Novellák : One Woman, Two Soul - Egy nő, két lélek |
One Woman, Two Soul - Egy nő, két lélek
Reka 2007.08.02. 22:17
Reka kicsit elvontabban... ;)
Ajánlás: Caprinak, Zsónak, Orchidett-nek, Maukának, Lili Ana-nak, és persze az összes Mode-osnak (neked is Judas :P)
Megjegyzés1: Szokatlan novella, az tény. Kicsit elvont (ha lehet így fogalmazni) a történet, de szerintem jól sikerült. Komoly hangulatú iromány ezúttal tőlem – nektek.
Megjegyzés2: Teljesen jól érzem magam, nem kell semmi rosszra gondolni. Egyáltalán nem voltam letört, vagy elkeseredett mikor ez megszületett, egyszerűen ez jött. Ki kellett írnom magamból…Nos, Enjoy! :)
One Woman, Two Soul
Egyedül ültem a szobámban. Csak bámultam a falat. Kezemben tartottam a gyógyszeres dobozt. Eljött az esti adag ideje. Már 6 hónapja szedtem azt az átkozott gyógyszert és úgy éreztem csak egyre rosszabb lesz. Remegő ujjaim lassan tekerték le a kupakot, majd nyúltak a pohárért mely az éjjeli szekrényen pihent. Nagyokat kortyoltam, leerőszakoltam legnagyobb ellenségemet a torkomon.
„Istenem, miért lettem én ilyen?!” kérdeztem sokszor magamtól. Mindennél jobban utáltam ezt az érzést, és a másik önmagam. Ő nem Lilian volt, nem. Meredith-nek hívatta magát, nagyon utált engem. Mindig végrehajtatta velem amit akart, belegázolt a lelkembe, a barátaim lelkébe, a családom lelkébe! Gyűlöltem azt a nőt! Gyűlöltem!.... S most könnyek szaladtak szemembe. Felhúztam térdeim s átkulcsoltam hosszú karjaimmal, fejemet karjaimra fektettem. Sós könnyek peregtek le arcomon, a kezemen haladtak tovább, végül elérték lábszáram s bokám is.
Csak egy lenge hálóing volt rajtam, hosszú barna hajam hátamon pihent. Behunytam szemem s visszagondoltam a régi szép időkre. Mikor még nem voltam ilyen. Ilyen, visszataszító! Megvetettek az emberek amiért én is megvetettem őket. Vagyis amiért Meredith tette ezt. Hiába magyaráztam, hogy ő volt, nekem semmi közöm az egészhez….csak legyintettek egyet, szavaim elsuhantak füleik mellett. „Már megint nem vette be a gyógyszereit! Hülye skizofrén liba! Meg se érdemli, hogy éljen!” Barátságos szavak, nemde? Ezek az utálatos emberek, valamint az orvosok szépen lassan, kínok közt kiölték mellőlem az összes szeretetemet. Egy ember tartott ki mellettem, egyetlen egy. A legelbűvölőbb, a legnagyobb lelki támasz, a legszeretetreméltóbb férfi, akit valaha ismertem.
Minden reggel mosolyt csalt számra, akár egy viccel, akár egy szerelmes pillantással. Bíztam benne. Szerettem. Nagyon szerettem. Sőt, még mindig szeretem! Könnyeim egyre jobban hulltak. Csukott szemeim továbbra sem nyíltak fel, még mélyebbre ástam gondolataimban. Fájt minden egyes pillanatkép.
Főleg ami hozzáfűzött. 3 éve voltunk együtt, mikor diagnosztizálták nálam a skizofréniát. Először ingerültté váltam, majd lehiggadtam. De egy nap rohamom volt. Kést vettem a kezembe, össze-vissza beszéltem, nem tudtam uralkodni a másik félen. Egy intézetbe vittek, ágyhoz kötöttek, lenyugtatóztak. Mereven feküdtem ott, mint egy darab fa, bambán merengtem a lámpa fényében, nem beszéltem. Ő akkor is ott volt. Akkor is fogta a kezem, akkor is kommunikált velem (pontosabban csak próbált), akkor is apró csókokat hintett homlokomra. Ott volt velem………
Majd eltelt a 3. hónap, s egyik reggel nagyon összevesztünk. Hangos szóváltás alakult ki, később ordibáltunk egymással, vázák repültek a levegőben majd landoltak a falon. Azt hajtogatta, hogy már nem szeret, amire csak annyit válaszoltam, hogy : „Gyűlöllek! Életem legnagyobb baklövése volt hogy egyáltalán szóba álltam veled!”. Így dobtunk ki 3 évet az ablakon. Dobtunk? Dobtam. Elüldöztem a szeretett férfit, a legjobb barátot, az életemet. Teljes káosz uralkodott körülöttem. Vége volt mindennek.
A szócsata után nem kellett sok, hogy feleszméljek, felmérjem mi is történt. Összeroskadtam a fal mentén, sírtam, toporzékoltam. Meg akartam szabadulni Meredith-től. Minél gyorsabban…
Lassan felkászálódtam a földről, a fejem iszonyúan hasogatott, hangok ezrei cikáztak benne.
- „Gyerünk te gyáva, tedd meg!”
- „Úgy sem mered!”
- De igen is merem! Megteszem! – zokogva ordítottam vissza nekik.
Mikor elértem a fürdőszobáig, mind elhallgattak. Meglepődtem. Talán csak egy álom volt? Talán nem is veszekedtünk? Talán….De nem. Még mindig a valóságban voltam. Hirtelen Meredith hangját hallottam.
- Na mi van kislány, csak nem öngyilkos akarsz lenni? Azzal nem oldasz meg semmit! Sosem szabadulsz meg tőlem! Mindig is a rabszolgám leszel!
- Neeeeeeeem – zuhantam sírva a fürdő kövére.
Majd megpillantottam a kád szélén a borotvát. Rögtön tudtam, cselekednem kell. Nem habozhatok, hisz Meredith magával ragad. Nem adhatom meg neki ezt a kiváltságot. Inkább én rántom őt a mélybe.
Könnyeim egyre jobban hulltak, sűrűn kellett szemem törölgetnem, hogy lássak valamit. Nagy nehezen kioperáltam a borotvából a pengét, majd utoljára a tükörbe néztem. Lepergett előttem az életem. A gyerekkorom, a kamaszkori nehézségek, az érettségi, minden. Az összes karácsony, születésnap, összejövetelek. Mikor még volt életem. Az a gyönyörű 28 év. S eszembe jutott az utóbbi 3 hónap is. Amikor megvetettek, elkönyveltek mint bolondot. Természetesen ő is eszembe ötlött. Ő, kit mindennél jobban szerettem, tiszteltem; ki óvott a nagyvilág mocskaitól. De ő sem bírta sokáig.
Egyszer csak halványodni kezdtek az emlékképek. Mintha szédültem is volna. Aztán valami a lábamra cseppent. Valami meleg. Lepillantottam. Homályosan, de egy vérfoltot fedeztem fel lábamon, s csuklómon. Észre sem vettem és megtettem. Ilyen könnyű lett volna? Csak merengtem magam elé, s vártam a Halált. Hogy majd megjelenik, nagy, fekete csuklyával, hatalmas kaszával kezében; mint a filmekben.
Nem is fecséreltem utolsó perceimet arra, hogy lássak, épp eleget láttam ebből a rohadt életből. A karomból lüktetet a vér, fejemben Meredith sikolyát hallottam, majd összekuporodtam a földön és vártam….
Kopogtak...
|