| Novellák : Good Evening Roxfort - Oh Yeahhh!!! |
Good Evening Roxfort - Oh Yeahhh!!!
Modecsibe & Useless-girl 2007.10.06. 21:47
Megjegyzés: Aki túljutott az első két oldalon, az nyugodtan végigolvashatja. Szerintünk nagyon jó. Nagyon. Fájdalmasan nagyon. :P Korhatár: az mi?
Jogok és teljes felelősségvállalás: egymásra mutogat a két író. (Ó igen, Dave, perelj be! Legalább találkozunk a tárgyaláson! :D)
Ajánlás: erős idegzetűeknek. Nagyon erőseknek. Pihent agyú erős idegzetűeknek. Igazán nagyon.
Good Evening Roxfort – Oh Yeah!!!
A Depeche Mode éppen az új stúdióalbum utómunkálataival foglalatoskodott, rajongóik nagy örömére. Dave, Martin és Andy az utóbbi idők konfliktusai (szólóalbumok, versengések) ellenére ismét nagy lelkesedéssel vágtak bele a legújabb számok felvételébe.
Az első pár hét zavartalanul telt, ám egy napon Dave Gahan, az énekes, a szexszimbólum, az überfasza pasi izgatottan rontott be a stúdióba kezében egy szokatlan formájú levéllel.
- Szevasztok srácok! Nézzétek mit találtam a kocsim szélvédőjén!
- „Flies on the windscreen…” - énekelte Martin és Andy gúnyosan.
- Ha-ha! Ne legyetek már ilyen egoisták, és ez nekem amúgy is jobban megy.
Martin egy világszerte jól ismert jelzéssel nyilvánította ki véleményét (magyarul kedvesen bemutatott). Dave eljátszva a sértődöttet egy laza mozdulttal az asztalra dobta a levelet, így mindhármuk számára láthatóvá vált a boríték hátulján lévő vörös pecsét. Martin vigyorogva megvizsgálta, miközben Dave felhúzott szemöldökkel („Hát ez hülye” – szerű nézéssel) figyelte zenésztársát.
- Ha kinyitnád, akkor többet is megtudhatnánk – szólt be.
- Kisujjszállás… - játszott kisujjával Andy a háttérben. Sziporkázó humorának köszönhetően percekig síron túli csend uralta a szobát.
Martin elkomolyodott arccal bontotta ki a levelet és olvasta a sorokat.
- Na mi van? Valami titkos hódoló? – tért vissza a valóságba a vöröshajú Fletch.
- Fogd be! – morgott Mr. Gore – Ez biztos valami hülye vicc! – fordult a másik kettő felé zavart mosollyal az arcán.
- Mutasd csak… - hallatta szexisen mély hangját az istenkirálycsászár Dave, majd ő is átfutotta a tömör levelet.
Mélyen tisztelt Depeche Mode tagok,
Iskolánk diákjainak egybehangzó döntése alapján önöket kérnénk föl egy fellépésre 2006. június 15-én tartandó tanévzáróbálunkon. A szervezésről és az anyagiakról bővebb információkat személyesen Minerva McGalagony professzortól tudhatnak meg a londoni Foltozott Üstben. (A címet és a találkozó időpontját mellékeljük.)
Köszönettel az iskola igazgatója:
Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore
Dave elcsodálkozva nézett a szőke hajú szexszimbólumra.
- Ez tényleg egy nagy kibaszás! Tudnám, ki szórakozik velünk…
- Na ja, még hogy Roxfort! – néztek mindketten sokat sejtetően az elmélyülten klimpírozó társukra.
- Nem én voltam. Tényleg! – nézett Andy kétségbeesetten barátaira.
- Na persze, Harry Potter! Múltkor nem az egyik kötetet szorongattad? – kérdezte Dave.
- Mi van? Honnan veszed, hogy nem az egyik fanatikus rajongód? És… várjunk csak?! Háhá! Honnan vettétek, hogy abban voltak a nevek?
- Hát… ööö… izé… - kapirgálták lábukkal a földet.
- Lebuktatóóók! – nyújtotta el gúnyosan, és végre nyeregben érezhette magát.
- Jó lenne, ha elkezdenénk dolgozni… Szóval Dave, be kéne fejezni azt a B-oldalas számot… ööö… szóval annak a számnak a tudod melyik versszaka és a tudod melyik sora….
- Ja, ja igen…
- Szóval terelitek a témát?!
- Nem.
- Oké! – rántotta meg a vállát, mintha mi sem történt volna.
Néhány kreatív perc múlva azonban felejtődni kezdett a téma. A Playing the angel című albumukról egyre teljesebb képet kezdtek kialakítani magukban. Dave a mikrofonállvány mögött állva próbált elmélyülni az új számok világában. Lábával dobolta a ritmust, ám mielőtt hangjával belépett volna a Martin által komponált zenébe:
- Nem megy – szólt lehajtott fejjel.
- Mi a baj? – kérdezte szőke zenésztársa meglepődve, ugyanis Dave eddig soha nem blokkolt le.
- El kéne mennünk arra a helyre… - nyögte ki pár perc hallgatás után.
- Mi van? Te teljesen meghibbantál?
- Nem, de valami azt súgja, hogy el kell mennünk.
(A háttérben Sophie és Mesmer feltűnő transzparensekkel nyomatékosította az isteni sugallatot.)
- Figyelj Dave! Térj vissza a valóságba! Valaki szórakozik velünk. Mi most az új albumot készítjük. Gondolj inkább a rajongóidra. (Van egy pár…)
- De mi lenne, ha tényleg csak megnéznénk, hogy mit akarnak? – szólt közbe Andy – Most egy nap ide vagy oda… Még simán odaérnénk.
Martin már épp fel akarta volna hozni a következő ellenérvet, mikor rájött, hogy szava már egy fabatkát sem ért.
- Rendben. De ha nem lesz ott senki… Akkor én éneklek még egy számot az albumon! – csillant fel a szeme.
- Máris vesztettél.
Sokáig köröztek a városban, míg végül ráakadtak az eldugott utcára. A neheze azonban még hátra volt…
- Hol az istenben van az a kocsma?
- Nem tudom, nézd meg a papírt!
- Itt azt írja, hogy ebben az utcában a 101-es számú ház.
- Hm. Micsoda egybeesés, nem? – húzta fel Martin gúnyosan a szemöldökét.
- Ez egy jel! – mutatta fel ünnepélyesen mutatóujját Andy.
A többiek az ég felé néztek „díjazva” társuk humorát, majd tovább mentek a páratlan számú oldalon.
- 99, 103… Hol van? Ez nem lehet! Ki a franc rángatott ide minket?! Érik a számom… Asszem már tudom is, melyiket fogom elénekelni.
A helyzetet csupán Dave szemfülessége mentette meg, amint észrevette a villogó neonnyilakkal mutogató Mesmert és Sophie-t.
- Erre gyertek srácok! – invitálták őket az alig észrevehető, lepukkant sötét kocsmába.
Amint beléptek megfagyott a levegő és suttogás hulláma futott végig a termen.
- Muglik – hallották mindenfelől.
Mindhárman szájtátva összenéztek.
- Most valaki nagyon sok embert felbérelt, beszopatnak minket, és majd a következő kandikamera műsorban jót fognak röhögni rajtunk, vagy…
- …tényleg létezik… - fejezte be Dave Martin mondatát.
Leültek az egyik üres asztalhoz, és az itallapot tanulmányozták. A feszült csend lassan feloldódni látszott.
- Mi?! Lángnyelv Whisky, vajsör? Galleon? Ezüst? Ne már, még a végén tényleg elhiszem, hogy van Roxfort!
- Nyugi Martin, várjuk meg az emberünket.
A pincér bíztató, kissé fogatlan mosollyal hozta ki a három Lángnyelv Whiskyt.
- Ütős pia… - fintorogtak az első korty után.
Ekkor kinyílt a kocsma ajtaja és egy szigorú kinézetű, idősebb nő lépett be rajta. Szúrós tekintetét végigjáratta a termen, majd egyenesen három hősünk asztala felé vette az irányt. Közben jó páran ismerősként köszöntötték. A nő smaragdzöld talárt viselt, haja pedig a megszokott tökéletes kontyban csavarodott tarkóján.
Dave mocorogni kezdett a helyén, mert eszébe jutott régi kémiatanárnője, akivel nem volt túl jó viszonyban (= utálták egymást). Sunyin összenézett Martinnal.
- Na ebből nézem ki, hogy otthon a családját is ostorral veri…
Martin elfojtott egy mosolyt, majd ő is az érkező felé fordult.
- Jó napot kívánok! – köszöntötte őket az idegen.
- Hello!
- Csókolom! – köszönt Andy óvodás módjára.
- Hogy? – húzta pengevékonyságúra az ajkát a nő.
- Ne törődjön vele! – rúgta lábon barátját Martin – Ön küldte a levelet? Amúgy elnézést, Martin Gore vagyok, ő Dave Gahan és hát… ööö… Andy.
- Értem. Igen, én küldtem az igazgatóúr, Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore az ifjabbik… megbízásából, aki nem az unokaöcsém húgának a férjének hét pej csikajának jókedvű abrakolója.
Mindhárman az asztalt verték a röhögéstől, főleg a háttérben rostokoló két múzsa, Mesmer és Sophie.
- Hej mi a kő… - röhögött Sophie barátnőjével.
- Szóval… öhm… miről is lenne pontosan szó? – tért magához Martin elsőként.
- Mint azt már a levélben is említettük, a tanévzárón lenne egy fellépésük…
És akkor egy kellemes beszélgetés vette kezdetét. Megbeszélték az anyagiakat és a fontos időpontokat, amint a zenekar rábólintott a felkérésre. Miután mindent lefixáltak sorra tették fel a Roxforttal és a varázsvilággal kapcsolatos kérdéseiket. Közben Dave is rájött, hogy McGalagony professzor nem veri ostorral otthon a családját, csupán a kutyáját.
És íme elérkezett a nagy nap! A nap, mely izgalommal töltötte el a Roxfortba járó depeche Mode-os diákokat, és persze köztük Mesmert és Sophie-t, valamint magát az együttest is, akik még soha nem játszottak mágikus képességű emberek előtt.
Az iskolán rettenetes káosz uralkodott. Mindenki ki akarta venni a részét a szervezésből, és az ebből következő vitákat és harcokat McGenya szigorú tekintetével, valamint az újonnan beszerzett pajkos ostorával torolta meg. A tanárok is kitettek magukért. A diákság igényeinek kielégítésére újításokat eszközöltek. Amint felállították a színpadot, Perselus Piton az iskola mélyen tisztelt és rettegett és imádott és egyesek által istenített, imába foglalt sármőr, az ügyeletes rosszfiú, akiben olyan szánalmas kis lepkefingok, mint Harry Potter és Ron Weasley csak a negatív, rossz és téves információkat, tényeket látják, vadul suhogó éjsötét talárjával egyetemben feketére varázsolta szexisen hosszú ujjai közt tartott kecsesen karcsú varázspálcájával a park harmatozó, harmatcseppektől csillogó, nyárt sugalló, ropogó, friss fűszálait, melyeket a diákok az első szám alatt keserű halálra fognak kárhoztatni azzal, hogy a dús, zsíros, termékeny földbe tiporják acélbetétes bakancsaikkal és grufti csizmáikkal őket, melyeket megjegyzem, hogy a roxmortsi nem hivatalos, bár a bejelentés határán álló Szárnyas Vadkan nevezetű italozó, vagy más néven vendéglátói ipari egység melletti balra nyíló kacskaringós és baljóslatúan sötét sikátorban, a 66-os házszám alatt található ébenfekete tölgyfaajtajú szűkös, de igencsak igényes és minden igényt kielégítő ’Öreg néne bőrzekéje’ (itt vette McGenya pajkos ostorát) nevezetű boltban, mely az árut minden kedden és csütörtökön hajnal hat és dél körül kapja nagykeráron, bagolypostával, utánvétellel, de a kedves vevőknek számlát soha nem adó, otthon keményrockot hallgató boltos megismerkedett egy lánnyal ezért jelentéktelen külsejű, ám boldog házasságban élő segédjével veteti át a frissen érkezett csomagokat, aki még meg is eteti a cipekedésben elfáradt baglyokat, ha van kedve, mert közben szívesen játszik a kislányával Lilivel és kisfiával, kicsi Johnnyval, az ifjabbikkal, aki megkapta az apai ágon évszázadok óta örökölt Johnny nevet, aminek értelmét momentán nem tudjuk, de nem is akarunk utánanézni, így hát legyen elég annyi számotokra eme rövid mondat tanulságaként, hogy a park füve fekete.
Dave, Martin és Andy idegesen járkáltak fel és alá a megbeszélt helyen, a megbeszélt időpontban, arra várva, hogy hangcuccaikkal együtt betekintést nyerhessenek a Roxfort csodálatos világába.
- Megmondtam, hogy kamu az egész! – fakadt ki Martin és ujjaival beletúrt szexisen göndörödő szőke fürtjeibe – Csak beöltöztettek valakit, és a legközelebbi készátverés-shown jót fogunk röhögni magunkon.
- Én ezt nem hiszem el – suttogta maga elé Dave – Az nem lehet, hogy ennyire átejtettek!
Sophie és Mesmer asztrálkivetítése Dave lábába csimpaszkodva könyörgött és heves „Ne!” – kiáltásokkal próbálta győzködni az énekest, hogy tartson ki eddigi hite mellett. Legalábbis ez volt az eredeti cél, ám mikor ez a két mindenre elszánt nőszemély megérezte Dave feszes izmait és kellemes illatát... Nos, hát... kicsit elvesztették önkontrolljukat.
Dave elszállt vigyorral szája szélén nyögte ki:
- Még... még várjunk!
- De mire?
- Tapsra! – rikkantotta Andy, aki ismételten értelmesen kapcsolódott be a felnőttek társalgásába.
- Andy, fejezd már be ezt a gyerekes viselkedést! – pirított rá Martin.
- Oh... IGEN! Ööö... huh!
- Veled meg mi van? – fordult vissza üdvözülten vigyorgó társához.
- Semmi – gyújtott rá egy cigire, miközben a lábainál aléltan heverő két láthatatlan lány is követte példáját.
Ekkor azonban a semmiből felbukkant egy teherautó, aminek vezetője Martin szerint egy kivénhedt, ráncos, szexista vénember volt. Az autó megállt, az olajozásra váró ajtó kinyílt és a lehuppanó recsegő térdű, furcsa kinézetű, epekárosodás következtében egészen aprókat pukizó nyugdíjas bácsi, aki a kialakuló hererák tüneteit bizonyító kicsiny sárga foltocskákat jótékonyan eltakarta az egészen egy kutyaszarba lelógó dús, fehér, alján kicsit már barnás szakállával. Andy félénken húzódott meg társai mögött, miközben a fura figura csontjainak ropogása egyre közelebbről hallatszott.
- Jó napot! Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore, a Roxfort mélyen tisztelt igazgatója vagyok, aki a 6. részben meg fog halni.
Itt Andy sírásra fakadt, s Martin vállát teljesen eláztatta taknyos könnyeivel.
- Öhmm… tényleg ezzel a csotrogánnyal fogunk menni? – kérdezte Dave bizalmatlanul.
- Ja, hát… a többi pénzt Harry Potternek utaltuk át árvasági segélyként, így a thesztrálokat eladtuk a Spenót KFT. Húsfeldolgozónak, és megvettük ezt a kamiont.
- Hát… ööö… ez igazán érdekes - jegyezte meg Martin is, akinek ruhája bizalmatlanul csillogott Andy sárgás-zöld taknyától.
Az együttes tagjai bezsúfolódtak hárman a kétszemélyes ülésre, miután Dumbledore pálcájának egy pöccintésével bepakolta a szükséges kellékeket a raktérbe, ahol a baziliszkusz hullája is feküdt.
- Őt is visszük a húsfeldolgozóba, hogy változatos legyen az iskolai menza felhozatala – jegyezte meg az ősz férfi a kérdő tekinteteket látva.
A fiúk elzöldült arccal fogadták meg magukban, hogy semmiképp nem fogadnak el ételt itt tartózkodásuk alatt, inkább éheznek. Ezt ékesen példázta, hogy Martin pólója már nem csak a zöldes takonytól fénylett a rozoga kamion félhomályában.
- Nem lehetne tértágító bűbájjal kezelni a teret? – érdeklődött a fintorgó Martin.
- Nem – válaszolta tömören és barátságtalanul Dumbledore, majd egy hangosat pukizva megnyomta a dudát és felvisítottak a kopott téli gumik a nyári hőségtől felpuhult aszfalton.
Az utazás borzalmas és felejthetetlen volt mindhárom Mode-tag számára. Azon kívül hogy Andy beterítette őket különféle testnedveivel, még az epekárosodás következményeit is szagolniuk kellett, miközben az igazgató többször félreállt emiatt az út szélén, hogy könnyítsen önmagán, ha rájött a szapora. Az út hosszú volt. Nagyon hosszú. Nagyon, nagyon. Olyan hosszú, amilyen a Föld háromszor megkerülve nem, de talán még ennél is több lehetne, ha négyszer kerülnénk meg a Földet, de nem, mert hosszú volt, kimondhatatlanul hosszú, annyira hosszú, hogy Dave-ék már utálták a ’hosszú’ szavat, de nagyon-nagyon, igazán, sőt annyira nagyon, hogy már a ’nagyon’ szót is megutálták nagyon, de kurvára, nagyon…. Nagyon… basszus, nagyon hosszú volt, igazán nagyon… ez kész, nagyon… höhöhö…. Nagyon.
Végül több órányi utazás és gázképződés után, öt perc múlva megérkeztek a szolidan pukizó vadkanos kapu elé, ahol Dumbledore igazán váratlanul… nagyon… váratlanul kilőtte az együttes tagjait egyenesen a roxforti park harmatozó, harmatcseppektől csillogó, nyárt sugalló, ropogó, friss fűszálaira, kivéve Andyt, aki rákenődött az egyik nyitott ablakra, ami furcsa, mert egy nyitott ablakra nem lehet rákenődni, de hát az együttes sem minden nap lép fel Roxfortban.
Perselus Piton épp felsegítette volna őket elővéve nem létező udvarias énjét, mikor Hagrid, a félóriás vakondbőr kabátjában véletlenül rálépett az iskola mélyen tisztelt szexis bájitaltanárára, akiért minden Mardekáros lány a bugyiját adta volna – de nem tették, mert nem hordtak bugyit, hogy megkíméljék a szorgos ám de igen perverz házi manókat az alsóneműjük kimosásától- , szóval Hagrid kilapította egyetlen és utánozhatatlan, aki mint amúgy kiderül, nem is gonosz, bár igazán jól állna neki ez a szerep a szexszuálisan sötét Sötét Jegyével, ami egyébként minden szerdán hat és nyolc között látható az égen (szerk. Voldemort, aki szintén egy nagyon vonzó és karizmatikus sötét mágus, akit Ralph Fiennes játszott elmaszkírozva a Harry Potter 4. részétől – amúgy egyébként az 5. rész még mindig látható a mozikban, szóval ne féljetek elmenni megnézni, mert nagyon jó, ajánljuk azt a részt, mikor Dumbledore és a Feka Nagyúr élet-halál harcot vív, és sajnáljuk, hogy Voldinak el kell menekülnie, pedig olyan jól nézett ki Harry Potter fejében, hogy csak na. Na.) szóval Hagrid rálépett Pitonra. De nagyon. Fájdalmasan. Őrületesen fájdalmasan. De nagyon. Eszméletlenül. Fájdalmasan.
Mikor Andy ezt észrevette, megint sírni kezdett, és az egyik kedves kis pöttyös ruhában megjelenő ártatlanul pislogó perverz házi manó egy eléggé elhasznált rongyos, molyrágta zsebkendőt nyújtva felé beinvitálta a Roxfort bűnbarlangjába,… a konyhába. Andy amúgy annyira viccesnek találta, hogy a bejárathoz vezető festményen körtét kellett csiklandoznia a bejutáshoz, hogy a sírása gyerekes kacajba ment át. Dobby teljesen kikészülve rontott be a konyhába „Hát ez hülye, bazzzd meg!” felkiáltással, de ennyit Andyről, mert örülünk, hogy most letudtuk egy időre (szerk. Sophie és Ani).
A két szexszimbólumot eközben felsegítette az óriás, majd McGalagony félve az újabb eltaposástól átvette a szervezés irányítását.
- De… de… eltaposott egy embert – remegett meg Dave szexisen duzzadt szájának széle, ami épp hogy a Use you-t nem énekelte…
- Ez évente több ezer elsőssel megtörténik – vetette oda éles foghegyéről McGenya, majd szétbontotta mindig tökéletes kontyát, s erotikusan, ahogy egy 180 éves nőhöz illik, megrázta őszen csillanó haját egy kis etyepetyében reménykedve… ööö.. ezt talán ne részletezzük tovább, mert ez már Martinnak is sok lenne, pedig nem tudta, hogy mi vár még rá… Nagyon… Nagyon nem tudta. Nagyon.
Fájdalmasan…
… nagyon…
Ekkor az eddig gyanúsan eltűnt Dumbledore kirontott a főbejáraton kezében egy kakazsákkal, hogy „Igen, megcsináltuk!”. Martinékat ekkor már épp az ájulás kerülgette ettől a kialakult abszurd helyzettől, de ekkor megjelent Harry Potter és a jófiúk csapata is, meg… Hermione is, akinek a szülei muglik, ha jól tudjuk, és fogorvosok, de e nem biztos, mert mindkettőnk lusta felállni, hogy leellenőrizze az éppen aktuális részt az első könyvben, amit kedvezményes áron csak most, csak önöknek 990 Ft-ért odaadjuk aranyozott kantárral és egy LÓVAL! „És megadjaaaaa!” – hallatszott Korda Gyuri lelkes hangja, miközben Klárikát ölelgetve vigyorgott a Roxfort egyik ablakából, egy kviddics meccset közvetítve, de rohamos gyorsasággal rántották el a jelenetből őket.
Szóval lényeg az a bizonyos lényeg, a fiúkat az utazás kipihenésére luxus szobákkal felszerelt lakosztályokba invitálták. Kinek jobb, kinek… kevésbé… nagyon… fájdalmasan nagyon… bocs Martin… De tényleg!
Dave benyitott szobájába, s minden bútor, a berendezés az ő ízlését tükrözte, ám mielőtt jobban körülnézhetett volna, a félhomályban két szempár csillant fel rá. Meg két bugyi. Az ágy mellett. Kivilágított helyen. Nagyon…. Hmm…
Egyszer csak egy jövőből érkező zene futott át az agyán, amiről tudta, hogy majd Use you-nak fog nevezni, és nem tudta miért, de vetkőzni kezdett, a lányok nagyon… nagy… megelégedésére. Mozdulatait a mélyen tisztelt Carmen Electra sztriptease DVD-jének köszönhette, amely egyébként a házi patika weboldalon megrendelhető ezer forintért, de ez mellékes, mert Dave tánca úgy beizzította a csajokat, hogy lesüllyedtek a padlásig. Miután visszamásztak, Dave ujját a szájába téve rázta szexis csípőjét, és feléjük kacsintott olyan Carmen Electrásan, mint egy rossz kislány. Ekkor McGenya az ágy alól kikúszva pajkos ostorát szorongatva elkezdte saját seggét ütni, de mivel a szottyadt bőrére való tekintettel ez nem volt esztétikus, ezért gyorsan ki is írták a csajok őt a jelenetből. Szóval maradt Dave a Carmen Electrás mozdulataival, és a két szerencsés, ám de igencsak beindult múzsa. Lassan rálökték a pihe-puha Walt Disneys Mickey egeres – amin egyébként Plútó és Donald kacsa is látható – ágyneműre, és hát szóval tudjátok ez után milyen 18-as karikás jelenet következett… khm… ami khm… jó volt…. Nagyon jó… Fájdalmasan extra jó, annyira, hogy Aniék háromszor körberohanták volna a földet. Tiszta extázis. Dave… „Huh, vazzeg, most mindjárt rágyújtok…”
Eközben Martin reménykedve a hasonló ellátásban csalódottan vette tudomásul, hogy a félhomályban csak egy baromi nagy szempár csillant fel. Először hozta a légycsapót, de amikor beindult a Loverman című szám, tudta hogy a légycsapó mellé minimum egy automata gépfegyvert is be kell szereznie. Nem volt szép látvány. Nagyon nem. De tényleg inkább bele se akarunk gondolni, de nem foszthatjuk meg a Kedves és Mélyen Tisztelt Olvasót az élmény leírásától, nehogy felriadjon az éjszaka közepén „De tudni akarom!” felkiáltással… szóval… öhmm… a titokzatos szempár tulajdonosa egy varázsigét mormolva Martint odakötözte a székhez, hogy évekig tanult koreográfiáját végre valaki végignézze. Martin fájdalmasan vette tudomásul, hogy a szempár tulajdonosa a Winky nevű elméletileg lány házi manó, aki csábítóan rövidnek szánt konyharuhaszerű csúcsos melltartós domina ruhájában feszengett. Nagy füleit csábosan megrázta, és Martin felé integetett velük. Majd bemutatta a híres pingpong labda mutatványát, ami miatt a szexszimbólum a gyengélkedőn kötött ki Madame Sültkrumpli társaságában, akit pont akkor látogatott meg Madam Cikesz kecsesen beszállva a nyitott ajtón arany szárnyival, aki azt mondta: „Kecs áp!” – mert így hangzott amerikaiul, amit esetleg Dave több éves New York-i ott élése miatt megérthetett volna, de ő még mindig el volt foglalva a két kielégíthetetlennek tűnő leányzóval, akik a Mardekár ház hírnevét öregbítették immár 7. éve.
Egy huszáros vágással, mivel nincs kedvünk több töltelékszót írni a Kedves és Kitartó Olvasók érdekében, akiknek egyébként minden tiszteletünk, ha eljutottak egyáltalán idáig… öööö. Szeretnénk ezt a mondatot valahogy értelmesen befejezni, de ez így éjjeli 3-kor egy iszogatós osztálytalálkozó után… nem megy. Nagyon nem. Ez meglepő. Belga. És mulatságos. De nem belga csoki, amit Dave szeret a 70%-oks (asszem) kakaótartalmával, na szóval ennyi legyen elég így az éjszaka közepén. Pont.
Hát eljött a koncert ideje is. Az őrjöngő tömeg sikítva taposta egymást az Intro-t hallgatva… Tün-tün… tün-tün… tün-tün… „Just give me a pain that I’m used to!!!!” – üvöltötte az aranytorkú és igencsak kielégült szexisten Dave Gahan, ami egyébként vicces, mert még nincs is kész a 2005-ös Playing The Angel album… de mindegy, mert mi írjuk a történetet, és ti nem… blöeeeee! :DDD
Az őrjöngő tömeg őrjöngött továbbra is, megtartva ezt a jó szokását, de Anton Corbájjjjn, aki majdnem kombájn – aki nem tudjuk hogy került oda, de ott volt. Nagyon. Bevágta tömegként a pápa temetését. Ekkor egy perces mély csönd kelt, majd a következő vágásnál Dumbledore a néma csöndbe kicsit elengedve az epekárosodás következtében meglazult farizmait, a doboknál ülve, Christiant megölve nitrózus gázaival megadta a folytatáshoz szükséges alaptaktust.
Pár haláleseten kívül, mivel a rajongók egyes tagjai nem ették meg a spenótot, hiába vágták le a kisujjukat a rost és a TÁPÉRTÉÉKKK miatt — apa, nem szeretem… a koncert zavartalanul zajlott, s Dave is ismerős terepre lépvén felszabadultan hergelte a különös közönséget.
Természetesen a két múzsa egy-egy cigarettát tartva a kezében pajzánul vigyorgott az überfaszaatombeteonkirálymindenképzeletetfelülmúlóeszméletlennemisértjükhogynemlehetszeretnimertolyanérzékenyésérzékiészexihogy csak na Dave Gahant.
A koncert zárószáma – azaz a Never let me down again alatt – azonban aggasztó hangeffektek keltek, amikre mindenki azt hitte, hogy a show része, de nem az volt. Hanem egy másik történet érkezett meg egy zuhanó magánrepülőgép formájában. Bummm…. Nagy bumm… tűz, sikoltások, robbanások, tűűűűűz, haláááál… húsfeldolgozó üzem fellendülése a baziliszkusz után is vagy egy hónapig. Jézus! Tehát maradt egy lakatlan sziget, és egy lezuhant repülő, amiből kimászott Capri és Zsó, valamint Mr. Dave Gahan és Martin L. Gore pár picinyke sebből vérezve. És ez hogyan lehetséges? Mint ahogy azt sem érthetjük, hogy pár perc múlva az egykor volt Roxfort tavának szélén– ami most már óceánná nőtte ki magát a sellők területszerző hadjáratainak köszönhetően – megjelent egy hajótörést szenvedett luxusjacht, amihez a barna hajú Zsó rögtön odaszaladt, amint meglátta Eric Szmandát, mert szerette. Nagyon. Fájdalmasan nagyon. Jaj, de romantikus.
A végjátékot köszönjétek az időkapukat összekeverő Jerry O’Conellnek, aki konklúzióként csak annyit üzent, hogy „Ezt elkúrtuk. Nem kicsit… nagyon…!”
Jutalom: Aki idáig eljutott az egy szalonnás szendvicset, TÁPÉRTÉKET, és Dumbledore kakazsákját kapja nyereményül! Gratulálunk!
By: Modecsibe and Useless-girl
2005 nemtudoménhanadikától 2007.10.06.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó