31.

A madarak rázendítettek, ahogy a nap lassan felfelé kezdett araszolni a látóhatáron. A friss hajnali levegő körbejárt Roxmorts házai között, majd útját a Szellemszállás felé vette, ahol beszökött a félig bedeszkázott ablakon, ahol két fekvő alak hajába kapott bele. Egy férfiébe és egy nőébe. A férfi ekkor moccant meg. Egy ideje már visszaváltozott, de eddig nem volt ereje semmit sem tenni. Tudata azonban gyorsan tért magához, ahogy eszébe jutott, hogy mi történhetett az éjszaka. Reménykedett benne, hogy az egészet csak álmodta kényszerszáműzetésében, de ahogy oldalra fordította maszatos arcát, meglátta a földön fekvő nőt.

- Sela! - kiáltotta az üvöltésektől rekedten. Megpróbált meztelen testével felállni, de egyelőre a felsőtestét sem tudta felemelni. Néhány próbálkozás után azonban megfeszítette minden erejét, és odamászott a nőhöz, akinek már csak szivárgott a sebéből a vér, s a szélei gyógyulni is kezdtek. - URAMATYÁM! SELA! - kiáltotta kétségbeesetten.

Valami hangos és fülsértő zaj törte át tudatlanságának fátylát. Nem akart ebből az állapotból kiszakadni, Itt minden olyan csendes. De nem volt más választása. Az az idegesítő hang egyre élesebb és hangosabb lett. Lassan kinyitotta a szemeit és artikulátlanul felnyögött.

- Sela! Mi a francot képzeltél?! Mit csináltál?! Mit csináltam???!!!! - kérdezte a férfi rémülten tartva a nőt a karjaiban.

A nő nem felelt, csak felemelte bal karját és elmélázva nézegette a sebét, ujjaival finoman végigfutva a szélein.

- Tisztában vagy vele, hogy mit műveltél? Hogy mik lesznek a hatások?! - kérdezte Remus egyre idegesebben és zavartabban.

- Miért érdekel? - kérdezett vissza - Félsz, hogy egy általad teremtett szörnyeteg elszabadul a Rendben? Vagy a Világban?

- Nem mellékesen igen! És téged is féltelek! Megőrültél? Miért akartad, hogy megharapjalak? Miért akartál te is...?

Sela felnevetett - Ne aggódj, tudom magam kontrollálni. El tudom magam zárni mások elől. Ez már a véremben van, hogy úgy fogalmazzak.

- Mit műveltél velem? Miért nem tudtam ellenállni a harapásnak? - kérdezte a sebet figyelve, ami kezdett láthatóan gyógyulni, de tudta, hogy csak egy bizonyos fokig fogja a teste begyógyítani, utána látszani fog egy csúnya és vastag heg.

- Sok titkom van, amiről nem tudsz Remus. Irányítani tudom az állatokat. Sosem kérdezted, hogy mi történt azzal a sárkánnyal.

A férfi döbbenten nézett rá, majd látszott mérhetetlenül fáradt tekintetében, hogy megértette a dolgot. - Felviszlek a gyengélkedőre. A harapás nyoma meg fog maradni, mint ahogy a Sötét Jegyed is, noha egy részen csúnya heg fogja átszelni. Miután Madam Pomfrey ellátott, és rendbe jöttél, szeretném, ha elhagynád a Roxfortot.

Sela felállt és eltávolodott a férfitől - Ezentúl vadászni fogsz rám? Hm? A szerető halálfalódra? Érdekes párosítás... megint csak. Én a helyedben félnék magamtól Remus.

- Nem, nem fogok vadászni rád. Amint kilépsz Roxfort kapuján, számomra megszűnsz létezni. Fogalmad sincs róla, hogy mibe tenyereltél bele ezzel a húzásoddal - mondta nyugodtan, de elfordította a fejét, hogy a nő ne láthassa a szemeiben, ahogy az érzelmei a történtek körül kavarognak. Sela semmit sem tudott róla és az elveiről, az ígéreteiről és esküiről, amiket annak idején megfogadott. Sosem akarta senkinek átadni ezt a borzalmas átkot, amivel együtt kell élnie élete végéig. Újra koszosnak érzete a vérét, mint oly sokszor az évek során. Mérhetetlenül koszosnak. Megtisztíthatatlannak és ragályosnak.

- Kegy vagy kegyetlenség? - felkuncogott - Dave biztos meg fog lepődni... - mormogta, de ekkor elhallgatott. Ki tudta mondani a nevét. Dave levette róla a kötést. És nem csak azt, ezt tudta. Most a két határ közt ingázik. Senki. Nem létezik egyik oldalnak sem. A Rend kidobja, mert halálfaló a halálfalók kidobják, mert áruló. És lassan őrült is.

A férfi felkapta a fejét, és lassan a nő felé fordult - Szóval így hívják...

Sela tekintette elsötétült - Nem Remus, elmúltak azok az idők, mikor kitálaltam volna neked. Egy névvel nem mész semmire. Én nem létezem számodra. Sajnálod?

- Sajnálom - biccentett.

- Miért?

- Mert volt valaki, aki hosszú idő után több volt valamennyivel, mint a körülöttem élők. Legalábbis számomra - vonta meg a vállát - Hülyeség volt, nem igaz?

- Nem. De... azt hiszem, hogy bölcs döntés, hogy elűzöl magadtól, mielőtt valami bajod esne. És mielőtt még jobban kötődnék hozzád.

- Azt hiszed, hogy még tudnék szerelmes lenni? - húzta egy kicsit szarkasztikus mosolyra a száját - Nem, Nymphadora halála óta nem. Úgy, mint őt soha.

- Meg is értem és nem is erre céloztam. És nem is csodálkozom, hogy engem nem...

főleg, azok után... Tudod, akkor este nyugodt éjszakánk volt. Ketten mentünk - kezdett bele egy történetbe a nő. Valamiért fellángolt benne a düh és minél nagyobb fájdalmat akart okozni a férfinak - Nem tűnt olyan nehéz ügynek a dolog. Csak bemegyünk, megtesszük, amit kell és kijövünk. Csendben. A társam valami taknyos volt. Én mentem elől, egyenesen fel az emeletre. Az útjainkba álló akadályokat gond nélkül hárítottuk el. Beléptem a szobába. Szép szoba volt. Nagy, ízléses... de az a rózsaszín haj. Nah, az borzalmas volt - elmerengve hallgatott el egy pillanatra.

Remus szája elnyílt a döbbenettől, ahogy a padlót bámulta a lábai előtt. Öklei öntudatlanul záródtak össze olyan erővel, hogy saját tenyerébe vájtak körmei.

- Nem volt nehéz megtenni. Elég sokszor csináltam már előtte is .De azért az megdöbbentett, hogy egy Rendtagot ilyen egyszerű megölni. Az meg egyenesen szarkasztikus, hogy az anyja ölt meg majdnem engem. Miután eltalált az átok és a társam elvégezte a munka többi részét engem visszavittek a kastélyba. Voldemort őrjöngött. A társam azóta már nem is él – jegyezte meg könnyeden - Martin virrasztott mellettem. Mikor meg kellett ölnöm, azt hittem, hogy ott halok meg. Inkább meghaltam volna. Sosem felejtem el. Könyörögtem neki, hogy öljön meg. Nem tette meg, még csak elő sem húzta a pálcáját. Végig a szemembe nézett. Sosem, néznek a szemembe. De ő megtette. És én megöltem. Utána öngyilkos akartam lenni, fel is vágtam az ereimet. Majdnem sikerült... de megmentettek. Utána kiadták, hogy épüljek be ide és jöttél te. Hát nem vicces? A szerelmed gyilkosát tetted a szeretőddé - nézett a szemébe.

Remus reszketett minden porcikájában a dühtől és a fájdalomtól, ami gyorsan terjedt a belsejében. Szemei égtek a visszafojtott könnyektől. - Te... TE! - préselte ki a fogai között. Erőnek erejével kellett visszafognia magát, hogy ne kezdje el most rögtön fojtogatni a nőt - Takarodj! TAKARODJ! - üvöltötte a végét elképesztő hangerővel. Talán még soha életében nem szakadt ki ilyen erővel hang a torkából.

- Fohászkodj, hogy ne találkozzunk az életben többet Remus. Mert a nőd után küldelek, de nem akárhogyan. Akár egyedül, akár a többiekkel a hátam mögött, de én halálfaló vagyok, voltam és maradok. Egy dologhoz értek: a gyilkoláshoz. Többet láttam, mint te azt képzeled. Nem esne nehezemre megszabadítanom mocskos kis félvér életedet a világtól - majd megfordult és megindult kifelé, de az ajtóból még visszafordult, ahogy a férfire nézett - Még most sem fogsz vadászni rám? - kérdezte egy mosollyal a száján.

- Isten irgalmazzon neked, Sela... - súgta a szoba csöndjébe úgy, mintha csak egy átkot olvasott volna rá.

- Rettegek - húzódott egy gúnyos vigyorra a szája, de önmaga is érezte saját nyomorúságának a súlyát - Most menj és híreszteld el, hogy bejutott egy halálfaló a Rendbe... az ágyadba... az életedbe. A legközelebbi viszont látásra, barátom - hajolt meg kecsesen, majd eltűnt a férfi látóteréből.

A férfi öklével a padlóba vágott. Aztán még egyszer és még egyszer, miközben égő szemeiből néma könnyek folytak. Nem adott ki semmilyen hangot. Csak a puffanások hallatszottak a poros deszkán. Nem érdekelte, hogy öklei kisebesednek és vérezni kezdenek. Nem akárhogy árulták el. Nem... Ez érezte, hogy megölt benne valamit. Valami fontosat. Sela sikeresen tönkretette. Nem mintha az élete eddig egy habos torta lett volna, de most túl messzire mentek. Sela megölte Remus szerelmét, belépett a Rendbe, befeküdt az ágyába, kihasználta a képességét, hogy megharapja őt, ráadásul most még a képébe is dörgölte az egészet, és kinevette...

A nő visszaosont a Roxfortba. Nem akárhogy fog elmenni. A többiek még semmit sem tudnak. Belépett a férfi szobájába és lekapcsolta a láncát. Martint lefűzte az ezüstláncról és csak a láncot hagyta ott a férfi ágyán, mintegy emlékeztetőül. Azután gyorsan és csendben összeszedte a dolgait, majd ugyanazzal a varázslattal tűnt el a Roxfortból, mint amivel Dave-nek ment jelentéseket tenni.

Remus nem tudta, hogy mennyi idő után szedte össze magát annyira, hogy felmenjen a kastélyba. Rossz ruhája alá rejtett teste több helyen megsérült, ahogy a haragtól hajtva tört-zúzott a rozoga Szellemszálláson. Porosan, sebesen, dühösen és mérhetetlenül fáradtan lépett be a szobájába.

A férfi hideg tekintettel fedezte fel a láncot, ami a párnáján pihent. Feltehetőleg nem véletlenül. Egy pillanatra ledermedt, majd érte nyúlt. A lánc hűvös érintése kellemesen hatott sajgó bőrének, de az emlékektől csak még komorabb lett. A nyakába vette a vékony hosszú láncot. Igen, emlékezni fog... mindenre!

Azzal a fürdő felé vette az útját, és levetkőzve beállt a zuhany alá, kezeit a csempére támasztva, s felszisszenve a fájdalomtól, ami sebeit csípte a vízzel karöltve. Egy idő után azonban nem csak a víz folyt le az arcán. Reggel óta most eredtek meg először a könnyei, hogy pár pillanat múlva már a zokogás rázza a vállait.

Sela kilépett a szobából, ahová varázslata jutatta és belépett a régi szobájába. Vett egy forró zuhanyt, miközben azon járt az agya, hogy milyen lesz, mikor újra fogja látni a férfit. Biztos mindent megtesz majd, hogy megölje.... így még szórakoztatóbb lesz végezni vele. Persze, a nő tudta, hogy Remus nem gyenge ellenfél. Viszont az ő ellenfele. Csak az övé. És erőviszonyból nézve méltó is hozzá. Meg akarja keresni Dave-et. Mindenképp. Elmesél neki mindent, hacsak már nem tud mindenről. Változott. Méghozzá nagyon gyorsan. Az a kegyetlen, aljas, hidegvérű nő tért issza, akit Martin elvett tőle, aki miatt gyenge és sebezhető lett... és akit még mindig szeret. Ő az utolsó, akihez ilyen érzések fűzik, és ez jól is van így. Miután kilépett a zuhany alól, bekötötte a karját és felöltözve Dave keresésére indult.

A férfi tisztában volt vele, hogy megérkezett. Egy házi manóval küldött üzenetet, hogy a kertben várja a nőt egy "kis" beszélgetésre, de mielőtt túl messzire juthatott volna, befordulva a sarkon Arlyn alakját pillantotta meg. A nő az egyik ablaknál állt és homlokráncolva kifelé nézett a kertbe. Az egyik fa törzséhez mozdulatlanul támaszkodó férfire bámult, aki időnként nem törődve a távolsággal felnézve a szemeibe nézett. Arlyn nem értette Dave-et. Valójában sosem értette...

- Szervusz - lépett mögé a nő.

Arlyn összerezzent és meglepődve pördült meg - Sela?! Hát te...

- Hát én. Épp Dave-hez tartok. Utána elmesélek mindent, sőt... többet is...

- Mi történt? - ráncolta össze a szemöldökét és végigmérte a nőt. Olyan... más volt...

Sela egészen közel hajolt a nőhöz - Te megérzed a vérfarkasok közelségét Arlyn? - súgta szinte a szájába kérdését.

- Miről beszélsz? - kérdezte zavartan, de hagyta, hogy a nő egyik keze átfogja a derekát, saját jobbja pedig Sela füle mögé fésült egy kósza barna hajtincset.

- Mit tennél, ha ilyen közel lennél egyikükhöz?

- Szerinted? - sötétült el a tekintete.

- Meg akarsz ölni? - kérdezett vissza.

- MI?! Na nem! Ezt NEM veszem be! - kerekedett el a szeme.

Sela csak felhúzta a ruhája ujját és egy pálcamozdulattal eltűntette a kötést - A drága Remus emléke... - mosolyodott el.

Arlyn viszolyogva nézett a kissé roncsolódott Sötét Jegyre - Nem... az nem lehet! - ingatta a fejét Arlyn hitetlenül suttogva.

- De igen Arlyn... fajtársak lettünk - kuncogott fel.

- Nem! Nem! Nem! - ingatta továbbra is a fejét, és az ablakpárkányig hátrált figyelve, ahogy társa követi őt.

- És most mit teszel? Megkínzol és megölsz?

- Sela, miért csináltad? Bosszúból? - kérdezte kétségbeesett tónussal, és kezdte magát életében először úgy érezni, hogy nem akarja Sela esetleges érintéseit.

- Akár. Lehet, hogy én is kezdek megőrülni? Ameddig te itt elvoltál Gahannel, addig én szenvedtem! - villant egy pillanatra a tiszta gyűlölet a szemében - De ennek mától vége. Egy cél vezérel: annyi halált és kínt hozni a világra, amennyi csak lehetséges. Remusszal az élen.

- Úgy beszélsz, mint régen... - jegyezte meg halkan Arlyn.

- Örvendj Arlyn. Nem ezt akartad hallani?

- De... de nem    így    !

- Hát, akkor hogy Arlyn? Nocsak, eddig tartott a nagy szerelmed? Nem tudnál egy vérfarkast szeretni? Nahát...

- Sela...

- Igen? - karolta át a derekát a bal karjával és közel rántotta magához.

- Neh... ne csináld... - nyögte akadozva, miközben próbálta leküzdeni elméje azonnal iparancsát, hogy fordítsa ellene pálcáját.

- Mit? - szorította a falnak - Csak nem undorodsz tőlem?

- Sela...ne kínozz! Kérlek! - nyöszörögte.

- Szóval igen? - kérdezte majd végignyalt Arlyn nyakán.

A nő próbált arrébb hajolni előle, kezeit a vállaira téve, hogy finoman távolabb nyomja magától.

Sela azonban nem hagyta magát. Egy mély mordulással kapott a nő nyakához és beleharapott.

- Eressz el! Ne érj hozzám! ENGEDJ EL!!! - kiáltotta szinte sikoltva és minden porcikájában reszketve.

Sela elengedte. Szemei felvillantak a napfényben - Hasonlítasz Voldemortra. Ő is azt gyűlölte, ami volt.

- Én nem vagyok vérfarkas! És NEM hasonlítok RÁ! NEM!

Sela csak féloldalasan elmosolyodott, majd megfordult, hogy továbbmenjen.

Arlyn reszketve nézett utána. Tényleg vérfarkassá vált volna? Tényleg megharapta Lupin? Miért akar ennyire fájdalmat okozni neki? Miért használja ki a legfájóbb pontjait, amikre azt hitte, hogy sosem fog szólni senkinek róluk, plán nem fordítja őket ellene?

Sela némán lépett ki a kertbe. Dave háttal ült neki, de a nő tudta, hogy Dave érzékelte a jelenlétét.

- Mivel zaklattad fel a kedves kis barátnődet? - lapozott egyet egy újságban, majd unottan a megjelenő asztalra dobta egy hanyag mozdulattal.

- Nocsak, nem tudod? - kérdezett vissza némi gúnnyal a hangjában. Dave mindig is irritálta és fogja is. Ugyanakkor csodálta az erejét. És férfiként sem volt elhanyagolható jelenség.

- Mással voltam elfoglalva - jelentette ki semlegesen, de hideg mellékzöngével, és a nő felé pillantva intett, mire maga mellé egy széket varázsolt - Mesélj.

- Miről? A rendben töltött unalmas napjaimról, vagy az utolsó estémről, mikor is porig aláztam Remust? Nem meséltem el semmit Dave. De ezt úgy is tudod, nem igaz? Tisztázzuk: az erőd lenyűgöz, mint férfi sóvárgok utánad, de sosem leszek sem a szolgád, sem a segítőd. Világos?

- Akkor mi akarsz lenni? Mondd csak Sela, mit szeretnél? - mérte végig őt Dave figyelmesen.

- Csak azt, amihez értek. Nem fogok olyan szintre lesüllyedni, mint Arlyn, de talán köthetünk valami egyességet. Én megteszem, amit kérsz, és amit jónak látok, ha cserébe kellően bánsz velem.

- Mit értesz "kellően" alatt? - simogatta meg saját állát elgondolkodva.

- Nem tekintesz a szolgádnak, a kutyádnak, vagy a rabszolgádnak. Tiszteletet akarok, és nem lenézést. Tudod, hogy nem félek tőled. Ugyanúgy nem számít semmi az életemben. Csak a hangulatom változott. Ugyanakkor, még mindig hasznos vagyok a számodra, nem igaz? - mosolyodott el.

- Meglátjuk, hogy mennyire fog menni neked, hogy "diktáld" a feltételeket... - húzta egy kis félmosolyra a száját.

- Meglátjuk - fordult meg - Jahm és még valami. Teliholdkor kerüljétek a szobám.

- Megharapott? - kérdezte újra a nőre emelve zöldes-szürke tekintetét, de nem látszódott meglepettség az arcán.

- Noszogatásra ugyan, de meg. Azt kellett volna látnod, amikor elmeséltem neki, hogy én vagyok a szukája gyilkosa.

Dave mosolya szélesebbre váltott - Nocsak... még egy ellenséget szereztél?

- Nem is akármilyet. Őt magamnak akarom. A többieket kedvedre gyilkolhatod, de őt nem.

- Rendben - biccentett - A tiéd. Nincs különösebb tervem vele. Vele nincs... - mélázott el összeillesztve hosszú ujjainak hegyét.

- Ki lenne az, akivel van?

- Hm - mosolygott lehengerlőn - Azért, mert kipróbáljuk ezt az... "egyezséget", még nem kell feltétlen tudnod a terveimről... De arra megkérnélek, hogy ne kínozd túlzottan a barátnődet... - biccentett a kastély felé, ahonnan Arlyn szobájából megint durranások és morajlások hallatszottak.

- Pedig sokkal jön nekem...

- Ó igazán? Például? - húzódott egy kis mosolyra a szája, ahogy végigsimított saját mellkasán.

- Nem hinném, hogy rád tartozik - mordult fel.

Dave felnevetett. - Rendben. Azt hiszem, hogy talán meg kéne nézned, hogy mit művel a barátnőd... - mosolygott, ahogy egy újabb durranás hallatszott az emeletről.

- A te szeretőd, miért nem nézed meg te? Esetleg több is jutna neked annál, minthogy a válladon zokogja ki magát.

- És ezt irigyelnéd? - nevetett fel újra.

- Kitől? Tőled vagy tőle?

- Amelyik opció jobban tetszik...

Sela csak elvigyorodott, majd megfordult és elsétált.

Ahogy Sela közeledett Arlyn szobája felé, úgy lett egyre hangosabb a pusztítás zaja. A kíváncsisága becsalta és benyitott.

A nő könnytől és fájdalomtól eltorzult arccal küldte az átkait, vagy épp saját kezűleg rombolta a nem is olyan rég helyreállított szobát immár másodszor Sela miatt.

- Nem is tudtam, hogy ennyi benned az elfojtott agresszió... - szólalt meg a nő.

Arlyn zaklatottan pördült meg, hosszú haja úszva követte a levegőben a mozdulatot. Pálcáját reszketve szegezte Sela-ra.

- Mit akarsz?! Hagyj békén!

- Dave küldött fel, hogy megnézzelek jól vagy-e. Nem tudom, hogy a szeretőjéről vagy a kutyájáról tegyek-e neki jelentést...

- Hogy merészeled?! - kiáltott rá ha lehet, még remegőbb kezekkel.

- Mit?

- Így beszélni velem! Így beállítani hozzám, mintha egy utolsó kutya lennék!

- Nem, Arlyn. Azok után, hogy képes voltál eldobni magadtól Dave miatt és elítélni engem... ez a legkevesebb.

- Mert te mit csináltál? Először Martin majd a mocskos vérfarkas miatt dobtál el engem! Most meg ráadásul te is azzá váltál! - bökött felé pálcájával.

- A "mocskos vérfarkas" szóba se jött. Jó volt neki is, nekem is. Ennyi.  Martint meg ne merészeld a szádra venni. Messze elmaradsz tőle - sötétültek el a szemei.

- Oh perszeee! Én nem vagyok se olyan jó az ágyban, se olyan okos vagy ügyes! ÉN csak egy félőrült ágyas vagyok, aki próbálja megőrizni az épelműjéségét, ami teljesen Dave-től függ. Persze ezt te hol érthetnéd? Sosem érezted úgy, hogy szétreped a fejed a hangoktól, sosem érezted, ahogy szó szerint egyre távolabb sodródsz az értelemtől, mert nincs, ami visszatartaná az őrületet! Fogalmad sincs róla, hogy ez milyen kibaszottul ijesztő! Hogy ettől hogy rettegek!

- Te sem vagy az én helyemben Arlyn! Nem tudod, milyen úgy kelni, hogy nem tudod, egyáltalán megéred-e a napnyugtát, a saját köreiden belül. Mikor várod, hogy bármikor rád törhetik az ajtót. Vagy mikor fáj minden egyes lélegzetvétel. Amikor ellened fordul az, akit szerettél.

- Ugyan kit szerettél te saját magadon és Martinon kívül? - folytak le a friss könnyek az arcán és leeresztette pálcát tartó kezét.

- Egyszer régen még téged.

- Régen? Csak régen? - kérdezte csendesen - Én nem csak régen - fordult félig el egy hullámos tincset a füle mögé tűrve.

- Ebben biztos vagyok – grimaszolt.

- Miért beszélsz így velem? És miért kellett megfertőztetned magad?

- Mert fájdalmat akartam okozni.

- Gratulálok. Nem is tudod, hogy mennyire sikerült - folytak le újabb könnycseppek maszatos arcán.

Sela csak féloldalasan elmosolyodott, majd kilépett a szobából.

Arlyn hangosan zokogva esett össze az ágy mellett kétségbeesetten kapaszkodva a takaróba.

Hangosan átkozta magát, Dave-et, Sela-t, Voldemortot, a világot, mindent felváltva. Úgy érezte, mintha kitépték volna a szívét. Hogy érhetne ezek után Sela-hoz? Hogy olyanná vált, azért hogy fájdalmat okozzon neki, mint amik szétszaggatták a családját és majdnem őt is! Hogy léphetne ezen túl?

Harry zsebre tett kézzel állt a roxforti tó partján a tükörsima vizet bámulva. Érezte, hogy egyre több sötétség marcangolja a lelkét és a szívét. Most hogy mondhatni "funkcióját vesztette" azzal, hogy Voldemortot más ölte meg, nem tudta igazán, hogy mihez kezdjen magával. Ugyan egy nagy nyomástól szabadult meg a Sötét Nagyúr halálával, de ugyanakkor ürességet érzett. Néha úgy érezte, hogy megfullad a gondolattól, hogy akkor miért kellett az utóbbi éveket végigszenvednie a harcra készülve, miért kellett ennyi embernek meghalnia azért, hogy majd ő szembenézhessen Voldemorttal, aki most halott. Halott egy új hatalom keze által, akinek a legyőzésére neki például már semmi esélye. Voldemortot a jóslat által még megzabolázhatta volna, de az új hatalmat...

Fáradtan sóhajtott, ahogy tekintete újra elsötétült. Annyi áldozat... mind hiába... És ő mit tegyen most? Belépett a Rendbe, ahova két barátja is követte, aminek egyrészt örült, másrészt a legszívesebben elküldte volna őket. Féltékeny volt rájuk. Igen. Már jó ideje együtt voltak, míg ő kirekesztettnek érezte magát. Se egy társ, se Ginny...

Összeszorította a száját, ahogy eszébe jutott Ron vörös hajú húga, aki "elárulva" őt másba szeretett bele, noha annak idején, mikor Voldemort még élt és fenyegette őket, ő maga kérte meg a lányt, hogy szakítsanak, mert nem akarta veszélybe sodorni. De most... Pedig még mindig szerette, de ezt próbálta elnyomni.

Borús hangulatának az sem tett jót, hogy ma Ron és Hermione megosztotta vele, hogy a barna hajú lány kisbabát vár. A hír sokkolta. Erre nem volt felkészülve! Hogy a két gyerekkori barátja családdá váljon? Ron már el is jegyezte Hermionét és még a kicsi születése előtt akartak összeházasodni... Ilyen fiatalon! Alig múltak húsz évesek! De... ha belegondolt, az ő szülei is házasok voltak ilyenkor és 21 évesen már javában szülők voltak... De akkor is! Nem tudta elképzelni, hogy Ron és Hermione idáig jutottak! Hasztalannak érezte magát, elveszettnek. Mit tehetne ő? Van még értelme az életének? Se szülők, se szerelem, se a megszokott baráti hármas, se keresztapa, se Dumbledore...

Az egyedüli személy, aki még eszébe jutott, az Remus volt. De a férfi az utóbbi időben árnyéka volt önmagának. Valahogy eltűnt belőle az oly jellemző szelídség, ami Tonks halála óta amúgy is egyre kevésbé nyilvánult meg, de most szinte fagyossá vált a férfi. Persze hozzá mindig volt egy-két jó szava, de amúgy... Talán annak a nőnek az árulása miatt? Az a Sela tehetne mindenről? Remust ennyire megrázta volna, hogy ilyen mélyre jutottak a Rend köreibe az árulók? Mert bizony ez a tény alapjaiban rendítette meg a szervezetet. Félő volt, ha Remus nem veszi újra a kezébe az irányítást, a Főnix Rendje összeomolhat. Harry ezt pedig nem akarta. Próbált finoman hatni a vérfarkasra, aki naphosszat bosszúszomjas tekintettel ült a szobájában vagy a parkban, elhanyagolva feladatait. Harry azonban némi eredményt már elért nála. Már megszólalt. Reménykedett benne, hogy hamarosan ki tudja mozdítani ebből az állapotból.

Talán ez a feladat tartotta még őt életben.

A bokrok közül Ron lépett ki - Harry?

A fiatal férfi rápillantott - Ron.

- Szervusz - állt mellé vörös társa. Nyúlánk, a húszas évei elején járó srác volt - Valami gond van. Veled.

- Honnan veszed? - fordult vissza a tó felé.

- Túl régóta ismerlek. Aggaszt Remus? Vagy valami más is gond?

- Remus, ja - biccentett. Nem akarta letörni Ron lelkesedését, amiért apa lesz. Nem akarta elmondani, hogy mennyire irigyli őket.

Barátja felsóhajtott. Tudta, hogy valamit nem mond el neki Harry. - Most mi lesz Harry? Mi lesz, ha a Rend összeomlik? Mi ez az új hatalom? Nem akarom, hogy Hermione olyan világba szülje meg a kicsit, ami rosszabb, mint Voldemort alatt volt.

Harry összeszorította a száját - Nem tudom, hogy mi lesz. Azon dolgozom, hogy a Rend egyben maradjon. Valami történt Remusszal. Már nem saját maga. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de örülnék, ha Voldemort élne. Legalábbis könnyebb lenne abból a szempontból, hogy tudnánk, kivel kell szembeszállnunk.

- És hogy ölhetnénk meg. De ezt már elintézték helyettünk. Harry, beszélgettünk Hermione-val erről és úgy gondoljuk, hogy ha Remus nem szedi gyorsan össze magát, akkor talán esetleg neked kéne a kezedbe venni itt a dolgokat.

- Hogy legyek én a Rend feje?

- Igen.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet. Egy lelkiekben gyenge vezetőt az emberek élére állítani?

- Remus nem az?

- Ő nem gyenge, csak... nem tudom, hogy mi történt vele. Sokkal keményebb lett. Szinte érzéketlen.

- De nem csinál semmit! Valamit tennünk kell, hisz egy halálfaló jutott be közénk! Hogy lehetséges ez? Hogy az istenbe történhetett?! - tört ki Ron öklével a levegőbe csapva - Ha belegondolok, hogy találkoztunk vele, hogy beszéltünk vele, hogy segítettünk neki, hogy csak egy karnyújtásnyira volt tőlünk...

- Igen. Roppant bosszantó - válaszolta szinte nyugodtan - De ha ilyenekre képesek az új hatalom segítségével, akkor kiben bízhatunk egyáltalán? Mi a garancia rá, hogy nem vagyunk tele kémekkel?

- Ha tömegesen lennének itt az elég feltűnő lenne. Hisz láthatod: ez a némber is lebukott.

- Le - biccentett - Ma megpróbálok beszélni Remusszal. Élek a gyanúperrel, hogy nem volt olyan egyszerű a helyzet, mint ahogy tűnik.

- Mire gyanakszol?

- Miért rázta volna meg ennyire őt az árulás, ha nem érintette volna személyesen valamilyen szinten?

- Mire gondolsz? – ráncolta a szemöldökét - Egy halálfaló csak fájdalmat tud okozni.

- Ez igaz. De mi van, ha Remus rájött valamire és ezért viselkedik így? Erre kéne rájönnöm.

- Ahogy ismerlek, addig úgysem nyugszol, míg nem sikerül - mosolyodott el barátja.

- Na igen - viszonozta halványan a mosolyt - És Hermione? Hogy van?

- Remekül! - mosolyodott el szívből Ron - De azt nem érti meg, hogy óvni akarom őt. Személyes sértésnek veszi, vagy én nem tudom, de haragszik rám amiatt, amiért távol akarom tartani a harcoktól.

- Ésszerű döntés. Ne is engedd, hogy aktívkodjon. Legalábbis próbáld meg visszatartani. A háttérben is dolgozhat.

- Próbáltál már valamit megértetni vele?

- Hát... - mosolyodott el - Nem olyan módon, mint te...

Ron csak elmosolyodott, de nem mondott semmit - Azt hiszem meg is nézem, hogy mi van vele.

Harry csak biccentett - Én meg Remus után nézek.

- Rendben. Mesélj majd, hogy mire jutottál vele.

Harry bólintott, majd megindult a kastély felé.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.