IV.

                                 Számtan szerelmeseknek:

             Egy meg egy egyenlő a mindennel.

             Kettőből egy egyenlő a semmivel.

Dave levetkőzött és a fürdőszobába zárkózott, ahol dobálta fel magára a saját ruháját, amikor elkészült feltépte a fürdőszobaajtót, és a kijárat felé vette volna az irányt, de akkor már Shelagh előtte állt. Tett egy tétova, hiábavaló kísérletet, hogy ellépjen mellette, de a nő megfogta a kezét.

- Ne menj el David, kérlek! Maradj velem! Beszélnünk kellene. Nem akarom, hogy így menj el, és emészd magad és nem akarlak veszélynek sem kitenni, késő éjjel van egy káoszba merült városban.

- Most már akkor tudod - mondta maga elé nézve lehajtott fejjel - Még vártam volna vele, nem tudtam, hogy ébren vagy és én, én csak egy szentimentális barom vagyok.

- Nem, Dave. Te egy nagyon kedves fickó vagy, akit nagyon kedvelek.

Dave halvány mosolyra húzta a száját. - Tényleg?

- Hisz tudod, Depeche Mode rajongó vagyok és rólad írtam.

- Igen, igen. Én is azt hittem ezért, hogy kedvelsz.

- De hát ez igaz, csak...A karodban alvás...

- Jézusom, megjegyeztél minden szót, igaz?

- Minden egyes szót David. És bár nem tudom úgy viszonozni az érzelmeidet, ahogyan te szeretnéd, azért nagyon kedves és gyengéd dolognak tartom. Tetszett, amit mondtál, és hosszú idő óta először melengette meg valami a jégbe dermedt szívemet. Megtehetném amit kértél, egymás karjaiban aludhatnánk, nagyon vonzó férfinak tartalak, de nem akarlak bántani, becsapni téged. Nézd, a helyzet az, hogy üres vagyok belül, nem érzek semmit, kiölték belőlem az érzéseket. Talán majd elmesélem egyszer. Talán. Sokan vannak, akik csak arra várnak, hogy füttyents nekik...

- Nem, nem, nem. Én téged akarlak. És a karomban alvás sem fontos, csak…ha..

- Mit vársz most tőlem Dave? Mi jár a fejedben? Ajánljak fel most barátságot a szerelmem helyett? Tiéd a barátságom, őszintén mondom. De ez kegyetlen játék lenne. Te sem akarod játszani. Követ ajánlanék, mikor te éhesen kenyeret kérsz.

- Meg tudom enni a követ, erős fogaim vannak. Szeretlek téged. És ez a befolyásomon kívül áll, nem tehetek ellene semmit. Egyet tehetek, elmegyek. De ha maradok, akkor szeretni foglak.

- David éppen most égtünk meg mindketten és fájt ugye? Pedig alig pörkölődött meg a bőrünk. A szerelem is tűz. De fogja-e melengetni a szíved, amikor porig ég a házad? Én nem fogadnék rá!

- Shelagh, nem tehetek róla. Nekem is fáj. Szeretném, ha szeretnél, de nem kényszeríthetlek rá. Te tűzhöz hasonlítottad a szerelmet. Én kábítószerhez. Olyan, mint a drog. Először önkívületbe esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán még többet akarsz belőle. Még csak a függőség borotvaélén táncolsz, de annyira jól esett az érzés, hogy meggyőzöd magad ura tudsz maradni a helyzetnek. De aztán szép lassan rászoksz az anyagra. Ha akit szeretsz nincs a közelben ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem jutott az adagjához. És ahogy egy drogfüggő képes lopni és magát megalázni, hogy megkapja amire szüksége van - én csak tudom miről beszélek - a szerelmes is bármit hajlandó megtenni a szerelméért. Ennyi. Szánalmasan hangzik, tudom. Sajnálom. Jobb lenne elmennem. Tényleg.  Meg kellett volna hódítanom a szíved, erre itt állok előtted, mint egy rakás szerencsétlenség.

- Nem David. Ha már ez járt a fejedben, ez volt a legjobb, amit tehettél. Kedvesen és szépen. A világból is kifutottam volna, ha lerohansz. Nem akarok semmi effélét. És jó, hogy itt vagy. Jó, nagyon. Ne szomorodj el, élvezzük egymás társaságát és menjünk aludni, mert késő van. Gyere Dave - hívta magával.

- Nem, nem lenne jó ötlet. Én a kanapén alszom. Jobb lesz így.

- Ahogy gondolod, de bármikor átjöhetsz, ha kényelmetlen, tudod....Egyébként igazad van, talán jobb lesz, ha kinn alszol.

David bólintott és ledobta a párnát a pokróccal az ágyra, amit a nő áthozott neki. Hosszan nézte a csukott hálószobaajtót és szeretett volna ott és abban a másik ágyban lenni.

A másnap délelőtt eseménytelenül telt el.  Shelagh olvasott megint. Ezúttal Herman Hesse-ét, az Üveggyöngy Játékot. Már sokadjára olvasta, de még mindig elbűvölte. Időnként felnézett és újra meg újra visszazuhant abba a világba. Az volt az ő világa, ott élt fantázia országban. És hogy melyik valóság volt az igazi, az-e, ez-e vagy mind a kettő? Azt nem tudta eldönteni. Talán fontos sem volt. Rég elmúltak azok az idők, amikor ez érdekelni tudta. Létezik ő egyáltalán? Él-e még? Vagy csak buta színlelés az egész? Úgy tesz, mintha, mert ezt várja el a világ. Egyre többször fordult elő, hogy hosszú időre visszavonult elméje sötét, hátsó tartományaiba és ott kalandozott. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva az ismeretlen ösvényen, amely keskeny, tüskés és sötét volt. De legalább úgy tűnt vezet valahová. Kozmikus magány szállt rá ilyenkor. Először szenvedett ettől az érzéstől de aztán magához ölelte. Ha magányt érez, akkor még érez, vagyis valamilyen szinten még funkcionál. Azon gondolkodott vajon mit találna, ha ki tudna sétálni saját magából egészen. Valahogy elegánsan kellene elvesztegetnie magát, gondolta. A most kiadás alatt álló novellagyűjteményéből ötlött eszébe az egyik történet néhány sora:

„Nem vagyok semmire sem jó, nem vagyok semmire sem képes. Még kicsit se és akkor aztán mindenki mérges. Mire kiértem a hídra már mindenki beugrált a folyóba. Tudom, hogy győzteseknek is lenniük kell, de nekem nincsen kedvem hozzá. Még hogy szerelem! Miféle szerelem ez? Ők szerelemnek hívják, ha a lélek kijön az ólból. Mr. Megátalkodottból soha nem lesz Mr. Nagy Ő! És én itt állok és még vétkezni, még végezni sem tudok magammal. Én még erre is képtelen vagyok. Selejtes áru, amit a minőség-ellenőrzés kihajított a szemétre, de a szemétbe meg túl jó volt és most itt lógok a nagy semmi kellős közepén.”

Így érzett ő is, nem véletlen, hogy ő írta a fenti sorokat. Néha végigmenni minden szenvedésen csak a kezdet, utána jön csak a sűrűje. Újra kellene olvasni kedvenc költőit is, segítenek rajta, amikor elmerül a depresszió és az önsajnálat posványába:

„Üzenem a felkelőnapnak,

  Hogy nem mindenkire ragyog.

  Mert az árnyék foltjai rajtam,

  Sötétek és nagyok.”

Milyen nagyon igaz. És most meg itt van ez a férfi, aki fel akarja rázni bénultságából, megszokott kietlen és kopár mindennapjaiból. És a kellemetlen, dermedt de már ismerős zsibbadtság helyett tüzes poklokat kínál. Szenvedély és szenvedés lobogott az ő szemeiben is. Ránézett, az ablakban álló férfira, aki a külvilágot kémlelte, hermetikusan zárt birodalmukból. „Mindig az ablaknál áll. Már két teljes napja áll az ablaknál. Rabnak érzi magát ő is. Szabadságra vágyik, repülni szeretne. Szárnyat bontani és magasan szállni a felhők felett a ritka, hideg és tiszta levegőben. Letekinteni arra a kis triviális, ostoba és közönséges dologra, amit mindennapi életnek hívnak.”

Volt idő, amikor ő is így érzett. De már nem. Már nem akar szabadulni, nem akar semmit sem. Talán csak némi nephentét, a felejtés nektárját.

Az ő szárnyait durván eltörték, soha többé nem tud már senkivel sem szárnyalni közös magaslatok felé, verébként kell a porban ugrálnia és mindenféle szemétben talált morzsákkal beérnie az éteri táplálék, a ragadozó friss prédája helyett. Ahogyan a két kezével maga előtt az ablakon támaszkodó Dave-t nézte, arra gondolt, talán mindjárt kinyitja és kiugrik. Vajon mennyire sikerült tegnap éjjel a lelkébe tiporni forró vallomása után? Belesajdult a szíve, arra a zavart, ijedt tekintetre, amikor David rájött, hogy ébren van. Annyira kedves, talán nem is olyan, mint amilyennek képzelte. Nem látott benne vadságot. Szelíd fenevadnak, megszeppent oroszlánnak tűnt  az Óz, a csodák csodájából.   Barátságosnak és kicsit ijedtnek.

David megfordult és összeakadt a tekintetük, és sem ő sem David nem szakította meg a szemkontaktust. Nézték egymást. Az énekes arca semmit nem árult volna el abból milyen viharok dúlnak a bensőjében, ha a szemei  meg nem mutatták volna az igazságot.  Sötét viharfelhők úsztak a tükrében.

Szeretni akarta ezt a férfit. De hogyan fogjon hozzá?  Habozott. Talán odamehetne. Mit szólna ha odamenne és átölelné, bátorítólag, barátilag? Félreértené-e?

Aztán persze nem ment oda. Félt ő is. Félt a férfitól. Féltette a férfit. És magát. De főleg Dave-t. És még mindig itt volt, nem ment el, pedig a kinti helyzet lassan rendeződni látszott. Sorban kapcsolták vissza a közműveket, és végre nézhették a tudósításokat a CNN-en. Csodálatos módon nem számoltak be akkora pusztításról, mint azt várta. Folyamatosan kutatnak az áldozatok, élők és holtak után. Eddig 251 halottat találtak. A sérültek számát 3500-4000-re becsülték. Az anyagi kár persze jelentős, mint mindig. Mindig az anyagiak! Sok ember sebtében felállított sátortáborban várja a tartósabb megoldást, mert nincs hova hazamennie. A fedél nélkül maradtak száma megközelítette a tízezret. Íme egy természeti katasztrófa mérlege. Statisztika. Egy világ dőlt össze és készült egy kimutatás. A pusztító események csinos, korrekt kis dokumentációja. Eggyé a sok közül, ami minden egyes nap történik a világ különböző részein. És amelyek megtörténnek újra meg újra, vak körforgásban. Tényleg nincsen semmi értelme az életnek. És hát nem mindegy mikor hagyjuk el ezt az árnyékvilágot, most vagy később?

Próbálta ezeket a gondolatokat elűzni az agyából, de perzisztensen megragadtak benne. Rosszul érezte magát, egész bensője sajgott és törődésért kiáltott. És hosszú szenvedés és vívódás után délután három óra huszonöt perckor le..............

...leült David mellé és ügyetlenül, készen arra, hogy bármelyik minutumban visszahúzza a karjait sután átölelte a kanapén ülő és a tévét kapcsolgató Dave-t.

- Shelagh, mi a baj, félsz? - kérdezte meglepve David.

- Miért? Mert megöleltelek?

A férfi a szemébe nézve bólintott és ösztönösen átkarolta magához húzva őt.

- Nem, nem félek - mondta és amilyen ösztönösen szorította magához Dave olyan akaratlanul simult hozzá ő is. Dave nem mert semmit mondani, nehogy ismét rosszat szóljon és várta, hadd beszéljen Shelagh. Elmondhatatlan jóérzés töltötte el most, hogy a karjában tartotta. De az írónő sem szólt semmit, csak a vállára hajtotta a fejét és halkan lélegzett. Hosszú idő óta ez volt az első testi érintés, amit élvezett. Valóban nagyon vonzónak találta az őt tartó énekest, de egyenlőre ezt a gondolatot annak igazi tudatosulása előtt száműzte agya mélyebb régióiba. Felhúzva a lábát kényelmesen befészkelődött a testét ölelő karokba.

- Jó így? - nézett fel Dave-re.

- Hogy jó-e? Nagyon jó - súgta Dave - Olyan nagyon jó!

Összebújva tévéztek sokáig. Egyiküknek sem akaródzott felállni a puha szeretetből, ami buborékként vette körül őket, lágyan, simogatóan, megnyugtatóan. Talán órákig maradtak így. Hol egyikük, hol másikuk váltott csatornát, de biztos lehet benne bárki, hogy egyikük se tudta volna elmesélni mi volt akkor műsoron. Shelagh azt hitte, azzal, hogy ide ül felpiszkálja Davidet. De ha ez is történt, nem volt semmi látható jele, hogy ilyet tervezne. Azt hitte a férfi meg fogja csókolni. Nem tette. „Remek. Biztosan annyi gátlást oltottam bele, amennyit csak lehetett azzal a pár mondattal” - gondolta. Azt nem tudta még, hogy viszonozni tudná-e a férfi szerelmét, de akarta őt. Nehezen határozta el magát, de ha megtette, akkor a tettek embere volt. Kissé felegyenesedett, maga felé fordította David arcát és két tenyerében tartva azt lágyan megcsókolta ajkait. Dave hagyta, nem mozdította a kezeit. Egész bensőjében érezte a csók mámorító hatását és szíve dalolni kezdett. Össze-visszavert és forróság öntötte el. Két karjával a háta mögött támaszkodott és türelmesen várt. Várta mi lesz a következő lépés. Shelagh a szemeibe nézett, ahol ficánkoló, zavarodott örömet és szerető bátorítást látott, ezért újra hozzá hajolt és most már nem félénken, hanem szenvedéllyel csókolta meg, ajkait szétnyitva, nyelve Dave nyelvén. David felnyögött és nem bírván tovább türtőztetni magát magához rántotta, és hátradőlt vele a kanapén. Most egymás mellett feküdtek, és vadul csókolóztak, kezük végigszántva a másik testét.

Shelagh mélyebbre és mélyebbre merült az élvezetben, amit Dave érzéki mozdulatai okoztak. Elbűvölte a férfi feszes teste, lángoló tekintete, vad szenvedélye. Minden egyes másodperccel mélyebbre süllyedt tekintetének zöld örvényébe. Teste vágyta Dave ölelését, azonnal reagált minden apró őt ért ingerre. Hamarosan már hangosan zihált és odaadóan nyöszörgött David teste alatt, ahogyan Dave gyengéden beléhatolt és finoman mozogni kezdett benne. Próbálta rövid pórázon tartani a benne tomboló vad vágyakat, megérezte, megértette, hogy szerelme akarja őt, de azt is, hogy igen rossz tapasztalatai lehettek a férfiakkal. Talán bántották is. Amikor Shelagh azt kezdte nyöszörögni, hogy „Ne, ne, ne!” azonnal abbahagyta, amit csinált és kérdően nézett rá.

Kedvese rámosolygott - Úgy értettem, de, de, de! Nagyon kívánlak David! Őrülten jó veled - hullottak le a maga elé tartott barikádok csörömpölve, ezzel teljesen odaadva magát az őt magáévá tévő férfinak. Dave bólintott, a nyakába csókolt, és most már kevésbé higgadtan folytatta a lökéseket. Érezte, hogy Shelagh, megfogja az addig a mellét markoló kezét, és lefelé húzza egészen mélyre, lent a combjai közé. Nem hagyta abba a mozgást, de hüvelykjével körözni kezdett a lüktető idegcsomón, miközben hosszú középső ujját lassan bevezette oda, ahol eddig csak sziklakemény, pulzáló férfitagja volt, és tovább mozgott csípőjét még magasabbra emelve, lefelé döfve ütemesen, időnként megszakításként körözve vele. Shelagh önkívületben volt és Davidben ez semmi máshoz nem fogható érzést ébresztett. Meghatotta a félénk kezdés után az ilyen mértékű női behódolás a hímnek. Tudta magáról, hogy milyen jó szerető és minden tudását latba vetette, hogy felejthetetlen gyönyöröket adjon szerelmesének. Ez sikerült is neki, kedvese senkivel és semmivel nem törődve az ő nevét sikoltozva érte el a beteljesülést. Felhevült teste reszketett, és kéjesen nyöszörgött, ami annyira beindította Dave-t is, hogy már csak néhány lökés kellett neki is ahhoz, hogy belevethesse magát a fehér fénnyel ráboruló és őt magába olvasztó édes megsemmisülésbe. Aztán csak lihegett kimerülten ő is, hallgatva szíve őrült zakatolását és a levegőt kapkodta. Csókolni kezdte szeretője arcát és érezte, hogy a másik sír.

- Édes, mi van veled? Mi van veled? - kérdezgette riadtan, de nem kapott választ, társa karjait a nyaka köré fonva teljesen magához húzta, arcával vállgödrébe simulva és csendesen sírva. Hagyta, hadd könnyebbüljön meg a lelke, ha el akarja mondani, előbb-utóbb úgyis meg fogja tenni. Ölelte amilyen szorosan csak tudta, testük fájdalmasan egymáshoz préselődött, bőrükön nyomot hagyott a másik vad markolása, de mit sem törődtek ezzel, eggyé váltak. Egy testté, egy lélekké, szeretőkké, egyikük sem parancsolt vagy követelt többé, mert az igaz szerelemben mindannyiunknak engedelmeskedni kell.

Dave felsóhajtott. - Bármiből lett  is a lelkünk megcsinálva, egy biztos a tied és az enyém ugyanabból van. Érzed szerelmem a teljesség érzését, ahogyan mi ketten két fél, egésszé olvadtunk össze?

- Igen Dave, ezért sírtam. Ezért is. A megkönnyebbülés könnyei voltak, hogy még képes vagyok érezni, örülni, élvezni. Élvezni a szerelem gyönyöreit, amit te adhatsz nekem. Megpróbállak szeretni. Dave, beléd akarok szeretni! Segíts nekem! Viszonozni akarom, amit kapok tőled!

- Rajtam nem fog múlni édes! Láthatod, oda a szívem, ott van a te tenyeredben. Ne szorítsd nagyon, mert fájna.

- Nem szorítom, ígérem. De légy velem türelmes, mert most elragadtak az érzelem hullámai, de holnap ha rám tör a rossz kedv talán hideg leszek veled. Talán visszautasító és undok. Tudod, nehéz nekem, azt hiszem nem csak mélabú ez, hanem komolyabb fokú csüggedés. De érzem, hogy olvad a jégpáncél a szívemen, mert a te forró dobogó szíved melegíti.

- Szeretlek. Jaj, olyan nagyon szeretlek!

- Várom már a percet, hogy ezt mondhassam én is neked.

folyt.köv.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.