|
8. Fejezet
2007.07.15. 01:39
8. Fejezet
Percek óta néztem, ahogy a hasán fekve alszik. Annyira békés volt… Szerettem volna, ha örökre megáll az idő, és csak nézhetem őt ingyen, bűntelenül! Megmozdult álmában, és elfordította a fejét tőlem. Elmosolyodtam, és végigfuttattam tekintetemet tetovált hátán és meztelen fenekén. Annyira tökéletes volt a látvány! Albumba való.
Sóhajtottam egyet, majd lenyúlva a táskámért elővettem nagyapám és anyám naplóját, s olvasni kezdtem. Korán volt, volt időm. Ahogy fogytak a lapok, úgy lettem egyre izgatottabb. Elképesztő gyorsan faltam az oldalakat. Már anyám történeténél tartottam, mikor Dave legközelebb megmozdult, de nem ébredt fel.
Részletesen beszámolt Drakula tőrbecsalásáról és megöléséről. Most már tudtam, hogy a tőröm egykoron a grófé volt, de a nagyapám megszerezte egy fiatal vámpírtól és a magánygyűjteményébe került, melyek közül ez az egy maradt meg, a többit apám a jövőmre alapozva elárverezte, vagy múzeumoknak adta. Anyám is használta harcai közben. Az ő írásából kiderült, hogy azt a mondatot, „A vér a mi birodalmunk váltópénze”, Drakula súgta az ősi nyelven a fülébe. A másik oldalon, hogy kompenzálják a szörnyű tetteket, melyeket véghez vittek vele, egykoron egy áldást véstek bele; a markolaton az írás pedig annyit tett: „A két világ tőre”. Csak arra tudtam következtetni ebből, hogy a „jó és a „rossz”, a „Pokol” és a „Menny” fegyvere, mely mind az élő, mind a holtak világában képes ezüst pengéjével ölni.
Miután becsuktam a naplót az utolsó oldal végeztével, sokkal okosabbnak éreztem magam. Kezdtem kicsit többet tudni a világról, amibe belecsöppentem. Látszott, hogy a szüleim nem számoltak ezzel a „boszorkány-szállal”, de nem ijedtem meg. Tudtam, hogy ha okosan taktikázok, és használom az erőmet, képes leszek túlélni ezt az egészet. Legalábbis remélem. Addig is mélyre el kell rejtenem, amit tudok, és úgy kell tennem, mintha az ő oldaluk felé húznék. Meghallgatom, amit mondanak ma, és kivárom, mit akarnak. Aztán mérlegelek.
„Addig is kihasználom az alkalmat…” – kúszott ördögi vigyor a számra, és csókolgatni kezdtem Dave tarkóját és hátát. Hamarosan elégedetten mordult fel.
- Fordulj meg, drágám! – kértem végigsimítva a fenekén.
Lehunyt szemmel engedelmeskedett, én meg egy csókot nyomtam a szájára, majd ajkaim határozott cél felé indultak meg, egyre lejjebb haladva testén.
Estefelé behozott egy fekete nyakba akaszthatós estélyit. A ruha anyaga kellemes tapintású volt, és láthatatlanul át volt szőve csillámló szálakkal, melyek néha megcsillantak, ha úgy esett rájuk a fény. A szabása egyszerű volt, a bokámig ért, és oldalt volt egy slicce is, a dekoltázsánál pedig egy kisebb lyuk volt kivágva. Dave a nyakamba csókolt, ahogy végigsimított a javarészt szabadon hagyott hátamon.
- Gyönyörű vagy! És megőrülök az illatodtól… - húzott közelebb magához.
- Dave, erre most nincs időnk, és amúgy is most zuhanyoztunk.
- Jaj, ne csináld ezt velem, csak egy kicsit hadd… - nyúlt be a slicc alá, hogy végigsimítson a combomon.
- David, mennünk kell! Elhiheted, hogy szívesebben maradnék itt veled, minthogy puccba vágva bájologjak öreg vámpírok előtt.
- Hmm… ez hízelgő… - nyúlt be a bugyimba, mire bent akadt a levegőm egy pillanatra.
- Dave, fél óra múlva ott kell lennünk!
- Annyi pont elég - tett fel egy kisebb komód tetejére arrébb tolva egy váza virágot.
- Ne csináld! – szóltam rá, mikor feltűrte a szoknyámat.
- Felesleges ellenkezned, cicám – húzta le a cipzárját, majd félre a bugyimat, s egy percen belül már magamban is érezhettem.
- Úristen, Dave! – nyögtem fel halkan, majd sóhajtozni kezdtem, mikor elkezdett mozogni a nyakamat harapdálva. De nem ott sértette fel a bőrömet, hanem a ruha kis kör alakú kivágásánál, ami vonzotta őt, mint a mágnes. A hajába túrva élveztem szaporán dobogó szívvel kapkodó mozdulatait, melyekkel hamar a végsőkig hajszolt bennünket.
- Őrült vagy! – csókoltam meg, majd rendbe hoztam magam. Ő hasonlóképp tett, majd hátulról finoman átölelt és a tükörben a szemembe nézett újra normális színben játszó tekintetével.
- És te szereted.
- Igen, szeretem. – Gondolatban azonban a végét másképp mondtam: „Téged”. De nem hallhatta meg. A karját nyújtotta, én pedig belekarolva követtem a már ismert terembe, a többi vérszopó közé.
Míg közeledtünk az egybegyűltekhez, volt időm felmérni, hogy négy új alak ült a trónustól nem messze egy tölgyfaasztalnál. Mind engem néztek. Valahonnan tudtam, hogy a két férfi és a két nő közül csak az egyik gesztenyebarna hajú fehérruhás idősebb nő ember, akinek néhány furcsa nyaklánc lógott a nyakában. A mellette ülő kopaszodó ősz vámpírt sem fiatalon érte a halál. Tar fejtetőjén megcsillant a gyertyák fénye. Vizenyős szürke szeme egyértelműen engem méregetett. Megpróbált beleolvasni a fejembe, de megacéloztam ellenállásomat. A jobbján ülő férfi csuklyát viselt, így csak hófehér, gyűrűkkel díszített kezéről és erős testfelépítéséről tudtam, hogy férfi. Kellemetlen szorító érzés telepedett meg a gyomromban, ahogy a csuklya feketeségébe néztem, éreztem, hogy ő is több száz éves. Hogy honnan tudtam? Ez számomra is rejtély volt.
A világosbarna hajú nő is végigmért, de tekintete hamar átugrott Dave-re. Látszott a szemében, hogy tetszett neki, amit látott, de hamar visszanézett rám. Éreztem a tekintetük súlyát, noha a fehérruhás nő inkább szelíden figyelt.
- Drága vendégeim, hadd mutassam be nektek az oly régóta várt Elizabeth Townsendet, bár most a családneve nem számít túlságosan – állt fel Dita trónusáról, és lejjebbsétált egészen Mael lépcsőfokáig, ahol a férfi mindjárt a bordós-fekete ruha sliccének szegélye alá csúsztatta ujjbegyeit. A ruha kétség kívül tökéletesen állt a nőn, és kihangsúlyozta karcsú derekát. Le se nézve Maelre cirógatta meg az arcát.
Bennem pattant a düh első szikrája, amiért semmibe vette a családnevemet, de nem tettem szóvá. Visszafogtam magam. Mozdulatlanul álltam az ismét talpig feketében álló Dave mellett.
- Elizabeth, engedd meg, hogy bemutassam Tegarát, aki a boszorkányság rejtelmeibe fog bevezetni – mutatott a fehérruhás nőre, aki halványan rám mosolygott -, gróf Karnsteint – folytatta a kopaszodó öreggel-, Amarth-ot – villantott egy kicsit szélesebb, de csöppet sem kedves mosolyt felém, miközben a csuklyás férfi felfedte arcát, fekete egyenes haját és valószínűtlenül kék szemét. Azt hitem, hogy megroggyannak a térdeim. Ő volt az az álmomból, abból az erdőből. Furcsán ismerősnek tűnt, ahogy őt néztem próbálva összeszedni magam, hogy ne látszódjon semmi az arcomon, és kényszerítettem magamat, hogy a másik nőre nézzek az oldalán, akit Dita Mircellaként mutatott be. Ő is grófnő volt. Üdvözlésem jeléül biccentettem egyet.
- Ejnye, tán elvitte a cica a nyelved? – kérdezte Mircella állát a tenyerébe támasztva, ahogy előrébb hajolt – Vagy netán Mr. Gahan harapta ki? – húzta össze a szemét egy kis gúnyos mosollyal – Dita drága, te is érzed Dave szagát rajta?
Egy kis fintorral néztem a nő szemébe, majd miután Ditára nézett, tekintetem egy pillanatra találkozott Amarth hűvösen csillogó kemény szemeivel.
- Igen, érzem, mint ahogy Elizabeth-ét is a gyermekemen – húzta el a száját.
- Alig fél órája szeretkeztek utoljára – csillant pajkos fény Mircella szemében, ahogy Dave-re nézett – Nem félted a kis vámpírodat, hogy a végén még elégeti? – tette fel a kétértelmű kérdést.
- Mindenre megvan az okom, Mircella – tekintette lezártnak a témát, ahogy kissé ingerülten válaszolt – Térjünk át eme összejövetel céljára!
- Kíváncsian hallgatom önöket – szólaltam meg végre én is.
- Mint tudja, önben született újjá az egykori Elizabeth Goldwing, aki egykoron nagyhatalmú boszorkány volt – vette át a szót a gróf.
- Igen, és ha nem tévedek, Amarth nagyúr jobb keze voltam – bólintottam.
„És több annál” – hallottam a fekete hajú férfi hangját a fejemben. Egy pillanatra összevillant a szemünk. Igen, tudtam.
- Pontosan – folytatta a kopasz – Jómagam a klánunk Bölcsei közé tartozom, ma őket képviselem itt. Azért hoztam magammal alattvalómat, Tegarát, hogy az elsődleges célunk elérésében segédkezzen önnek, nevezetesen, hogy előhívjuk és felfrissítsük mágiatudományát. Addig fog magával maradni, míg szükséges.
Bólintottam, jelezve, hogy tudomásul vettem. Erre számítottam.
- Ha szabad kérdeznem, Amarth nagyúr és Mircella grófnő jelenlétét minek köszönhetem?
- Úgy gondoltuk, segíthet az emlékezésben Amarth jelenléte, és felgyorsítja a tanulását. Mircella a kísérőjeként van itt.
- Értem. Köszönöm a választ. Mikor kezdjük Tegarával a gyakorlást?
- Holnap reggel. Onnantól csak magától függ, hogy milyen tempóban haladnak.
- És a tanulás pillanatától kezdve sajnos nélkülöznöd kell David jelenlétét, hogy csakis a feladatra tudj koncentrálni – vetette közbe nem kis élvezettel Dita -, de ne aggódj, Mircella bizonyára szívesen elszórakoztatja majd gyermekemet…
- De még mennyire! – mosolyodott el a másik vámpír.
A szemem sarkából láttam, hogy Dave állkapcsa megfeszült, ahogy a mohó szemek végigsiklottak a testén. Felfordult a gyomrom. Főleg attól, hogy tudtam: még élvezni is fogja, hiába muszájból fogja kiszolgálni Mircella vágyait. És Amarth ehhez mit szól? Engem nézett. Nem úgy tűnt, mintha különösebben érdekelné, hogy kísérője kivel fogja tölteni az idejét. Engem annál inkább zavart, de nem tehettem ellene semmit.
- És ha sikerrel jár a „felkészülés”, akkor mit várnak majd tőlem? – néztem újra az öregre.
- Erre majd rátérünk akkor. Ne fussunk a dolgok elébe – villantott rám egy nagyon halvány mosolyt.
- Akkor, ha senki sem kíván többet hozzáfűzni, mára ennyi lett volna – jelentette ki könnyedén a háziasszony visszaülve karosszékébe, majd Zenon kezét megsimogatva rám nézett – A kísérőd majd visszakísér a szobádba. Elmehettek.
Dave meghajtotta magát, én biccentettem, majd szó nélkül kisétáltunk a teremből.
A szobámban sem szólaltunk meg. Automatikusan levettem a ruhámat csak a bugyit hagyva magamon, majd felvettem az egyik olajzöld rövid ujjú fölsőmet. Dave is csak az alsónadrágját hagyta magán miután kérdő mozdulatára jeleztem, hogy itt maradhat. Szorosan mellém ült az ágyra, és megfogta a kezem. Nem néztem rá, de hagytam, hogy az ujjaimat simogassa.
„Tudod, régebben még örültem is volna egy ilyen lehetőségnek, hogy olyan erős vámpírral legyek, mint Mircella. De most már nem örülök.”
„Ugyan, Dave, mindketten tudjuk, hogy élvezni fogod. Túlságosan ösztönlény vagy.”
Itt hosszabb csönd következett a gondolataink között is.
„Tudod, becsüllek” – jegyezte meg hangtalanul.
„Miért?”
„Ahogyan a helyzetet kezeled. Hogy ilyen bátran és erősen viseled.”
„Nincs más választásom.”
„Mindig van másik választási lehetőség.”
„Akkor miért nem választasz Dita ellen?”
„Már nem tehetem.”
„Miért? Nem vagy elég bátor, vagy mi?”
„Nem vagyok. Gondolnom kell a családomra. Sakkban tarthat velük.”
„Ah igen, róluk majdnem el is felejtkeztem, de te hogy is tudnál? Hisz ők a családod…” – jegyeztem meg kicsit gúnyosan. Fájt a szívem.
„Liz…”
„Sajnálom, nem kell mondanod semmit. Az én hibám. Nem kellett volna ezt mondanom, csak…”
„Csak?”
„Csak tudod, nekem senkim sincs, és… azt hiszem, kezdtem azt érezni, hogy melletted már van. Hogy esetleg te… De mindegy, megint csak álltatom magam. Nem szabad gyengének lennem.”
„Időnként mindenki gyenge. Még a legerősebb és legősibb vámpírok is. Ne aggódj, majd valahogy átvészeljük. Valahogy megtalálom a módját, hogy érintkezhessünk.”
„Nem, Dave. Nem akarok bajt hozni a fejedre. Úgyis megtudnák. Legjobb lesz, ha reggel szépen elválunk, és meghagyjuk emléknek, amit közösen átéltünk” – néztem rá megszorítva a kezét.
Habozva bólintott, és hagyta, hogy megcsókoljam. Sosem éreztem még ennyire gyengédnek a csókját, és kezeinek mozdulatait, ahogy az ölébe húzva gyengéden megszabadított a ruháimtól. Mellkasa a hátamhoz simult, ujjai előre csúsztak, majd pár percnyi izgatás után ő maga hatolt belém lágyan ringó csípővel, s végül hagytam, hogy a nyakamból kortyolja a véremet. Nem érdekelt ha gyenge leszek másnap, nem érdekeltek a feladataim, csak vele akartam lenni az utolsó percig, amíg lehetséges.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó