|
8. fejezet
2009.07.29. 21:08
8.
Másnap reggel egyedül ébredtem. Hunyorogva néztem bele a fénybe, de az érzékeim még nem voltak tökéletesek. Inkább behunytam a szemem és a párna oltalmat adó sötétjébe menekültem. A sötétből akaratlanul rajzolódtak ki előttem az éjszaka képei.
A nedvességtől csillogó teste és a kéjtől eltorzult vonásai… ahogy lehunyt szemmel élvez, vagy úgy gusztál, mintha csak a jutalma lennék, amit már rég kiérdemelt. A gonosz pillantását, ahogy játszott az érzékeimmel, miközben én szűkölve könyörögtem a feloldozásért… és hallottam a saját hangomat visszhangozni a fülemben, amikor megadta azt.
A családunk jelén végiggurult egy izzadtságcsepp és én nyugodtan szemléltem. Tudtam, hogy ugyanazt a jelet viselem én is. Nem töltött el semmilyen érzéssel, csupán a tudat szenvtelen nyugodtságával és figyeltem Dave testét, ahogy a tüdeje igyekszik minél több levegőt jutatni a vérébe. De a levegő forró volt és nehéz, így a zihálása még nem csillapodott. Figyeltem az izmos mellkasát, ahogy fel és lesüllyed. Fel… le… fel… le… fel… le… fel… le… Órákig el tudtam volna nézni annak a kimerítő hajszának a nyomait, aminek én voltam az okozója és az irányítója. Kemény harc volt, de tudtam, hogy tetszik neki és ez engem is megőrjített. Fel… le… fel… le… fel… le… Dave előrehajolt. Nem, még messze nincs vége.
Belemosolyogtam a párnába. Fáradtnak éreztem a testem, de az agyam egyáltalán nem volt az. Mintha egy hatalmas energiakoktélt kapott volna, tettre késznek éreztem magam, valamit csinálni akartam, de a testem nem tudott engem követni. Súlyváltozást éreztem az ágyon és a karom mögül lestem ki a még mindig vakító fénybe. Nem láttam tisztán, de az alak ismerős volt. Dave. Nem tudtam megállni széles vigyor nélkül, amit ő szerencsére nem látott.
- Hogy érzed magad húgom? – kérdezte. A hangja lágyabb volt az átlagosnál, talán ő is olyan leharcolt volt, mint én. Vagy csak kielégült. Kielégülten leharcolt.
- Fáradt vagyok. Ki sem akarok mászni az ágyból.
Dave bólintott.
- Szedd össze magad, aztán…
- Aztán? – kérdeztem, felemelve a fejem, hunyorítva Dave-re.
- Keresd meg Zsót.
- Miért? Nem egyszerűbb neki így? Muszáj belekevernünk?
- Nemcsak arról van szó, hogy hamarosan a tudatára ébred és esetleg galibát okoz. Miért hoztad el őt a kastélyba? Azért, mert féltél. Mitől? Hogy lejár a türelmi időd és az anyád meggyilkol. Zsó hogy jön a képbe? Hát nem emlékszel az első találkozásotokra?
Dehogynem…
Nagyon meleg San Francisco-i nap volt. A fénye szinte fehér volt. A zeneboltban, ahová betértem hála az égnek volt klíma, így egy kis ideig megmenekülhettem a meleg elől. Tudtam, mit keresek és pontosan a felé a szekció felé vettem az irányt. Pár perce már tanulmányoztam a kínálatot, amikor egy hang csendült fel mögöttem.
- Segíthetek?
Megfordultam és egy nővel találtam szemben magam. Hirtelen nem tudtam mit mondani. Valamit láttam a tekintetében. Túl sokáig nem válaszoltam, mert a nő kisegített.
- Depeche Mode? Valami egészen konkrétat keres?
- Őőőő… igen. Ha jól értesültem róla, akkor kijött Dave Gahan szólólemeze.
- Oh, igen a Paper Monsters – nyúlt a CD után – Ez az – adta oda, majd érdeklődve rám nézett – Elnézést, de nem olyan nőnek tűnt, aki szeretné Dave Gahan zenéjét.
Eltűnődtem. Valóban nem olyannak tűnök, mint amilyen vagyok.
- Maga szereti? – kérdeztem vissza.
- Nekem nagyon bejön az új albuma. Kicsit más ez, mint, amit megszokhattuk tőle.
Vagyis, amit ti megszokhattatok tőle, tűnődtem el mosolyogva.
- Elnézést, de itt dolgozik? Még nem láttam itt korábban – bukott ki belőlem a személyes kérdés. Valamit éreztem a lányban és ez zavart.
- Nem, én csak pár hangszert jöttem felhangolni. A haverom vezeti a boltot, de most épp kiszaladt ebédelni, úgyhogy, addig tartom a frontot.
Bólintottam. Odasétáltunk a pulthoz és kifizettem bátyám legújabb szerzeményét. Miközben a fiatal nő a pénztárgéppel foglalatoskodott vetettem rá egy méregető pillantást, de nem tudtam rájönni, hogy mi az, amit érzékelek, de egyre jobban zavart. Ilyesmit éreztem akkor is, mikor valamiféle másik erő lépett fel az enyémmel szemben. De ez nem volt olyan erős, csak bosszantó. Mintha az orrom alá dörgölné magát, hogy nézd, itt vagyok, de úgysem jössz rá, hogy milyen is vagyok. Nem olyan vagyok, mint te. Valami más, de erős. Hatalmas tudok lenni. Feletted állok. Elpusztíthatlak.
És ez nekem nem tetszett. Kifizettem a CD-t majd elköszöntem és megindultam kifelé. Mielőtt azonban kiléptem volna, a lány még utánam szólt, hogy biztos találkozunk még. Valóban így történt.
Nem hagyott nyugodni, amit akkor éreztem és igyekeztem rájönni, hogy mi az. A barátságunk hosszú évei alatt nem sikerült megfejtenem a rejtélyt, de éreztem, hogy akár a hasznomra is fordíthatom, ha szükségem lesz rá. És, amikor idehoztam, akkor szükségem volt rá. Azt hittem, hogy irányíthatom, de…
- …nem – mondta ki helyettem Dave, aki végig a szemembe nézett, mintha olvasna belőlük – Azt hitted, hogy a hasznodra fordíthatod őt, de nem sikerült. Hogyan fordíthatnád azt a hasznodra, amit nem is ismersz?
Csendben néztem rá. Igaza volt. Naiv voltam.
- Sokszor tanulmányoztad a történelmünket?
- Tessék? Hogy érted?
Dave felállt és a táskájához lépett. Sima, fekete, jelzésnélküli táska volt, semmi különleges. Elővett belőle valamit, odajött hozzám és az ölembe rakta azt a valamit, amire csak bámulni tudtam. Egy könyv volt az, amiről a családom azt hitte, hogy évszázadokkal ezelőtt eltűnt. A mi történelmünk volt benne. A vámpírok nagy töri könyvének is hívhatnánk.
- Ezt hol találtad?
- Indiában.
- Hogy került ez Indiába? És te hogy kerültél Indiába?
- A könyvet ellopták tőlünk és meg sem állt Indiáig, bár nem India volt az úti célja. Egyiptomba került, ott volt 252 esztendőn át. Aztán a Nagy Kivándorláskor kikerült az országból. Innen már csak találgatni lehet az útját, de valószínűleg az egyiptomi rabszolganép eladta és így a könyv kofáról kofára járt. Indiában állt meg. És ott értem őt utol. De, nem ez a lényeg. A lényeg benne van – Dave mellém ült és kinyitotta a könyvet egy megjelölt helyen. A lapok sárgák voltak és könnyen törtek. 252 év az egyiptomi sivatagban nem tett neki túl jót: kiszáradt. Ugyanakkor ez segített megőrizni őt az utókornak. A szöveg egyes részeken elmosódott, a papír néhol lyukas volt és vegyes illatok érződtek belőle. Dave egy pontra mutatott a szövegben.
- Nem tudod elolvasni – mondta, mikor látta, hogy megpróbálnám – Holt nyelv. A latinból fejlesztették ki a vámpírok, hogy tudjanak egymással kommunikálni a középkorban. Afféle titkos nyelv volt.
- Te el tudod olvasni?
- Igen. Otthon találtam egy könyvet a nyelvről és megtanultam.
Hátborzongatóan okos. És hidegvérű. Annyira jó párosítás, hogy az már rossz.
- A szöveg azt írja, hogy van egy lény – egy ember – akit a vámpírok ösztönösen és szüntelen keresnek. Ez az ember képes segíteni a vámpírok faján, hogy felülemelkedjen az emberiségen. Ugyanakkor vigyázni kell vele: a pusztulásunkhoz is vezethet személye.
- Segíthet a vámpíroknak, hogy felülemelkedjen az emberiségen? – visszhangoztam.
- Igen. Vagyis… nem élőhalottak lennénk. Hanem élők. Mindegyikünk. A vámpírlétet immár nem kötné meg semmi!
- És leigázhatnád az embereket?
- Akár.
- De, ha minden vámpír élni fog... akkor nem lesz királyi család, Dave. Nem fogsz tudni uralkodni.
- Eddig annyit számított, hogy mi élünk, ők meg nem? Csak egy kiváltság, ami a rangoddal jár. Nem sok minden változna. A tisztelet nem múlik el. A családunk ugyanúgy az első vámpírtól származik.
- Ez igaz. De, miért mutattad ezt meg nekem?
- Mert szerintem… te megtaláltad ezt a személyt.
Döbbenten hallgattam.
- Zsó? – nyögtem ki végül.
Dave némán bólintott. Nem az nem lehet… De hát… én is éreztem valamit vele kapcsolatban…
- Akkor ezért lebzseltél állandóan körülötte. Ezért akartad magadnak! Hogy a saját családod igázhasd le és uralkodhass! – ellöktem őt magamtól és felálltam, hogy megüssem, de elkapta a karom.
- Elfelejtettél valamit! – dörögte – Lefeküdtél velem. Megkötöttük a szerződést, amit csak az idő semmisíthet meg. Te semmiképpen sem. Nem fordíthatsz hátat nekem, mert hozzám vagy kötve!
- Szemét állat! – téptem ki a csuklómat a szorításából. Már most kezdtek megmutatkozni a szerződésünk jelei. Erősebbnek éreztem magam és nemcsak a szó fizikai értelmében. De még be kellett állnia az egyensúlynak kettőnk közt.
- Nem tehetsz ellene semmit. Támogatnod kell! Ha nem mi öljük meg őket, akkor ők minket!
- Nem vagyok hajlandó megölni a saját családomat csak azért, hogy te kiskirályost játszhass!
- Inkább birka módon meghalnál?!
- Hiba volt elmenekülnünk! Hiba volt szövetkeznem veled! Eddig téged se öltek meg, engem miért ölnének?
- Azért mert nem hisznek benned! Nem akarnak várni! Ha rólam van szó, akkor meg csak egy jó indokot kellett keresniük arra, hogy megölhessenek. Itt az indok! Nem fognak megkímélni!
- Őrültségeket beszélsz!
- Nem! Te vagy az őrült, húgom, amiért nem vagy hajlandó beismerni azt, ami az orrod előtt van! Meg kell találnunk Zsót és hárman kell szembeszállnunk velük!
- Mint gyilkos családi hóhér egy triumvirátus képében?!
- Ha tetszik ez a megfogalmazás… igen.
- Egy szemét gennyláda vagy!
- Ahogy tetszik – mondta Dave és a táskájához lépett.
- Mit csinálsz? – kérdeztem utána.
- Majd meglátjuk, hogy mit mondasz, hogy ha letelik az éjszaka – felelte majd elrakta a könyvet, felöltözött és kilépett az ajtómon. Én ott álltam meztelenül és csak néztem utána. Nem tudtam eldönteni, hogy igaza van, vagy sem, nem tudtam megítélni, hogy érdekből teszi –e vagy csak a túlélésért. Nem tudtam, hogy mi hajtja. Azonban valami azt súgta, hogy az éjszakám túl eseménydús lesz ahhoz, hogy ezen nyugodtan gondolkodhassak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó