|
18. fejezet
2009.07.11. 20:04
18.
Anita már nem is látott a könnyeitől, mire becsukta a bejárati ajtaját. Hiba volt reménykednie. Cserbenhagyták. Kidobták, mint egy elhasznált rongyot. És most megint egyedül van, ráadásul egy hatalmas gonddal. Mit csináljon? Tényleg vetesse el? Ezzel megoldaná a problémát, visszakapná a régi életét? Nem. Azt már soha nem kapná vissza. Leroskadt az ajtó tövébe és csak zokogott megállíthatatlanul.
Valóban az lenne a legjobb döntés, ha elvetetné a kicsit, de egyelőre még nem tudott véglegesen határozni. Úgy érezte, aludnia kell még pár napot rá. Emellett a legjobban az fájt neki, hogy Martin egy szó nélkül hagyta kisétálni az életéből! Hát mégsem szerette? Ennyire jó színész lett volna? Csak addig kellett neki, amíg elszórakozhatott vele? Vele, egy naiv kis húsz éves csitrivel, akit kefélgethetett annak ellenére, hogy ez még törvénybe is ütközött? Hazugság volt ez a pár gyönyörű szép hónap? Hát nem szenvedett még eleget? Minden alkalommal magasabbról kell visszazuhannia a földre?
Dave fáradtan lépett be a lakása ajtaján. Szerencséjére ismét egyedül volt. Jen nem biztos, hogy örülne, amikor durva elutasítást kapna a férje részéről. Levetette magát az egyik fotelbe, fejét hátraejtette és csak cikáztak a gondolatai. Nem akart így bánni a lánnyal, de nem engedhette meg magának, hogy mellé álljon. Nem tehette. A neve és az együttes miatt nem. Sokan azt hiszik, hogy ő, Dave Gahan mindent megtehet, amit csak akar. Pedig, amit a legjobban szeretett volna, nem tehette meg. Nem ülhetett kocsiba, hogy Anita után menjen és megvigasztalja. Nem mondhatta neki azt, hogy nagyon örül a kicsinek és szeretné, ha megszülné és felnevelhetnék. Együtt, hármasban, ahol mindhárman megtalálták a belső békéjüket, az elfogadást. De ehelyett most itt kellett lennie a lakásán, nem mozdulhatott a házasságából, nem mehetett Anita után, nem mondhatott neki semmit, hanem el kellett engednie ezeket a hónapokat, a múltat, Anitával, a kicsivel és... igen, és Martinnal együtt. Soha többé.
Martin nem találta a helyét pedig már napok teltek el. Kesslerék már feladták, hogy megpróbálják kirángatni gondolatai közül mikor egy-egy megbeszélésen voltak. Hamar felismerték, hogy Martin használhatatlan. De senki nem tudta kihúzni belőle, hogy mi baja van. Merthogy azt mindenki látta, hogy maga alá van zuhanva. Folyamatosan újra meg újra lejátszódtak benne a pár napja történtek és már szétanalizálta a körülményeket keresve a legmegfelelőbb megoldást, de mindig ugyanoda lyukadt ki: az abortusz és a búcsú mellett. Még ha a búcsút nem is kellene megejteniük, nem tudta, hogy Anita valaha újra szóba akarna-e állni vele miután lehet, hogy a közös gyerekük megölését kérte tőle.
Mart csak sodródott tovább a nappal. Nem tudta, hogy miként került vissza a hotelszobájába. Dave se nagyon beszélt vele. Tudta, hogy már semmi nem lesz olyan, mint rég. Tudta, hogy a férfi el fog zárkózni tőle és látta, hogy mindhármójuk magányos szenvedésre volt ítélve. Lassan beleőrült ebbe a feszültségbe és az információk hiányába. Fogta a kabátját, de ahelyett, hogy egy lepusztult bárba ült volna be, hogy halálra vedelje magát, egy óra múlva egy jól ismert ajtón kopogtatott. Remélte, hogy bebocsájtást fog nyerni.
Anita öntudatlan állapotban feküdt az ágyon. Körülötte üres gyógyszeres levelek. Nem bírta elviselni a fájdalmat. Még nem ment abortuszra, de már úgyis minden mindegy. Nem akart öngyilkos lenni, csak felejteni. Nem hallotta Martin kopogását.
Amikor Mart a többedszeri próbálkozásra sem kapott választ, nekifeszült az ajtónak. Nem lehetett benne biztos, hogy Anita otthon van-e, de az ajtó alatt felhalmozódott levelek azt súgták hogy napok óta a lakásban lehet. Nagyon félt, hogy valami hülyeséget csinál a lány, ezért inkább minden mindegy alapon pár jól irányzott rúgással betörte az ajtót. Aggódva járta körbe a lakást és egy pillanatra meghűlt a vér az ereiben, mikor meglátta az ágyon összekuporodva fekvő, halálsápadt lányt az üres gyógyszeres levelekkel körülötte. Azonnal odarohant és nem is emlékezett rá, hogy miként került a mobilja a kezébe, de már tárcsázta is a 911-et és megsürgette a mentőt, aztán a karjaiba vette a lányt és ellenőrizte a pulzusát. A legrosszabb nem következett be szerencsére. Ugyan gyenge volt, de tapintható a pulzusa.
- Istenem, mit tettünk? - nyögte a szoba csöndjébe.
Anita lassan tért magához. A fehér plafont látta. Megpróbált nyelni, de szörnyen fájt a torka. Ugyan nem tudta, de egy gyomormosás mentette meg az életét. Megpróbált beszélni, de csak nyöszörgés hagyta el az ajkait. Egy másik meleg kezet érzett a sajátján. Nagy nehezen oldalra fordította a fejét.
Martin ült ott borostásan és nyúzottan, aggódva figyelve a sápadt lányt. Nem szólt semmit, csupán szemei regéltek, melyek nedvesen csillogtak.
- M... Mart? - krahácsolta Anita.
- Ne, ne beszélj - súgta - Kimosták a gyomrodat, azért nem tudsz rendesen beszélni.
- A... a kicsi...
- Életben van... - pillantott le Anita kezére, amit sajátja között tartott - De még semmi sem biztos.
- Olyan... olyan... hülye voltam. Nem kellett volna... - kezdte, de szavai köhögésbe fulladtak.
- Shhh... - fogta meg Anita vállát finoman, majd egy műanyag pohárért nyúlt, hogy óvatosan megitassa.
A lány hálásan kortyolta a vizet, majd ismét megszólalt, mikor Mart finoman visszahelyezte a fejét a párnára - Dave?
Mart nem felelt azonnal és kerülte Anita tekintetét miközben válaszolt, s csak a végére nézett fel: - Szóltam neki, de... nem ért rá.
- Nem... nem ért... rá?! - zihálta Anita.
Martin hallgatott, csak a fejét rázta meg tagadólag - Sajnálom.
Anita próbálta visszafogni a könnyeit. Hát végleg elveszítette a férfit...
- Válaszolj nekem egy kérdésre Anita... kérlek... - simogatta gyengéden a nő kézfejét - Meg akartad ölni magatokat?
- Mit érdekel az téged? Te már... megölted a kicsit!
Martin torka összeszorult. - Igazad van... - súgta és szinte belerokkant az önvádba, ami a vállait szinte láthatóan nyomta.
A lány csak nézte Martot vádlón - Miért vagy itt? Miért jöttél... hozzám? Mit akarsz tőlem?! - sípolt fel a végére.
- Hiányzol - súgta a torkát fojtogató gombócon keresztül.
- De a gyerek nem kell... - felelte lesújtón.
- Jaj Anita... - csuklott el a hangja - El sem tudod képzelni... mennyire örülnék neki, ha... ha mások lennének a körülmények.
- A körülmények.... De te, a híres és gazdag Martin Gore nem... nem engedhet meg a hírnevén egy ilyen szégyenfoltot igaz?!
- Szarok a hírnevemre, Anita! - kapta fel a fejét vörös szemekkel - De itt nem csak rólam van szó, hanem rengeteg emberről! A DM nem csak hármunkból, hanem több száz emberből áll és akkor még nem is vettem a családjainkat és a börtönt...
- Persze. Megértem én... - fordította el a fejét az ablak felé.
- Tudom hogy nem és nem hibáztatlak érte - sóhajtott Martin, majd amilyen gyengéden csak tudta mondta: - De talán te is belátod, hogy ez a legjobb megoldás mindnyájunknak...
- Nem... - fordult vissza - Ez a legjobb és legkényelmesebb megoldás nektek! Engem otthagytatok egyedül, egy gyerekkel, akiért nem vagytok hajlandók vállalni a felelősséget! Gyávák vagytok és gerinctelenek!
- Igen, azok - adta meg magát a férfi - Gondolom, ezek után nem sok esélyt látsz arra, hogy mi valaha is folytathassuk... Ha ennyire gyűlölsz.
- Folytatnád? És ugyan miért?
- Mert szeretlek... nem tudlak kiverni a fejemből. Folyton ezen a helyzeten agyalok, hátha találok jobb megoldást, de nem megy. Anita, te is tönkreteszed ezzel a gyerekkel az életedet - súgta a végét.
- És, ha megint becsúszik? Szedtem a gyógyszert, Martin! Ha megint terhes leszek, megint elküldesz egy abortuszra?
- Nem. Akkor jobban vigyázunk. Húzok gumit, vagy mit tudom én. Amúgy is csak addig veszélyes egy gyerek, amíg nem leszel nagykorú.
- Köszönöm az aggódást Martint, de menj a büdös francba! Megtartanál szórakozni, mint holmi tárgyat, de kibújsz a felelőségek alól! Takarodj! Takarodj a francba!
- Anita én nem... - kezdte, de a lány a szavába vágott.
- Ne aggódj, eltűntetem a bizonyítékot, ami tönkretehetne téged vagy Dave-et, akinek még annyi gerince se maradt, hogy idejöjjön - mély levegőt vett - Többé nem akarlak látni, megértetted? - súgta.
Martin lehajtott fejjel engedte el Anita kezét - Megértettem. És... kimondhatatlanul sajnálom - állt fel - Ezt nem így akartam... Ég veled, Anita, tiszteletben tartom a kérésed... - nézett még egyszer rá mérhetetlen fájdalommal a szívében, majd beesett vállakkal és nehéz szívvel magára hagyta a lányt.
Anita felnézett a plafonra és dühében a matracot csapkodta némán, miközben a könnyei elállíthatatlanul folytak le az arcán. Csak ne fájna olyan elviselhetetlenül...
Pár nap múlva Anitát kiengedték a kórházból. Az orvos szerint mivel hamar behozták, a gyógyszerek nem valószínű, hogy károsították a magzatot. Anita szenvtelenül hallgatta végig. Úgyis mindegy volt. Le is állította az orvost, majd felkereste a nőgyógyászát, hogy bejegyeztesse magát abortuszra, bár belül a szíve szakadt meg, ha rágondolt. Igyekezett tehát minél kevesebbet gondolni rá. Főleg azt próbálta elnyomni magában, hogy egy emberi életet akart kioltani emiatt a két... nem is találta a fiúkra a szavakat. Nem csak összetörték, de még gyilkossá is akarták tenni. Hát megadja nekik utoljára a szívük vágyát, aztán visszatér szürke kis életéhez. Reménykedett benne, hogy túl fogja valahogy élni ezt az egészet, bár voltak percek, órák, sőt napok, amikor semmi sem érdekelte. Csupán Ash puha bundáját simogatta az ágyon fekve, hallgatva a cica dorombolását. Ő volt az egyetlen élőlény ezen a földön, aki sosem árulta el, aki sosem okozott fájdalmat neki. Nem véletlenül szerette jobban az állatokat az embereknél. Sokkal egyszerűbbek és tisztábbak voltak. Nem keserítették meg az életét. Magában megfogadta, hogy ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, soha többet nem lesz szerelmes, még ha egész életére magányos is lesz.
Mivel mindenfélével próbálta lefoglalni magát - leginkább a tanulással - a rettegett nap hamar eljött. Indulnia kellett a klinikára. Nem mondta egyikőjüknek sem, hogy mikor fogja elvetetni a kicsit, hisz nem volt értelme. Dave egyértelműen a tudtára adta, hogy nem kíváncsi rájuk, mikor nem jött be a kórházba, mert "nem ért rá", Mart pedig mélyen megsebezte. Talán hagynia kellett volna, hogy meghaljon a gyógyszer-túladagolásban. Akkor megspórolhatta volna azokat a tőröket, amiket az utolsó beszélgetésük alkalmával még jól megforgatott vérző szívében.
Már átöltözött a kórházi köpenybe és azt várta, hogy bejöjjön érte az asszisztens, aki majd áthívja a másik szobába, ahol a műtétet fogják végezni rajta. A könnyeivel küszködött, mikor elképzelte, mennyivel más lehetett volna az élete, ha a fiúk, vagy Martin másképp áll a dolgokhoz. Ha megszülheti a kicsit és együtt nevelhetik, nézhetik az első lépéseit, hallgathatják az első szavait. Eltűnődött, hogy vajon kisfiú vagy kislány lett volna. Hogy kié lehetett a kicsi, kire kezdett volna hasonlítani...
Gondolataiból az asszisztens érkezése zökkentette ki. Az alacsony szőke nő halkan kérte, hogy kövesse, és Anita követte letörölve egy könnycseppet az arcáról. Belépett a szobába és körbenézett. Jeges rémület fogta el, mikor meglátta az előkészített asztalt és az eszközöket. Valóban így akar gyilkossá válni? Ennyi az egész? Megtorpant. Hogy tudna valaha is elszámolni a lelkiismeretével ezek után? Egy nagyot nyelt és tett egy lépést az orvos felé. Nem is hallotta a megnyugtató szavait. Hogy tudna ezek után valaha is a tükörbe nézni? És tulajdonképpen miért is kell ezt az áldozatot meghoznia a fiúknak? Hisz már nem tartozik nekik semmivel! Elhagyták őt, lemondtak róla és a kicsiről. Mondhatná azt, hogy megcsináltatta az abortuszt és élhetné a saját életét. Úgysem fog velük soha többet találkozni ezek után... Talán meg tudná oldani a dolgokat. Vállalhatna több műszakot és addig dolgozna, amíg tudna a szülés előtt... Az egyetemet meg elvégezhetné levelezőn. Még ha éheznie is kellene, az elején ugyan szűkösen, de elő tudná teremteni a kicsinek a szükséges dolgokat... Nem, ő képtelen erre. Nem tudja megtenni...
- Nem - mondta ki hangosan is és csak most vette észre, hogy arcán patakokban folynak a könnyek - Én erre képtelen vagyok. Nem ölhetem meg - nézett végre az orvosra, aki megértően megkérdezte, hogy biztos-e benne. És akkor rájött, hogy biztos. Már régóta biztos volt benne, csak nem merte elhinni, hogy képes egyedül is megbirkózni a helyzettel! Hisz már annyi mindent túlélt, annyi szorult helyzettel megbirkózott. Hisz a jég hátán is megél! Mi a fenét keres itt? Bólintott a doktor kérdésére és azzal a lendülettel meg is fordult és visszament a másik szobába, hogy visszavegye a ruháit. A következő lépése az lesz, hogy újra időpontot kér a nőgyógyászától, hogy végezzenek el minden szükséges tesztet, hogy biztos legyen benne, hogy a baba egészséges. Nem érdekelte, hogy ha a fiúk sosem tudják meg, hogy az egyikük pár hónap múlva újra apa lesz. Nem érdekelte, ez a gyerek csak az övé lesz. Nem lesz apja, de ő megpróbál majd mindent megadni neki. Neki kell ez a gyerek, még ha a két apja nem is kíváncsi rá. Ő nem hagyja el, ő nem dobja félre. Ő hagyja élni, mert ő nem tehet semmiről. Oka volt annak, hogy meg akar születni, és ő nem fogja megakadályozni ebben. Élete legnehezebb döntése volt, de érezte, hogy jól döntött.
Dave egy hotelszobában ült és totálisan szét volt esve. Rengeteget fogyott és a ruhái lötyögtek rajta. A telefonja még mindig nyitva volt. Már több óra is eltelt a vészhívása óta. Türelmesen várt, ugyan mi mást tudott volna tenni? Lustán számolta a másodperceket, bár volt, hogy öt percek kiesetek, egyre sűrűbben. Nem, most nem akart elájulni. Megint nem. Néha idegesen megrándult egy-egy izma, vagy megrázta a fejét, mintha csak egy légy zavarná. A jó ideje tartó éhezés hallucinációkat csalt elő belőle, így néha felmotyogott valami érthetetlent. Főleg szidalmakat szánt szörnyeinek, amik az agyát és a lelkét kínozták. A föld, ahol ült, tele volt mindenféle szeméttel: üres üvegekkel és fémdobozokkal, ahogy telepumpálta magát alkohollal és cukorral. Napokkal ezelőtt csúnyán elvágta valamelyikkel a kezét, és mivel nem csinált vele semmit, már csúnyán gennyesedett. A haja már valamivel hosszabbra nőt és a megszokott borostája is elkanászodott már. De ő nem mozdult és csak várt.
Hallott valami motoszkálást odakintről, de nem tudta eldönteni, hogy a képzelete játszik-e vele megint, vagy tényleg megtörténik mindez? Lassan nem tudta megkülönböztetni a valóságot az elméje szüleményeitől. De, amikor újra hallotta a dörömbölést, akkor tudta, hogy ez a valóság. Tompán felnyögött, ahogy megpróbált hangot előcsiholni magából. Többszöri próbálkozás után sikerült egy rekedt "Szabad"-ot kipréselnie magából.
Az ajtó azonnal kinyílt és a belépő arcán nem látszott nagy meglepettség, csak zöld szemének pupillái szűkültek össze, ahogy megállt az ajtóban egy zacskóval a kezében. Az összefüggéstelen telefonhívás alapján volt ideje felkészülni a látványra. Egy nagyot sóhajtva csóválta meg a fejét, miközben letette a zacskót a földre és odament az énekeshez és arrébb rúgva pár üveget letérdelt elé a földre, hogy a kezei közé fogva a többnapos borostás arcot, s felmérje a károkat. - Dave... - sóhajtotta lemondóan, miközben elgondolkodott rajta, hogy ha ő hagyná el magát, akkor őt vajon ki rángatná ki a szarból.
- Mart... - súgta a férfi, de többet nem tudott mondani, csak kétségbeesetten szorította a férfi karját - Ne haragudj, Mart... ne haragudj...
Mart nem válaszolt, csak megfogta Dave karját és megnézte a könyökhajlatait, hogy nem nyúlt-e droghoz. Elhúzta a száját mikor az egyik tetoválás mellett látott egy kisebb vágást plusz a gennyesedő sebet a másik kezén.
- Hányat mutatok? - kérdezte gondterhelt hangon felmutatva három ujját a nehezen fókuszáló férfinak.
- Én nem akartam... tényleg nem akartam... tudom, hogy ő a tiéd volt.... de... de... - és nem bírta tovább, zokogni kezdett.
- Miről beszélsz Dave? - kérdezte csak félig odafigyelve, mert még mindig a leépülése fokait szemrevételezte.
- Én szeretem őt! És mi otthagytuk... egyedül... és megöltük... megöltük a saját... a saját...
A szőke férfi abbahagyta Dave vizsgálását és kicsit hátrébb húzódva komolyan nézett rá. Zöld szemeiben megduplázódott a fájdalom.
- Megöltük! - vonyított fel a férfi a plafonra, miközben a könnyei megállíthatatlanul folytak - Gyilkos! Gyilkosok! Hát, mennyit ér egy élet?!
- Dave, shhh, nyugodj meg, most már itt vagyok - tért magához Martin a háttérbe szorítva fájdalmát, ami valahogy úgy vonyított fel belül Dave minden egyes szavával, mint ahogy azt az énekes tette. - Gyere, kelj fel! Kimegyünk a fürdőbe. Gyerünk!
- Martin... már csak te maradtál nekem... csak te.... - zihálta.
- Ez nem igaz. Ott van a családod Dave, te is tudod - állt fel, majd lehajolva Dave hóna alá nyúlt és megemelte, ami azért nem ment olyan könnyen neki, de sikerült ingatag lábaira állítania az énekest.
- Már nem... - suttogta.
- Miről beszélsz? Ne butáskodj - motyogta Mart arra koncentrálva, hogy épségben eljuttassa Dave-et a fürdőig.
- Martin! Én válok! - csattant fel hirtelen a férfi, és mintha egy másodpercre visszatért volna a józan esze, de aztán a szemei ismét zavarosak lettek.
- MI VAN?? - torpant meg és nagyon kellett vigyáznia, hogy ne eressze el Dave-et döbbenetében.
- Elmondtam... elmondtam Jennek. Nem bírtam már tovább úgy élni, úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mikor nem!
- Dave, mit mondtál el neki? Pontosan mit mondtál el neki?! - akadt ki Martin miután lenyomta a kád szélére az énekest és megragadta a vállait, hogy egyensúlyban tartsa.
- Elmondtam neki Anitát. Hogy megismertem.... hogy lefeküdtem vele... hogy ez többször is megtörtént...
- Ugye csak ennyit mondtál neki? Dave! Ugye csak ezt mondtad el?!
- Ig... igen. Nem tud rólad.
- Jól van. Mármint tudom, hogy nincs jól, de... mindegy... azt hiszem érted. Nem örülök Dave, nagyon nem. És sajnálom - mondta a ködös szemekbe nézve, majd elkezdte lerángatni róla a ruhákat - Gyere, lezuhanyozunk.
- Igen, az... az jó lesz... jó lesz.... - motyogta a férfi, visszazuhanva a saját világába.
A szőke férfi nagyot sóhajtva kezdte rendbe hozni társát. Először lezuhanyoztatta, majd miután megszárítgatta és nagy nehezen ráadott egy alsót, leültette az ágyra. Azért megütközött rajta, hogy mennyit fogyott, de látta már rosszabb állapotban is. Gyorsan felhívta Dave orvosát, akiben megbízott és odahívta felvilágosítva az énekes állapotáról. Amíg a doktorra vártak, addig egy kis vizet és némi ételt próbált meg az énekesbe diktálni. Mikor látta, hogy kicsit már tisztább, megkérdezte: - Dave, ugye nem szedtél be semmilyen drogot?
- Nem. Semmit, nem... akkor szörnyű dolgokat láttam volna.
- Jól van, ennek örülök. Jól van Dave, minden rendbe fog jönni meglátod. Már úton van az orvosod, majd ő ellátja a sebeidet és megvizsgál. Rendbe fogsz jönni.
- Nem... ez sosem fog rendbe jönni... sosem fogom tudni lemosni a vért, ami a kezeimhez tapad...Mart... nem tettünk semmit! Semmit!
- Én próbáltam, de... rosszul beszéltem. Megállíthattam volna. Nem a te hibád. Az egész az én hibám - mondta komolyan, de tárgyilagosan.
- Próbáltad? - nézett fel rá a férfi.
- A kórházban. De még össze voltam zavarodva. Nem tudtam, mit tegyek. Egyikünk sem tudta. És én szajkóztam, hogy mi lenne a legjobb, hogy... nem érdekes, a lényeg, hogy elhajtott, és mondta, hogy... megteszi, amire kértük. Igen, Dave. Gyilkosok vagyunk. Ezen nem tudunk változtatni - karolta át barátja vállát - Sajnálom, de ezzel a teherrel kell élnünk.
- Vajon fiú lett volna, vagy lány? Vajon kire hasonlított volna? Vajon ő is fogékony lett volna a zenére? - kérdezte Dave fásultan - Ha fiú lett volna, akkor biztos elviszem baseballozni vagy a tengerpartra... egy hatalmas vitorláson száguldottunk volna, miközben úszunk, tengeri halakra horgászunk és sokat nevetünk. Ha lány lett volna, akkor megtanítom zongorázni. Én magam. Esténként felolvastam volna neki, vagy altatót dúdoltam volna a fülébe. Biztos szerette volna az állatokat, és egyik születésnapjára megleptem volna egy kiskutyával vagy kiscicával. Megvigasztaltam volna, ha szomorú, együtt nevettem volna vele, ha boldog, tanácsot adtam volna neki, amikor kérdez. Elindítottam volna az életútján, és néztem volna, ahogy átveszi a diplomáját. Együtt ünnepeltük volna a Karácsonyt és elvittem volna megmutatni neki Angliát. A hazánkat. De mindez sosem következik be.
Martin érezte, hogy egész teste remegni kezd az elfojtott sírástól. Aztán nem bírta tovább és felzokogott, hisz ugyanezek - más képekkel - az ő agyán is átfutottak. Sosem fogja megbocsátani magának, hogy tönkretette két, sőt három ember életét a sajátjával egyetemben. Dave már nem tudott sírni. Már minden elképzelhető fájdalmat átélt. Csak ült ott, némán, miközben lassan magához húzta Martint.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó