7.

Felnevettem, és boldogan fontam nyaka köré karjaimat. Örültem neki, hogy ennyi mindent elárult magáról. Tényleg sokat jelentett az engem ölelő férfi. Szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tart, de nem bánkódtam annyira, hogy vége szakadt. Tudtam, hogy így kell lennie. Még egyszer megsimogattam az arcát, majd egy gyengéd csókot adtam neki.
- Azt hiszem, most már ideje lenne mennünk. Martin már biztosan tűkön ül - mosolyogtam rá miután letörölte a szemem sarkában árválkodó két kis könnycseppemet. - És azt hiszem, nem ártana egy stylistot keríteni vagy én nem tudom, valakit, aki adhat nekem egy normális ruhát, mert azt hiszem a felsőm az emlékeim szerint elszakadt Martin által...

- Gyere át a szobámba, adok egy pólót és szólok a dogbodynak, hogy kerítsen neked valamit.
- David, így?
- Nah, jó - húzta le a pólót magáról. - Vedd fel! Engem csak kevesebben néznek meg félmeztelenül, mint téged.
- Asszem, itt tévedsz - vigyorogtam. - Mindenképp nagyobb látványosság vagy, mint én.
- De nem sértek vele közszemérmet. New Yorkban le is csukhatnak érte, ha így mész ki a szállodafolyosóra. Nem viccelek, Martint lecsukták Denverben egy éjszakára, mert hajnali négykor meztelenül flangált a folyosókon. Igaz ráadásul még részegen énekelt is hozzá. Gyere, gyere, a szobámban lezuhanyozhatsz te is.

- Jól van, jövök - vigyorodtam el hamiskásan, és magamra öltöttem a fekete pólót, ami természetesen nagy volt rám, de inkább ez, mint hogy félmeztelenül kelljen végigmennem a folyosókon... Melltartómat az elszakadt ingemmel fogtam össze miután felvettem a nadrágom és a szandálomat is. Persze jó párszor szagolgattam Dave illatát a pólóból.
- Te Dave, nagyon hozzád van nőve ez a póló? - kérdeztem, mikor már elhagytuk "erőszakolásom" helyszínét, azaz Martin szobáját.

- Kedvelem, de van másik hatezer fekete. Miért, kéne?

- Hát szívesen megtartanám, hogy emlékezhessek erre a pár boldog órára!
- Ne is folytasd! A tiéd, Cicamica! Ha tudnád, hogy már hány pólóm jutott hasonló sorsra… Nagy pofátlanság lenne, ha én meg cserébe megtartanám a bugyidat? Tudod, szenvedélyesen gyűjtöm a világ minden tájáról a női alsóneműket… és hát magyar még nincs köztük! – mondta Dave egy széles mosoly és egy kacsintás kíséretében. Válaszra várva nézett rám, de én csak kuncogni tudtam azon, amit mondott, és ahogy mondta. Erre még jobban rájátszott: arcára kiült a műrimánkodás, két kezét pedig összetette, mintha imádkozna… olyan édes volt, kitört belőlem a nevetés!

- Jól van édes, megtarthatod - szólaltam meg végül - Csak jól dugd el.

- Meglesz - vigyorgott rám.
- És mikor szeretnéd megkapni? Koncert előtt vagy után? - folytattam a játékot, ha már úgy is belemerültünk.
- Dave, Dave! - hallatszott mögülünk egy férfi hangja, aki felénk futott. Valami crew tag lehetett. Megálltunk. Kedvenc énekesem érdeklődve tekintett rá, várva, hogy az engem végigmérő férfi előadja óhaját-sóhaját.

- Ne bámuld a hölgyet Tom, hozzám tartozik.
- Uh, bocs, nem akartam, de a te pólód van rajta.
- Nekiadtam.
- Ühüm, értem.
- Mintha sietősen érkeztél volna!
- Ja persze. Azonnal indulnod kell a koncertre, Mart már ott van. Újabb teljes hangpróbára már nincs idő, de elcsúsztak a beállítások, már dolgoznak rajta, de a mikrofonodat nyilván neked kell...
- Jól van rohanok. Szólj Phoebe-nek, hogy hozzon át a ruháiból valami dögöset, egy a méretük azt hiszem a hölggyel, ő is fellép velünk.
- Mi? Dave? Nem hiszem, hogy jól értettem!
- Tom, ki vagyok én?
- A frontember, persze, értem, azonnal, bocsi.
És elrohant futtában még mindig értetlenül rázva a fejét.

Csak álltam és néztem. Dave nem volt erőszakos, de határozottságával rendesen helyrerakta az imént elrohant kölyköt. Ránéztem:

- Valami dögöset?

- Dögöset, persze! Nekem fogsz vokálozni baby! Nekem is abban kell lennem, nem?
- Ugyan, hisz te mindig ledobálod magadról!
- Na ja, ti meg felakadt szemekkel bámuljátok! És ordítotok, hogy még mi mást kellene levennem! A feldobott fehérneműkről és transzparenseken szereplő indítványokról nem is beszélve! Hajaj, rosszak vagytok!

- Nah igen, mi már csak ilyenek vagyunk - dugtam ki incselkedve a nyelvem hegyét.

- Gyere, van öt perced a zuhira meg az öltözésre együtt. El... az időt, gyere, gyere már!

Mosolyogva követtem, majd az idő hiányát tekintetbe véve egyszerre zuhanyoztunk le rekord sebességgel. Pár csókot azért még kicsikart, de aztán végül csak kijutottunk a fürdőből. A ruha már az ágyon feküdt szépen kiterítve. Felszaladt a szemöldököm, ahogy magam elé emelve szemrevételeztem. Dave öltözködés közben vigyorogva nézte reakciómat.
- Mi az? Talán nem tetszik?
- Hát... az biztos, hogy én nem szoktam ilyet hordani... - néztem végig a ruhán, ami elegáns grafitszürke selyemszerű anyagból készült. Sejtettem, hogy ha a reflektor fényei ráesnek, az anyag több színben fog csillogni. De nem is az alapanyaggal volt gondom. Mivel én a kicsit sportosabb vonal híve voltam, szokatlannak tűnt számomra a mély kivágás a dekoltázson, illetve a háton. Fogalmam sem volt róla így hirtelen, hogy mi fogja a szentléleken kívül rajtam tartani ezt a költeményt, ami fogadni mertem volna, hogy többe kerül, mint a fél éves fizetésem együttvéve, sőt...

- Ezt kellene nekem ma este viselnem?
- Nagyon úgy tűnik, felveszed egy percen belül, vagy törölközőben jössz?
- Persze, belebújok gyorsan. A smink, a hajam, meg ilyesmi?
- Kinn, a helyszínen, most pedig gyere! Bocs, innentől átléptem egy másik üzemmódba, nem vagyok bunkó, de énekelni fogok. Belül gyúrok rá, ezért nem tudok rád figyelni, ne haragudj. Gyerünk!

Tekintve a ruha lengeségét, hamar bele tudtam bújni, és már siettem is Dave mellett, aki azért egyszer nem tudta megállni, hogy ne futtassa végig rajtam a tekintetét, amitől hirtelen baromi büszkén kezdtem viselni ezt a valamit. Bizonytalanságom pillanatnyilag elhomályosult. De ahogy egyre közelebb értünk a csarnokhoz, ahol ma már jártam a fiúkkal, kezdtem egyre idegesebb lenni.
"El fogom baltázni. Le fogok égni 40.000 ember előtt! És mit fognak szólni a magyarok? Sejtéseim szerint Dave be fogja mondani a nevem, vagy fűz hozzá valami kommentet ahhoz, hogy ki is vagyok, és mit keresek ott... Hihetetlen! Ezt hol gondoltam volna, mikor reggel kiléptem az ajtómon??" Kezdtem pánikolni, bár ez csak kezeim remegésén látszott, amik a combjaimon pihentek az autóban ülve. Dave tényleg magába szállt. Egy szavát se lehetett nagyon hallani.

Én meg csak ültem a bensőmben tomboló pánikkal. Mi lesz most? Bármit kibírok, de nem hagyhatom cserben Martint és Dave-t azzal, hogy nem felelek meg annak, amit elvárnak tőlem. Óriási kockázatot vállaltak azzal, hogy egy ilyen amatőrt odaeresztenek a szentélybe, mint én vagyok. Nyilván csak láttak bennem valamit, bíznom kell magamban!

- Gyere, megérkeztünk - hívott Dave kedvesen, mikor látta, hogy teljesen máshol járok. - Ne izgulj!
Röviden felnevettem - Háh, könnyű azt neked mondani... - jegyeztem meg kiszállva utána az autóból. Egy pillanatra elcsodálkoztam, hogy mennyi ember rohangászik körülöttünk komoly arccal. A korábban látott Tom is odasietett hozzánk. Majdnem futott.

- David, gyere, nyugtasd már meg Martint, tombol. Pedig nem szokott, nem is értem mi van vele, mivel ha nehezen is, de nagyjából rendbe hoztuk a dolgokat.
- Na azt remélem is. Nem akarok még egy Kansast! Gyere baby, most megyünk zsenit nyugtatni! Valszeg semmi baja, csak a koncert előtti szokásos halálfélelem vette elő.
- Soha nem hittem volna, hogy benneteket ennyire igénybe vesz a koncert. Olyan könnyedek és profik vagytok a színpadon.
- Még jó, csakhogy mi munka van a mögött a könnyedség mögött. Mellesleg csak kívülről látszik olyan könnyednek, belül én majd szétrobbanok. Rengeteget kivesz belőlem egy koncert, nagyon fáradt vagyok utána. Olyan az a két óra, mintha egy hetet egyfolytában dolgoznál. Nézd, itt van már...
Ekkor megláttam Martint, aki sápadtan támasztotta a falat és maga elé motyogott.

- Hú, az anyját, ki csinált démont belőled, Dave? Nem akarsz te is szárnyakat? Bár glóriát nemigen látok a fejed fölött, mindenesetre a föld felett látszol lebegni.

Dave közelebb lépett a szőke zenészhez, majd leültette és egy pohár vizet nyomott a kezébe, miközben folyton beszélt hozzá. Nem hallottam, hogy mit, de Mart pár perc alatt valamivel nyugodtabb lett. Ekkor Gahan fölállt és rám nézett.
- Vigyázz rá - mondta majd eltűnt.

Tanácstalanul álldogáltam mellette. Fogalmam sem volt róla, hogy most mit kéne csinálnom. Kissé esetlennek éreztem magam puccba vágva, remegő gyomorral egy láthatólag kikészült Martin L. Gore-ral magam mellett.
- Jobban vagy? - kérdeztem halkan. - Mi történt?

Rám emelte zöld tekintetét, majd bólintott.
- Kicsit ideges lettem, mikor kiderült, hogy nem sokkal a koncert előtt szállt el minden - mondta halkan. Bólintottam. Ez nem idegesítő helyzet volt, hanem rémisztő. Én mindenesetre rettegtem volna, hogy most mi lesz. Nem csodálom, ha a srácoknál időnként szakad a cérna.

- Öhmm.. Martin... Lehetne pár technikai kérdésem? - guggoltam le elé két könyökömet a térdeire támasztva. Persze szórakozottságomban elfelejtettem, hogy a ruha mennyit mutat belőlem.

- Persze - bólintott, miközben finoman a jobb karomra rakta a kezét.

- Tudod "kissé" izgulok... Na már most, úgy tudom az énekesek éneklés előtt beskáláznak, vagy én nem tudom mit. Ilyet nekem nem kéne csinálnom, hogy bemelegedjen a hangom? És egyáltalán melyik számok milyen sorrendben jönnek? És nem tiszta pár helyen, hogy hol és mit is kell vokáloznom. Ez fel lesz tűntetve valami porjectoron, vagy mi? És mégis miért kell nekem ezt végigcsinálni? Mit láttatok meg bennem? - daráltam el szinte egy szuszra.

- Odaadom a számok listáját, de természetesen látni fogod magad előtt a kivetítőn. Különben úgy tűnt a hangpróbán, hogy már az első hangból felismered őket, vidáman megörülsz nekik és rögtön elkezded énekelni őket. Milyen aranyos voltál. Ezt láttuk meg benned a zenénk szeretetét, olyan odaadással énekelted, ahogyan David szokta. Tudod, ő aztán véresen komolyan veszi a munkáját, egyszerűen megszállott, vigyázz vele, mániákus - vigyorgott rám. - Sokat jelenthet neked ez a zene!
- A zene és ti, nagyon szeretlek benneteket - tört ki belőlem az igazmondás, rögtön a szám elé is kaptam a kezem.
- Látod - fogta meg mind a két kezem - tudtuk ezt, látszott rajtad. Ne remegj már! Ja mondom én, aki olyan lámpalázas vagyok ennyi év után, hogy megbicsaklik a hangom. Dave-vel mindjárt beskáláztok, ismered Mary kicsi bárányát? David kedvence, Rosie-nak énekli mindig, azzal szokott skálázni. És ne félj, ő majd irányít a színpadon, csak hagyatkozz az érzékeidre és hagyd hogy vezessen. Tudja mit csinál, vérprofi.

- A Mary kicsi bárányával? - kérdeztem vissza. Alig bírtam elrejteni mosolyomat - Hát jó, tudom, hogy mindketten vérprofik vagytok, nagyon tudtok, de nekem ez akkor is az első - és utolsó - és veletek és 40.000 honfitársam előtt... én ugyanis itthon vagyok, engem itt 'ismernek'. Ez azért.... egy kicsit idegessé tesz.

- Ne félj, ha elbizonytalanodsz, akkor próbálj meg valami semlegesre gondolni. Vagy hogy mondjuk nézed az egyik dvd-nket. Vagy nézz ránk, vagy nem tudom... - vonta meg tanácstalanul a vállát. - Vagy guríts le valami erőset előtte. Néha én is élek ezzel - mosolyodott el.

- Naná, aztán meg sem bírok állni a lábamon - mosolyodtam el – Max. majd odajöhetsz bátorítani – kacsintottam.

- Meglesz - vigyorgott vissza végigsimítva jobb karomon, ami még mindig a térdein nyugodott.
- Na gyerekek, vége a romantikázásnak. Sajnálom, hogy megint nekem kell megszakítanom, de mindjárt idő van! Mentőangyalkánk most velem jön, és szépen beénekelünk - jelent meg a ruganyosan lépkedő frontember. "Semmi kétség. Ő egy igazi párduc. Most már biztos..." - jegyeztem meg magamban.

- Gyere cica, énekeljünk!
- Együtt veled, tarts meg mert most ájulok el! DAVID! David imádom a hangod! És elsüllyedek szégyenemben melletted, mert semmi sem fogható hozzá!
- Hey cica, az arcomba dicsérsz? Köszönöm, értékelem is, de most gyerünk, segítek neked profi üzemmódba kerülni - és a kezembe nyomott egy hangvillát.

Nagy szemekkel néztem rá.
- Ne nézz hülyének. Tudom mire való a hangvilla, de mit csináljak vele? Én analfabéta vagyok ilyen területen - néztem rá zavartan. Elég hülye látványt nyújthattam, ahogy csini ruciban tanácstalanul állok egy hangvillával a kezemben.

- Segít beállítani a hangodat. Várj csinálom, gyerünk át az öltözőmbe, bár ott nem olyan jó az akusztika.
- Dave, én nagyon félek...

- Ez természetes, cica. Nyugi. Nem lesz semmi baj - csukta be mögöttünk az ajtót. Én még mindig szerencsétlenül szorongattam azt a rohadt hangvillát, és egyre kétségbeesettebb képet vághattam, mert Dave odajött hozzám, és két keze közé fogta az arcomat. - Én is félek. Minden este, mikor kiállok oda. Próbálj meg túllépni magadban ezen. Próbálj meg csak ránk figyelni, ha izgulsz vagy félsz. De ez természetes reakció. Hidd el, bele fogsz jönni.
- De...
- Nincs de - simogatta meg az arcomat hüvelykujjaival. - Kezdhetjük? Utána a sminkeshez kell rohannunk, aki majd a hajaddal is kezd valamit.

Kedves volt Dave-től, hogy próbált megnyugtatni, de magamban úgy éreztem, hogy a halálomra készültem. Meg akartam halni! Nem akartam kiállni oda! De muszáj volt. A srácok miatt, értük. Hullafehér arccal néztem vissza Dave-re.

Aztán csak elkezdtük a beéneklést, bár magam sem tudom, hogy Dave hogy tudott rávenni. Mint ahogy azt sem tudom, hogy hogy voltak képesek belerángatni ebbe az egészbe. Ahelyett, hogy odakint tombolva követelném őket, most én is részese leszek ennek az őrületnek. Hihetetlen! 

Következő fejezet

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.