|
4. Fejezet
2007.07.01. 15:24
4. Fejezet
Hirtelen tért magához az agyam, és ijedten pattantak ki a szemeim mikor nem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán mikor eszembe jutottak a történtek, nagyot sóhajtva nyugodtam meg. Mellemről feljebb húztam a takarót, hogy az oldalamra fordulva összébb húzzam magam a meleg paplan alatt. Régen ez mindig megnyugtatott. Egyedül voltam a széles ágyban. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott az éjszaka, amit Dave-vel töltöttem. Sosem hittem volna, hogy ilyen jó lehet az ágyban. Persze eddig sem képzeltem egy paprikajancsinak, de ezek után… Felsejlett előttem egy kép, amikor hajnalban egyszer felébredtem, és rá néztem. Engem figyelt, de viszonozta álmos mosolyomat, és felé fordulva hagyta, hogy a mellkasába fúrjam fejemet. Nem tudom, hogy most hova lett, de jól esett egy kicsit egyedül maradnom a gondolataimmal.
Hosszú percekig gondolkodtam a történteken attól a naptól kezdve, mikor az a szörnyű támadás ért a lakásomon. Felkavart még mindig, ha arra gondoltam, hogy öltem. Nyomasztó volt visszaemlékezni arra, ahogy ott hagytam az elporladt vámpírt a kandalló előtt, ahogy összepakoltam a legszükségesebbeket, és elrohantam az esős éjszakába. Rettegtem, hogy nincs egyedül, és féltem, hogy figyelnek. Hamar figyelmeztettek az ösztöneim, hogy követnek. Pár óránál tovább sehol sem maradtam, és mikor már egyértelművé vált számomra, hogy menekülnöm kell, átkeltem az óceánon, hogy itt remélhessek nyugtot. Mivel más fegyverem nem volt, amivel bánni tudtam volna, egyedül ezt a családi örökséget hoztam magammal, a kést, aminek nagy hasznát vettem. Emlékszem, még az apám adta nekem a halálos ágyán. Ő volt az egyedüli élő rokonom. Anyámra se nagyon emlékeztem. Csak homályos emlékképeim voltak. Ha jobban belegondolok, mindenki korán és titokzatosan halt meg körülöttem. Ez megijesztett, de hiába kerestem az okát. Csak azt tudtam, hogy egy csinos összeget hagytak rám, meg egy-két régi könyvet, amiket azóta sem néztem meg, na meg a kést, ami megint a párnám alatt nyugodott.
Lassan elő is húztam. A pengén megcsillant az ablakon beszűrődő bágyadt napfény. Kilenc múlt. Tekintetem lassan siklott a borotvaéles pengén. Egy pillanatra úgy láttam, mintha valamiféle írás lenne belevésve. Érdeklődve fordítottam vissza abba a szögbe, ahogy az előbb a fény kirajzolta egy pillanatra a finom vonalakat. Most is felvillantak. De nem írás, hanem valamilyen jelek sokasága volt belevésve hajszálvékonyan. Nem tudtam, mit jelenthetnek. Eddig azt hittem, hogy csak a díszes markolaton vannak ősi rúnák, de úgy tűnt, tévedtem. A kés inkább tőrnek volt nevezhető kb. 22-cm-es hosszával. Megfordítottam. A másik oldalán másmilyen volt a bevésés, de hasonlított az előbb látottakhoz. Elgondolkodva húztam össze a szemöldökömet. Talán ideje lenne előszednem azokat a könyveket, amiket apám hagyott rám, és amik most valahol abban a hotelszobában lapultak az ágy alatti táskámban, ahonnan az a két vámpír elüldözött megjelenésükkel. Vissza kell mennem értük, de előbb megbeszélem Dave-vel a dolgot. Remélem, még ott lesznek. A hátamon fekve tovább tanulmányoztam a kést, és arra gondoltam, hogy talán a kinti könyvespolcon is találhatok majd segítséget.
- Ajaj, most nagyon veszélyesnek tűnsz. Kit készülsz eltenni láb alól? – jelent meg Dave az ajtóban egy tálcával a kezében.
- Ha-ha, nagyon vicces – jegyeztem meg elkomorulva. Lehet, hogy neki semmiség volt az ölés, de engem még mindig emésztett a tettem annak ellenére is, hogy jogos volt. „Tényleg, ő vajon már hányszor ölt?” – merült fel bennem a kérdés felpillantva rá, de vagy nem törődött a kérdésemmel, vagy öntudatlanul lezártam az elmémet.
- Hoztam neked egy kis harapnivalót mielőtt elmennék – folytatta jókedvűen, és megvárta, amíg lerakom az éjjeliszekrényre a tőrömet, majd óvatosan feljebb tornázom magamat az ágyon mellemre szorítva a takarót. Csak ezután ült le féloldalasan az ágy szélére és tette le az ölembe a tálcát.
- Ez pont jókor jött – jegyeztem meg egy nagyot kortyolva a narancsléből – Egyébként hová mész? Persze csak ha ez nem valami vámpír-titok – húztam el a számat egy kis mosollyal enyhítve a gúnyt.
- Nem, ez most nem az. Jenhez és Stellához megyek. Ma értek haza.
- Aha – fűztem hozzá egy kicsit talán túl gyorsan, és megvajaztam egy pirítóst. Érdekes volt azt a furcsa kis halvány érzést észlelnem magamban. Kicsit mindentudóan elmosolyodott.
- Mi az, csak nem féltékeny vagy? – simogatta meg a térdemet a halványlila takarón keresztül.
- Nem. Elvégre ő a feleséged meg a lányod – vontam meg a vállam, amitől mindjárt fel is szisszentem – A kurva… erről mindig elfeledkezem. Nincs valami csodakencéd, amitől gyorsabban gyógyulna?
- Majd kerítek valamit – ígérte, mire kapott egy kis mosolyt tőlem.
- Köszi. De visszatérve Jenékre, nem veszélyes nekik, hogy velük élsz? Nem sejtenek semmit?
- Jent félig-meddig beavattam.
- Hogy lehet „félig meddig” beavatni valakit? – néztem rá kétkedve, majd beleharaptam a kenyerembe.
- Tudja, hogy mi vagyok, és el is fogadta amennyire lehetséges. És úgy lehet „félig-meddig” a dolog, hogy mást nem tud erről az életemről, de nem is nagyon akar. Épp elég volt ezt megemésztenie. Van egy kis egyezség köztünk: ha veszély van, vagy jelzem, hogy ezzel a világgal kapcsolatos a dolog, akkor azt teszi, amit mondok. Rosie, Jimmy és a család többi tagja nem tud semmit. És ez így van jól.
- Értem. És… - gyorsan lenyeltem a falatot – őt sosem…akartad átváltoztatni? Nem fél tőle, hogy teszem azt szeretkezés közben megharapod?
Röviden felnevetett, majd újra a szemembe nézett. – Nem, nem akartam átváltoztatni, főleg a gyerekek miatt nem, és amúgy sem kaptam volna rá engedélyt.
- Engedélyt? Kitől? – engedtem le a pirítóst tartó kezemet kérdőn. Kezdett érdekessé válni a beszélgetés.
- A Mesteremtől. Tudod, vannak bizonyos korlátozó szabályok – vonta meg a vállát.
- Miféle szabályok?
- Oh, azokat kívülállónak nem mondhatom el.
Vágtam egy fintort, amin megint felnevetett, ezért inkább egy újabbat haraptam a kenyeremből.
- Egyébként – folytatta – szereti, ha megharapom az ágyban. Feltüzeli és szereti, ha közben párat kortyolok belőle. Azt mondja, hogy eszméletlen orgazmusai vannak tőle – nyalta meg a szája szélét vigyorogva.
Álltam a tekintetét, miközben leraktam a pirítóst és inkább kortyoltam egyet a narancsléből. Kihívóan nézett.
- És ma is át fog élni ilyet? – tudakoltam semleges hangnemben.
- Valószínűleg – válaszolta a reakcióimat figyelve. De nyugodt maradtam, és egy újabbat kortyoltam. Mit érdekel engem, hogy mit csinál a saját feleségével? Szíve joga.
- Bizonyára örülni fog.
- Bizonyára – indult meg a keze fölfelé – Te nem akarod kipróbálni? – érintette hozzá csábítóan a nyelvét hegyes, de normál méretű szemfogához.
Elmosolyodtam – Kösz nem – mértem végig letéve az innivalót a kezemből -, de egy reggeli búcsúmenetben benne lennék…
Ördögien elvigyorodott és elvette az ölemből a tálcát, majd viharos gyorsasággal tüntette el magáról a ruhákat, rólam pedig egyetlen határozott mozdulattal rántotta le a takarót, majd hajolt mohón a számoz…
Legközelebb már csak akkor szólaltunk meg, mikor már öltözött.
- Nem tudom, hogy mikor érek vissza. Lehet, hogy csak holnap. Addig foglald el magad, aztán beszélünk kicsit arról, hogy hogyan tovább.
- Miért nem most?
- Mert sietek, és nem csak haza megyek. Van egy kis üzleti ügyem.
- Jól van. De szeretnék kérni tőled valamit.
- Mit? – fordult felém begombolva a nadrágját. „Nagy kár” – gondoltam, mire felnevetett.
- Szeretnék a szállodában maradt cuccaimért visszamenni, ha visszajöttél. Elkísérnél?
- Annyira fontosak?
- Igen. Szükségem van pár dologra. Nagy szükségem – tettem hozzá, mikor láttam a kétkedést a szemében.
- Jól van, elkísérlek. Te tudod, hogy mi kell. Akkor igyekszem majd vissza.
- Kösz.
- Na jó, most már tényleg léptem – hajolt oda és adott egy gyors csókot a számra, aztán már ott sem volt.
„Na most előléptem Dave Gahan szeretőjévé? Király!” – gondoltam magamban, majd elmosolyodtam.
Miután lezuhanyoztam és felöltöztem, magamhoz vettem a fegyveremet, és kisétáltam a nappaliba egyenesen a könyvespolchoz. Tüzetesen átvizsgáltam minden sort. A szépirodalmon kívül számos történelemmel, okkultizmussal, vámpírokkal, különleges mitikus lényekkel, rúnákkal és hasonló dolgokkal foglalkozó kötet sorakozott. Megörültem neki, és leemeltem két vaskos könyvet, melyeknek gerincén az „Ősi rúnák és értelmezésük” cím állt.
Izgatottan telepedtem le a kanapéra letéve a könyveket és előkotortam egy papírlapot meg egy ceruzát. A papírt az asztalon a késre helyeztem, és gondosan átsatíroztam a ceruzával, hogy a papíron kirajzolódhassanak az írások. Ezt megismételtem a másik oldalán is, a markolatról pedig lemásoltam az írást. Összedörzsöltem a kezeimet, aztán nekikezdtem a könyvek átnézésének. Órákon át görnyedtem fölöttük, még enni is elfelejtettem. Türelmetlenül dörzsöltem meg a szemeimet, amik kezdtek fáradni. Inkább felálltam, és főztem egy kávét magamnak, miközben elrágcsáltam egy kiflit. Kicsit mérgesen meredtem a könyvekre, amik ez idáig nem nyújtottak sok segítséget. Csupán egy-két rúna homályos értelmét sikerült megfejtenem, amik a többi nélkül értelmetlenek maradtak. Nagyot sóhajtva nyitottam ki az ablakot a kávéval a kezemben, majd rágyújtottam.
Valami az súgta, ahogy a késő délutáni utcát néztem, hogy igazi választ ezek a könyvek nem fognak adni, hogy amit keresek, azt csak a szállodában maradt könyveimben találhatom meg. Mindenesetre visszaültem a második kötet elé, és folytattam a keresést késő éjszakába nyúlóan. Az álom is a kanapén ért.
Zavaros képeket láttam. Először Dave-et és magamat, mikor szeretkeztünk, aztán hirtelen váltással egy hajszába csöppentem. Először csak a múltkori vámpírok elől menekültem, aztán egy sokkal régebbi korba kerültem, és többek között egy vadállat elől menekültem, amiről tudtam, hogy egy vérfarkas. Éreztem, hogy jómagam sem lehettem egyszerű halandó, hiszen olyan gyorsasággal és ügyességgel menekültem egy kastélyból a sötét erdőn át, amit egy ember semmiképp sem tudott volna véghez vinni. A farkas utolért és smaragdzöld köpenyembe akasztotta karmait, én pedig a földre zuhantam egy pillanatra, de rögtön fel is pattantam kicsatolva nyakamnál a köpenyt. Egyik kezemben tudtam, hogy a már ismerős tőr volt, a másikban viszont egy kecses kard. Ahogy lepillantottam egy másodpercre, láttam, hogy egy szamuráj-kard az, melynek forgatását egyik utazásom során sajátítottam el.
A habzó szájú állat vérben forgó szemébe néztem támadásra készen, majd mikor felém ugrott, szúrtam. Felordított, de nem sikerült rögtön megölnöm. A lendülettől átfordultunk, és éreztem, ahogy a karmai végigszántották a jobb vállamat felszakítva gyöngyökkel kirakott ruhámat. Felpattantam, és a következő pillanatban a kard leszelte az állat fejét. Nem volt sok időm a győzelem felfogására és a sebem szemrevételezésére, mert máris sziszegő hangokat hallottam a fejem fölül. Valami idegen nyelven elsuttogtam pár sort, mire megláttam a fákon és a bokrok közül figyelő vámpírokat. Gúnyosan elmosolyodtam, és miután tőrömet az övemre erősítettem, felemelve egyik kezemet hirtelen lángra lobbantottam egy időben három vérszopót is. Túlvilági hangon felsikoltottak, míg társaik acsarkodva szorosabbra fonták a kört.
- Titeket is elevenen elégetlek, ha nem engedtek! Na, ki akar a következő lenni? – sziszegtem rájuk méregtől csöpögő hanggal.
- Elizabeth, elég volt! – szólt balról egy mély és érdes hang.
Odapillantva egy árnyékba burkolódzott magas férfi körvonalai látszottak, ahogy egy kisebb dombon állva engem figyelt izzóan acélkék szemével. A vámpírjai meghunyászkodva húzódtak vissza előle.
- Nem parancsolhatsz nekem, Amarth! Már nem! – köptem utálattal – Mit akarsz tőlem? Oh, elnézést, a „mélyen tisztelt” klánod Bölcsei mit akarnak?
- Elizabeth, átléped a határt! – szólt rám felizzó tekintettel, de az árnyékokban maradt. Érces hangja késként hasította az éjszakai levegőt. – A kastélyban már megtudtad, hogy mit akarnak tőled. Nekem csupán annyi a feladatom, hogy visszavigyelek hozzájuk…
- Soha! – szakítottam félbe – Sosem fogok behódolni nektek! Nekem nem parancsolhattok! Inkább meghalok! – törtem ki a körből pengémmel és tűzcsóváimmal utat vágva magamnak. Már-már azt hittem, hogy megmenekültem, mikor éreztem, hogy hátulról az egyik taknyos vámpír nyila átjárja a szívemet.
Hitetlenkedve estem térdre. A fájdalom elképesztő volt. Még hallottam, ahogy Amarth idegesen ráordít a gyilkosomra, majd mögém lép. Apró kortyokban nyeltem a levegőt, ami minden pillanatban kevesebbnek tűnt. Utolsó erőmmel megakadályoztam, hogy Amarth hozzám érjen, és valamilyen varázsigét mormoltam az erősödő fájdalom hatására is. Kívülről láttam magamat és a hosszú fekete hajat, ami eltakarta a férfi arcát. Aztán csak a kínzó fájdalom maradt, s végül a jeges sötétség.
Zihálva riadtam föl a mellkasomhoz és a vállamhoz kapva, melyek úgy fájtak, mint az álmomban. A késem az asztalon izzani látszott a holdfényben. Egy pillanatra még azt hittem, hogy egy kéken izzó szempárt látok az ablakban, de szerencsére az csak az álom maradéka volt. Nem értettem ezt az egészet. Annyira valósághű volt! Olyan érzésem támadt, mintha ezt az egészet egyszer tényleg átéltem volna! Ez kicsit megijesztett, de nem tudtam mit kezdeni vele. Inkább átvánszorogtam a hálóba miután becsuktam az ablakot, és a párna alá rejtve késemet visszaaludtam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó