|
71 - The Line Begins To Blur
2007.07.26. 02:29
"The fire still burns..."
71.
Mivel Dave felügyelte a hamvasztást ő is kapta meg az értesítést, hogy mikor 'végeztek' vele. Elment a hamvakért, tudta, hogy Martin erre képtelen lenne. Inkább beküldte őt a lányához, hisz, neki van rá most a legnagyobb szüksége. A gépen ülve savanyúan elmosolyodott. Alig 24 óra alatt omlott össze minden és csak azért, mert egy késes őrültnek kellett némi pénz... A férfi dühösen markolta az ülésének karfáját. Ha Capri nem akkor és arra megy haza... ha taxit fog, vagy nem rövidíti le az utat... vagy ha csak futni kezd, akkor máshogy végződik a dolog. De nem. Minden rosszul sült el. És most romokban hever minden és mindenki. Egy nap alatt majdnem az egész földet körbeutazták, oda és vissza ingázva Miami és Santa Barbara, valamint New York között. És, ha túl lesznek a temetésen jön csak a neheze. A csendes, sivár időszak. A férfi gondolatai egyre vontatottabbak lettek, ahogy egyre inkább erőt vett rajta a kimerültség. Végül elaludt. Pár óra múlva ismét Santa Barbarán parkolt le. Megfogta a nehéz fémdobozt és bevitte a házba. Oda kell adnia Martinnak, de hogyan? Egyszerűen pakolja az ölébe a szerelme hamvait? Erre nem lenne képes. Belépett a házba az ezüstösen csillogó dobozzal.
A szőke férfi épp nagy nehezen elaltatta Zoét. Napok óta csak sírt vagy csöndesen, magába húzódva ült anyja egyik felsőjét markolászva. A férfi majd' beleőrült a látványba, annyira fájt neki. De erősnek kell maradnia. Zoé csak rá támaszkodhat most. Miatta kell erősnek lennie. A teraszon ülve cigarettázott. Dave-et várta............ és Caprit.
A magas barnahajú férfi kilépett a napsütötte teraszra. A dobozról, amit a kezében szorongatott visszaverődött a fény. Halkan megszólította társát - Mart?
A férfi nem fordult felé, úgy válaszolt: - Csak tedd le az asztalra... kérlek.
Dave szó nélkül hajtotta végre az utasítást, ahogy némán lépett egyet előre és óvatosan letette a kis dobozt az asztalra, majd visszalépett. Pár pillanatig némán állt ott, majd megfordult, hogy bemenjen a házba. Volt még dolga elég. Tudta, hogy az újságok már jó hosszan cikkeznek a sztoriról. Most az a legfőbb, hogy mind Martint, mind Zsót, mind pedig Zoét megvédje ezektől. Valamivel muszáj lefoglalnia magát különben ő is olyan állapotba kerül, mint a körülötte lévők.
Martin merev tekintettel nézte a fényt visszaverő dobozkát, ujjaival gyengéden végigsimítva a hűvös tárgyon, ami egykorvolt szerelmének maradványait tartalmazta. Nem tudta elhinni, hogy tényleg benne van. Az nem lehet, hogy egy ember, hogy Capri egy ilyen kis dobozba férve végezze! Nem, ez őrület! Egy nagyot sóhajtott ahogy lehunyta a szemeit pár pillanatra, aztán óvatosan a kezébe fogta és az ölébe húzta őt. Eszébe jutott az éjszaka, mikor idekint szeretkeztek évekkel ezelőtt, az az emlékezetes éjszaka... oh, hogy hiányzott már most neki a nő! Könnyes szemmel, emlékeibe merülve ült ott így egy darabig.
Aztán Roselie-ra bízva Zoé felügyeletét elbúcsúzott síró lányától, aki egy óvatlan pillanatban egy nedves puszit nyomott a dobozra, majd zokogva elrohant. Rosalie keresztet vetett szintén könnyezve. Martin úgy döntött, hogy jobb, ha Zsó nem látja... így... a barátnőjét, maradjon meg neki az emlékeiben úgy, ahogy utoljára látta. Erősen koncentrálva rá, hogy ne csússzon megint szét, elment, hogy újra gépre szálljon. Ezúttal Egyiptom felé indult magángépén a délutáni napfényben. A repülőn ölében a dobozzal bámulta a gyönyörű felhőket, és arra gondolt, hogy Capri vajon merre járhat.
Már egész sötét volt, mikor végül nehéz szívvel megérkezett arra a helyre. Oda, ahol egyszer régen egy fehér arab sátrat építtetett fel Caprinak, hogy teljesítse egy álmát, oda, ahol Zoé fogant, oda, ahol életükben legelőször adták át magukat egymásnak teljes mértékben, ahol annyi gyönyörű percet töltöttek el...
Egy magasabb homokdűnére felkászálódva, a majdnem teljesen kerek hold fényétől megvilágított töménytelen mennyiségű homok között egyedül állt. Szívében őrült fájdalommal, de csöndesen folyó könnyeivel nyitotta ki a dobozt, és egy mozdulattal... a levegőbe szórta tartalmát. A hold fénye megcsillant a hamvakon, melynek szemcséibe belekapott a csendes szél, hogy egyre magasabbra emelje őket. Martin a térdeire esett, ahogy lelki szemei előtt szinte látta Caprit, és keservesen zokogni kezdett.
Az éjszakai szél kavarogva táncoltatta a finom szemcséket Martin körül. Mintha maga Capri mondott volna búcsút a férfinak. Néhány pillanatig még ott volt, majd egy hirtelen szellő tovakapta, hogy elszálljon a sivatag belseje felé és azon is túl. Martin csak térdelt ott és nem akartak elállni a könnyei. Mérhetetlen fájdalmat érzett a lelkében, azt hitte, hogy ebbe belehal. De aztán ködös agyán keresztül felsejlett előtte a lánya, aki miatt nem hagyhatja el magát. Belé fog kapaszkodni, csak belé tud, ahogy Zoé is csak az apjába kapaszkodhat. De még nem állt fel. Nem tudott. Meggyászolta a sivatagi szélben tovatűnő szerelmét, de az emlékeit nem engedte el Caprival együtt. Azokat megőrzi magának és Zoénak.
Azóta eltelt pár nap. Dave ingázott Martin és Zsó között. Nem tudta eldönteni, hogy melyikük van rosszabb bőrben. Számára is megrázó volt a tudat, hogy ötből már csak hárman maradtak. És a fiatalabbak haltak meg. Ez idáig az újságokkal foglalkozott és még egy darabig fog is, hisz egy halálhíren aztán lehet csámcsogni, főleg egy gyilkosságin! A tettest nagy erőkkel keresték és a nyomában voltak. Dave tartott attól, hogy Mart csinálni fog valamit, ha elkapják a férfit, csak hogy a közelébe kerülhessen. Elvetemült ötletnek hangzott, de ő a szőke férfi helyében biztos, hogy minden követ megmozgatna, csak hogy öt percet tölthessen el egyedül azzal az emberrel, aki megölte a szerelmét. Eközben Zsóra is ügyelt, aki teljesen magába zuhant. Hiába látogatta meg, a lány nem vett róla tudomást. Bezárkózott saját kis világába.
Teljesen olyan volt, mint Eric halálakor, ha nem rosszabb... A gyerekek is tudták már a szörnyű hírt, Lilian sokat sírt a kedves barátnő után, akinek a vörös haja mindig is tetszett neki. Csak kétszer látták az anyjukat azóta, de Zsó nem igazán tudott velük foglalkozni mélységes gyászában, ezért inkább Eric szüleivel voltak, majd átvitték őket Magyarországra a saját szüleihez. Nem akarta, hogy ezt lássák a gyerekek. Bár nem sok gondolata maradt a gyászon, a fájdalmon és a könnyeken kívül. Folyamatosan pörögtek előtte az emlékek egészen a megismerkedésüktől a... a haláláig. Borzalmas volt végiggondolni, hogy mennyi mindent éltek át, hogy mennyi mindenen segítették át egymást... hogy Capri mennyit segített neki, mikor meghalt a férje... Eric... egyetlen tátongó sebnek érezte magát, ahogy felszakadt minden heg, és csak zúdult és zúdult a fájdalom megállíthatatlanul, kínzóan és ijesztően fájón. Nem akarta ezt érezni! Nem akart már semmit!
Ahogy egyre mélyebbre süllyedt fájdalmában és sötét gondolatai elhatalmasodtak rajta, már nem üvöltött hisztérikusan, mint az első napokban, nem püfölte Dave mellkasát, hogy engedje el. Csak rezignáltan ült, szinte mozdulatlanul, egymás után szívta a cigiket, mikor képes volt a vegetatív létezésen kívül másra is. Dave ügyes volt. Mindent elpakolt előle, amit veszélyesnek ítélt, de ezt megelégelte. Jó hogy nem bezárta a szobába a saját házában! De lassan az indulatok is kikoptak belőle, csak a kínzó fájdalom és hiányérzet maradt. Kiürült, mint a kagylóhéj a tengerparton, amit még a Szigetről hozott el... A Szigetről... ahol még együtt voltak mind az öten annak ellenére is, hogy ijesztő volt a szituáció.... Együtt... és most már életének két meghatározó embere is itt hagyta...
Napok óta nem evett szinte semmit, csak ült a földön, vagy az ágyon könnyezett hangtalanul, de ma már nem bírta a lelkét mardosó fájdalmat. Az érzelmei teljesen maguk alá gyűrték. Lassan felöltözött, és magában motyogva lépésről lépésre elmondta, hogy mit fog tenni. A tükörbe nézve elborzadt. Megint rengeteget fogyott rövid időn belül, bár fogalma sem volt róla, hogy ezt hogy produkálta a teste. Arca borzalmasan nyúzott és beesett lett, szemei tompán meredtek a vakvilágba. Aztán kilépett az ajtón magához véve némi pénzt, és elhajtott a legközelebbi boltba.
Senkire sem nézett, csak ment a sorok között és bepakolta a kosarába, ami kellett. Az egyik tévében pont a hírek mentek. Caprit is említették annak kapcsán, hogy még mindig nagy erőkkel keresik a gyilkosát. Szemét elfutotta a könny, de nem érdekelte. Így lépett oda fizetni, de nem figyelt a pénztáros "jól van, hölgyem?" kérdésére, csak kifizette amit kellett és már úton is volt hazafelé.
A házba lépve gondosan bezárta az ajtót maga mögött, majd a fürdőbe ment. Érzelemmentesen, szinte automatikusan tett mindent a helyére, majd elkezdte engedni a kádba a forró vizet. Aztán kiment a teraszra körbenézni a kerten, miközben rágyújtott, és ivott egy jó nagy pohárral a Martiniből, amit az imént vett. Aztán lassan végigjárta a házat, s a nappali asztalán hagyott albumból, mely egykor szeretett barátnőjéé volt, kivette azt a Szigetes képet, amin Miamiban is megakadt a tekintete, s a kád szélére tette a már félig kiürült Martinis-üveg mellé.
Bekapcsolta a zenét. Depeche Mode-ot. A hangalakban felcsendült a Walking In My Shoes, amit ismétlődőre rakott. Most mindennél igazabbnak érezte a dal szövegét, amit a drága gyászoló Martin írt annak idején.... Hangtalanul folydogáló könnyeivel mit sem törődve lassan vetkőzni kezdett, majd elzárta a csapot. A forró víz gőzölögve képzett párát a fürdőben. Zsó még a mosdónál állva kinyitotta az egyik gyógyszeres dobozt, és a markába szórta majdnem a nyugtatók felét, melyeket egy jókora adag Martinival öblített le. Aztán lassan beleereszkedett a kádba miután elfogyasztotta a doboz másik felét is, az üveg pedig üresen koppant a padlón, majd elgurult a bezárt ajtóig. Nem törődött vele. Remegő ujjai közé vette a pengét, és csak nézte, ahogy a lámpa fénye elűzve az éjszakát megcsillan a tárgyon. De az ő lelkének sötétségét semmilyen villany nem tudta elűzni már. Sírva tartotta a pengét az ujjai közt, majd ahogy eszébe jutott Capri és Eric arca, bátorságot gyűjtve mélyen a csuklójába vágta, ahogy a hangfalakból Dave imádott orgánuma énekelte:
„I would tell you about the things
They put me through
The pain I've been subjected to
But the Lord himself would blush
The countless feasts laid at my feet
Forbidden fruits for me to eat
But I think your pulse would start to rush”
A fájdalom csak még több könnyet csalt a szemeibe, majd hagyta, hogy a vérétől bíborrá vált éles tárgy a padlón landoljon. A víz kezdett egyre pirosabbra válni jobbjától, ami a kádban lebegett, bal csuklójából azonban a padlóra csöpögött az élete. Elkeseredettségében Caprira és Ericre gondolt. Majd percek múlva érezte, ahogy lassulni kezd a szívverése, és lecsukódnak a szemei.
- Már nem kell egyedül vigyáznod Caprira, Eric... újra veletek leszek - suttogta elhalón...
„You'll stumble in my footsteps
Keep the same appointments I kept
If you try walking in my shoes
If you try walking in my shoes…”
Dave ezekben a percekben állt meg az ajtó előtt és becsöngetett. Semmi. Megint csengetett, megint semmi. Megpróbált benyitni: zárva. Ahogy elgondolkodva fülelt meghallotta a Walking in My Shoes távoli hangjait. - Zsó, ne! NE! - üvöltötte, majd nekifeszült az ajtónak, de az nem engedett. Lendületből is megpróbálta, de lepattant róla. Feladta az ajtót és betörte az egyik ablakot, kinyitotta és bemászott rajta. A fürdő ajtaját, amit szintén bezártak, egy erőteljes rúgással betörte. Odabent meglátta a kádban Zsót, amint a vérvörös vízben fekszik, valamint a padlóra is már jókora mennyiség kifolyt.
- ZSÓ! - ordított fel, majd kihúzta a vízből és egy törölközőt szorított a csuklóira. Hirtelen előkapta a telefonját és hívta a mentőket. Mikor túlvolt rajta, a telefon a földön landolt ő meg szorította a vérzést - Mit tettél? Ne hagyj itt! Te ne halj meg! Szeretlek! - zokogta.
A nő ugyan nem hallotta őt, de könnyei még mindig lassan szivárogtak, ahogy az élet is a testéből. Dave kétségbeesetten zokogott ott, mint egy gyerek. Nem veszítheti el a nőt! A távolban meghallotta a mentő hangját, ami egyre közelebb ért. Csak reménykedni tudott, hogy nem érkeztek későn. A mentősök, alig találtak a nőnél életjelet, és azonnal a kórházba vitték. Dave csak ült a padlón és zokogott. Végül összeszedte magát annyira, hogy a nő után menjen.
Lassan tért magához. Elvakította a fény, aztán fokozatosan rájött, hogy egy kórházi plafont bámul, és érezte, hogy infúzió csöpög a karjába. Nem halt meg. Dave ott ült mellette azt várván, hogy a nő magához térjen.
Felsóhajtott, ahogy észrevette őt. Erőtlenül és rekedten szólalt meg: - Bocsáss meg...
- Miért csináltad? - kérdezte rekedten. A hangja elárulta, hogy sírt.
Nem válaszolt. Hogy is magyarázhatná el neki?
- Miért tetted? - kérdezte újra.
Elfordította a fejét, és megmarkolta a lepedőt. A kezébe tompa fájdalom hasított, és érezte, hogy jobbja Dave ujjait éri.
- Válaszolj.
- Mert nem bírtam tovább.
- Zsó, nem dobhatod elé magadtól az életet. Azt nem bírnám ki. Szeretlek és szükségem van rád. És... Capri se hagyná.
- De ő már nincs itt, hogy visszafogjon! Nincs többé a barátnőm, akire támaszkodhatok! - fakadt ki, majd rögtön el is hallgatott.
- De mi itt vagyunk neked! És szerinted csak azért, mert Capri meghalt el is hagyott? Hát nem érzed a jelenlétét?
Zsó szeméből egy könnycsepp csordult ki, de nem válaszolt rögtön.
- És te miért akartál öngyilkos lenni? - kérdezte inkább egy kis éllel a hangjában.
- Mert drogos voltam, mert hülye voltam, mert azt hittem, hogy magamra maradtam, pedig nem.
- Na látod. Ebből mind igaz rám is.
- De nem dobtam el magamtól az életet, mert elfogadtam a külső segítséget. Van családom, tudom, hogy szeretnek. Zsó, még ha nehéz is és nem érzel mást csak fájdalmat, hidd el, hogy van kiút. Ne hagyj itt.
- Azt mondtad, hogy szeretsz... - nézett lassan rá - Még azzal a tudattal is, hogy mikor ezt az egészet csináltam, csak Caprira és Ericre gondoltam? Hogy újra velük legyek? Elviseled a tudatot, hogy van egy halott férjem és most már egy halott barátnőm is? - vetette oda keményen.
- Igen, mert értékes vagy számomra.
- És nem fogsz besokallni, aztán meg elhagyni megint, ha nem bírok az emlékükkel? - most már szaporábban gördültek le a könnyei - Nem hagysz megint magamra?
- Ígérem, hogy nem hagylak el többet.
- Biztos? - szorította meg kicsit a férfi ujjait - Azt tényleg nem élném már túl. Ahhoz... ahhoz túlságosan szeretlek... még mindig... - a végére szinte már csak suttogott.
- Én is szeretlek - súgta a férfi, majd odahajolt hozzá, hogy megcsókolja.
Zsó ugyan nem tudta megmozdítani a kezeit, hogy megsimogassa Dave arcát, ezért inkább csak hagyta, hogy ajkaik újra találkozzanak.
- Sajnálom. Gyenge voltam - suttogta.
- Ez csak erősebbé tesz - súgta a férfi.
- Tapasztalat? - kockáztatott meg egy halvány mosolyt.
- Az - mosolygott vissza.
Körülbelül fél év telt el azóta a sivatagi este óta. Martin a tengerparton sétált és halványan mosolyogva figyelte, ahogy kicsit előrébb Zoé dobált Seliának egy botot. Látta a lányán, hogy rengeteget komolyodott az anyja elvesztése miatt. Túl hamar indult meg a felnőtté válás útján. Persze érthető, egy ilyen tragédia mély nyomokat hagy mindenkiben, főleg egy kislányban.
Zsebre tett kézzel sétált utánuk, és élvezte, ahogy a sós szellő belekap a hajába. Úgy cirógatta, mint ahogy annak idején Capri tette. Ezen halványan elmosolyodott, és békésen megállt. Talán tényleg ő volt az. Néha szinte érezte a jelenlétét körülöttük, és ettől mindig megdobbant a szíve. Kénytelen volt elfogadni a halálát. Jó úton haladtak, érezte. Sosem gondolta volna, hogy egy ilyen tragédia újra bekövetkezhet Eric halála után. De az élet kegyetlen, és ők nem tehetnek ellene semmit, csak kiélvezni a boldog perceket, amik megadattak nekik. És ő azon volt, hogy a lányának minél többet próbáljon ezen pillanatokból szerezni. Elkezdett egy új szólólemezt is, Caprinak ajánlva. Tudta, hogy tetszene neki, ahogy leírja benne a szerelmük történetét.
Pár héttel a haláleset után elfogták a gyilkost és életfogytiglanra ítélték. Egyszer bement hozzá, hogy a szemébe nézzen. Nem tett mást, csak mélyen a szemébe nézett. Aztán eljött. Nem rendezett jelenetet, tudta, hogy ez sokkal nagyobb szenvedést okozott a férfinak. Látta a szemében, és tudta, hogy megérdemelte. Zoé lassan hozzászokott a tudathoz, hogy vele éljen. A féltestvérei sokszor jöttek látogatóba, vagy vitték magukkal különféle programokra, hogy megkönnyítsék a kislánynak feldolgozni az anyja elvesztését. Ő is sokat beszélgetett vele, és látta rajta, hogy lassan kezd belenyugodni, bár egyértelmű volt, hogy ez a seb soha nem fog begyógyulni egyikőjük lelkén sem. Megnyugodott, hogy ebben az óvodában már nem bántották őt, tudták, hogy min ment keresztül, és szerencsére kedvesen viszonyultak hozzá, amit lánya hálásan fogadott.
Martin lassan újra elindult, mikor Zoé a nevét kiáltotta. Lassan hozzászoknak az életnek ezen fintorához is. Tudta, hogy túl fogják élni, mint ahogy Zsó is túlélte az öngyilkossági-kísérletét. Már miatta sem aggódott annyira. Dave mellette volt, és ez épp elég biztonságot adott neki. Felsóhajtott, majd odalépett Zoéhoz és Seilához, s lányát hirtelen felkapta, és megpörgette a levegőben, csak hogy utána arcát a szőkés-barna tincsekbe temethesse, és megpuszilhassa beszívva szeretett illatát, amiből néha szinte kiérezte az anyjáét. Halványan elmosolyodott a gondoltra...
Dave Zsó házában ült, az ablaknál. Az öngyilkossági-kísérlete után költözött hozzá. Azóta csak egyre gyűlt a cucca, és mindketten tudták, hogy soha többé nem fog elmenni. A gyerekek a beköltözése után tértek vissza. Ewan rengeteget változott. Az, hogy Capri ilyen gyorsan elment, rádöbbentette a fiút, hogy az élet milyen múlandó. Hihetetlen módon nyitott az anyja felé és vele sem volt ellenséges többé. Még a húgához is kedves lett, persze, azért néha veszekednek. Lilian is egészen túltette magát a történteken.
Azóta voltak gyerekestül, patkányostul Martinnál és Zoénál. A három gyerek békésen játszott egymással, ők hárman pedig elbeszélgettek. Dave tisztán emlékezett arra a napra. Ugyan összesen öten voltak ott, de mintha hét ember jelenlétét érzékelte volna... hihetetlenül békés volt az a nap. Sophie is egyre jobban volt, főleg, mióta visszatértek a gyerekei hozzá.
Sophie halványan elmosolyodott, ahogy meglátta az ablaknál ülő párját, aki iránt azóta lángolt a szerelme még inkább, hogy visszahozta őt a halálból. Egyrészt bánta, hogy megkísértette a Sorsot, másrészt örült neki, mert azóta újra korlátok nélkül szerethették egymást. Magában ugyanis lassan rendezte a dolgokat. Fokozatosan teljesen túllépett Ericen, és nagyon lassan haladva, napról-napra Caprin is. Ő is elfogadta, hogy a tényeken már nem változtathat, és sejtette, hogy ők is azt akarnák, hogy akik itt maradtak, azok boldogok legyenek, és használják ki az időt, ami megadatott nekik. Ugyan még mindig könny szökött a szemébe a gondolatra, hogy a gyerekeket nem láthatják fizikai jelenlétükben felnőni, de érezte, hogy figyelik őket. És a tudat valahogy vigasztalta, hogy odafönt sincsenek egyedül, hisz ugrathatják egymást. Eric és Capri.
Öntudatlanul finoman megdörzsölte az egyik csuklóján fehérré vált heget, majd Dave-hez lépett kezét a vállára téve.
- Min gondolkodsz? - kérdezte halkan.
- Csak azon, amin az utóbbi fél évben mindig, de már valahogy másképp - nézett rá a férfi.
- Te is? - mosolygott rá, majd féloldalasan az ölébe ült - Én is. Tudom, hogy látnak minket. Néha olyan, mintha még a szobában is itt lennének.
- Nem nagyon hiszek én ezekben - válaszolta - De, amióta én visszajöttem... nem mondom, hogy elhiszem, de nem is cáfolom meg. Érzem - mosolyodott el halványan.
- Én is... Talán a halál közelsége miatt - simogatta meg az arcát halványan elmosolyodva - De én már nem félek - vonta meg egy kicsit a vállát, és Dave szemeibe nézett - Most már tudom, hogy hova megyek az életem végén.
- Az ember csak azért fél a haláltól, mert még senki nem jött vissza, hogy elmesélje milyen is valójában.
- De mi visszajöttünk. Legalábbis a kapuból. Még egy dolog, ami közös lett bennük - simított végig kicsit szomorkásan hüvelykujjával Dave alsóajkán - Bár ez az én választásom volt...
- Nekem is a sajátom - hajolt oda hozzá, hogy megcsókolhassa, majd mikor elvált tőle, megszólalt: - Nah gyere - állt fel a férfi - Menjünk nézzük meg a gyerekeket.
Zsó elmosolyodott, majd megfogta a felé nyújtott kezet, és követte szerelmét. Egy pillanatra az ötlött fel benne, hogy nem csak a gyerekek, hanem a jövőjük felé is.
U.I.: Nos, nem így indult a dolog, de nem bántam meg, hogy ez lett a vége. Talán megdöbbentő vagy drámai fogásnak tűnik, nem tudom, de nem is érdekel. Rohadt sok munkánk van ebben a három történetben, úgyhogy ha nem is tetszik, kérlek, tisztelettel bánjatok vele. Hónapokat töltöttünk írással, minden egyes nap, mikor írtunk nem másztunk ki a gép elől hajnali 2 előtt (most is 2.14 van). De én élveztem. Az utolsó 3 fejezetet, ami két nap alatt született, folyamatos szinkronsírás jellemezte. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy hú de nagyra vagyunk magunkkal, csupán annyit, hogy az érzelmeinket írtuk bele, átéltük, ami történik. Szinte észrevétlenül váltak velünk eggyé a karaktereink, így Zsónak is és nekem is szabályosan fájt, mikor Capri meghalt, fájt, ahogyan a többiek szenvedtek. Büszke vagyok a három alkotásra, tényleg. Igen, felvállalom, hogy én is írtam, hogy megcsináltam, akárki akármit mond. Megkaptam már, hogy nem vagyok normális – gondolom Zsó is. Egyikünket se érdekelte. Szóval a legvégére annyit ajánlanék, most, hogy túlvagy mindenen, menj vissza és olvasd el a 13. fejezetet Én megtettem. Emlékezetes lesz. - Capricornus
U.I.2.: Drága kolléganőm mindent elmondott, amit akartam, így nem is marad más hátra, mint hogy megköszönjem, Kedves Olvasó, hogy megtiszteltél minket azzal, hogy elolvastad rövidnek éppen nem mondható Trilógiánkat… És engedd meg, hogy gratuláljunk, ha idáig eljutottál az olvasásban! Reméljük, sikerült pár élvezetes percet szereznünk Neked… - Useless-girl
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó