyékban maradt, csak a fekete garbóját és a sötét szövetnadrágját láttam belőle. Óvatosan felállva hátrálni kezdtem előre szegezve a késemet, mikor lassan elindult felém.
- Ne jöjjön közelebb! Maradjon ott! – kiáltottam félelemmel telt hangon.
- Ne félj, nem akarlak bántani. Én mentettelek meg – hallottam egy kellemesen mély és ismerős hangot, de az agyam nem akarta felfogni ezt az információt, csak a túlélésre koncentrált.
- Tartsa távol magát tőlem! – kiáltottam újra tovább hátrálva, miközben megbotlottam egy gyökérben.
- Ugyan, Elizabeth, hisz ismersz – lépett ki az árnyékból, és én azt hittem, hogy ott esek össze megdöbbenésemben.
- Mi? Na ne! Dave?!?! – remegett meg a kést tartó kezem és a hangom – Ne szórakozz a mentális trükkjeiddel, te szemét vérszopó!
- Ejj, ez igazán udvariatlan volt. Egyébként nincs semmiféle trükk, én én vagyok.
- De te nem lehetsz… - válaszoltam felindultan, és léptem egyet felé a késsel.
- … mi nem lehetek? És legfőképp miért nem? – tudakolta nyugodtan összetámasztva ujjait maga előtt.
- Na nem! Ezt már nem veszi be a gyomrom! Mi ez az egész? A fejemből vetted Dave képét, és manipulálsz, igaz?
- Nem, már mondtam, hogy nem – sóhajtott – Mint ahogy azt is, hogy nem akarlak bántani. Csak segítettem rajtad. De félek, ha még sokáig itt ácsorgunk, visszajönnek a támadóid. Gyere velem, biztonságoshelyre viszlek – indult meg újra felém.
- Nem, ne gyere közelebb! – kiáltottam újra, majd éreztem, hogy megint megbotlok, és hátra vágódtam. Aztán sötét és színes csíkok úsztak be elém. Utána teljes sötétség.
Lassan tértem magamhoz, az agyam nem szándékozott működésbe lépni, de aztán hirtelen pattantak ki a szemeim, és ültem föl, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel vissza is zuhanjak egy fájdalmas kiáltással a párnák közé.
- Szerintem még maradj nyugton egy ideig – hallottam újra az ismerős hangot a szoba bal sarkából.
Erős félhomály volt a vastag sötétítőfüggönyök miatt. Ahogy egy gyors pillantással felmértem a szobát, tudatosodott bennem, hogy egy hotelban vagyok, és a sarokban egy fotelben jellegzetes ülésével Dave Gahan terpeszkedik. Egész az ágy háttámlájáig csúsztam hátra felhúzva lábaimat, és a takarót is a nyakamig. Csak a fehérneműm és egy fehér bolyhos szállodai köntös volt rajtam, na meg a takaró. Gyanakodva és félve néztem az irányába, noha az arcát kicsit nehezen vettem ki.
- Mit akarsz tőlem? – suttogtam indulatosan.
- Segíteni – hallottam a nyugodt baritont.
- Miért?
- Miért ne?
- Dave, nem hinném, hogy meg tudnál védeni tőlük.
- Ugyan, hisz az előbb is megtettem…
- De…
- Talán nem tartasz elég erősnek? – kérdezte egy kicsit ingerülten, és a következő pillanatban már csak pár centi választott el az arcától. Felkiáltottam, és ha lehetséges, még inkább belelapultam a falba és az ágy támlájába. Éreztem, hogy egyik hűvös keze a térdemen pihent, míg a másikkal mellettem támaszkodott. Nagyot nyeltem tágra nyílt szemmel.
- Mi vagy te? – kérdeztem rekedten, noha sejtettem a választ, de nem tudtam elhinni.
- Tudod te azt. Ugyanaz, mint a támadóid, csak ellentétes szándékkal. Én nem akarlak megölni – kezdett a szobában mászkálni, mint akit nyugtalanít valami.
- De… Dave! Te énekes vagy. Híres ember. Hogy lehetséges? Hogy tudod…
- … titkolni? – villantotta felém a szemét, ami most zölden izzani látszott legnagyobb rémületemre. Észrevette és bocsánatkérően pislogott egyet, mire újra normálissá vált a pillantása. – Ne haragudj. A félelmed hogy úgy mondjam… felizgat.
Vettem egy mély levegőt, és lassan kifújtam.
- De ez hogy lehet? Régen mindig csak poénkodtunk a fogaidon, meg néhány képen, amin vámpírnak néztél ki! Én ezt nem hiszem el! Fel akarok ébredni!
- Attól tartok, Elizabeth, hogy már akkor felébredtél, mikor tudatosult benned, hogy nem csak kitalációk vagyunk.
- De Dave, az nem lehet, hogy te is! – válaszoltam egy kis kétségbeeséssel a hangomban, hiszen most dőlt össze a kép, amit az évek során a kedvenc énekesemről alakítottam ki magamban.
- Elizabeth, megpróbálhatnál ezen túllépni. Vagy tartsak erődemonstrációt? Növesszem meg a fogaimat, vagy vágjam meg a kezemet, hogy lásd a gyors gyógyulással, hogy nem hazudok? Szerinted hogy lettem volna képes leszerelni azt a két tacskót a parkban, ha nem… az lennék, amit állítok? – ült le lassan az ágy végébe.
- De mégis hogyan? És mikor? És hogy nem égsz el a napon? – buktak ki belőlem a kérdések, és nem törődtem a vállamban egyre erősödő fájdalommal.
- Túl sokat kérdezel… - sóhajtott – ’95-ben, mikor állítólag két percre meghaltam. Előtte változtatott át a Mesterem, hogy ne haljak bele a túladagolásba – vonta meg a vállát.
- És a napfény?
- A Mesterem vérének köszönhetem.
- Ezt hogy érted?
- Olyan erős, hogy nem kell félnem a napsugaraktól. Meg többek között ez az egyik képessége is a mentoromnak. Persze azért a legforróbban tűző napot nem kedvelem túlzottan.
- És Jen meg Stella, meg a családod?
- Nem tudják. Mesterien álcázom magam – futott át egy mosoly az arcán.
- De… ezt nem hiszem el! Nem is látszik rajtad!
- Akkor megnyugodtam. A Mester épp elég erőssé tett.
- Ki a Mestered? – súgtam.
- Túl sokat akarsz tudni. Ez fogja a vesztedet okozni.
- Én csak túl akarom élni ezt a egészet – vontam meg egy kicsit a vállam, amitől mindjárt fel is ordítottam a fájdalomtól. – A kurva életbe!
- Mutasd, meg kell vizsgálnom – hajolt közelebb, de én tiltakozón felemeltem ép kezemet.
- Nem, nem kell, majd jobban lesz!
- De lehet, hogy eltört. Kérlek, engedd, hogy segítsek – nézett rám ártatlan tekintettel, aminek valahogy nem tudtam hinni, de a fájdalom hatására lassan lejjebb engedtem a lábaimat, és kétkedve közelebb csúsztam.
Villantott rám egy rövid mosolyt, majd óvatosan lejjebb húzta a takarót és a köntöst a fájós vállamról. Őt figyeltem, de ő a sebesülésemre koncentrált, majd láttam, ahogy összehúzza a szemöldökét.
- Úgy tűnik, hogy ez csúnyán kiugrott – sóhajtott.
Lepillantottam jobb vállamra, ami valóban kicsit furcsán állt, ráadásul lilulni kezdett.
- A helyére kell tennem.
- Csináltál már ilyet? – néztem rá bizalmatlanul.
- Magamnak igen. Nem hinném, hogy neked nehezebb lenne.
Nyeltem egyet, majd a nyugodtan csillogó szemeibe néztem.
- Jól van, csináld!
Nehézkesen vettem egy mély levegőt, és összeszorítottam a számat minél inkább megpróbálva felkészíteni magamat a fájdalomra. Éreztem, hogy óvatosan meztelen karomra fonódtak ujjai. Egy pillanatra lefogtam kicsit hűvös csuklóját, és egy halvány mosollyal az arcomon pillantottam rá.
- Aztán nehogy nekem véletlenül tőből kitépd!
- Nem fogom, ne aggódj – válaszolta egy féloldalas kis mosollyal, majd megvárta, míg elveszem a kezem, lehunyom a szemem, és megpróbálok minél inkább ellazulni.
- Kész?
- Kész – bólintottam.
A következő pillanatban megrántotta a karomat, és éreztem, ahogy a helyére kattan az izület, majd a fájdalom elzsibbasztotta a vállamtól az ujjbegyemig az egész karomat. Hallattam egy kurta kiáltást összeszorított szemekkel, de utána inkább csak felziháltam a plafonra visszafojtva a fájdalmat. Nem kellemes egy vállficam.
- Kösz – súgtam mikor már képes voltam ránézni.
- Szívesen – engedte el a karomat, amit én ép kezemmel óvatosan meg is tapogattam. – Mindenesetre jobb lesz, ha beborogatjuk, és a nyakadon is újra lefertőtlenítem a sebet. Ki tudja, hogy ezek a tejfelesszájúak mibe haraphattak előtted – azzal fel is állt és kiment a fürdőbe.
Hitetlenkedve bámultam utána. Nem tudtam elhinni, hogy Dave Gahan, a Depeche Mode énekese tényleg vámpír, és most rólam gondoskodik! „De miért? Mi a célja? Miért segít? Nem hinném, hogy csak merő jóindulatból…” – filóztam magamban, majd figyeltem, ahogy visszatér és leül az ágy szélére egy puha nedves törölközővel, némi gézzel, ragtapasszal és fertőtlenítővel.
- Tessék, ezt fogd a válladhoz – nyújtotta a törölközőt, majd miután a hűs anyagot a sajgó és lüktető vállamra tettem, a nyakamhoz nyúlt, amit én rögtön arrébb is húztam kicsit oldalra dőlve. – Ne félj, nem akarok semmit, csak ellátni a sebedet. Nem foglak megharapni, ha ettől félsz – rándult egy vigyorra az arca, de egy pillanatra mintha valamiféle szomorúság is megvillant volna a szemében.
Szó nélkül egyenesedtem vissza, és hagytam, hogy óvatosan leszedje az odaerősített véres gézdarabot.
- Csak felületi sérülések, mondhatni horzsolások. Legalábbis ez a pár órás sérülésed. De ami mellette van… az régebbi, igaz? – tanulmányozta a sebeim szélét gyengéden megnyomkodva. – Az előbb csak az harapott meg, akit leszedtem rólad, igaz? Ez itt – húzta végig az ujjbegyét a jobb állapotban lévő harapásnyomon – régebbi, nem igaz?
Összeszorítottam a számat, és a borogatást bámultam a vállamon oldalra fordítva a fejemet. Tudtam, hogy ki fogja következtetni ezt.
- De.
- Na, nem akarsz kicsit többet mondani róla?
- Mit mondjak róla? Egyértelmű, hogy egy vámpír harapott meg.
- Nos igen – hajolt egy picit közelebb, hogy még jobban szemügyre vehesse -, de a seb széléből ítélve vagy nagyon mohó volt, vagy ellenálltál.
- Az utóbbi.
Még közelebb hajolt, én pedig újra a háttámlának préselődtem, de ő nem törődött vele, csak beleszagolt a nyakamba. Kirázott a hideg, és újra felcsapott bennem a félelem.
- Ne, nem kell félned – egyenesedett ki ültében furcsa arckifejezéssel. Mondhatni viaskodott magával – Egy férfi harapott meg. Fiatal vámpír.
Ledöbbentett. Félelmemet a kíváncsiság váltotta fel, mire láttam egy izmot megrándulni az arcán.
- Honnan tudod?
- Két férfi illatát érzem – vonta meg a vállát.
Csendben néztem rá.
- Miért üldöztek, Elizabeth?
- Gondolom, a nevemet a fejemből olvastad ki.
- Igen – biccentett.
- Akkor a választ miért nem olvasod ki?
- Mert nem engeded. Meglepő, de elég jól le tudod zárni a gondolataidat. Csak villanásokat látok. Szóval?
- Miért akarod tudni? Ezzel csak bajba sodorlak.
- Már abban vagyok mióta hazafelé tartva megmentettelek.
Nem válaszoltam rögtön. Az arcát tanulmányoztam, de elkaptam, a tekintetemet, mikor láttam, hogy a pillantása megnyílik és felvillan az a zöld fény benne. Sosem szabad sokáig egy vámpír szemébe nézni, mert könnyen megbabonázhat, vagy a fejedben olvashat.
- Vadászni voltál?
- Igen.
- És a feleségedék nem várnak haza?
- Nincsenek New Yorkban – válaszolta szűkszavúan, majd egy vizes gézdarabbal letörölgette a sebemet és környékét, egy másikra pedig némi fertőtlenítőt öntött. – Nos? Megmondanád, hogy mit követtél el ellenük? Mert nem hinném, hogy csak azért üldöztek volna ennyire, mert mint vacsora elszaladtál – jegyezte meg – És persze tudni szeretném azért is, hogy mire számítsak – érintette a bőrömhöz a fertőtlenítős gézt, amitől felszisszentem, de ő folytatta.
- Megöltem a klánjuk egyik tagját – súgtam, mire ő megmerevedett, és a szemembe nézett. Döbbenet játszott a tekintetében.
- Mi? Te megöltél egy vámpírt?
- Igen. Azt, aki megharapott. Nem vagyok büszke rá – igazítottam meg a vállamról lecsúszni készülő borogatást.
- Önvédelem?
- Az. Vámpírrá akart tenni számomra ismeretlen okokból. Kérdezés nélkül. Londonban. Munkából hazafele vettem észre. Követett, aztán később megtámadott a lakásomban. Mielőtt túl sokat szívhatott volna belőlem a dulakodás után, kitéptem magam a szorításából, és valami fegyver után tapogatóztam. Ahogy visszarántott magához, beleszúródott a mellkasába a piszkavas, amit sikerült megragadnom – számoltam be nagy vonalakban a történtekről – Azóta üldöznek. Gondolom, hogy megbosszulják. Ezért jöttem New Yorkba is két napja, de megtaláltak.
Elhallgattam. Dave nem mondott semmit, csak meredten nézett, majd mint aki a gondolataiból ébredt, befejezte a sebem lefertőtlenítését, és egy tiszta kötést tett rá.
- Nem is mondasz semmit? Vagy te is elítélsz?
- Nem, nem ítéllek el, hisz önvédelemből öltél, de az tény, hogy egy klántag megölése kellemetlen következményeket von maga után. Csak azt nem értem, hogy miért kellesz nekik ennyire. Most vagy egy nagyon összetartó klánról van szó, vagy más okuk is van azért, hogy egész idáig kövessenek. Nincs ötleted? – kapta feljebb a tekintetét, mikor lejjebb csúszott a köntösöm válla egy nagyobb részt megvillantva a melltartómból és fehér bőrömből.
- Nem, nincs – húztam össze magamon az anyagot, miután megfordítottam a borogatást a hűsebb oldalára – De kösz az eddigi segítséget. Valahogy elboldogulok a jövőben is.
- Ez nagyon úgy hangzott, mintha nem akarnád, hogy a továbbiakban segítsek.
- Meg akarsz védeni? Miért? – vontam össze a szemöldökömet gyanakodva.
Csak újra elmosolyodott, és megint feltette a kérdést:
- Miért ne? Viszont nekem most el kell mennem elintézni pár dolgot, és egy kicsit tájékozódni. Addig próbálj meg egy helyben maradni, és aludni egy kicsit.
- De Dave, mindjárt felkel a nap… - csúszott ki a számon.
- Ne izgulj, nem lesz semmi bajom – mosolyodott el azzal a mosolyával, amitől mindig eldobtam az agyamat. – És itt biztonságban leszel minimum napnyugtáig.
- És ha ők is tudnak a napfényben járni?
- Oh, azt nem hiszem. Tudod, mi nagyon kevesen vagyunk, és felismerjük egymást – vonta meg a vállát és lassan felállt – Igyekszem vissza - indult meg az ajtó felé.
- Dave!
- Igen? – fordult meg, és a másodperc töredéke alatt halálra rémisztve engem megint centiméterekről nézett a szemembe. Volt egy olyan tippem, hogy élvezi, ha megijeszthet. Visszafojtottam a lélegzetem, ahogy dobogó szívvel lepillantottam a szájára, majd zavartan a szemébe néztem.
- Csak nem hiányozni fogok? – mosolyodott el.
- Nem! – hazudtam. Tudtam, hogy tudja. – Csak azt akartam mondani, hogy… hogy…
- Hogy? – hajolt közelebb szinte az ajkaimat súrolva. Éreztem meleg lélegzetét az arcomon.
- Hogy… köszönöm – böktem ki sután, mire ő elmosolyodott, és mintha az arcom körülötti levegőbe szimatolt volna. Mikor észrevette a kérdő pillantásomat, felnevetett.
- Szívesen – húzta vissza kicsit a fejét, majd újra megközelítette a számat, mintha meg akart volna csókolni, de mielőtt hozzám érhetett volna, megállt, és a következő pillanatban már nem volt a szobában.
Dobogó szívvel meredtem magam elé. Egyedül éreztem magam. Tudta, hogy hiányozni fog. De ez talán nem is csoda, hisz napok óta ő volt az egyetlen, aki nem próbált az életemre törni – látszólag -, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva bízni kezdtem benne, noha tudtam, hogy ez nem a legokosabb dolog. Lehet egy vámpírban bízni? Vagy azért érzem ezt, mert őt már évek óta „ismerem” a DM zenéjén keresztül? Butaság lenne, ha ez alapján bíznék meg benne. Lehet, hogy teljesen más, mint amilyennek elképzelem. Sőt, ez már biztos. Nem tudtam, mi ütött belém, de hittem benne, hogy nyugodtan alhatok. Miután újra benedvesítettem a borogatást a vállamon, és a párna alá rejtettem a késem, amit a fekete selyemsálamba csavarva találtam meg az éjjeliszekrényen, a fáradtság legyűrt. Kényelmesen elhelyezkedtem visszahúzva vállamra a köntöst, és betakarózva. Hamar elnyomott az álom, hogy napok óta tartó menekülésem után egy kis erőt gyűjthessek.
Gahan pár óra múlva halkan lépett be a szobába. Hangtalanul és elgondolkodva lépett a lány táskájához, és csúsztatta vissza a pénztárcájába az igazolványát. A Mestere érdekes dolgokat mondott egy lányról, aki nagy valószínűséggel épp előtte feküdt az ágyban, álmában nyugtalanul ráncolva szemöldökét. Látta rajta, hogy rémálmai vannak, és érezte a testéből áradó hőt, amiből megállapíthatta, hogy lázas. Kiment a fürdőbe hideg vízért, és egy kis törölközőért, amit majd nedvesen a homlokára tehet. Mikor visszaért, meglepetten lépett közelebb a motyogó lányhoz, aki egy ismeretlen nyelven suttogott. Dave csak pár értelmes szót tudott kivenni, mert vagy túl artikulálatlanul, vagy túl halkan beszélt a nő.
Mikor szólongatni kezdte, és a homlokára akarta tenni a borogatást, a lány bevérzett szemekkel ült fel, és a párna alól kihúzva a kését milliméterekre állt meg Dave torkától, aki az utolsó pillanatban fogta meg a kést tartó csuklót.
- „Sosem fogok behódolni nektek! Nekem nem parancsolhattok!” – sziszegte egy idegen tónusú hang a rég halottnak hitt ősi nyelven.
Dave megpróbálta kicsavarni Elizabeth kezéből a fegyvert, de nem volt nehéz dolga, mert a lány egy pillanat múlva már rongybabaként hanyatlott volna vissza az ágyra, ha a férfi nem tartja meg a háta alá nyúlva.
- Elizabeth, Elizabeth, térj magadhoz! Hallasz? Kelj fel! Csak álom volt, csak álom – szólongatta másik kezével finoman ütögetve a forró izzadtságban úszó arcot. Dave próbált behatolni az elméjébe, de az mint valamiféle elektromos kisülés, visszadobta őt a felszínre. Felnyögött, majd egy pillanatra még kótyagos fejjel próbálta összeszedni magát, hogy aztán valamelyik mentális trükkjével végre sikerüljön magához térítenie a lányt, aki nyöszörögve nyitotta résnyire szemeit.
- Nem akarok… nem… Ne! Ne vigyetek el!
- Nyugodj meg, nem visznek sehova, nem engedem. Gyere, idd meg ezt, jót fog tenni – nyújtott oda neki egy pohár vizet, amibe már belekevert egy lázcsillapítót.
A lány szinte rávetette magát az italra, majd pár félrenyelés és köhögés után úgy zuhant vissza az álomba, mintha mi sem történt volna. Dave élt a gyanúperrel, hogy semmit sem fogott fel. Mindenesetre gondosan visszacsomagolta a kését az illatos selyemsálba, amit egy kis félmosollyal az arcán meg is szagolt, majd betett az éjjeliszekrény felső fiókjába. Elgondolkodva figyelte őt az ágy szélén ülve, de mielőtt túlságosan a forró test hatása alá került volna, inkább átült a fotelba.
„Ő az. Semmi kétség”- gondolta komoly arckifejezéssel, majd hátradőlt a félhomályba.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó