|
10. fejezet
2009.07.29. 21:10
10.
Nem sokkal végleges hallgatásunk előtt Martinból sikerült kicsikarnom egy szobát, ahol végre magam lehettem. Dave ereje még mindig idegenkánt mozgott bennem és ez továbbra sem volt kellemes érzés. Persze, bátyám említette, hogy ez be fog következni, és rá is hatással lesz ez a „beállás”, bár szerinte én leszek rosszabbul, mert ő az erősebb. Kedves, mint mindig. De az emlékezet-megosztásról nem beszélt.
Nem volt nagy teljesítmény rájönnöm, hogy azért ismerős minden, mert Dave járt itt. Konkrétan belelátni az emlékfoszlányaiba nem tudok, de ismerek helyeket, tudok történéseket. Mint említettem nem úgy látom, mint egy filmet, hanem mintha velem is megtörtént volna. Klassz. Róla el tudom képzelni, hogy vígan áskálódik az emlékeimben. A szemét! Mi minden lehet még, amit nem árult el nekem, csak azért, hogy rávegyen erre?! Utolsó, mocsok, alávaló, aljas... A sort persze még hosszan folytatom, habár tudom, hogy semmi értelme. Mikor kifogyok a jelzőkből hangosan fújtatva csak remélni tudom, hogy bátyám legalább olyan beteg, mint egy pestises patkány.
Dühöngésem után ismerkedek folyamatosan növekvő erőmmel. Elsősorban a Dave és a köztem lévő kapcsolatra karok rájönni, tudni akarom, hogy ez mennyire ártalmas nekem. Amit biztosan tudok, hogy Dave jelen van az elmémben, tudom, merre jár. Nem változtam helymeghatározóvá, de tudom, hogy úton van, felém tart. Ez nem feltétlen jó hír, mert nyilvánvalóan ezt ő is tudja rólam, szóval bármikor, bárhol rajtam tarthatja a szemét. A közelharcban is nyilván fejlődtem, úgy érzem, bármire képes lennék, gyorsabb vagyok és erősebb. Ebben a stádiumban nem merek még próbálkozni, amíg nem biztos az erőelosztás aránya, hisz lehet, hogy nagyobb kárt okoznék, mint kellene. Most pedig semmiképp sem szeretném felhívni magamra a figyelmet. Mindenesetre el kell beszélgetnem bátyámmal, hogy mit is szabadított rám, mire használt engem fel, csakhogy a mostani állapotot elérje. Gondolataim lassan elmosódtak, ahogy legyőzött a fáradtság és elaludtam.
Homályos tudatomba lassan jutottak el a reális világ jelzései. Először azt fogtam fel, hogy hason fekszem az ágyamban. Ahogy lassan, résnyire kinyitottam a szemem, próbálva óvni a fénytől, azt is érzékeltem, hogy alkonyodik. A meleg kéz érintése a lapockáim közt és az ismerős illat csak ezután következett. Lassan felültem és Dave ismerős vonásai tűntek fel előttem. Ahogy ment le a Nap, úgy élesedett a látott kép számomra. Az eredmény ijesztő volt. Bátyám borzalmasan festett, bőre sápadt majdhogynem fehér. Zöld szeme és fekete inge most szembeszökően éles kontrasztban állt ezzel az ijesztően hideg színnel. Nem bírtam megállni a kérdést.
- Dave… jól vagy?
Elmosolyodott.
- Persze. De ezt én kérdezhetném tőled.
- Kutya bajom.
- Majdnem feleslegessé vált az… áldozatod.
Dühösen villant a fény a szememben. Mintha semmi sem változott volna.
- Belátod, hogy igazam volt? – érkezett az újabb kérdés.
- Azt látom, hogy egy hataloméhes pöcs vagy, Gahan.
- Ezt félretéve – mosolyodott el fölényesen – Belátod, hogy igazam van?
- Azt akarod hallani, hogy minden úgy történt, ahogy mondtad, hogy sikerként könyvelhesd el ezt az egészet, és örvendj annak, hogy végül is a te akaratod érvényesült, mint mindig?
- Én nem így fogalmaztam volna, bár ez is egy látásmód.
- Csontig hatolóan gyűlöllek – köptem felé sziszegve.
- Én is téged. Ez a szép az egészben – felállt – Szedd össze magad és találjuk meg ak is barátnődet.
- Megrögzött mániákus pszichopata vagy.
- Nem véletlen. Látom, nem fogtad fel mindazt, amit a csöppnyi agyadba próbáltam eljuttatni.
Testvéremre néztem, és elgondolkodva összehúztam a szemem.
- Nem áll jól neked a közönséges irónia, Dave.
Bátyám dühösen fújtatott majd láttam, ahogy pattan nála a húr. Dave előrelendült és elkapta a pólómat.
- NE SZÓRAKOZZ VELEM! - dörögte, miközben folyamatosan rázott, érvényt adva a szavainak.
- Engedj el!
- Nem! Az életünk múlik ezen, képtelen vagy felfogni?!
- Akkor vess engem a család elé! Abban úgyis profi vagy, hogyan hagyj cserben másokat! 600 éve mást sem csinálsz, mint élősködsz a világon és rajtunk, a nemzetségeden és alattomosan várod, hogy mikor kerül rád a sor osztáskor, és akkor a legtöbbet követelnéd magadnak, mint eddig is mindig, ugye?! – vágtam a képébe – Ha engem is kiiktatsz a családtagjaiddal együtt, akkor egyeduralkodó lehetsz! Nem csábító?
Egész közelről láttam a villogó zöld szemeket, a halottfehér bőrt, pár kósza, a fehérség mellett majdnem feketének tűnő tincset. Mély hangon morgott, majd ellökött magától. A lendülettől az ágyra estem.
- De, igen az. Csak sajnos nem hagyhatom, hogy meghalj.
Értetlenül néztem rá.
- Miért nem?
- Mert nemcsak az erőnket osztottuk meg. Gondolom észrevetted, hogy ismered a helyet, a múltamat.
- Igen.
- Hmmm – megjelent az a szörnyű mosoly, amit mindig is utáltam és amitől mindig is… tartottam.
- Mit műveltél, Dave? Mit nem mondtál el nekem?
- Az erőmegosztás megtörtént, de nem csak azt osztottuk meg egymással.
Baljóslatú csend.
- Közös lelkünk van.
A legrosszabb rémálom.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó