|
5. Fejezet
2007.07.03. 23:34
5. Fejezet
Dave két nap múlva sem ért vissza, úgyhogy mivel végeztem a rúnás könyvekkel, és verőfényesen sütött a nap, úgy döntöttem, hogy lépek valamit. Nem akartam halálra unni magam. Felöltöztem, a vállamra vettem a táskám miután óvatosan megmasszíroztam a sérült jobbomat, ami kezdett mozgékonyabbá válni, aztán óvatosan kiléptem a folyosóra és behúztam magam mögött az ajtót. A zárnyelvek hangos kattanással csúsztak a helyükre. Legalábbis nekem hangosnak tűntek az üres folyosó néma csendjében. Megfontoltan, de határozottan indultam el a lift felé. Tudtam, hogy a két őr figyel az árnyékokból, de ki akartam jutni innen egy kis időre. Sosem tudtam sokáig tétlenül ülni, nem bírtam a bezártságot.
Mikor megnyomtam a lift hívógombját, láttam, hogy felizzik a két őr szeme. A Darrennek nevezett fél kilépett az árnyak közül.
- Hova megy? – kérdezte hűvös hangján.
- Elnézést, de azt hiszem, ehhez semmi köze. Pár óra múlva visszajövök.
Morgott valamit válaszul, amiből csak annyit tudtam leszűrni, hogy egy kicsit szidja Dave-et, de nem akadékoskodott tovább. Egy kis mosollyal az arcomon léptem be a liftbe, majd szálltam ki a látszólag kihalt földszinten. Fellélegeztem, mikor már a friss levegőn haladtam sietős léptekkel. Hiába volt ez egy menedék, mégiscsak vámpírok között voltam, akik elől eredetileg menekültem. Jól esett egy kicsit visszaolvadni a hétköznapi emberek világába, akik a déli forgalomban sodródtak.
Viszonylag hamar odaértem a szállodához. A recepciós láthatólag megkönnyebbült, hogy előkerültem. Biztosítottam róla, hogy rögtön kifizetem az elmaradásomat, és ki is jelentkeztem, majd a kulccsal a kezemben felmentem, hogy elhozzam a cuccaimat. Mikor kiléptem a csöndes folyosóra, bal kezem rákulcsolódott a táskában lapuló késre. Óvatosan közelítettem meg a szobám minden irányban alaposan szétnézve. Miután nem láttam senkit, lassan sarokig tártam az ajtót, hogy biztos legyek benne: senki sem áll mögötte. Talán kezdek paranoiás lenni? Nem, csak elővigyázatos. Alaposan körbenéztem a szobában és a hozzá tartozó fürdőben, de nem lapult egyik zugban sem egyetlen hosszúfogú „barátom” sem. Nagyot sóhajtottam, majd négykézlábra ereszkedve kihúztam a táskámat az ágy alól. Sietve ellenőriztem, hogy megvan-e mindenem. Megvolt. Úgy tűnik a vámpírok nem fordítottak sok időt a cuccaim átnézésére. Szuper.
Az ágyon ülve nem tudtam ellenállni, hogy ne lapozzak bele az egyik könyvbe. Nagyon úgy tűnt, hogy az valamiféle napló. Régi megsárgult lapjain szálkás férfiírás volt olvasható, de a vége felé egy női írást fedeztem fel. Sokkal modernebbet, mint az előző. Érdeklődve pergettem végig a lapjait, mire egy fehér boríték megakasztotta a lapokat. Kíváncsian emeltem fel. Az apró betűkről rögtön tudtam, hogy apám írása volt, ami az én nevemet formázta. Épp ki akartam nyitni a borítékot, mikor megtorpanó lépéseket hallottam az ajtó előtt. Gyorsan összecuccoltam, és a vállamra vettem a sporttáskámat is, majd az ajtóhoz osonva kinéztem a kukucskálón.
Egy kopasz körszakállas nagydarab fickó babrált a zárral. A szívem a torkomban dobogott, mikor behúzódtam az ajtó mögé nagyon halkan kihúzva a kulcsot a zárból, miután magamhoz vettem egy elég nehéz vázát. Miután kinyílt az ajtó, megvártam a kellő pillanatot és lesújtottam vele. A tag nyögve rogyott a földre, én gyorsan kiugrottam a szobából, és rázártam az ajtót. Aztán rohantam, ahogy a lábaim bírták a táskákkal. Mire a lift kinyílt és be tudtam ugrani, már hallottam is a dörömbölést az ajtón, majd ahogy a nagydarab kopasz nekifeszült. Toporogva vártam, hogy végre leérjek. Sietve léptem ki és futottam a recepció felé. Futtomban odadobtam a fiatal srácnak a kulcsot, és tájékoztattam, hogy egy kopasz pasast bezártam a szobámba, aki be akart törni hozzám. Még láttam, ahogy tárcsázza a biztonságiakat és feltehetőleg a rendőrséget, aztán már csak az érdekelt, hogy kijussak innen. Az üvegajtón még át is verekedtem magam, de aztán valakibe teljes slunggal beleütköztem. Azt hittem, hogy mindketten fel fogunk borulni, de éreztem, hogy erősen megragadja a karomat, és megtart mindkettőnket.
- Mégis mi a francot képzelsz, Liz?! – hallottam Dave ingerülten csattanó hangját, és ahogy felnéztem, tényleg őt láttam. Egy mosoly futott át az arcomon a megkönnyebbüléstől.
- Micsoda szerencsés véletlen! – ragadtam kézen, és intettem egy taxinak. Gyorsan betuszkoltam őt az ülésre, és becsapva az ajtót még láttam, ahogy a biztonságiak feltartóztatták a kopasz pasast. Nagyot sóhajtva dőltem hátra ölemben a sporttáskámmal.
- Nos elmagyaráznád, hogy mi volt ez? Meg hogy mire volt jó ez az egész?
- Üldözött az a nagydarab, de leszereltem – vontam meg kicsit az ép vállam. Dave megragadta a karomat, és dühösen nézett a szemembe. Egy másodpercre láttam megvillanni másik énjét.
- Gratulálok! Kockára tetted az életed néhány cuccért! – bökött idegesen a táskáim felé.
- Nyugi Dave, „csak” egy ember volt. Elbántam vele. Nem tudom mit kapod itt fel ennyire a vizet! Tudtommal még nem vagyok rab, és nem kell minden lépésemről beszámolom neked.
- Pedig jobban tennéd, ha azt akarod, hogy melletted állva megvédhesselek.
- Ha annyira meg akarnál védeni, akkor nem hagynál magamra napokig! – kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Dolgom volt – fordult előre.
- Persze, kefélgetni a feleségedet – vetettem oda cinikusan, mire hirtelen megragadta az állkapcsomat és maga felé fordított.
- Vigyázz, mert túl sokat engedsz meg magadnak! – sziszegte a fogai közül pár centire az arcomtól.
- Kisasszony, hívjam a rendőrséget? – hallottam a taxis aggódó hangját.
- Nem, nem szükséges, köszönöm – löktem el Dave kezét, és sértődött dühvel meredtem ki az ablakon.
Mikor egy saroknyira megállt a taxi a menedékháztól, Dave még mindig ingerülten adta oda a pénzt a sofőrnek, majd a könyökömnél fogva nem túl kíméletesen húzni kezdett a bejárat felé. Láttam a taxis szemében, hogy azt hitte, Dave szeretője vagyok, akinek nem újdonság, ha kap pár pofont. Aztán hallottam elhajtani. Nem az ő dolga volt. Mikor Dave újra fájdalmasan megrándította jobb könyökömet, felszisszenve kitéptem magam a szorításából.
- Eressz el! Nem vagyok a tulajdonod, akit csak úgy cibálhatsz! – csattantam föl.
- Elizabeth, ne rendezz jelenetet az utcán! – mordult rám, és megpróbált újra megragadni, de elléptem előle, miközben beléptünk az épületbe. Egy fiatal csontsovány fekete rasztahajú nő tűnt el a recepciós pult mögötti ajtóban, mikor Dave biccentett neki.
- És mégis miért ne?
- Kérlek, ne hisztériázz! – ráncolta össze a szemöldökét megnyomva a lift gombját.
- Miért, mit csinálsz, ha mégis? – követtem a liftbe meglökve a karját. Megversz? Megerőszakolsz? Vagy megharapsz?
- Elizabeth!
- Csak tessék! – hergeltem tovább, bár lövésem se volt róla, hogy miért csinálom. Talán a helyzetem kilátástalansága hozta ki belőlem. Dave fenyegetően magasodott fölém, de nem ért hozzám, aki a lift falának dőlve álltam.
- Fejezd be, kérlek! Nem tudom, mi ütött beléd, de nem akarlak bántani! Szeretném, ha hagynál más lehetőséget is. Vigyáznom kell rád, és nyomatékosan meg kell kérjelek, hogy hasonló kis akciókba ne keveredj a jövőben!
- De hát miért? Nem esett semmi bajom! Leszereltem az a tagot!
Itt egészen addig nem válaszolt a kérdésemre, míg átjutva a két őrön be nem csukódott mögöttünk az ajtó.
- Mert felelősséget vállaltam érted, és nem jönne jól, ha holmi kis kiruccanásokkal kockáztatnád az életedet!
- Áhá, szóval azért ez a nagy ijedelem, mert félsz a felelősségre-vonástól! Micsoda nemes emberre valló vonás! – dobtam le a táskáimat a kanapé mellé.
- Te is ezt tennéd, ha tudnád, hogy milyen büntetéseket képesek kieszelni – fordult el egy pillanatra.
- És mégis miért kell vigyáznod rám? Miért „rendeltek” mellém? – ragadtam meg fekete ingjénél fogva, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. – Miért? Mi folyik itt? Mondd végre el! Miért kellek nekik most is?! Miért kínzol? - ütöttem a mellkasát, de lefogta a csuklóimat, és letörölte a könnyeimet. Aztán az állam alá nyúlt és megemelte, hogy megcsókolhasson. Egy percig lehunyt szemmel hagytam, de utána próbáltam ellenállni.
- Ne tereld a témát, Dave! Most nem akarom! – ellenkeztem, de ő nem hagyta abba. A falhoz szorított, és miközben gombolni kezdte sötétzöld blúzomat, a fülembe súgta:
- Hamarosan megtudod.
- Milyen hamar? – súgtam a plafonra az érzéstől, ahogy mohón végigcsókolta a nyakam ép felét lerántva a sálamat.
- Nagyon hamar. Istenem, megőrjítenek a testedben tomboló érzelmek! – nyögte a kulcscsontomra, miközben már a nadrágomat tolta le rólam a bugyival együtt. Hagytam, hogy rátaláljon a számra, amit mohón csókolni kezdett, mialatt megoldotta saját övét. A következő pillanatban már az ölében voltam, és hangosan felnyögtem a plafonra csípőjének erőteljes mozdulatától.
Pár óra múlva a hátáról törölgettem a vizet a fürdőben állva, miközben gyengéden puszilgattam a vállait.
- Hogy értetted azt, hogy „most is”? Hogy „most is” kellesz nekik?
Egy percig csöndben maradtam, miközben előrenyúlva Dave mellkasát töröltem meg. Nem tudtam, hogy beavassam-e az álmomba őt. Lehet, hogy sokkal többet tud, és neki mást jelentenének a látottak. Lehet, hogy csak bajba sodornám magam vele. Hisz alig tudok valamit Dave-ről! Nem tudok teljesen megbízni benne. Mi van, ha csak az éberségemet akarja azzal elaltatni, hogy párszor megdug, és magába bolondít? Reménykedtem benne, hogy ez nem lehetséges, de számolnom kellett ilyen lehetőséggel is.
- Megmutatom – válaszoltam végül, és átölelve az előttem álló férfit a lapockái közé fúrtam a fejem, majd lepörgettem előtte az álmomat. Éreztem, hogy a teste egyre feszültebbé vált, noha ezt próbálta nem mutatni. Miután vége lett, csak csendben vettük a levegőt pár percig meg sem mozdulva. Éreztem, hogy Dave agya sebesen járt.
- Neked ez többet mondott, mint nekem, igaz? – jegyeztem meg halkan még mindig a hátához simulva.
- Igen. Pár dolog most már tisztább számomra.
- És… nem világosítanál fel?
- De igen.
Meglepődtem. Azt hittem, hogy megint el fog utasítani, mint már annyiszor.
- Gyere, öltözzünk fel előbb. Aztán beszélünk. Később el kell vigyelek egy helyre.
- Hová?
- Majd azt is elmondom. Most gyere! – nyújtotta a kezét. Ujjaink összefonódtak, ahogy elindultunk a hálóba.
Az a beszélgetés nem ment végbe olyan gyorsan, mivel Dave egy fontos telefonhívást kapott, és úgy nézett ki, hogy egy darabig még beszélni fog. Én átvonultam a nappaliba meghagyva neki a hálószobát, majd elkezdtem lapozgatni azt a naplót, amit a táskámból halásztam elő. Vámpírokról, Vlad Tepesről, Drakuláról, különféle mítoszokról szólt, illetve útleírások, különféle kutatások és eredmények is fel voltak jegyezve benne. Ezeknek többsége a régi írással volt írva, de ahogy átpergettem a lapokat a frissebb feljegyzések között, amik korábban egy történet leírásának tűntek, megakadt a szemem pár furcsa jelen. Visszalapoztam. Izgatottan kerestem elő a késemről készült lenyomatot. Az ábrák az egyik oldalról megegyeztek. Mohón futtattam a napló sorain ujjamat, melyből kiderült, hogy az ősi kétezer éve kihalt arámi nyelven a felirat annyit tett: „A vér a mi birodalmunk váltópénze.”
Összeráncoltam a szemöldökömet.
- A vér a mi birodalmunk váltópénze? – suttogtam magam elé értetlenül.
- Mondtál valamit? – lépett ki a nappaliba Dave összecsukva telefonját.
- Nem, semmit.
- Ja, úgy készülj, hogy lehet 1-2 napot ott kell töltenünk, ahova hamarosan indulunk.
- De mégis hová?
- A Mesteremhez. A klánunk házába.
- Mi? Komolyan? De miért? Nem elég biztonságos itt?
- Meg akar ismerni.
- De miért?
- Mindjárt elmesélem – ült le mellém és figyelte, ahogy elpakolom a cuccaimat most a válltáskámba. – Szóval… Nem ok nélkül rendeltek ki a védelmedre. Nem ok nélkül mentettelek meg az üldözőid elől, akik valószínűleg azért akartak vámpírrá tenni, hogy ne teljesedhessenek ki a képességied.
- Miféle képességeim?
- Várj egy kicsit. Ott tartottam, hogy nem véletlen védtelek meg. A Mesterem és az összes Bölcs a klánunkból egy ideje parancsba foglalta, hogy meg kell keresnünk valakit, aki a jóslat szerint hamarosan New Yorkba fog érkezni.
- Miféle jóslat?
- Leginkább átok volt, amit annak az Elizabeth-nek a boszorkánykonyhájában találtak évszázadokkal ezelőtt, aki te magad voltál álmodban.
- És mi állt benne?
- Csak annyit tudok, hogy üldöztetve vissza fog térni ez a személy, hogy beteljesítse erejét, és akit meg kell védenünk. Ezért segítettem, noha nem tudhattam, hogy te vagy az. Előbb leellenőriztettem a Mesteremmel és ő akkor rendelt ki melléd védőnek - vonta meg a vállát kicsit, miközben rágyújtott.
- Tudtam én, hogy nem merő jó szándékból vagy kedves velem. Az elcsábításom is hozzátartozott a feladatkörödhöz? – szúrtam oda szintén meggyújtva egy cigarettát.
- Nem, azt a vonzerődnek köszönheted. Meg az illatodnak… - nézett rám hunyorítva.
- Dave, miért olyan fontos neked az illatom?
- Valahogy különleges. Sokkal többet merítek belőle…
- Hogy mit csinálsz?
- Jah, bocs. Szóval a véren kívül én az illatokból is tudok némi energiát meríteni. A tiedből érdekes módon egész sokat anélkül, hogy lefárasztanálak. Ezért tudtam csak olyan nehezen elszakadni tőled a hotelben.
- Értem – mondtam, pedig az igazat megvallva nem igazán értettem. Hogy táplálkozhat egy vámpír illatokkal? De nem szóltam, csak intettem, hogy folytassa.
- Már az ápolásod közben tudtam, hogy te vagy, akit kerestünk, mert lázálmodban elárultad magad. Valószínűleg ugyanazt az álmot álmodhattad, csak nem emlékeztél rá.
- De mit jelentsen ez az egész? Miért vagyok ilyen fontos?
- Mert te vagy az a boszorkány az álmodból, csak még nem ébredtek fel a képességeid teljesen. Harcolni már tudsz – mosolyodott el, mikor hirtelen felém kapott, de én reflexszerűen elkaptam a csuklóját – Látod?
- Én mint boszorkány? Ez egy kicsit abszurd, nem gondolod?
- És akkor ez mi volt az előbb? – szabadította ki a csuklóját. Erre nem tudtam mit mondani. Magamat is megleptem vele.
- De mégis hogy lehetnék én az az Elizabeth? Hiszen meghalt.
- Az újjászületésben nem hiszel?
- Nem merültem bele túlzottan a témába.
- Pedig lehet, hogy kellett volna. Pont úgy nézel ki, mint hajdanán ő, csak neked rövidebb és barna a hajad, nem fekete.
- Na jó, vegyük úgy, hogy igazad van. De miért kellek nektek és miért kellettem a múltban azoknak a vérszopóknak?
- Hát ezt nem tudom.
- Nem tudod, vagy csak nem akarod elmondani? Miért akarnátok megvédeni egy „alvó” boszorkányt, aki azt se tudja, hogy hogyan kell használnia a mágiáját, ha van neki egyáltalán? Miért, ha nem azért, hogy valamilyen célra ti is használjatok?
Dave csöndben maradt. Hangtalanul fújta ki a füstöt. Valahogy nem hittem neki. Összezavarodtam. Vagy őt is félrevezették? Hatalmi harcok dúlnának a háttérben? A vámpírtársadalomról eléggé homályosak voltak az ismereteim.
- Én alacsonyan álló vámpír vagyok ahhoz, hogy ezeket megosszák velem – fordult el. Láttam az arcán megrándulni egy izmot.
- És azzal, hogy leszállítasz, azt reméled, hogy a „Mestered” feljebb emel? – néztem rá szúrósan, majd lepöcköltem a hamut. Már a gondolattól is rosszul lettem, hogy valaki az én hátamon akarjon feljebb kapaszkodni, ráadásul ha az a valaki Dave Gahan, akit éreztem, hogy kezdek egyre jobban megszeretni…
- Nem, nem ez a szándékom. Isten ments! – fordult felém hirtelen.
- Remélem is.
- Most viszont lassan indulnunk kéne – nézett az órájára – Már vár minket.
Elnyomtam a csikket, és kinéztem az ablakon. Már sötétedett. Szó nélkül felálltam, s követtem. Reméltem, hogy ettől a bizonyos „Mestertől” további felvilágosítást fogok kapni.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó