|
6. Fejezet
2007.11.18. 10:38
6. Fejezet
Csak ültem az irodában az íróasztalomnál és néztem a rohanó felhőket az égen. Nem tudtam koncentrálni. Valójában megint egy darab szarnak éretem magam. Borzalmasan sápadt voltam. Még mindig nem tudtam elhinni. A híreket tegnapról. Sokkoló hírek. Félelmetes és hihetetlen hírek. Csak ültem ott és gyűrögettem szürke kosztűm szoknyámat. Tisztán hallottam a párbeszédet tegnapról:
- Nos, Hegedűs kisasszony, itt vannak feketén-fehéren az eredmények. Értesítem önt, hogy ön gyermeket vár. A kisbabája a 12. hétben van, egészséges, és ha itt nézi a képet, itt dobog a szíve.
- De hogy? Hogyan?
- Előfordul, drágám, előfordul.
- Nem, nem, úgy értem, úgy volt, hogy nem lehet gyermekem az állapotom miatt.
- A saját szemével láthat egy gyönyörű, egészséges, élő embriót, egy jövőbeli embert…
- De… Oh Istenem! – nem tudtam megszólalni, csak ültem ott könnyes szemmel nézve a képet. Ez nem lehetséges! Azt hittem, sosem lesz kisbabám! És most… és most terhes voltam az Ő babájával! Semmi kétség, hogy ki lesz a baba apja. Egyszerre éreztem boldogságot és szomorúságot.
Tudtam, hogy valahogy kapcsolatba kell lépnem vele. De az biztos, hogy nem küldhetek neki egy privát üzenetet a DMMB-re. Nincs egy telefonszámom, nincs egy e-mail címem. Van egy telefonszámom, igen, de az az otthoni száma és mi van, ha Jen…
Tanácstalan és zavart voltam. Egy biztos volt, nem tudom megölni a kisbabánkat. Hirtelen belém hasított: a mi babánk, a létező legerősebb módon vagyunk összekötve. Tudtam, mennyire szereti a gyerekeket, és tudtam, hogy szilárdan hisz Istenben, úgyhogy ugyanazt mondaná. De mindenképp jobb minél hamarabb informálni őt, mert ha úgy dönt, hogy nem akarja a gyereket, akkor meg kell szakítanom a terhességet. De leszek hozzá elég erős?
Nem tudtam koncentrálni a hosszú irodai órákon semmire, s mikor végre hazaértem, az első dolgom volt felhívni őt. Némán imádkoztam, hogy ő vegye fel a telefont. Szerencsém volt.
- Igen? Itt Dave Gahan.
- Szia. Én vagyok az, a festőd Magyarországról – kezdtem óvatosan. A hangom talán kicsit remegett, de ráfoghatjuk a telefonvonalra.
Csönd, aztán:
- Baby, te vagy az?
- Nos, Natalia Hegedűs vagyok, a lány, aki festett…
- Tudom, ki vagy. Istenem, persze hogy tudom. Attól féltem, valami butaságot csinálsz, én… én olyan… Fel akartalak hívni, de te nem akartál engem…
- Mi? Ez nem igaz. Ó Istenem, oh, Dave… - és sírni kezdtem.
- Ne sírj, miért nem hívtál korábban?
- Mert most nagyon fontos okom volt, hogy hívjalak.
- Beteg vagy, valami történt?
- David. A gyermekedet várom.
- Mi?
- A gyermekedet várom. És tudni szeretném, hogy azt akarod, hogy megszakítsam-e a terhességet? Jogod van ilyen döntést hozni, mint a…
- Istenem, nem, nem. Én nem akarom ezt. Tartsd meg!
- Hála Istennek, hogy ezt mondtad! Nem tudom, hogy lett volna elég erőm rá, hogy megöljem a bennem lévő kicsi életet! – nyögtem reszkető hanggal.
- Nem, ezt sosem tudnám senkitől se kérni! Nem vagyok gyilkos.
- Igen tudom, David.
- De… ez hogy lehetséges? Azt hittem, nem lehet gyereked – kérdezte egy kicsit izgatottan.
- Tudom, de a csodák megtörténnek. És ez egy csoda számomra! Tudod, mennyire vágytam egy gyerekre. Most olyan boldog vagyok. Tudom, hogy a szituáció nem könnyű, de mindenképp boldog vagyok. Csak el akartam mondani, mert ezek fontos hírek, úgy érzem. Azt akartam, hogy tudj róla.
- Köszönöm, drága, és kérlek nyugodj meg – mondta nyugodtan.
- Nem kell semmit csinálnod, ha nem akarod. Két ember helyett is szeretni fogom a babát, és szeretetben felnevelem őt. Úgyhogy ne aggódj!
- Nem akarsz engem? Az apjának? Nem akarod?
- Oh, Istenem, igen, akarom, persze, de mivel ez egy váratlan gyerek…
- Váratlan, de nem nem kívánatos. Nem nem kívánatos számomra. Én… nos csak meglepődtem meg minden, de mindezek ellenére csodás dolog újra apává válni. Egy másodpercig se félj! A párod tud róla?
- …………………………………...
- Itt vagy? Elhagyott téged?
- Dave, én… nekem nincs senkim, csak te. Én nem tudtam, én…
- Rendben, Natalie. Még nem is mondtad korábban a nevedet, milyen szép név. Rendben. Láthatlak?
- David, nem tom, ez az amit…
- Mikor elküldtél, mikor úgy ott hagytál, ezt akartam elmondani neked, hogy nem kellett volna ezt tenned, én, én találkozhattam volna veled, ha akartad volna…
- Csak találkoztál volna? Múlt időben? Oh… bocs, nem tudok normálisan gondolkodni. Eléggé össze vagyok zavarodva.
- Semmi baj, édes, Látni akarlak. Tudni akarom, hogy jól vagy-e.
- Az igazat megvallva mióta elmentél, nem vagyok jól – válaszoltam nem törődöm stílusban, de csak a szomorúságomat akartam elrejteni vele. Néha elcsodálkozom rajta, hogy milyen változékony érzelmeim vannak. Az egyik hangulatból a másikba ugrálok.
- Ezt még el kell rendeznem magamban is, de ne menj sehová pénteken, oké? Amúgy is Párizsba kell mennem, úgyhogy átugrom. Késő estefelé leszek ott.
- Rendben, David, várni fogok rád. Viszlát – mondtam egy kis mosollyal az arcomon és letettem a kagylót.
Annyira boldog voltam, hogy nem volt mérges rám… még. És nem akarja, hogy megszakítsam a terhességem. Azt hiszem, megőrültem volna, ha azt kéri. Máris jobban szeretem a saját életemnél is ezt a babát. Mindentől meg fogom védeni. Az én értékes kis kincsemet. Nagy csoda volt számomra, hogy Isten lemosolygott rám, és megadta azt, amit mindig is szerettem volna! Újra az öröm könnyei folytak le az arcomon, ahogy gyengéden simogattam a hasamat. Hihetetlen, hogy Dave Gahan a jövőbeni gyermekem apja. Álmaim férfija, aki nem lesz az enyém teljesen, de újra és újra látni fogom őt.
Két hosszú munkanapom volt péntek előtt. Majdnem meghaltam ettől a két unalmas naptól! A munkatársaim – köztük egy nő, aki jó barátom volt – kérdezték, hogy mi van velem, de egy szót se mondtam nekik az igazságról. Először erről is beszélnem kell Daviddel, hogy mennyit mondhatok el az ismerőseimnek. Nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni.
A péntek elérkezett és az én szívem minden perccel erősebben vert. Vettem némi ételt, és valami finomat főztem a konyhában. Talán Dave éhes lesz az utazástól. Remélem, ízleni fog neki a főztöm. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen.
Még mindig az utolsó simításokat végeztem az ételen, mikor csöngettek. A szívem hirtelen úgy elkezdett kalapálni, hogy azt hittem, rosszul leszek. De odaértem az ajtóhoz a halványsárga kötényben, amit teljesen elfelejtettem levenni magamról.
És ott volt ő az ajtóban állva, mosolyogva, egy hatalmas pacit tartva a kezeiben.
- Hello, Dave. Örülök, hogy újra látlak – mosolyogtam és beinvitáltam egy félénk kis puszi után, amit az arcára adtam.
- Én is! Tessék, ezt az ajándékot rád bízom, míg a kisbabánk játszani nem tud majd vele.
- Oh, ez kedves tőled, Dave. Gyere be és ülj le – válaszoltam mosolyogva és bevezettem a nappaliba. A macit leraktam az egyik karosszékbe, én meg levettem a kötényt. Dave engem figyelt.
- Mi az?
- Semmi különös. Gyere, hadd nézzelek közelebbről. Ne félj, nem harapok.
Újra mosolyogtam és elé léptem.
- Vékonyabb vagy és sokkal sápadtabb – diagnosztizált és gyengéden megsimogatta a hasamat – Hogy viseled?
- Nos, David, szeretnél még egy fiút? Állandóan hányingerem van. Azt mondják, a fiúk teszik ezt veled.
- Egy fiú? Minden jöhet, csak kiskutya ne! Valami név, amit szeretnél?
- Da-vid, Da-vid és ha lány lesz, akkor Da-vid. Szeretlek.
- Ne beszélj butaságokat! Ezt nem teheted egy lánnyal! – nevetett és felemelte vékony pulóverem szélét. A meztelen bőrömet akarta érinteni lapos hasamon.
- Oké, csak vicceltem. Még nincs sok ötletem. De a te tippjeidet is szeretném hallani. Elméletileg te vagy az apa, megvan a jogod hozzá.
- Elméletileg? Remélem úgy érted, gyakorlatilag. Nem vagyok túl jó a nevekkel kapcsolatban, Jack a nagypapája után kapta a nevét, Rosie, nos, Jen választása volt. Nem tom, furcsa lenne számomra, ha Davidnek hívnánk. De ha akarod, és tudom, hogy miért akarod, én megértem.
- Persze, gyakorlatilag értettem. Utánad nem voltam másik férfival. Nem tudtam – vontam meg a vállam – Egyébként később is eldönthetjük a baba nevét. Van időnk.
- Igen, az idő ennek a kis csöppségnek dolgozik – mondta gyengéden és megcsókolta a bőrömet, miközben karjait a derekam köré fonta. Az ujjaim a hajával játszottak. Felnézett rám.
- Gyere a konyhába. Készítettem vacsorát. Talán éhes vagy. És beszélnünk kell…
- Igen, éhes vagyok, mi a vacsora, Natalie?
Felé fordítottam az arcomat – Olyan jó hallani, ahogy a nevemet mondod azzal a gyönyörű hangoddal.
- Édes, ezt fogod csinálni végig? Már most megfélemlítve érzem magam, meg zavarban.
Csak elmosolyodtam és megcsóváltam a fejem.
- Majd meglátod, hogy mit készítettem a konyhában. Remélem, finom lesz. Az utóbbi időben nem sokat tudok enni.
Bementünk a konyhába, ahol az asztalom már meg volt terítve.
- Tudom, hogy szereted a halat sült krumplival, de sajnos mostanában nem bírom a hal szagát, sajnálom drága, ezért úgy döntöttem, hogy semmi különlegeset nem készítek. Csak húslevest az anyukám receptje alapján, és rizses húst. Remélem, ízlik.
- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy jól tudsz főzni. És ne félj tőlem. Én is csak egy normális férfi vagyok, aki mindent megeszik, ha éhes! Úgyhogy, légy szíves, adj nekem abból a levesből. És mondd el, hogy miről szeretnél beszélgetni.
Bólintottam, és az asztalra helyeztem a meleg levest.
- Nos, először is lenne egy kérdésem. Mit fogsz mondani Jennynek? Vagy titokban akarod tartani? Senkinek sem mertem semmit mondani a helyzetről.
- Hát, már elég sokat agyaltam rajta, és még mindig nem vagyok biztos a válaszban. Jen valószínűleg kibírná, de nem szívesen tenném ki nem kívánt és felesleges fájdalomnak. Elfogadná, de fájna neki, úgyhogy azt hiszem, nem mondom el neki. Egyelőre legalábbis nem. A nyilvánosság persze szigorú nem, nem. Miattad és a kicsi miatt. A zaklatásuk néha eléggé fájdalmas tud lenni, szó szerint. Úgyhogy arra gondoltam, hogy nem adok nekik esélyt, hogy megtudják, Dave Gahan gyerkőce, ezért még mindig azt javaslom neked, hogy ne verd nagydobra. Mit gondolsz? Ebben az esetben persze ki kell találnod, hogy mit fogsz a környezetedben élőknek mondani. De az én gyerekem lesz, az én nevemet fogja viselni, és gondoskodni fogok róla, s mindent meg fogok adni neki, amit a többi gyerekem is megkap.
- Tudom, hogy a nyilvánosság nem kérdés. A barátaimra gondoltam, de azt hiszem jobb, ha nem mondom el nekik sem. Meg tudom tartani. De ha „titokban” akarod tartani, akkor mit gondolsz mit fognak szólni itt Magyarországon az emberek egy olyan vezetéknévhez, mint a „Gahan”?
- Nem tehetek róla, ez a nevem, és minden gyerekem neve is, és körülbelül 45000 másik ember neve is az Egyesült Királyságban, akik mind ír származásúak. Fogadjunk, hogy itt Magyarországon is találnák embert ezzel a vezetéknévvel. Remélem, nem bánod. Teljesen az apjának érezném magam, ha az én nevemet viselné.
- Persze, David, boldog és büszke vagyok rá, hogy te vagy a gyermekünk apja, a neved, a teljes nevedet kapja, ha lehetséges.
- Látod, a gyerekek az örökkévalóságot adják neked, az örök életet. Talán te meghalsz, de tovább élsz a gyerekeidben és az ő gyerekeikben, míg a világ össze nem dől. Már el akartam mondani. Először nem voltam biztos benne, de ahogy múlt az idő, elkezdtem rájönni, hogy az a kis idő, amit együtt töltöttünk, sokkal többet jelentett számomra, mint egy kis kiruccanás, és eléggé szomorú voltam, mikor elutasítottál a megjelenésemkor.
- Igen, sajnálom, hogy elszomorítottalak. És teljes boldogság, hogy ezt hallhatom a szádból – meredtem a levesembe. Nem ettem túl sokat, de nem érdekelt. A legfontosabb dolog az volt, hogy a gyermekem apja itt lehetett velem pár órára. – De úgy éreztem, hogy ez így nem helyes, hogy hasztalan volt, amit tettünk. Teljesen elgyengültem az érzelmeimből. Néha így védekezem.
- De látod? Nem kell védekezned ellenem – mosolygott és befejezte a levest – Most hadd mondjam el, hogy ez volt az összes leves közül a legjobb, amit valaha ettem!
- Köszönöm, drágám. Gyerekkoromban anyám elég sokszor készítette ezt. Szerettem. De az övé sokkal jobb volt. Sajnálom, hogy nem kóstolhatod meg az övét…
- Miért? Hol van az anyád?
- Már régóta halott. Elütötte egy autó és egy lélegeztető gépen végezte… Furcsa, nem? Martinnak igaza volt, Istennek tényleg fura a humorérzéke… Emiatt ez a dalotok, a Blasphemous Rumours különleges helyen van a szívemben.
- Sajnálom, édes. Nem akartalak megbántani.
- Semmi probléma, rég történt. Csak sajnálatot és szomorúságot érzek, ha rá gondolok. Nagyon szerettem őt. Ő volt a legerősebb támaszom – mondtam csendesen, s elvettem Dave leveses tányérját, hogy hozzam a rizses húst. Elég sokat vett, én meg mosolyogtam.
- Alapjában véve ez egy anya feladata. Hány éves voltál, amikor elment?
- Majdnem 17.
- És most? Megkérdezhetem?
- Persze. Két hónap múlva 28 leszek.
- Még mindig elég fiatal – mosolygott – Nem zavar, hogy sokkal idősebb vagyok?
- Isten ments, dehogy! – mosolyogtam – Úgy szeretlek, ahogy vagy. És amúgy is, mindig is jobban szerettem az idősebb férfiakat. Ahogy belegondolok, azt hiszem, mindig idősebb partnereim voltak. Azt hiszem, biztonságot kerestem a karjaikban, és azt szerettem volna, ha egy kicsit mutatják az utat, talán az apám miatt.
- Ő is meghalt?
- Nem, még él valahol, de évek óta nem láttam. Elég kicsi voltam, mikor elhagyta anyámat és engem, úgyhogy sosem volt igazi apám.
- Szóval nem volt könnyű gyerekkorod – válaszolta, miután lenyelte a falatot és együttérzéssel a szemeiben rám nézett. – Nincsenek idősebb rokonaid? Nagyszülők? Hogy sikerült átvészelned ilyen fiatalon?
- Nincs igazából senkim. Ezért mondtam neked két napja, hogy senkim sincs, csak te vagy. Tudod, keményen dolgoztam, és mellette végeztem el az iskolát. Három év múlva sikerült annyi pénzt összeszednem, hogy egyetemre mehettem. Képezni akartam magam egy jobb munkáért. Aztán sikerült. Ez a ház az anyámé volt, kicsit felújítottam és még mindig itt élek.
- Nagyon erős nő vagy. Rengeteget szenvedtél. Most már jobban értem, hogy milyen nehéz lehetett neked, mikor azt mondták, hogy nem lehet gyereked se. Úgyhogy a mi gyermekünk nagy csoda lesz az életedben, nem igaz?
- Igen, ez igaz, nem tudom elmondani, mennyire boldog vagyok most. Boldoggá tettél!
- Örülök, és örülök annak is, hogy te leszel a legkisebb gyerekemnek az anyja – gyengéden megfogta a kezemet, ami az asztalon pihent. Könnyes szemmel mosolyogtam rá. Nem tudja igazán megérteni, hogy mennyire fontos nekem ez a baba, csak én tudom.
- Milyen a rizs? – kérdeztem inkább.
- Nagyon finom. Nagyon jól főzöl!
- Köszi.
- De nem ettél valami sokat. Pedig kellene.
- Tudom, de nem vagyok éhes. Az utóbbi időben nem tudok valami sokat enni.
Láttam rajta, hogy ez nem tetszik neki, de mégsem mondott egy szót sem.
De rendesen megijedt, mikor felugrottam az asztaltól és a WC-re siettem kidobni a nagy üres semmit, ami bennem volt. Még mindig öklendeztem, mikor letérdelt mellém, és kifésülte a hajamat az arcomból, s fogta a homlokomat, hogy enyhítse a fájdalmat.
- Baby, baby – súgta gyengéden.
Talán öt perc múlva letöröltem a könnyeket a szememről, amik a hányás közbeni erőlködés miatt voltak ott. Szégyelltem magam, még mindig rosszul voltam..
- Igen, amiatt van. Látod… most már láthatod, hogy… nem hazudtam.
- Miért mondod ezt? Sosem gondoltam erre.
- Semmi… cs… - de nem tudtam befejezni a mondatomat, mert egy újabb öklendezés jött. Utáltam a gondolatot, hogy így lát. Próbáltam eltolni a kezét. – Elbírok… ezzel. Percek múlva jobban leszek - töröltem meg a számat egy darab WC-papírral.
- Talán orvoshoz kéne menned, vannak jó módszerek ennek a kezelésére.
- Nem – ráztam meg a fejem, ahogy megmostam a számat és ittam egy pohár vizet – Semmiképp, ezt, ezt csinálom mindig, minden nap, azt hiszem én… én félek.
- Velem jössz, hallod? Velem jössz…
- Hová? Hová akarsz vinni? – néztem rá kérdőn a tükrön keresztül, miután kiköptem a vizet és visszatettem a helyére a fogkefémet.
Nem mondott semmit, csak csendesen átölelt.
- Tudnod kéne, hogy hová – suttogta a fülembe – Tudnod kell, egy biztonságos mennyországba, nem hagylak egyedül élni, teljesen egyedül ebben a világban. Gondold csak meg, csak fontold meg egy percre, kérlek, a gyermekünkért és a biztonságodért. Nem akarlak kényszeríteni, nem akarok sokat kérni tőled, csak légy a közelemben.
„Ez nem lehet igaz! Tényleg oda invitál… Oh Istenem, annyira jó lenne. De befolyásolhatom ennyire az életét? És mit csináljak ott? Tényleg el kellene hagynom az otthonomat, a hazámat, a múltamat, hogy a közelében legyek? Mindent fel kéne itt adnom? És mi lesz, ha nemet mondok? Éljek itt egyedül? És? Már hozzászoktam a múltban. De… nem akarok egyedül lenni többé, ha egy apró kis reménysugár is van rá, míg a gyermekünk megszületik” – gondoltam, miközben szorosan markoltam a ruháját a hátán, s fejemet a mellkasába fúrtam. Pár perc múlva felnéztem nyugodtan csillogó szemeibe.
- Nos rendben, veled megyünk…
- Jól van – mondta nyugodtan a vállaimnál fogva – Mindannyiunknak jobb lesz. Natalie, nem igazán tudom kifejezni az érzéseimet, én is zavarban vagyok, de ha velem jössz, akkor több esélyünk lesz együtt lenni, és jobban megismerni a másikat, s meglesz az esélyem rá, hogy gondoskodjak rólad. Ezt teszik az apák, nem igaz?
- Nekem sosem volt, de azt hiszem igazad van – suttogtam csöndesen – Meg akarom köszönni neked.
- Miért?
- Minden bajért, amibe a baba és miattam keveredtél és fogsz keveredni. Semmiféleképp nem akarlak zavarni, és majd megpróbálok láthatatlan maradni New Yorkban, ahogy itt is mindig tettem.
- Nos, nézd, azt hiszem, félre értettél valamit. Nem foglak elrejteni. Létezel, nem foglak eldugni. Nem szégyenkezem miattad, hogy elrejtselek. Azért tettem az ajánlatot, mert fontos vagy számomra. Ti ketten velem jöttök – és az egyik kezével megsimogatta a hasamat-, és bérelni fogok nektek egy lakást a közelemben. Nem olyan közel, hogy kényelmetlenül érezhesd magad, de számomra elég közel, hogy bármikor láthassalak, ha akarlak és segítsek neked, ha lehetséges. Máris motoszkál valami a fejemben világosan és légiesen: festhetsz ott, ha akarsz.
Visszatartottam a könnyeimet, csak álltam a karjában és éreztem a másik meleg kezét a hasamon, és hirtelen mérhetetlenül boldognak éreztem magam. Annyira örültem, hogy a gyermekem apja olyan férfi, mint ő, hogy adhatok neki egy ajándékot, egy részt magamból!
És az ötlete a fejemben száguldozott és tetszett. Mindig is szerettem rajzolni és festeni. Talán meg kéne próbálnom ott. Tudtam, hogy a szemeim boldogan csillogtak.
- Neked csak jó ötleteid vannak velünk és a jövőnkkel kapcsolatban? Mert ez a festős is tetszik. Gondolkodtam rajta, hogy mit csinálhatnék ott, de ez a lehetőség jól hangzik. Nem leszek hálátlan, ígérem.
- Hálátlan! Megint! Kérlek, érts meg. Nem vagyok a felettesed csak azért, mert Dave Gahan vagyok. Az a férfi vagyok, akit szeretsz, rendben, és én vagyok a gyerekünk apja. Azért teszem ezt, mert megtehetem. Nem kell hálásnak lenned. Csak boldognak akarlak látni, rendben? Csak boldognak! Nekem kéne hálásnak lennem, mert olyat adsz nekem, amit egy ideje már elvesztettem. Elevenséget. Élőnek érezni magam, képesnek érezni magam arra, hogy gondoskodjak, hogy szeressek.
- A gondoskodás jól áll neked, David – mosolyodtam el végre – Rendben, lenyugodtam. Megértelek, csak a természetemből fakadóan viselkedem így, vagy a múltam miatt, nem igazán tudom. De most már sokkal jobban érzem magam, hogy bízhatok a jövőben, és a babát és magamat is nagyobb biztonságban tudhatom. De most, menjünk ki a fürdőből, nem kell itt álldogálnunk. Most már jól leszek. Amíg nem próbálok valamit enni. A kaja egyszerűen nem marad meg bennem.
- Amint megérkeztük NY-ba, el kell mennünk az orvoshoz, nem akarom, hogy rosszul legyél. Jobb, ha most összepakolod a cuccaidat, én majd intézem a repülőjegyedet és a vízumodat az államokba. A repülő holnap este 20:30-kor indul. Addig elintézheted itt a dolgaidat, bejelenteni az elutazásodat a cégnél meg ilyeneket, búcsút mondani a barátoknak.
- Oké, Dave, te vagy a főnök!
- Hah, végre én lehetek az…
És leültem a nappaliban, hogy telefonáljak. Először a főnökömet hívtam. Nem volt túl boldog és megpróbált megállítani a három hónapos felmondási idővel. Megpróbáltam elmagyarázni a szituációt, de nem volt túl kedves. Talán később elmondom Dave-nek, és valamit kezdhetünk ezzel. Kint volt a konyhában és a vacsorát pakolta el. Felhívtam a barátaimat és elbúcsúztam tőlük. Meglepődtek, de én is. Ez egy nagy lépés volt az életemben. Úgy döntöttem, hogy a cuccaimat másnap reggel fogom összepakolni. Már túl fáradtnak éreztem magamat hozzá.
- Dave, drága, a cuccaimat majd holnap pakolom össze, most nem vagyok túl jól. Megint a hasam. Szédülök. Le akarok feküdni.
- Natalie, elviszlek az orvoshoz, leginkább egy nőgyógyászhoz most azonnal!
- Nem, nem, nem. Rendben vagyok. Nos, tudom, hogy nem, de az utóbbi hetekben végig így éreztem magam, szóval semmi új. Csak elég kényelmetlenül érzem magam, ennyi az egész.
- Ez normális? Tudod Joe-nál és Jennél nem voltak ilyen problémák. Sokkal nyugodtabb lennék, ha eljönnél velem egy orvoshoz. Nem akarom, hogy bármiféleképp is bántódása essen a babánknak.
- Dave, kérlek, ne aggódj túl sokat. Minden rendben lesz. Ha holnap reggelig nem leszek jobban, akkor elmegyek a dokimhoz, jó?
- Rendben. De még mindig aggódom.
- Azt hiszem, én más vagyok, mint Joe és Jen, aki nem viseli olyan könnyen a terhességet. Ennyi az egész.
- Ja, valószínűleg az vagy. De akkor is. Mielőtt bejelentkeznénk a repülőre, meg kell vizsgálnia egy specialistának, nem ülhetsz 12 órát egy repülőn így!
- Jól van, jól van! Megértettem! – tettem fel a kezeimet, aztán lassan felálltam, lehajoltam a telefonomért és rá néztem – Akkor, úgy hiszem, itt szeretnél maradni az éjszaka hátralevő részében.
- Ha engeded, akkor igen.
- Oh, persze, hogy engedlek. Őrülten kívánlak!
- Uh, babe, ne mondj nekem ilyeneket. Nincs esélyem rá…
- Gyerünk Dave, csak egy kis ölelkezés, fekvés a karjaidban, hogy közel érezzelek magamhoz.
- Oké, ebből talán nem lesz probléma – mosolygott.
- Nem fogok harapni, ne aggódj – kuncogtam.
- Tudom, hogy nem, bár azt kívánom, bárcsak azt tennéd.
- Oh, igen, emlékszem. Szeretted – mosolyogtam, ahogy karjaimmal átöleltem a nyakát a hálóban állva.
- Igen, ez igaz…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó