|
11. fejezet
2009.07.31. 12:50
11.
- Közös… lelkünk? – nyögtem akadozva döbbenetemben – Ez… ez....
- Ez azt jelenti, – fűzte tovább a mondatomat, ami megakadt a kezdőszónál – hogyha te meghalsz, magaddal rántasz engem is. Ha én meghalok, akkor a te életed is kihuny.
Csak hápogni tudtam. Ez nem lehet igaz! Ez már túl sok, ez biztos nem igaz… de tudtam, hogy igaz. Láttam bátyám arcán, hogy mennyire nem örül ennek – ugyanakkor mégis hasznos a számára. Be van biztosítva kialakuló triumvirátusunk kötelékeiben. Már csak az a kérdés, hogy esetleg Zsót mindez meghatja-e, ahhoz, hogy ne álljon bosszút, hogy ne gyilkoljon meg egyszerre két… lényt. Habár mára lehet, hogy ő is kínlódik a vérével. Mindenkinél különböző gyorsasággal folyik le az átalakulás. Azonban, ha tényleg Ő az a misztikus „fegyver”, ami annyira kell Dave-nek, akkor lehet, hogy ellenáll a harapásomnak, ugyan mentálisan csak a halálakor szabadulhat az uralmam alól. Viszont megőrizheti emberi mivoltát. Biztos örül neki, semmint az elcseszett vakondlétet elviselni. De gondolataim gyorsan visszakanyarodtak a jelenlegi problémámhoz.
- Mit tudsz rólam? – kérdeztem. Hiába a közös kötelék, Dave még így is hátba támadhat. Legalább is bármit el tudok képzelni róla. Azonban bátyám nem felelt, csak sejtelmesen mosolygott.
- Mit tudsz rólam?! – ismételtem meg a kérdésem, emeltebb hangnemben.
- Mindent – érkezett a válasz. Lehunytam a szemeim. Ezentúl okosnak kell lennem. Okosabbnak, mint eddig. Nem hagyhatom, hogy Dave kijátsszon, hisz pontosan jól tudtam, hogy a hatalomért bármire képes. 600 éve erre várt, tudom jól. De még mennyire jól….
A fekete ló idegesen horkantott fel és megrázta szép fejét. A hátán ülő, egyenes hátú férfi megpaskolta az állat nyakát. Tudta, mitől fél a hátasa. A farkasok üvöltése hosszan nyúlt el az éjszakában. Az erdő sűrű volt és ők a szélén álltak. Ha megindította a lovát, akkor az ijedten hőkölt hátra. Nem akarta betenni a lábát abba az erdőbe, de a gazdája behajtotta az állatot, aki engedelmeskedett az akaratának. Nem félt jobban tőle, mint ami az erdőben várta.
Nem mentek gyorsan. Az ösvényt sűrűn szegélyezték az öles fák, és lehajló ágaik veszélyeztették volna a lovas épségét. A ló patája alatt néha-néha valami kettétört, furcsa, roppanó hanggal töltve meg a sötét éjszaka csillagfénytelen levegőjét. Ló és lovasa is ismerte már ezt a hangot: a régi, szikkadt csont eltéveszthetetlen hangja volt ez, amikor már könnyen törik. Az állat egyre sűrűben fújtatott, idegesen csapkodott a farkával, meg-megtorpant. Gazdája a füléhez hajolt és belesúgott. Nem szívesen merészkedett be ide ő maga sem, habár, nem volt sötétebb teremetés ő maga sem, mint, akikhez készült. De legyűrte a félelmét és az undorát a célja érdekében. Hamarosan odaérnek…
Nem tévedett sokat. Egy kastély bástyái bontakoztak ki a sötétségből. Már várták. Felvezette lovát a fahídra. A csendet csak az állat patkójának ütemes dobolása törte meg, ahogy lassan haladtak a kapuhoz. Az őr rájuk nézett.
- Qui sont vous ?1- kérdezte. Az érkező, ha lehetett még inkább kihúzta magát, de nem válaszolt, hanem jelt adott lovának, aki megindult. Azonban az őr kirántotta kardját és kirakva karját elzárta az utat. A ló ijedten nyihogott fel és kapált mellső lábaival, ahogy a kard éle a szügyéhez ért. Érezte a vér jellegzetes bűzét. - Ce que vous vous pensez, vous talonnez ?! Vous ronge, avant que je dirige mes fox-hounds et un bonbon sur vous ils se régaleraient de votre viande auparavant, alors les vers!2
Nem lehetett tudni, hogy az idegen, mikor szállt le a lováról vagy mikor húzta elő a kardját, de az éles penge nehéz csendüléssel hagyta el tokját, hogy hamarosan a lefegyverezett őr nyakát ízlelgesse. A fiatal fiú – kinézetre alig lehetett húsz – arcát most a tűz fénye érte, ahogy finom vonású arca a szikár őr felé hajolt. Hamarosan a puha, szinte lányos bőr a mocskos, borostás archoz nyomódott és halk hangon suttogni kezdte: - Je ne sais pas comment brave votre langue cela, qui le répètent.3 – súgta halkan. Az őr arcán félelem futott át. Talán arra gondolt, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Soha, egyetlen egy sem… soha személyesen… De a fiút ez nem hatotta meg, ellépett az őrtől és karcsú alakja könnyed mozdulattal fellendült a fekete ló hátára, ahogy a kor férfiaihoz képest törékeny alkata sötét légkört árasztva belovagolt az udvarba. De ő sosem volt olyan, mint az adott kor férfiai. Ha mélyen a zöld szemeibe néztek, már most látni lehetett benne a sötétséget. A hatalomvágyat. A tiszteletet parancsoló erőt. Ilyen volt Dave közel 400 évvel ezelőtt.
Hogy honnan tudom mindezt? Láttam. Álmomban, amiből Dave felébresztett. Nem tudom, hogy merre tart a teljes történet, akár a miénk, akár az övé. De most nem érek rá ezen gondolkodni. Keresnem kell egy igen fontos személyt, és össze kell szednem magam. Nem találhatnak meg. Nem.
Eltartott egy pár napig, amíg rendbe jöttem. Dave hiába is tagadta, őt is kikészítette a jókora nyers energialöket, amit kapott. Persze a büszkesége és az egoizmusa nem engedte meg neki, hogy mindezt be is vallja. Sokat gondolkodott. Nem egyszer láttam, – már amikor járni tudtam – ahogy az asztalra kiterített óriási és impozáns szövettérkép felett ül, és némán bámul rajta egy-egy pontot, néha mormogva valamit. Sokszor a szőkét is vele láttam. Ilyenkor mindig forrt bennem a düh: engem, a húgát nem képes beavatni, de a kutyáját bezzeg maga mellé ülteti, hogy néha rátehesse a kezét a fejére! Undorító. Azonban meg volt az eredménye, ugyanis hamarosan az ajtómon lépett be, hogy elmondja, ideje indulnunk. Tudtam, hogy ez mit jelent.
Ismét keresni kezdtem. Jó gyakorlás volt ez megnövekedett képességeim kipuhatolására is. Nagyobb területet tudtam felderíteni rövidebb idő alatt. Lecsukott szemhéjaimon térképeket, városokat, utcákat láttam. A legrészletesebb kép tárult elém, mint eddig valaha! Nem telt bele sok idő és megtaláltam a keresett személyt. Zsó már a tudatára ébredt, amin nem lepődtem meg. Már rég elment volna a városból ahová én küldtem, ha teheti. De ő is tudta, hogy ez őrültség lenne. Talán már kezdi felfogni, hogy mibe cseppent és, hogy ebből nemigen bújhat ki. Pedig még nem is tudja a javát. De hamarosan viszontlátjuk egymást. Hogy ki fog ennek jobban örülni még nem tudom.
~ × ~
1Ki vagy?
2 Mit képzelsz magadról, te kutya?! Hord el magad, mielőtt rád eresztem a kopóimat, és édes húsodból lakmároznának előbb ők, majd a férgek!
3 Nem tudom mennyire bátor a nyelved ahhoz, hogy ezt megismételd.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó