|
6. fejezet - Commedia dell'arte - part 1
2009.08.13. 23:35
VI.
Commedia dell'arte
A kagylóhéj bezárult. Az utolsó elsőéves is besomfordált túl nagy talárjában, túl nagy megilletődöttségében a nagyterem ajtaján, hogy a Teszlek Süveg elé járuljon. A Roxfort egy újabb évre vonta törhetetlen üvegkalitkájába, védelmező bűbájainak gyűrűjébe a diákokat.
Mindegyik milyen kicsi, a cipőfűzőjükben is megbotlanak - figyelte őket mosolyogva Dumbledore, - összevissza könyvlapok, amiket itt, a Roxfortban raknak össze egésszé, és kötnek be bőrrel, papírral, fűznek össze, mindenkit másképp. Micsoda felelősség rejtőzött ebben! És mennyi kudarc lehetősége. Dumbledore szeme előtt összefolytak az évek, évtizedek, hatvannál is több év minden beosztási ceremóniája, arcok, nevek, éljenzések, házak harsogva kiáltott nevei, annyi generáció építőköveinek egymásra halmozása és ledőlése, de mind közül mégis csak egy arcot látott, egyet, akit bár ne látott volna soha, aki talán olyannyira másnak indult, de aki már ennek a teremnek a falai közé is holtan, hasadtan érkezett. Látta azt a komoly, okos arcot, a maszkot, a legcsalárdabbat minden maszkok között, egy tizenéves fiúét, aki hideg fejjel, mint a felnőttek, vasakarattal, önfegyelemmel, mint a hadvezérek, kérlelhetetlenül, mint a földre hullott, bukott angyalok építette önmagát, a saját világát, és másokét, kéretlenül, önnön megálmodott jövőjét színtiszta bosszúból, elferdített ideológiából, csupa vasszegekkel kivert falú világot. Hogy visszaüt minden kegyetlenség, önmagát tapossa a világ, dőlt hátra fáradtan Dumbledore, Tom Denemből Voldemortot csináltunk.
- Akit szólítok, tegye a fejére a süveget, és üljön le a székre, hogy beoszthassák - hajtotta szét közben a pergamentekercsét McGalagony, és az elsősök máris izgatott mozgolódásba kezdtek.
Dumbledore végignézett a termen: észrevette az asztaloknál a foghíjakat, éppen úgy, mint az elsősök sorai között, akiknek többen kellett volna lenniük, egy pillantással felmérte, kik hiányoznak egy-egy asztalnál: nem voltak sokan, de mégis többen, mint kellett volna. Várható volt, hogy Voldemort hivatalos visszatérésével lesznek olyan szülők, akik gondolkodás nélkül elbújnak a világ elől. A Roxfort háborús erőd lett. Bár sokak szerint inkább csak a Minisztérium hátországa volt, akik jobban ismerték a feleket, tudták: Volemort igazi harca nem Caramel, hanem Dumbledore ellen zajlik. Beküldeni a gyerekeket a potenciális célpontba, ha az mégoly erős is, mint a Roxfort, hátborzongató gondolat volt, nem is beszélve arról, hogy Harry Potter, minden idők legnagyobb csalija is itt tartózkodott. És látta Dumbledore az arcokon az eltökéltséget is: a szülőkét, vagy a gyerekek otthon megvívott csatájáét, mindegy volt. Ennek a generációnak tömörebb kövekből kell felhúzni a falát, mert az ostrom is hevesebb lesz ellene. Így volt ez húsz éve is - és a Roxfort akkor kudarcot vallott.
Dumbledore sajnálkozva jött rá, hogy elszalasztotta az újoncok első roxforti perceit, és már nagy részüket házakba osztotta a Süveg. Nagyon szerette figyelni a csetlő-botló, vagy épp magabiztos lépéseket, olyan sokat elárultak a gazdájukról, előre látta az iskolai éveiket, kiolvasta belőlük a jellemüket, még azt is meg tudta volna mondani, hol fognak majd helyet foglalni a termekben, ki lesz a barátjuk, melyik tantárgy az erősségük.
Néhány székkel odébb Piton mereven bámult maga elé. Már réges-rég túltette magát az élményen, ami a tanári szobában érte, amikor megjelent az új sötét varázslatok kivédése tanár. Piton rezignáltan jött rá, hogy végül, ha nem is úgy, ahogy eredetileg értette, mégis bevált a jóslata, és egy Blacket üdvözölhetett ezen a poszton, még ha nem is Sirius Blacket. Az egyetlen pozitívumnak azt tekinthette, hogy Andromeda Blacket alig ismerte roxforti tanulóévei során, mivel a nő akkor már végzős volt, amikor ő elsőéves. Ha Mrs. Tonks is olyan rakás szerencsétlenségnek bizonyul, mint a kedves lánya, megint nem megy vele sokra a Roxfort, pillantott oldalra Piton. A kitagadott Black-kisasszony már akkor elütött a családi hagyományoktól azzal, hogy a Hollóhátba osztották be, míg a két lánytestvére, Bellatrix és később Narcissa a Mardekár hercegnőiként uralkodtak az alagsorban, aztán azzal Andromeda csak tetézte a bajt, (amihez közben Sirius Black is hozzátette a magáét a Griffendél hercegeként,) hogy hozzáment valami jöttment mugliivadékhoz. A nő még mindig magán viselte a Blackek szépségét, leginkább Bellatrixhoz hasonlított dús, fekete hajával, de az ő barna szemei már-már bárgyúan szelídek voltak. És persze neki nem ült a sejtjeiben tizenöt évnyi Azkaban, mint valami kosz a körmök alatt, a bőr redőiben. Andromeda Black zavaróan emlékeztetett Sirius Blackre, az iskoláskorira persze, mert a későbbi inkább már Bellatrix remekbeszabott tükörképe volt.
- Mikor töltődnek már meg a poharak? - hallotta Piton Trelawney hangját két székkel arrébb. Ennek is minek kellett kimozdulnia a tornyából, amikor tizenöt éven át remekül megvoltak nélküle? Ha őt kérdezik, nagyon szívesen cserélt volna a nővel - úgy ülnek itt a tanárok a hosszú asztal mellett, mint a papagájok a Mágikus Menazséria madárrúdjain, közszemlére kitéve: nézd, az a csiricsáré ott a bolond jóslástanárnő, az a fekete varjú pedig a vadállat bájitaltanár, nehogy elkéss az órájáról, mert preparátumot csinál belőled. Még jó, hogy a fogait nem kell megmutatnia, mint a lóvásáron!
Alig figyelt a beosztási ceremóniára. Még a Griffendél sorozatos üdvrivalgása sem riasztotta fel. Megtéveszthetetlen szemeivel éhesen, szinte vérszomjasan vizslatta a Mardekár asztalánál ülő diákjai arcát. Főképp a felsőévesekét, Malfoy évfolyamát és a végzősöket. Minden arcon, szemen, fanyar mosolyon elidőzött, jeleket keresett. Majdnem kiverte Vectra kezéből a salátástálat, olyan türelmetlen mozdulattal hárította el az ételt. Egy falat sem ment volna le a torkán. Addig legalábbis nem, amíg meg nem győződik róla, hogy minden diákja változatlan. Észre sem vette, milyen szobormerev, szürke arccal bámulja a mardekárosait, tekintete szinte átsütött a talárujjakon. Bár alá látna!
Eldöntötte, hogy legkésőbb másnap lemegy a klubhelyiségbe, látszólag fegyelmezés céljából, valójában egyenként a szemekbe akart nézni. Ezek még gyerekek voltak, a pillantásuk még nem tudta eltitkolni sem a súlyos terheket, sem a beteges büszkeséget, előbb-utóbb mind elárulja magát. Legszívesebben elrendelte volna, hogy egytől-egyig felhúzzák a ruhaujjukat, hogy láthassa, csupasz-e a bal kar finom bőre. Tudta ő nagyon jól már a Nagyúr visszatérése előtt, hogy ez lesz. Tudta, hogy minden tanév kezdetén ilyen tehetetlenséggel fogja fürkészni a diákjait, latolgatni, melyiket vesztette el, s melyik menthető még - mindig a Mardekárt fenyegette leginkább ez a veszély. Ha megteheti, haza sem engedi egyiket sem a Roxfortból. Se nyáron, se karácsonykor. Dühítette a gondolat, hogy diákjai több mint két hónapig kikerülnek az irányítása alól. A Jegyet beleégetni a bőrbe egyetlen perc csupán... Egyiket sem adta volna! Olykor úgy érezte, ezek mind sokkal inkább az ő gyerekei. Nem atyai érzelmeket táplált irántuk - ez önmagában is nevetséges lett volna, éppen őtőle, aki azt sem tudta, mi fán terem az ilyesmi, - hanem sokkal inkább valami önző birtoklási vágyat és olyasvalamit, ami hosszú évek alatt alakult csak ki benne, és már a létezése is megdöbbentette: felelősségérzetet.
Nem az apák gyermekei voltak ezek, akiknek csak a vérét birtokolták. Övé hét év az életükből. Hét olyan év, amikor hajlíthatók, befolyásolhatók. Az a tizenegy előtte mit sem számít. Akkor még szinte favonattal játszadozó kölykök csupán. Nem mind cipelt olyan súlyos terhet, levedző sebet, fekete, ragacsos végzetet, mint ő tette tizenegy évesen. Mikor először átlépte a Roxfort ajtaját, már akkor megbilincselt, megbélyegzett, zúzott lelkű vad volt, aki minden felé nyújtott kézbe belekapott, és minden tulajdona az az agytekervényekbe, lélekbe és reflexekbe égetett akarat volt, hogy mindig emelt fővel hulljon a porba, ha úgy hozza a sors, szeme közé köpjön a belé rúgónak. Hasznos örökség volt. Csak a Roxfortban jött rá, hogy nem ő törvényszerűen az, aki mindig a pofonokat kapja.
Itt megtanulta eltiporni a gyengébbet, behálózni a gyanútlant, ha úgy hozta a szükség. Ez is örökség volt, csak otthon nem gyakorolhatta. Ő meghatározó éveket uralt a mardekárosai életéből, ahova nem szólt bele apák vére, bolond végzete, világot felfaló tátott szájú, kígyónyelvű koponya. Nem. Itt ezek csak az ő szavát veszik szentnek.
Ha egyszer csak így állhat ki mellettük, mindenki ellenében! Ha nem teszi meg, nem lesz egy mardekáros sem, aki hallgat a szavára. Kiáll mellettük, és ezért csak még töményebb gyűlöletet és ujjal mutogatást hoz a fejükre a többi ház tanulói részéről. Szép kis ördögi kör! Hálátlan feladat volt a Mardekár-ház vezetőjének lenni egy ilyen időszakban. Hálátlan egy egykori halálfalónak. Hálátlan, de utánozhatatlanul gyönyörű. Ma már talán a vérét adná érte. A vérét adná minden egyes diákjáért is. Az olyan menthetetlenekért is, mint Draco Malfoy. Kár volt a fiúért, épp olyan kiállhatatlannak bizonyult, mint az apja, de benne még a gyávaságból is több volt egy adaggal. Az ilyen eszes kölykök miatt érzett keserűséget, őket perelte volna vissza a sorstól, a természettől, vagy bármitől. Draco emelhette volna a Mardekár-ház nevét, de azzal a jövővel, ami így várt rá, csak újfent a sárba tiporta, ahogy előtte olyan sokan, te is, Perselus Piton, húzta meg a poharát.
Nézte Dracót: egy újabb feltétlen odaadással a porban csúszó árnyékkal lesz több a világ, aki elveszti arcát, nevét, tizennyolc évet eltüntetni egyetlen varázsigébe került a Nagyúr számára, bizarrul impozáns, levakarhatatlan jellel lezárni egy szakaszt, ami annyi mással is kecsegtetett, vagy kétarcú hazardírozó lesz ő is, a családi hagyományok hű ápolója. Így vagy úgy, de az Azkabant nem kerülheti el - a kérdés csak az, mennyi időre. A Wizengamot másnap tárgyalta Lucius Malfoy ügyét: ott végre kiderül, mennyit ért Malfoy befolyása, szétosztogatott kenőpénzei és gyomorkavaró sznobsága, amivel tekintélyt, tiszteletet és magas pozíciókat harcolt ki. Abból majd Draco is leszűrheti, mi számára a követendő út.
Ha az aurorok tehetnék, ha Mordon tehetné, minden mardekárost bezárna az Azkabanba egy időre - jó hosszú időre. Akiben már gyerekként megmutatkozik a kórság, az felnőttkorára csak még betegebb lesz, morogta Mordon olyankor, amikor Piton mindig hallhatta. Ezt az ítéletet alkalmazhatta azon az estén is, amikor Mordon úgy hurcolta el őt az Azkabanba, hogy Dumbledore személyes védelmét élvezte. A Wizengamot nem kapkodta el a dolgot - másfél hónapjukba telt meghozni azt a döntést, amely eddig is érvényben volt: Dumbledore teljes körű kezességet vállal érte, és ami eddig igazgató és kollégája között is kimondatlan maradt, az most hivatalosan megerősíttetett: Piton házi őrizetben van a Roxfortban. Így volt ez a kezdetektől, kissé sarkítva nézve a helyzetét: Dumbledore magához vette, hogy szem előtt legyen, tanári állásnak álcázott szobafogságban tartotta, és ő sosem lázadt ellene. Nem sokat számított, hogy a Wizengamot ezt akkor papírra vetette, lepecsételte, aláírásra az orra alá dugta, amikor ő a kezét is alig tudta felemelni, ványadtabb volt, mint valaha, és félhomályban kellett tartani, mint a csótányokat, mert égette a szemét még a gyertya gyenge fénye is - igaz, azért úgy állt ott előttük, mint egy fekete rémálom, megvetően, fensőbbségesen, de a talár rejtekében még remegett a lába a gyengeségtől. A Roxfortba visszakerülve napokig sarkig kitárt ablaknál aludt, pedig mélyen benne jártak már az őszi hidegben, de éreznie kellett a szelet, és hallania a hangokat. Újra rádöbbent az iskola sejtekbe beszivárgó elixír-nyugalmára, ezer évnyi bölcsesség közönyösségére minden világot sújtó viszállyal szemben, elzárt tündérvilág volt ez, ahol csak meggyógyulni lehet, ahol olyan könnyű, túl könnyű hozzászokni az állandósághoz, ahol elkényelmesedhet, gyanútlanná válhat, de a Roxfort falai közt legalább megerősödött, a fejében kavargó zavaros folyadék letisztult, szétválogatta összetevőire, és úgy tudott az életére nézni, mint egy idegen isten, úgy, mint egy bájitalra, érzelemmentesen, tárgyilagosan. Már jó ideje nem próbált felejteni. Minél jobban hányta az emlékezés belső zugaiba az emlékeit, annál jobban kínozták: mintha visszapattantak volna egy láthatatlan szúnyoghálóról, és a szédült légytestek és döglött darázstetemek felhalmozódva kupacokba gyűltek, és együtt már nem voltak olyan észrevétlenek, mint elszórva.
Piton meglepetten nézett fel a diákok szállingózására. Figyelte, ahogy az utolsó gyerek is elhagyja a termet. Egykedvűen bámulta, ahogy Trelawney kilométeres sálja fennakad a széke lábában, és a nő poharából végigömlik a bor az asztalon. Piton kiitta a saját poharát, és ellépett a szerencsétlenkedő jóslástanár mellett. Úgy döntött, még az este folyamán lemegy a Mardekár klubhelyiségébe, bár nem volt szokása. A bíbelődést az elsősökkel ráhagyta a prefektusokra. Szinte sohasem fegyelmezte a diákjait ilyen külön utakon, és nem is volt rá szükség, a lelküket meg pláne nem pátyolgatta úgy, mint néhány kollégája. Kitartásra és belső erőre akarta edzeni őket, és ebbe nem fért bele, hogy a talárjába zokogjanak minden egyes sértés után. Valójában legbelül ő maga is tisztában volt vele, hogy ez csak a dolog egyik oldala; a teljes igazság az volt, hogy képtelen lett volna olyan megértő, türelmes, kedves öregapó szerepre, mint Dumbledore. Pont annyi kötődést mutatott a diákjai felé, mint amennyit ő kapott ebben a korban, és ez talán hiba volt.
- Kígyófészek - suttogta az alagsor csupasz falának, és a következő pillanatban már a Mardekár klubhelyiségében találta magát.
A változás, amit a belépése okozott, több volt, mint feltűnő: a hangokat mintha kiszippantották volna a légtérből, és az elsősök szinte vigyázzba merevedve bámultak fel rá. Helyes, láthatóan megelőzte a híre. Caramel ingatlan- és személyvédelmi kalauza vidáman koppant a padlón. A magas üvegfalon át mélyzölden, sejtelmesen lopózott be a hold gyér fénye a tó vizén keresztül, remegő foltokat vetve a padló szegélyére, a zöld búrás lámpák fénykörén túl.
Nem szólt semmit, némán vizsgálta az arcokat, testtartásokat, olvasott a bizonytalanságból, ami a teremben feszült, élvezte a pattogó szikrák látványát, a lesütött szemek rebbenését. Hat-hét évvel azelőtt történt utoljára, hogy fegyelmeznie kellett a házát. Valamelyik mardekáros a karácsonyi szünet előtt, fadíszítés közben Flitwicken gyakorolta a Vingardium leviosát, és a professzor teljesen belegabalyodott a fenyőágak tüskéibe, mint egy csúf, félresikerült faangyal. Piton sok mindent engedett a házának, meglehet, olykor túl sokat is, de a Roxfort tanárai iránt megkövetelte a tiszteletet, ebben az egyben nem ismert kompromisszumokat - bár Lupin ez alól talán mégis kivételt képezett. Akkor is így állt itt, szótlanul, faarccal, várakozón, még csak azt sem kérdezte, ki tette. Akinek rejtegetnivalója akad, az hamar elárulja magát, ha másért nem, azért mert tart tőle.
- A tanévre vonatkozólag annyit fűznék hozzá az igazgató úr szavaihoz - kezdte halkan, lassan, a hangja mégis betöltötte a teret, visszapattant a csupasz, durva falakról, és mindenki rá figyelt, még a kandallópárkány összefonódó kőkígyói is mintha őt bámulták volna obszidián szemeikkel, - hogy a külső események a Mardekárra kétszeres befolyással bírnak majd. Jobb, ha számítanak a többi ház rosszindulatára, sértéseire, esetleges vádaskodásaira, de nyomatékosan megkérem magukat, hogy ne feleljenek a provokációkra... illetőleg próbálják körültekintően megoldani, mert annyi toleranciára sem számíthatnak, mint eddig, ami ugyebár... Maguk pedig végképp ne kezdeményezzenek vitákat, még a Griffendéllel szemben se. Viselkedjenek a Mardekár-házhoz méltón, és kivételesen igyekezzenek valóban emelni mind a pontszámait, mind a hírnevét. Remélem, ez a kérés nem haladja meg a képességeiket!
Draco Malfoynál rögtön látta, hogy idén is elég sajátosan fogja értelmezni a hírnévre vonatkozó megjegyzést. Végignézett a többi kedvetlen, sértett arcon: elvenni tőlük azt a mulatságot, hogy a másik három házat sértegethetik - kész traumaként élhették meg.
- Mindamellett legyenek megfontoltak, minden esetben mérlegeljék tetteik következményeit, ne befolyásolják magukat se elvárások, se mások véleménye, és végképp ne viselkedjenek birka módjára. Gondoljanak arra, hogy egy rossz lépés egy pillanat műve, de egész életüket előre tönkreteheti.
Piton elhallgatott. Látta a meglepett arcokat, és megértette a kényelmetlenségüket is: szokatlan volt számukra ez a fajta szónoklat Piton szájából - és nem csupán számukra. Sohasem tartott még szentbeszédet, és szándéka szerint ez volt az utolsó, és ezt is kudarcként könyvelte el: talán sokkal célravezetőbb lett volna, ha konkrétabban szól hozzájuk, ha figyelmezteti őket a halálfalók visszafordíthatatlan végzetére, de valami visszatartotta, talán a kétarcúsága, talán az óvatossága, amivel eddig végiglavírozott az életén, hibátlan érzékkel evezett azon a keskeny patakon, ami mindkét, mindahány oldaltól ugyanolyan távolságra folydogált, és a parti sás mindig óvta a kutató szemektől. Erről nem tudott, nem akart nyíltabban beszélni, és nem csak azért, mert olyan halálfaló-csemeték figyeltek rá, mint Nott, Malfoy, Monstro vagy Crak.
Utóbbiak szemében látta a dacot, a zavarodottságot és a komor dühöt is, ők már közelebb álltak a Nagyúrhoz, az apák sorsához, de még nem menthetetlenül közel.
- Ha ebben az évben sem hagyják békén a házimanókat, maguknak kell kitakarítaniuk a klubhelyiséget. Monstro, vedd le a lábad az asztalról!
Az egész ház egyszerre mozdult, lesimultak a talárredők. Ismerős terepre érkeztünk, figyelte őket Piton. Monstro a földre csapta a talpát - ehhez a hangnemhez már hozzászokott. Piton kifelé indult.
- Ilyesmit pedig ne lássak a falakon! - szakított le egy mozdulattal egy néhány
vonalból álló rajzot, amin a seprűjén hadonászó pálcikaembernek két felismerhető része volt: a griffendéles sál és a vörös haj.
A szemetesbe hajította a galacsint, és visszapillantott az értetlen, hökkent diákokra.
- Valamivel ötletesebb és kidolgozottabb formába is önthetnék a véleményüket ennél a firkánál.
A megkönnyebbült, ravasz mosolyokból nem esett nehezére kiolvasni, hogy a diákjai ezt a kijelentését nem csak hogy jobban megszívlelik, mint az előzőeket, de kihívásként fogják értelmezni.
Alig ért vissza a szobájába, amikor a kandallón keresztül Dumbledore hangja zúdult a helyiségbe.
- Perselus, fel tudna jönni egy percre? Mutatnom kell valamit.
- Hogyne - dörmögte Piton kedvetlenül.
Az sohasem végződött jól, ha Dumbledore-nak valami sürgős mutogatnivalója akadt. A folyosókon át ment inkább az igazgatói irodába, mint a kandallón keresztül. Ha lehetett, kerülte ezt a közlekedési módozatot: stílustalannak tartotta, koszosnak, méltóságon alulinak, és amúgy se tűnjön úgy, mint aki reppen egy csettintésre. Az igazgatói irodában Dumbledore-on kívül ott volt McGalagony is, komoran, felháborodottan.
- Kivételesen nem mi voltunk! - tartotta fel a kezeit gúnyos mentegetőzéssel Piton.
- Tessék? - pislantott zavartan McGalagony.
- Gondolom, valamelyik griffendélest súlyos sérelem ért - foglalt helyet Piton az egyik fotelban. - Vagy Potter újabb gyanús eredetű ajándékot kapott egy rajongójától?
- Szó sincs róla! - háborgott McGalagony rosszallóan, de mielőtt még folytathatta volna, Dumbledore közbeszólt.
- Szeretném, ha ezt elolvasná, Perselus - nyújtotta feléje egy újság hátlapját Dumbledore.
Piton a fejlécből látta, hogy az oldal az Esti Próféta aznapi számából való. A lap alján, az apró betűs, lapzárta után érkezett rövidhírek között egyetlen cikket talált, ami mindhármukat érdekelhette:
Eddig meg nem nevezett okok miatt egy nappal előbbre hozták Lucius Malfoy (42) tárgyalását, amire így ma délután 18 órakor került sor. Lapunk értesülései szerint a Wizengamot tízfős testület előtt tárgyalta az ügyet, tekintve, hogy Mr. Malfoy esete csupán vétségnek számít (a halálfalósággal kapcsolatos vádakat elejtették), miszerint olyan órában tartózkodott a Mágiaügyi Minisztérium épületében, amikor az zárva volt. A bíróság ezer galleon pénzbüntetés megfizetésére, és tíz hét azkabani fogságra ítélte a vádlottat, amelynek Malfoy már nagy részét letöltötte, így szeptember 3-án reggel 8 órakor hagyhatja el az Azkabant.
- Ezúttal nem voltam elég szemfüles - dőlt hátra a székében Dumbledore, összefont ujjakkal, fáradtan. - Most sikerült Caramel trükkje.
- Még hogy vétségként kezelték! Caramel bolondabb, mint hittem - ingatta ingerülten a fejét McGalagony.
Piton visszadobta az újságot az asztalra. Nem érzett meglepettséget, sem csalódást, hogy így történt. Épp erre számított, csak talán kevésbé nyilvánvaló köntösben.
- Nem bolondnak nevezném - felelt lassan, szórakozottan McGalagony megjegyzésére, - inkább óvatosnak.
Caramel is azon a patakon próbált felszínen maradni, amin Pitonnak sikerült, de az ő evezője lekaszálta a nádast mindkét oldalon.
- Gyáva, befolyásolható, szerintem ez jobban illik rá.
- Mindegy - emelte fel Dumbledore a kezét, megelőzendő a jelzők további felsorolását. - A másik kilenc halálfalót el fogják ítélni. Közülük egyébként is sokan eleve szökésben voltak.
- De a királynőt visszahelyezte a király mellé a sakktáblán - fűzte hozzá Piton.
- Azt hiszem, pontosan ez volt a lényeg Malfoy tárgyalásában - bólintott
Dumbledore. - Caramel azért feltehetőleg tudja, hogy Malfoy valóban halálfaló... bár nem kizárt, hogy a saját hazugságait képes elhitetni még magával is... Bizonyára arra alapoztak a vádnál, hogy Malfoyt nem a Halálteremben, hanem az Égitestek Termében kapták el, és a halálfaló ruhájának se híre, se hamva nem volt.
- Tökéletes előrelátás... Caramelnek talán szüksége van Malfoy pénzére? Vagy a tekintélyére, amiből esetleg rá is vetült valami? - találgatott McGalagony.
- Mindkettő igen, és bizonyosan még több is - pillantott a tanárnőre az idős mágus. - Bízom benne, nem arról van szó, hogy visszaadta Voldemortnak a szolgáját, és most azt reméli, kíméletesebbek lesznek irányában... Inkább attól tartok, közeli barátjának tekinti Malfoyt...
- ... és a személyes büszkesége nem engedi elhinni, hogy végig az orránál fogva vezették. Malfoy mindenben támogatta, és azt mondta, amit Caramel hallani akart - állt fel Piton, és az ablakhoz sétált.
Egyiküket sem Lucius Malfoy szabadulása aggasztotta, bár Piton személy szerint nagyon is elégedett lett volna, ha meghosszabbítják a büntetést - igaz, az Azkaban már nem a régi a dementorok jelenléte nélkül, így sajnálatos módon Előkelő Uraság nem tapasztalhatta meg a börtönt valódi pompájában. És így, sajnos, meg sem viseli majd. Maga Caramel és a hasonszőrű wizengamotbeli tagok nagyobb gondot okoztak, és még ki tudja, hány hasonló gondolkodású - és hasonlóan jól lefizetett vagy megfélemlített - ember dolgozott a miniszter környezetében.
- Tehát Caramelre nem számíthatunk semmiben. Marad a háromfrontos harc - szűrte le keserűen McGalagony.
- Pontosan ettől tartok én is. Caramel megy a saját feje után. Semmit sem ért a nyár eleji megbeszélésünk - ingatta a fejét Dumbledore. - Lehetetlen lesz rávenni bármilyen drasztikus lépésre. Neki addig minden rendben van, amíg Voldemort személyesen be nem kopog a rezidenciája kapuján.
- Lehet, hogy nem is ártana, ha megtörténne - jegyezte meg epésen McGalagony. - Nála csak jobb minisztert kaphatunk.
Piton magában kénytelen volt egyetérteni McGalagonnyal. Caramel olyan tányért próbált az orrán egyensúlyozni, amiben a figurák egymást a peremen átlökve hadakoztak, és végül úgy járt, mint a kétbalkezes cirkuszi bohóc, akin mindenki csak nevet. Épp ilyen volt a híres-hírhedt ingatlan- és személyvédelmi kalauza is. Pitonnak előző héten akadt a kezébe egy példány, McGalagony hagyta az asztalán azzal a megjegyzéssel, hogy talált a számára egy remek olvasnivalót, amit még biztosan nem ismer. McGalagony nem sokat tévedett: Piton az idejét sem tudta, mikor olvasott utoljára ilyen szórakoztató írást. A 'Ne álljunk szóba idegenekkel', illetve 'Az értéktárgyainkat bízzuk a Gringottsra' csak kettő volt a rendkívül hasznos és újszerű utasítások közül. Azt már látta, hogy a mardekárosainak máris a kedvenc olvasmányai közé tartozott a kiadvány, a tanári szobában pedig előszeretettel intették egymást a kollégák a kalauzból vett idézetekkel.
Piton érezte a pillanat súlyát: csírájában talán már nagyon régóta megvolt mindhármukban az, aminek a gondolatát most már nem vethették el azon nyomban, és amit egy másik rendszerben, másik korban felségárulásnak hívnának. Kivártak. Hazardíroztak az idővel, amiből semennyi sem volt a kezükben. De azért mostantól minden tervek és remények legmélyén ott bujkált a tudat, hogy elérkezhetnek ahhoz a ponthoz, amikor félre kell állítaniuk Cornelius Caramelt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó