|
4. Fejezet
2009.08.12. 15:39
4.
Halk és elegáns zene a háttérben, szemet kápráztató termek, pompázatos hajkoronák, igéző tekintetek, melyekben a túlvilág fénye csillant, csodás ruhaköltemények és öltönyök – a tökéletesség megelevenedett. Legalábbis kívülről annak tűnhetett a felszínes szemlélőnek, ahogy hagyta magát elbűvölni a kimért nevetésektől, a bujaságot hordozó tekintetektől, melyek mögött a szegény áldozat nem látta a rejtett veszedelmet. Ilyen volt a vámpírok estélye, melyet a kifinomultabb ízlésnek hódolok rendeztek. A többség nem is tudta az indokot, csak vonzották őket az ilyen események, mint legyet a légypapír. Végre volt hol újra tetszelegniük, vagy éppen eldicsekedniük, hogy miket vittek végbe az elmúlt idők alatt, mióta legutóbb tiszteletüket tehették egy hasonlatos csodás eseményen.
Az éppen belépő fekete öltönyös alak, aki épp egy vérrel teli kecses poharat emelt le egy tálcáról, sosem volt a híve ezeknek a túlzottan erőfitogtató eseményeknek, amiket hajdani úrnője is szívesen rendezett, hogy elbüszkélkedhessen gyarapodó erejével, vagy legújabb hódítottjával. Persze sztárként a halandóvilágban élvezte az ilyen eseményeket, mert ott nem volt túl nagy tétje a dolognak, csupán azt kellett megakadályoznia, hogy kiderüljön valós kiléte. Itt ezzel nem volt probléma, hisz mindenki vámpír volt – leszámítva a vérszívók által magukkal hozott befolyásos embereket, vagy meghódítottakat-, de annál inkább kellett figyelnie minden gesztusára, nehogy bármiféle következtetést levonhassanak belőle azok, akik esetlegesen figyelték. Hatalmi játszma volt ez, melyen sokszor saját életük múlt akár egy-egy beszélgetésen. Ha meg tudtad védeni magadat és a területedet, akkor békén hagytak, de ha gyengének bizonyultál, végleg elbuktál, s már csak órák, esetleg napok voltak hátra az életedből, s búcsút mondhattál mindannak, amit képviseltél, amit az évek során felépítettél – minden idegen kézre szállt. Farkastörvények voltak ezek is, melyek a túlélésért íródtak, melyek alapján tisztogatták maguk közül a gazt, a gyenge hajtásokat.
De Dave egyelőre nem tartott túlzottan a jelenlévőktől, noha voltak páran nála erősebbek is, de a ranglétrán elég jól bebiztosította a pozícióját az évek során, noha pár fajtársának nem tetszett a gyors erősödés, amit az utóbbi években produkált úrnője halála óta. Már az is gyanakvással és értetlenséggel töltötte el a többséget, hogy miként élhette túl Dita Van Tesse halálát, illetve annak a tűzmágusnak a pusztító erejét, aminek a középpontjában volt jó tíz éve még New Yorkban. Azt pusmogták, hogy azon az éjszakán új történelem kezdődött az Észak-Amerikai vámpírok életében, de leginkább a New York-iakéban.
Hallották, hogy pár nap múlva egy friss és hatalmas erő vette a kezébe az irányítást összefogva a túlélőket egy hatékony Klánba, felerősítve az arra érdemeseket, majd kiépítve egy jól működő hálózatot, mely felügyelte a vámpírpopuláció számát és erősségét. Majdhogynem egy egyenlő vámpírokból kialakult társadalmat létrehozva. Persze ezek a hírek leginkább csak túlzó történeteknek tűntek a többség számára. De azt senki sem tagadhatta, hogy Észak-Amerika legerősebb vámpírklánja New Yorkban fészkelt, s ennek a Klánnak a vezetője épp beljebb lépett az egyik impozáns terembe beleszagolva a kezében tartott pohár tartalmába, s nem túlzottan törődve a karcsú fekete alakján végigsikló tekintetekkel.
Tekintetével a londoni kapcsolatát kereste, de sejtette, hogy túl korán érkezett ahhoz, hogy már itt találja Gabrielt. Mindig is sajátos játékai voltak a férfinak, de Dave próbált ezekről minél kevésbé tudomást venni. Egyelőre az elvegyülés mellett döntött, bár látta, hogy egy-két fontos személy már elindult ragadozókhoz méltó szűkülő körben, hogy becserkésszék őt egy kis puhatolózásra. Sejtette, hogy rohamosan megugrott hatalma érdekelte őket is. Kezdte unni őket, bár nem esett nehezére leszerelni a tolakodókat. Az udvariassága és a rábeszélőképessége mindig is figyelemreméltó volt – már halandó korában is.
***
„A francba, ez meg mit keres itt?” – szisszent fel magában a maszkot viselő fekete ruhás nő a karzat egy árnyékos szegletéből kémlelve az alant táncoló és beszélgető feleket. A küldetése miatt volt itt. Egyelőre csak felmérte a terepet, még nem volt konkrét terve, de reménykedett benne, hogy a szerencse a kezére fog játszani ma éjjel.
Tekintetével még egy percig követte a sötét hajú férfit, míg társaságot nem kapott egy díszes ruhájú nő személyében, akivel innen látta, hogy felszínes bájcsevejbe kezdett. Ízléses fekete csipkemaszkján keresztül ilyen társaságban fel sem tűnt, hogy tekintete enyhén arany fényben villan tova egészen addig, míg a karzaton kicsit távolabb kialakított elválasztott páholyok során végignézve meg nem pillantotta azokat, akiket keresett. Gondolatban egyeztette a reggel kézhez kapott aktákban szereplőkkel. Lord Wordsforth, Ezékiel Young, Christoph Vril-Ya, Nathaniel de Lac és Edward Brightshown.
Elhúzta a száját a gondolatra, hogy célpontjai még most is együtt pusmognak hol verbálisan, hol a gondolati síkon, ahogy időnként egymásra villant a szemük felfüggesztve az odalent zajló társasági élet kémlelését. De azt is megfigyelte, hogy amint Lord Tharsis feltűnt, mind a négyen követték a tekintetükkel. Valóban nem túl barátságos pillantások voltak ezek.
Elizabeth ruhája takarásában ösztönösen végigsimított alkarjára simuló pengéin. Tudta, hogy kecses kardját lehetetlen lett volna becsempésznie egy ilyen vállnélküli ruha alatt. De bízott az erejében is, melyet ügyesen magába zárt. Ügyelt rá, hogy senki se érezhesse meg egyetlen morzsáját sem. Nem volt célja, hogy ma felfigyeljenek rá. Ő azonban minden idegszálával a célszemélyeket, illetve környezetét kémlelte. Minden apró információmorzsát elraktározott. Egyetlen hosszú pillantásból fel tudta mérni, hogy melyik vámpír étkezett ma már, feljegyezte magában, hogy a körbejáró halandó szolgák mennyi vért szolgáltattak nekik míves poharaikban, illetve hogy a vámpírurak szolgái hol helyezkedtek el. Nem voltak olyan botorak, hogy védelem nélkül élvezzék az intrikák kényes fátyolának szövögetését.
Koncentrációját megzavarta, ahogy az est fényes házigazdája beszélni kezdett. Minden fej felé fordult. Elizabeth-nek is erősen kellett koncentrálnia, hogy a termet kitöltő finom kényszerítő energiának ellenálljon és félre tudjon nézni. El kellett ismernie, hogy az odalent beszédbe kezdő ősöreg vámpír tudta a módját miként ragadja meg a figyelmet.
Liz távolabb húzódott a korláttól, s a félig-meddig oltalmazó árnyékok közt elkezdte megkerülni a páholyokat időnként meg-megállva, hogy ne keltsen feltűnést. Ugyan kitűnően tudott lopakodni és álcázni jelenlétét, mégiscsak leginkább tapasztalt vámpírok között volt. Időnként megállt, mintha csak a kiállított képekben gyönyörködne, de közben fél szemét mindig a környezetén tartotta.
- Fenséges darab, nem igaz? – hallott maga mellett egy férfihangot. Egy ideje látta már, hogy lassan cserkészi be magának az idegen.
- Az én ízlésemhez képest kicsit túl élénk – vonta meg elegánsan fél vállát, melyet meztelenül hagyott a ruha.
- Nocsak, csak nem a naturalisztikusabb vonal híve? – mosolyodott el a szőke vámpír, akinek hosszú haja egyetlen tökéletes fonatban feküdt a hátán, s ért le egészen a derekáig. Liz felé fordult.
- Mondhatjuk így is – küldött felé egy felszínes mosolyt miközben felmérte a mellette álló férfit.
„Körülbelül háromszáz éves, nem mester vámpír, de erőért sem kell a szomszédba mennie” – nyugtázta magában.
- Még nem láttam magát errefelé – jegyezte meg a zöldeskék szemek tulajdonosa.
- Még nem is láthatott.
- Nocsak… egy friss rózsaszál?
- Talán nem érzi?
- Nem engedi, hogy felmérjem a hatalmát.
- Tehát a védelmem jól működik – küldött felé egy újabb mosolyt, amit látta, hogy a vámpír bíztatásnak vesz. „A francba!”
- Valóban. Megtudhatom, hogy mi járatban kereste fel a ma esti mulatságot?
- Igazán nem akarom megbántani, de…
- Ah, na végre! Drágám, már azt hittem, hogy elmentél nélkülem! – hallott egy túlontúl ismerős hangot, s érezte, hogy hirtelen belékarolnak.
„Viselkedj természetesen!” – hallotta a fejében.
- Elnézését kérem Gerard, de beszélni valóm van a hölggyel – küldött Dave egy lehengerlő mosolyt a kifejezéstelen arccal figyelő vámpír felé, s már el is kezdte nem túl feltűnően húzni az ellenkező irányba Lizt a karjánál fogva. A szőke férfi kicsit bosszúsnak tűnt, amiért lecsapta a kezéről a reménybeli prédát, de nem tett semmit, csak megfordult és eltűnt a félhomályos folyosón.
- Mi a francot képzelsz magadról? – tépte ki a karját Liz Dave szorításából.
- Mit keresel itt?
- Ne kérdezz vissza! Amúgy meg semmi közöd hozzá és ne merészelj még egyszer az engedélyem nélkül hozzám érni, te mocsok!
- Ej, ezek elég kemény szavak, Liz – hátrált vele a falig.
- Nocsak, talán már nem is emlékszel rá, hogy mivel érdemelted ki őket? – villant harag a tekintetében, melyben most már erősebben szikrázott fel az arany árnyalat.
- Ó dehogynem – csúsztatta fél kezét a nő karcsú derekára.
- Azt mondtam, ne érj hozzám! – izzott fel a levegő körülötte, mire Dave visszahúzta a kezét, de nem lépett hátrébb.
- Jól van. Nem azért mentettelek ki Gerard karmai közül, hogy utána megsüss.
- Pedig megtehetném könnyű szerrel!
- Valóban? Akkor hogy számolnál el a rád törő sok száz vámpírral?
- Megoldanám.
- Gondolom. De akkor elszalasztanád teljesíteni azt, amiért idejöttél ma.
- Mégpedig?
- Mindent én sem tudhatok, de nem vagyok hülye, tudom kötni a dolgokat. Küldetésen vagy megint, igaz? Másképp nem tennéd be azt a formás lábadat egy ilyen rendezvényre. Csak nem ölni jöttél? – suttogta el az utolsó mondatot – Oktalan dolog lenne egy ilyen helyen, ami tömve van vámpírokkal, hacsak nem öngyilkos akar lenni az elkövető.
- Máris temetnél?
- Liz!
- Nem tartozom neked magyarázattal, Dave! És ne nézz hülyének. Nem ma kezdtem a szakmát. Fogalmad sincs róla…
- Akkor világosíts fel!
- Nem. Inkább te mondd meg minek jöttél, és leginkább, hogy miért zaklatsz?
- Társasági életet élni.
- Na ne röhögtess!
- Nem hiszel nekem?
- Sosem tettem.
- Hazudsz.
- Valóban. De az esetek többségében fedi az igazságot az iménti kijelentésem.
- Nahát, mit meg nem tud az ember!
- Már nem vagy ember.
- Így igaz. Képletesen értettem.
- Remek. Akkor talán a dolgomra is engedhetnél.
- Miért? Ennyire terhes a jelenlétem?
- Az nem kifejezés azok után a bárdolatlanság után, amit műveltél pár napja.
- Figyelj, igazad van… még mindig érzem... És azt akartam, hogy tudd, hogy sajnálom! De tényleg. Nem akartalak megharapni. Valami történt és nem tudom, hogy mi. Valami teljesen megvadított. Ezért jöttem ide, hogy mindezt kiderítsem.
- Remek. Sok sikert hozzá! És ha most megbocsátasz, el kell intéznem valamit… - tette a kezeit Dave mellkasára, hogy hátrébb tolva elslisszolhasson mellette, de Dave nem engedte magát olyan könnyen.
- Liz, kérlek! Tényleg sajnálom! És…
- És? – nézett rá kérdőn.
- És féltelek… - fordította el a tekintetét Dave.
A nő csak hitetlenkedve felnevetett – Hát te sosem adod fel, igaz?
Dave nem válaszolt, csak komolyan a szemébe nézett, majd hagyta, hogy Liz elmenjen. Hosszan nézett utána, majd elindult megkeresni Gabrielt, akinek már érezte a jelenlétét.
***
Liz továbbra is magában mérgelődve sétált a folyosón, nyugalmat erőltetve magára, s még inkább koncentrálva rá, hogy erejéből semmi se érződhessen. Az imént mérgében elvesztette a kontrollját maga fölött, és némi kiszivárgott belőle Dave faragatlanságától. De most feladata volt, el kellett zárnia magában a dühét, majd ráér akkor végiggondolni a dolgot, ha már otthon lesz. Pár pillanatra megállt egy sötét falmélyedésben, hogy mélyeket lélegezve lenyugtassa magát. Egy kis koncentrálás után máris jobban érezte magát, s kinyitva szemeit tovább indult, fél füllel hallgatva a házigazda delejező üdvözlőbeszédét. Lassan elérte azt a páholyt, amiben célpontjai ültek a nehéz brokátfüggöny mögött. Fekete csipkés legyezőjével eltakarva arcának nagy részét sétált el az éberen figyelő őrök előtt. Ketten álltak a páholy bejáratának két oldalán, s majdnem velük szemben két másik vámpír is támasztotta a falat. Átható tekintetük követte minden lépését, s érezte, hogy bepróbálkoznak a mentális trükkjeikkel, hogy kiolvashassák a szándékait, de ő már rég lezárta az agyát, esélyük sem volt rá, hogy belelássanak a fejébe. Arany fényben derengő szemeit tovább siklatta a folyosó falaira, mintha csak nézelődne, s lassan tovább haladt. Nem lesz könnyű dolga. Valamilyen ütős és gyors taktikát kell majd kieszelnie a vámpírok ellen, akiket el kellett tennie láb alól. Kecsesen sétált be a szomszédos üres páholyba, ahol kísérője már várta elegáns öltönyében.
- Sikerült felmérni a terepet? – hajolt a füléhez az összefogott hajú férfi, szinte csak lehelve a kérdést.
- Igen. Nem lesz könnyű, de megoldom – válaszolta, majd intett Thomasnak, hogy maradjon csöndben. Lehunyta szemeit, hogy a vizuális ingerek ne zavarják, s kiélesítve hallását koncentrált a szomszédos páholyban folyó halk beszélgetésekre.
***
- Gabriel, régi barátom! – nyújtotta Dave balját a méz-szőke, hullámos hajú, magas vámpírnak, akinek mogyorószín szemei szintén villantak egyet, amint meglátta barátját. Dave most is észrevette a játékos, bolondos fényt az ismerős tekintetben. Gabriel barna íriszeinek széle most is aranysárgán csillogott. Az egykori énekes mindig elcsodálkozott a különleges tekinteten, s el tudta képzelni, hány nőt bolondított már meg vele az előtte álló, aki kedélyesen szorította meg balját.
- David Gahan! No lám, no lám, hát téged is látni? Az utóbbi időben nagyon eltűntél! – intett az egyik szék felé. A páholy, amiben most tartózkodtak, a második emeleten, szemben a színpaddal helyezkedett el. Dave helyet foglalt a másik vámpír mellett és egy kicsit megvonta fekete öltönybe bújtatott vállát.
- Tudod, hogy van ez, néha muszáj eltűnni kicsit a vizslató szemek elől… - forgatta meg a szemeit. Ahogy tekintetét körbejáratta a többi páholyon, kiszúrta az egy emelettel lejjebb ülő Lizt és Thomast, de most nem törődött velük, újra a másik vámpír felé fordult.
- Nos igen, ismerős az érzés. Gondolom, a klánod vezetése is sok idődet felemészti… - emelte koccintásra poharát. Dave is töltött magának a vérből, majd a jellegzetes csendülés is felhangzott, ahogy a kristálypoharak találkoztak egy rövid pillanatra.
- Úgy van – biccentett egy korty után – Bár szerencsére minden rendben megy. A megbízottam kézben tartja a dolgokat. De nem ezért akartam találkozni veled.
- Hallgatlak – intett egyet előzékenyen a kezével, hogy folytassa csak.
Dave körbepillantott. Nem bízott benne, hogy nem hallgatja-e ki őket valaki.
- Mi lenne, ha sétálnánk egyet a levegőn? – mosolyodott el.
- Ahogy óhajtod – állt fel kivillantva hegyes fogait Gabriel ahogy elmosolyodott, s egy perc múlva már a tetőn sétáltak, macskaügyességgel kerülgetve a csúszósabb területeket. Annak idején sokszor indultak így vadászni.
- Szóval? Miről lenne szó? – sandított rá Gabriel. A telihold fényében világos haja szinte fehérnek hatott, ahogy a lágy szél bele-belekapott egy-egy hullámos tincsbe. Mielőtt folytatta volna, átható tekintetével vizsgálgatta Dave-et, majd kibökte: - Valahogy más vagy. Sokkal… erősebb és keményebb.
- Sejtettem, hogy meg fogod érezni… Valahol örülök neki, hogy gyarapodott az erőm, de aggaszt pár dolog a móddal kapcsolatban, ahogy ez bekövetkezett.
- Mégpedig? – kapaszkodott meg egy több száz éves vízköpőben. Pár percig némán sétáltak tovább, míg Dave összeszedte a gondolatait.
- A segítségedet szeretném kérni, Gabriel – súgta a csillagokat kémlelve – Tudom, hogy nem lesz ingyen.
- Milyen jellegű segítség? – ráncolta össze kicsit szép ívű szemöldökét kérdőn.
- Információk kellenének egy bizonyos témáról. Nagyon fontos és titkos – nézett rá nyomatékosítva a dolgot.
- Értem. Folytasd! – nézett rá egyre több kíváncsisággal – Mibe keverted magad megint?
- Emlékszel még a nagy tisztogatásra pár éve New Yorkban, ugye?
- Igen.
- Azon kevesek közé tartoztál, akik ellen tudtak állni Elizabeth Townsend hívásának.
- Így van.
- Te többet tudsz a boszorkányokról, mint bármelyik más általam ismert személy, épp ezért fordulok hozzád – állt meg.
- De mégis mit akarsz tudni?
- Mindent, amit csak lehet. Szeretném, ha mindent, amit csak tudsz, kiderítenél Elizabeth Goldwingről.
- Elizabeth Townsend előző életére gondolsz? – nézett rá elgondolkodva.
- Pontosan. Tudni akarom, hogy az a boszorkány mit csinált az életében. Az utolsó részletig – már amennyit ki tudsz deríteni. Illetve mindent, amit a boszorkányok véréről és hatásáról csak tudsz. A legjelentéktelenebbnek tűnő részlet is érdekel. Megteszed?
- Meg – bólintott komolyan – De… mi történt, Dave?
- Megízleltem a vérét, és… valamit megváltoztatott bennem… A Fenevadam elszabadult és őt akarja… - tette hozzá, és látta, hogy Gabriel pupillája összeszűkül a döbbenettől. Tudta, hogy nagy szarban van.
folyt.köv.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó