|
1. Fejezet
2007.09.19. 18:22
 teljes méret: fc03.deviantart.com/fs50/f/2009/283/d/f/Strange_Affection_2_wp1_by_Useless_girl.jpg
Megjegyzés: Tanulásmentes óráimban úgy gondoltam, hogy elkezdem írni a Strange Affection című szösszenetem folytatását. Tehát aki a folytatásba belevág, érdemesnek tartom előtte elolvasni az előzményeket, mert nehezen fogja így megérteni a történéseket. :D Nos igen, ezúttal átmentünk E/3. személybe, ami azt a célt kívánja szolgálni az objektivitáson kívül, hogy érzékeltesse a szereplők változásait, melyeken keresztül mentek a két történet között eltelt pár évben. Remélem, tetszeni fog ez a kis írás is. Észrevételeket, kritikákat és véleményeket sok szeretettel várok az estrelle@citromail.hu –ra, vagy a Sea Of Sin vendégkönyvébe. J Kellemes olvasást!
Korhatár: „meglepő” módon 18-as… :D
Jogok: Dave Gahan és én. :P
Kezdet: Szeged, 2007-09-13
Strange Affection
- The Sequel -
(Különös vonzódás - A folytatás)
1.
A hajnali hírek halkan szóltak a félhomályban. Szinte nem is lehetett hallani a bemondó hangját, csak a képek kékes villogása adott némi fényt a szobának, melynek fehér falait hirtelen vörösre és sárgára festette a kép változása. Hatalmas tűz tombolt a közvetítés színhelyén. Dave az ágy szélén ülve előre görnyedve figyelte a bemondó suttogásnál is halkabb hangját, amit ő tökéletesen hallott. A készülék halk duruzsolása szinte beleveszett a szoba csendjébe, melyet csak Jennifer szuszogása tört meg. Férje kócos hajjal meredt előre, arca külsőre nem mutatott semmit felkavarodott érzelmeiből, melyek a képek láttán mozdultak meg benne. A bemondó azon kívül, hogy a rutin tűzesetekkel kapcsolatban általában elhangzó mondatokat mondta, megjegyezte, hogy pár szokatlanságot is megállapítottak tűzoltás közben a tűzoltók, nevezetesen, hogy a tűznek nem egy gócpontja volt, s azok egy furcsa alakzatot formáztak, melynek eredetét nem ismerték, s emiatt valamilyen szélsőséges szektára gyanakodtak. Továbbá a tűz füstje nem a megszokott szürkés vagy feketés színt adta, sokkal inkább aranyosan csillant a narancs lángok fölött. Az emberek értetlenül álltak a lángoló tekintélyt parancsoló ház előtt, mely egy neves ügyvédcsalád birtokában volt.
De Dave tudta. Felismerte a füst jellegzetességeit, és az alakzatot. Tudta, hogy ki követte el, s sejtette is, hogy miért… Nagy valószínűséggel nem egyszerű ügyvédek lakták azt a pompás házat, melyről immár csak múlt időben beszélhettek, mivel pár üszkös gerendán és megfeketedett kövön kívül semmi sem maradt belőle. Ha sejtései nem csaltak, egy vámpírtanya vagy menedékház lehetett. Esetleg egy kisebb klán háza. Elgondolkodva dörzsölgette az enyhe borostát az állán, miközben egy személyen és a pusztítás indokain töprengett.
„Elizabeth… Hát előbújtál? Vajon miért kellett ilyen látványos pusztítást véghezvinned annyi év után? Miért most bújtál elő?” – kérdezte magától, majd kikapcsolva a tévét halkan felállt nesztelen lépteivel, hogy elhagyja a szobát a mobiljával, melyen fel akarta hívni pár londoni kapcsolatát, melyeket fenntartott az évek során.
***
Nehézkes légvétel hangjai törték meg a sötét szoba csendjét, mikor a bejárati ajtó egy nehéz döndüléssel becsukódott az érkező után, s a számtalan zár – mágikusak és mechanikusak egyaránt – azonnal mozgásba lendültek, és a megerősített ajtó zordan kizárt minden betolakodót a külvilággal együtt. Halvány fény gyúlt, ahogy a nő kezének egyetlen intésével meggyújtott pár gyertyát. Kimerülten, és a fájdalomtól fintorba torzuló arccal kezdte lehámozni magáról megpörkölődött ruháit, s mikor már meztelenül állt a kanapé mellett, óvatosan szemrevételezte sérüléseit az egész alakos hatalmas tükörben, mely az egyik fal majdnem felét töltötte ki. A melle alatt csúnya égési seb éktelenkedett haragos vörösben és feketében játszva, karjain és combjain, valamint szétszórva a testén kisebb horzsolások és perzselődések sejlettek fel a félhomályban. Nem volt könnyű éjszakája, megdolgozott a vámpírok haláláért. A megbízója azt a rendkívül fontos tényt elfelejtette közölni, hogy ahova ment, ott az áldozatok is kiválóan értettek a varázsláshoz vámpír létükre.
Halkan felciccent a látványtól, de már megszokhatta a sérüléseket. Pár vékony heg és sebhely a korábbi üzleteiből már megtörte sápadt bőrének tökéletességét. Egyik kezével óvatosan megnyomkodta a seb szélét, majd másik tenyerét fölé tartva varázsszavakat kezdett mormolni, mire a sérülés fájdalmasan felizzott, de a tenyeréből előtörő kék tűz pár pillanat múlva már hűsítőn gyógyította azt.
- Óhajtasz valamit, Elizabeth? – lépett be a szobába a nő egyetlen alkalmazottja, s barátja, Thomas, egy fiatal magas vámpír, akit Liz pár éve mentett meg Angliába való visszatérése után nem sokkal néhány felbőszült vérszívótól, akik abba a klánba tartoztak, akik egykoron őt is üldözték. Azóta a fiatal férfi ha tehette, a segítségére volt, bármit is kért tőle. A sötét szemek egy pillanat alatt végigmérték a ruhátlan nőt, de egyikőjük sem érezte magát zavarban Liz meztelensége miatt.
- Nem, köszönöm, elboldogulok, Tom… bár… valami ételt ha készítenél, akkor nagyon hálás lennék – fordította felé a fejét, miközben folytatta a varázslatot a szépen gyógyuló seb fölött, noha tudta, hogy teljesen nem fogja tudni eltűntetni azt.
- Kérésed számomra parancs – mosolyodott el a fiú, aki még mindig őrizte egykori emberi lényének szinte minden egyes gesztusát. Liz talán pont ezért tűrte meg maga mellett a vállig érő világosbarna hajú Tom jelenlétét, aki már indult is kifelé a szobából.
- Várj! Egy pillanat…
- Igen?
- Szükségem lenne egy kicsire.
- Már megint? – kérdezte, de nem unottan, vagy lemondóan, sokkal inkább komolyan és aggódva.
- Igen – biccentett egy pillanatra lehunyva aranybarna szemeit a nő.
Thomas alig láthatón biccentett, majd egy kicsiny aggódó sóhaj után elindult felé. Végig a nő szemeibe nézett, ennek ellenére látta a felé forduló formás meztelen test minden egyes részletét. Észrevétlenül nyelt egyet, majd Liz elé állt, aki a közeli asztalról szabad kezébe varázsolta az éles papírvágó kést. Tom engedelmesen oldalra hajtotta a nyakát, s rezzenéstelen arccal tűrte, hogy a penge egy kisebb sebet ejtsen rajta. Aztán lehunyta a szemeit, mikor megérezte a pucér test finom nyomását a sajátján, s a forró nyelvet nyakának bőrén, ahol sötét és bűnös vérének cseppjei kellemes bizsergést és éhséget ébresztettek a csinos nőben. Erős karjait öntudatlanul Liz teste köré fonta, s jobban magához szorította a nyakához tapadó nőt.
Liz érezte, hogy a sötét vér végigfolyva torkán erővel tölti el, s a szobában kellemesen simogató szellő kelt, ami körülfonta kettejüket. A nő kisebb sebei rögtön behegedtek tőle, majd miután párszor végignyalt a vámpír bőrén elhagyva a sebet, aranyszínben izzó tekintetét a szinte az extázis szélére sodródott Thomas arcára emelte. A fiú vágyakozva pillantott vissza, tekintete elkalandozott egészen a nő kemény mellbimbóinak látványáig, melytől újabb vágyakozó sajdulás futott végig ágyékán.
- Liz… - nyögte elhalón, de a nő hosszú mutatóujjával zárta el a szavak útját, majd még mindig véres ajkait a férfiéhoz érintette egy rövid és gyengéd csókra.
- Köszönöm, Thomas… Tudod, milyen sokat segítettél.
- Tudom, de Liz…
- Majd holnap éjjel, rendben? Most nagyon fáradt vagyok, alig állok a lábamon.
- Jól van… - sóhajtott kicsit lemondóan a férfi, majd miután játékosan végigsimított a nő formás fenekén, elengedte, s az ajtó felé indult – Az ennivalód pár perc múlva tálalom, addig zuhanyozz le, bűzlesz a füsttől… - kacsintott vissza az ajtóból mielőtt eltűnt volna, mire a nő felnevetett és megcsóválta a fejét.
Visszanézve a tükörbe azonban lehervadt a mosoly az arcáról. Az arany íriszek sokkal jobban világítottak a szokásosnál, mint minden alkalommal, ha vért - különösen, ha vámpírvért - ízlelt…
***
Dave nem fecsérelte az idejét, miután elintézett pár telefonhívást, az itteni függő ügyeit próbálta minél hamarabb lezárni, hogy repülőre szállhasson. Rég volt utoljára Londonban, de lelkében mindig valamilyen kellemes érzés pendült meg, mikor a szülőföldjére tette a lábát. Mélyet szippantott a friss kora őszi levegőből, és felvette fekete napszemüvegét, hogy ne zavarja a bágyadtan sütő nap fénye, majd megmarkolta egyetlen bőröndjét, s fogott egy taxit. Miközben az ismerős utcákat pásztázta tekintetével, New Yorkban hagyott feleségén és a gyerekein gondolkodott, akik az elmúlt évek alatt saját életet kezdtek, kivéve Rosie-t, aki most járt középiskolába. Aztán gondolatai visszakanyarodtak érkezése eredeti céljához, hogy megtalálja Elizabeth-et…
***
A széles antik íróasztal mögött a szemüveges férfi elmélyülten tanulmányozott néhány régi feljegyzést és kötetet, melyek a vámpírokkal és az éjszaka többi gyermekeivel foglalkoztak, mikor az egyik jegyzete hirtelen lángra lobbant. Meglepetten kiáltott és ugrott fel, majd gyorsan eloltotta egy bőrkötéses könyvvel a tüzet. Mikor felnézett, nagyot dobbant a szíve, ugyanis egy nagyon dühös szépséget látott az asztal túloldalán állni, akinek aranyló pillantása szinte a földhöz szegezte a lábait. A nőből áradt az indulat.
- Miss Townsend, mit… mit óhajt? – kérdezte eleinte megilletődve, de aztán megköszörülte a torkát és kiegyenesedett összekaparva méltóságát.
- Igazán nem tudja, Jefferson?! – sziszegte dühösen a hosszú barnahajú nő.
- Miről beszél…
- Ne adja nekem itt a hülyét! Tudom, hogy nézte a híreket! Tegnap majdnem otthagytam a fogamat, mivel arról az igazán elenyészően „aprócska” tényről elfelejtett tájékoztatni, hogy a célpontok szintén értettek a mágiához! Meg tudná ezt magyarázni? – hajolt az asztal fölé, kezeivel a sima felületre támaszkodva.
- Kérem, Miss Townsend… én is csak annyit mondhattam, amennyit tudtam…
- Ne nézzen hülyének, Jefferson! Tudom, hogy maga csak egy bábú, egy közvetítő! Mondja meg, hogy ki a gazdája! Találkozni akarok vele! Tudni akarom, hogy miért tartott vissza egy ilyen fontos információt! Tudni akarom, hogy mi volt a célja vele, különben kénytelen leszek azt feltételezni, hogy ez egy kitervelt gyilkossági kísérlet volt, aminek igazából én magam voltam a célpontja… - hajolt még előrébb, szemei arany tűzben égtek, ijesztő arckifejezést kölcsönözve Liznek, aki dühében fellobbantott egyik tenyerében egy újabb tűzcsóvát.
- Miss Townsend… én nem vagyok felhatalmazva…
- Nem érdekel! Találkozni akarok vele! Minél hamarabb! Mondja meg neki! Nem érdekel, hogyan csinálja!
- Nem hinném, hogy tudja, mire kér – váltott hirtelen komolyra a látszólag a harmincas évei végén járó férfi – Az Uram nem szokta megindokolni tetteit.
Liz nem foglalkozott azzal, hogy a férfi szinte fagyossá vált, átnyúlt az asztalon és az ingjénél fogva magához rántotta őt, hogy annak meg kellett támaszkodnia az asztal lapján mindkét kezével. – Engem nem érdekel – sziszegte – Tudja a számomat! Hívjon, amint megvan az időpont! – azzal elengedte Jeffersont, és köszönés nélkül kiviharzott az irodából.
***
A szinte koromsötét szobában egy mély és borzongató nevetés simogatta végig az antik berendezési tárgyakat. Az egyik kényelmes kanapén heverő alak szinte teljesen a sötétbe veszett, csak akkor sejlettek fel körvonalai, mikor épp megmozdult.
- Szóval dühös volt a kisasszony? – hallotta Jefferson a vonal túlsó végén a bársonyos hangot. Meg merte volna kockáztatni, hogy ura jól szórakozik.
- Ó igen. Majdnem felgyújtotta az egész asztalomat. Felháborodottan követelte a magyarázatot, hogy miért tartottunk vissza információt.
- Remek. Akkor felkeltettük az érdeklődését.
- Igen, Mester. Kétség kívül. Valamint egy találkozót kért öntől, hogy személyesen indokolja meg a szándékait.
- A szándékaimat?
- Igen. Gyilkossági kísérletre gyanakszik. Az ő személye ellen.
Újabb rövid nevetés, majd a bársonyos hang ismét felcsendült, amitől Jefferson gerince mentén kellemesen végigborzongott a bőr. – Hmm… milyen kis tüzes és céltudatos.
- Bátorkodom megjegyezni, hogy szó szerint tüzes…
- Ó igen… Rendben, ha annyira akar, akkor jöjjön el hozzám.
- Biztos ebben, uram? – kérdezte bizonytalanul a szemüveges férfi.
- Igen. Négy nap múlva este tizenegykor hozd el hozzám. Várni fogom.
- Ahogy parancsolja, Mester – vette tudomásul kellemetlen érzéssel a férfi, de tudta, hogy ő túl jelentéktelen ahhoz, hogy hatalmas urának ellenszegüljön.
***
Liz gondolataiba merülve áztatta magát egy nagy kádnyi illatos vízben. Sajgó teste kezdett rendbe jönni, ahogy pórusai lassan beszívták a víz forróságát így kellemesen langyossá téve azt. Lemerült a felszín alá, hogy újra bevizezze hosszú haját, mely lustán lebegett körülötte a vízben. Teljesen átadta magát a fürdőzés csendes élvezetének a gyertyák fényében. Lelkét ilyenkor mindig meleg otthonosság és a tisztaság érzése töltötte el, noha tudta, hogy messze állt a tisztaság fogalmától. A külvilág számára ő csak egy pénzért gyilkoló tűzmágus, vagy boszorkány volt, de ő tudta, hogy tévednek. Sokkal rosszabb volt annál. Igaz, hogy a jó ügy érdekében, de több mint száz vámpírt ölt meg pusztító erejű hatalmával, mikor fel akarták használni a képességeit. Senki sem élte túl csak Dave, a felesége és a lánya, akiket fogságban tartottak, hogy a vámpírt sakkban tarthassa előző úrnője, akivel szintén Elizabeth végzett. Dave…
Az elmúlt évek során szinte nem telt el nap, hogy ne gondolt volna rá. Hiányzott neki a férfi, és amit mellette élhetett át ebben az új életben, amit lassan kezdett megszokni és elfogadni. Nem volt választása. Most már tudta, hogy honnan jött és hová tart. Nem akarta belekeverni Dave-et, noha még mindig kedves volt a szívének. A kezdeti lángoló szerelem idővel szelídülni kezdett, miután elfogadta, hogy neki nem mellette, hanem a családja mellett van a helye. Liz nehéz szívvel ugyan, de ott hagyta a tengerparton. A kép még mindig sokszor kísértette álmában, mint ahogy az utolsó mondat is gyakran felcsendült, melyet saját fejében hallott azon a csütörtöki szeles napon: „Nem utoljára látsz…”
Nem, valóban nem utoljára látta, hiszen a férfi pár évig még a zeneiparban dolgozott, s mivel világszerte ismert volt, Liz kezébe óhatatlanul akadt olyan újság, amiben róla, vagy a Depeche Mode-ról cikkeztek. Ilyenkor mindig kicsit szomorkás arccal simított végig a képén, s szinte érezte testén a férfi kezét siklani, ahogy annyiszor kitapintotta a formás íveket, s olyan gyönyöröket adott neki, amiket még egyetlen másik férfival sem osztott meg élete során. Még Thomasszal sem.
Nagyot kortyolt a levegőből, mikor végre felmerült a vízből, ahol eddig nyitott szemmel gondolkodott, a fülében dobogó vért hallgatva. Sápadt ujjai megkapaszkodtak a kád szélében, majd a márványpadló erezetét bámulva rá is könyökölt a hűs peremre. Bőre szinte gőzölgött a víztől, de nem törődött vele.
További önmarcangoló gondolatait halk kopogás törte meg, s miután megadta az engedélyt, Thomas lépett be a fürdőbe karján Liz fekete selyemköntösével, melynek hátára arannyal egy kínai sárkányt hímeztek.
- Bocsáss meg, hogy zavarlak a pihenésed közben, de látogatód érkezett. Odalent várakozik a hallban.
- És ki lenne az? – támasztotta állát a karjaira, s tekintetével intett, hogy csak rakja le a köntöst a közeli székre.
- Nem tudom. Egy férfi.
- Hogyhogy nem tudod? – szaladt fel kérdőn a nő egyik szemöldöke.
- Tudom, hogy megtiltottad, hogy beengedjek olyanokat, akik nem mondják meg a nevüket, vagy gyanúsak, de ez az úr határozottan állította, hogy fontos szerepet játszott a múltadban…
- Jól van, jól van – legyintett – Mondd meg neki, kérlek, hogy pár perc múlva lemegyek. De addig ne hagyja el a hallt.
- Rendben – biccentett egy apró mosollyal Tom, majd miután végignézte, hogy hogyan gurulnak le a vízcseppek a felálló nő testén, megfordult s távozott.
Liznek fogalma sem volt róla, hogy ki a fene keresheti őt, aki ilyen titokzatos. „Miért nem mondta el egyszerűen a nevét? Sokkal egyszerűbb lett volna” – gondolta, miközben gyorsan végigdörgölte a testét a puha törölközővel, s végigszántva haján a hajkefével felkapta a köntösét s szorosan megcsomózta a derekán. A kíváncsisága erősebbnek bizonyult annál, hogy elmenjen rendesen felöltözni. Meg hogyha nem érdekli a férfi, akkor úgyis egy legyintéssel elküldi.
Sietősen bújt bele papucsába, majd a szobáján keresztül kilépett a felső emelet bordó szőnyegével fedett folyosójára, s a lépcsők felé sietett. Amint pár pillanat múlva jobbját a polírozott korlátra tette, s lepillantott az előcsarnokba. Földbe gyökerezett a lába, s felkiáltott: - Dave?!
Következő fejezet
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó