|
6. fejezet - Commedia dell'arte - part 2
2009.08.13. 23:37
Odakint természetesen, a változatosság kedvéért megint zuhogni kezdett. A széthasadt ablakkeretek résein át éles hangon süvített be a szél, felpederte a megsárgult Reggeli Próféták lapjait, és a sarokba sodorta az összes pormacskát és papír fecnit.
- Reparo! - suhintott Avery a pálcájával az ablak felé, és hirtelen az volt az érzése, az elmúlt két hónap során mást se csinált, csak végigjárva a régóta elhagyatott házat, a repedéseket foltozta.
A szobában ezúttal is megszűnt a széljárás, és Avery elégedetten ült vissza a molyrágta huzatú fotelba. Lustán az asztalra csapta a lábát. A cipőjéről halk koppanással szóródtak szét a száraz földrögök. Tudta, hogy amint Bellatrix megjelenik, egy újabb üvöltözésben lehet része. A boszorkány valószínűleg a Nagyúr háziasszonyának képzelte magát. Rosszabb, mint az anyám volt a hülye rendmániájával - törte porrá a sárdarabkákat Avery szélesen vigyorogva, és Bellánál sem bírta kihagyni a lehetőséget, hogy feldühítse: igazi felüdülésnek számított a házrenoválások és sötétben gubbasztások sorozatában egy ilyen szóváltás.
A minisztériumi betörés után a Nagyúr áthelyezte a székhelyét egy még inkább isten háta mögötti, romos kúriába: nem akarta kockáztatni, hogy a tíz elfogott halálfaló kikotyog-e valami értékeset. Nem mintha nem védte volna ezer bűbáj az előző rejtekhelyet, de a Nagyúr ezt tartotta biztonságosabbnak. Avery naphosszat a földszinten, egy valaha bizonyára impozáns szalonban döglött, vagy ha épp nem esett, a kúria körül járkált - hála a tetves kis Potter kölyöknek, aki nem felejtette el őt is megemlíteni, mint halálfalót, így gyakorlatilag a Nagyúrnak nem maradt olyan embere, aki szabadon járhatott-kelhetett.
Az egész ház sötét volt, kicsi, keskeny ablakokkal, amiken a kinti, szürke fény nem hatolt be a szobák közepéig, az emeleten pedig az ablakok nagy része bedeszkázva maradt - ez volt a Nagyúr lakrésze. Már a szobák dohos szaga, az örökös félhomály és a recsegő padló önmagában is elég nyomasztó lett volna, de így minden négyszemközti beszélgetés a Nagyúrral csak még mélyebb nyomot hagyott mindenkiben. A tíz halálfaló nélkül szinte már családias volt a hangulat, amit Avery nem mindig tartott szerencsésnek: nagyobb volt az esélye, hogy a Nagyúr haragja rajta csattan. Igaz, ezt az állapotot mindenki csak ideiglenesnek tartotta: még a dementorokkal teli Azkaban sem tudta megállítani a Nagyurat, amikor megszervezte tíz halálfalója kiszabadulását januárban, akkor Caramel nevetséges papírkatonáinak semmi esélyük, akik így is összecsinálják magukat, ha eszükbe jut, a Nagyúr a legbiztonságosabbnak hitt szentélyeikben, a Minisztériumban, a Gringottsban és a Szent Mungóban lepte meg őket. Az, hogy az elfogott halálfalók meddig maradnak az Azkabanban, kizárólag a Nagyúrtól függött - ahogy a rühes, ezüstkezű patkány elmakogta a múltkor, a Nagyúr büntetni akarja a halálfalóit, hogy lássák, a hiba nem marad megtorlás nélkül, és ez vár rájuk, ha nem szolgálják őt erejükön és tudásukon felül. Emellett meg kellett várni Malfoy tárgyalását. A Nagyúr előre megmondta, hogy Malfoyt fel fogják menteni; szükségük volt egy szabadon mozgatható bábura, főképp Caramel közelében, mert Malfoyon kívül legfeljebb csak Piton állhatott a rendelkezésükre, aki a világ szemében többé-kevésbé, a többiekhez képest, gyanú felett állt. Az már más kérdés volt, hogy Piton meglehetősen ritka madárnak számított errefelé az utóbbi időkben. Avery nem tudta eldönteni, hogy a bizalom hiánya miatt történik így, vagy az új rend az oka, amit a Nagyúr bevezetett. Mióta ugyanis visszatért, többnyire csak azokat hívatta magához, akikre épp szüksége volt, a teljes létszámú gyűlések egyre ritkábbá váltak. Avery annyit meg tudott figyelni, hogy a Nagyúr a rehabilitálódása óta másképp, szűkebb körre is képes hívásként alkalmazni a Sötét Jegyet: a Jegy csak azoknak izzik fel a karján, akiknek a Nagyúr elé kell járulniuk.
Evan, a vén, foltokban kopaszodó szőrű macska élezni kezdte a körmeit a függöny megmaradtcsonkján. Evan Rosier után kapta a nevét, mert már az első napján, amit a házban töltött, megtalálta a padlóra kilöttyintett whisky-tócsát, és miután lelkiismeretesen feltakarította, olyan imbolyogva járt, mint valaha Rosier is, miután az összes vele kiálló embert lekörözte ivászat terén. Valójában Pitonnak kellett volna neveznie a macskát, olyan ocsmány fekete külseje és alattomosan pisla szemei voltak. Ő maga szedte fel valahonnan, és csak azért hozta magával, hogy Pettigrew ne változhasson patkánnyá, amikor kedve tartja, hogy a fal résein át, vagy bútorok alól leskelődjön utána, ahogy szokta. Sajnos ellene az egérfogó sem használt volna, bár Avery nagyon szívesen tett volna vele egy próbát.
- Hagyd ezt abba, te rohadt dög! - vágta a macska felé az asztalon heverő, gubbasztó varangyot ábrázoló papírnehezéket, de elvétette, és az nagyot csattanva állapodott meg a padlón. A macska egy pillanatra abbahagyta a kaparászást, megszagolta a bronz varangyot, majd újra visszafordult a függöny felé.
Avery fújtatva nyúlt bele a talárzsebébe, és előhúzott egy gyűrött, szakadt papírköteget. Egyik nap találta meg otthon, a rejtett ládikájában, ahol a halálfaló múltjából származó relikviáit tartotta, és a maszkok, fényképek, újságkivágások, lopott, látra szóló kötvények mellett ott volt ez a képregény is. Még Wilkes rajzolta hármuk - Rosier és Avery - szórakoztatására. A fekete tintával felvázolt alakok ide-oda szaladgáltak a kereteiken belül, sőt, olykor a szomszédos képkockára is átmásztak, a szövegbuborékok hol megjelenek, hol eltűntek a fejük mellől. Wilkesnek ügyes kezei voltak - nemcsak ezen a téren, vigyorgott Avery ijesztően. A halálfalók dicső kalandjai, táncoltak a betűk a címlapon. Ezt még a többi halálfaló elől is elrejtették.
- Nem csoda. Ezeknek úgysincs semmi humorérzékük - horkant gúnyosan, ahogy belelapozva Malfoy figurájára esett a tekintete, amint finnyásan a pálcáját törülgeti egy remek kis muglinyúzás után. A többi képen is végig vörös szőnyeg futott a lábai alatt, és egy helyen még a töltött csirkét is megtisztogatta. Malfoy undorító, fennhéjázó sznobsága mindhármuknak az agyára ment. Avery nem volt épp feldobva a gondolattól, hogy Malfoyt most felmentették. Bár belegondolva majdnem mindegy, hogy ő ugat, vagy a sárkányvérű Bellatrix. Az előbbi valami nem létező, egyszemélyes, felsőbb kasztba sorolta magát, és kizárólag lefelé görbülő szájjal tudott hozzájuk beszélni, vagy parancsokat osztogatva, mintha éppen ő lett volna a Sötét Nagyúr (amire bizonyára nagyon vágyott - ezt a vélekedést megörökítendő, Wilkes egyik képén Malfoy a Sötét Jegy-osztogatást gyakorolta a házimanóin). Bellatrix viszont egyszerűen csak hisztériás - nincs mit szépíteni a dolgon, sohasem volt teljesen normális csaj, az Azkabanban pedig végképp megkattant. Avery csak áldotta a saját eszét: lehet, hogy az Imperius-átok mesével, amit megetetett a Wizengamottal, megtagadta a Nagyurat, lehet, hogy ezután igen kellemetlen élmény volt a Cruciatus, amit a temetőben (és később is) ezért büntetésből kapott, de végeredményben megérte nem csak azért a tizennégy évnyi viszonylagos nyugalomért (ami fénytelenségével és céltalan lézengésével ugyan fel nem ért a tündöklő halálfaló évekkel - és így nézve bizony hálátlan volt a Nagyúr iránt), hanem a megspórolt idegbetegségért is. Bellatrix tényleg mindig is bolond volt: Avery emlékezett a beszámolókra a korabeli Reggeli Prófétákból, hogy a nő miféle botrányt kavart a fenyegetőzéseivel a Wizengamot előtt, ezzel kimondva magára a halálos ítéletet (nem mintha Kupor előtt bármi más vallomás számított volna valamit), magával rántva a férjét is, pórázastól, fivérestül. Avery csak röhögött rajta, bár legbelül azért irigyelte ezt a vakmerő elkötelezettséget, de hát ő, Avery igazi mardekáros volt: a saját érdeke hazugságot kívánt, nincs ebben semmi különös. Mi értelme lett volna az Azkabanban kikötni?
Avery tovább lapozott: a többiekről sem festett Wilkes épp hízelgő képet. Karkarov nem bírta a szájába zárni a kilométeres nyelvét, összehengergetve tartotta, mint egy kaméleon.
- Remek hasonlat - gratulált magának a hasát vakargatva Avery, és undorodva szemlélte a képeket.
Karkarovot is hogy utálta mindig! Az meg Malfoy ellentéte volt a mézesmázos, választékos, keresetlennek beállított, de rettentően süket dumájával, miközben Avery mindig azt várta, mikor nő meg a szemfoga olyanra, mint a kígyóknak. Ha meg épp senkire nem volt szüksége, Karkarov is Malfoy stílusában pattogott - na, ilyenkor volt elviselhetőbb, mert ekkor Avery színjátszás nélkül a képébe tudott volna taposni. Rohadt áruló. Akkor, a tárgyalásán is túl nagy volt az a bájolgó pofája. Na, ő áruló, az ő bűneihez képest Avery hazugságai aprócska kis füllentések voltak. Eljön még a te időd is, te ágy alá bujdosó, könnyeidet nyeldeső bolond - szorultak a lapokra Avery vérszomjas ujjai - a bosszúnak mindig gyorsabbak a lábai, átfut hegyeken, folyókon, jégtáblákon, benéz barlangok mélyére. Hát nem tudtad? Ó, Karkarov barátom, éppen te nem tudtad? Bizony, vannak dolgok, amiket nem jó elfelejteni, még akkor sem, ha annyira hangoztatjuk a keleti birkák előtt. Eljön még a te időd, körbevéve régi öreg halálfaló cimborákkal, mint régen, dicsőbb napokon - nevetett fel hangosan, vidáman, a macska ijedten rezzent a padlón, - igen, majdnem úgy... Nincs jobb a nosztalgiánál, meglátod te is!
A legtöbb képkockán a háttérben egy pálcikalábain ácsorgó orr téblábolt. Avery csak nehezen ismerte fel benne Pitont: persze, Rosier mesélte, mert ő csak két évvel volt idősebb Pitonnál, így emlékezett rá az iskolai évekből, hogy állandóan ott lebzselt mindenhol, mindenre figyelt, hallgatózott, beleütötte az orrát mindenbe. Mégsem lett kisebb neki, röhögtek rajta, amikor Wilkes megrajzolta. Rosier a piszkafa lábaira is emlékezett, amikor a két okostojás aurorkirály, Potter és Black fejre állították. Más jót nem is cselekedtek többet... a halálukon kívül, persze, és Potter még azt is szarul csinálta - legalábbis a Nagyúr szempontjából, de hát mi más szempont számítana? Piton is megérdemelte: hányinger, hogy mindig úgy osztogatja a szavakat, mintha spórolna velük, vagy valaki belülről visszarángatná őket, viszont azokkal a sunyi, fekete szemeivel úgy bámul, mintha mások szavait akarná ellopni.
- Ez is teljesen meghülyült valamelyik főzetétől - motyogta, majd a következő képre nézve felderült az arca. Egy kiterjesztett szárnyakkal álló alak terpeszkedett a rajzolt keretek között, tükörrel a kezében.
- Á, Evan Rosier, az önimádó bukott angyal! - röhögött fel Avery.
Minden képen nők tucatjai vették körül, ahogy az életben is. Cérnára fűzhette volna őket, mint a gyöngyöket. Való igaz, női és férfi szemmel nézve is remek fickó volt, azzal ugratták, hogy még az áldozatai is beléestek. Egy időben ezért volt képe vörös rózsával gyilkolni menni - feledhetetlen móka volt. Rosierrel nem lehetett úgy belépni valahova, hogy öt percen belül nem akaszkodott rajta a helyiség összes nője. Rosier a nőknél legfeljebb csak a piaversenyeket bírta jobban: kiüthetetlen volt. Bezzeg az ilyeneknek mindig meg kell halniuk!
- Mordon! - böfögte utálkozva, ahogy a következő képre ugrott a tekintete. De legalább az auror hiányzó orrcsonkja örökre Rosierre emlékeztethet mindenkit. Avery durván felnevetett, ahogy végignézett az oldalon. Mordonnak már abban az időben is hiányzott egy ujja, a fél lába, és tele volt hegekkel a pofája. Wilkes képregényében viszont minden egymást követő képen egy-egy újabb dolog hiányzott Mordonból, és a legutolsó képeken már csak a hátsó fertálya maradt. Wilkes előrelátás terén sem volt utolsó. Mordon mellett ott értetlenkedett Dumbledore is, bolond vénember volt, aki egyfolytában cukrot zabált, és a szemüvegét tologatta. Az iskolából is többé-kevésbé ez maradt meg benne róla, Avery idejében, az elején sajnos még csak átváltoztatástant tanított, így kénytelenek voltak vele végigszenvedni a tanórákat. Egész jó érzés volt most mindezt a tudást és azt, amit a Roxfort adott, éppen őellene felhasználni.
- Wilkes! - csapta össze a képregényt Avery. Aranykezű Wilkes, akinek még a halálos átok is kész műremekként tört elő a pálcájából. Averyt is lerajzolta kedvenc (szó szerinti) vérfürdői közepette, amiben állítólag valami kelet-európai véreskezű nő már megelőzte.
Bevágódott a bejárati ajtó, és kisvártatva a szobaajtóban Lucius Malfoy jelent meg kissé ziláltabban, mint valószínűleg akarta. Méregdrága elit csizmáján semmiképp sem elit sárrögök díszelegtek. Avery elégtétellel legeltette rajta a szemeit. Malfoyt láthatólag bosszantotta, hogy kénytelen volt kereken száz yardot végiggyalogolni a kúriáig a sártengerré vált előkerten át, mivel a Nagyúr varázslatai miatt nem lehetett közvetlenül a házba hoppanálni. Avery magában elvigyorodott Malfoy táskás szemein és fénytelen bőrén - kénytelen lesz kúrálni magát, ha szalonképesen akar kinézni a következő sznobpartin. És ha ma még egy kis Cruciatust is kap, pláne nem lesz valami jó bőrben.
- Á, te vagy az? - kérdezte minden érdeklődés nélkül Avery, és újra felütötte a képregényt.
- Hol van a Nagyúr? - csattant sietősen Malfoy kérdése.
Avery nem hogy nem válaszolt, még pillantásra sem méltatva a másik varázslót a mennyezetre bökött. A szeme sarkából látta, hogy Malfoy tétovázik egy kicsit az ajtóban; bizonyára le akarta hordani őt a stílusa miatt, de szemmel láthatólag túl feszült volt hozzá. Persze, horkant Avery gúnyosan, azt hiszi, majd visszafelé, hogy legyen egy kis szórakozása neki is, de addig teszek róla, hogy csak Pettigrewt találja itt, vagy azt az ökör Monstrót. Szívesen végighallgatta volna a Nagyúr és Malfoy közti... hmm, megbeszélést. Malfoynak nagy szerencséje volt, hogy nem látta a Nagyurat a minisztériumi betörés estéjén! Ha akkor került volna a szemei elé, a bűbájos jégvirág Narcissa mára már az özvegyi ruhatárát bővíthetné, míg a hasonszőrű, elkényeztetett kölyke számolgathatná a megörökölt galleonokat. Ha a Minisztérium embereinek nem lenne tele a gatyájuk, most mindenki a halálfalókon röhögne, hogy tizenegyükkel kibabrált fél tucat növésben lévő, orrát túró kölyök, akiknek valószínűleg a legveszélyesebb átkuk a csiklandozó-bűbáj lehetett. És ha még ez nem lett volna elég, a Minisztériumtól kezdve a Reggeli Prófétáig mindenkinek leesett, hogy a Nagyúr valóban visszatért, és így odalett az az előnyük, hogy titokban tudtak szervezkedni. Nem beszélve arról, hogy az újságok egymást túlharsogva publikálták a halálfalók névsorait, ellehetetlenítve így a dolgukat.
Más szempontból jó is, hogy Malfoy visszatért közéjük: a Nagyúr újabb tervek kidolgozásába kezdett, mindenféle régi, ócska tekercsek és könyvek után küldözgette őt, aminek a fele ráadásul Avery számára olvashatatlan rúnákkal meg macskakaparással volt tele. Olyasvalaki, mint Malfoy, akinek tömve van a háza több száz éves mállott kacatokkal, biztos jobban ért a nyavalyás, porszagú könyvekhez is.
Valami tompán puffant a feje felett.
- Csak nem szegény Malfoy? - vigyorodott el Avery elégedetten, és nehézkesen felállt a fotelből. - Ideje Pettigrew után nézni.
*
Egy időben volt arról szó, legalábbis Caramel az első rémület hevében kijelentett ilyesmit, hogy a Mágiaügyi Minisztérium fogadószintjének aranykapuját ellátják egy bűbájjal, ami jelzi, ha olyasvalaki lép át alatta, aki magán viseli a Sötét Jegyet. Piton elhúzta a száját, de nem torpant meg, ahogy a díszes, rácsos kapuszárnyakhoz ért, bár némi nyugtalanság mégis fészkelt benne. Kár volt egy éve megmutatnia Caramelnek a Sötét Jegyét, felfedni a titkok titkát, de akkor sürgette őket az idő és a muszáj, bár nem mentek vele így se sokra. Most viszont semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy a fél Minisztérium rávesse magát, ha működésbe lép Caramel imádott riasztója, neki pedig Dumbledore-ra várva valamelyik fogdában kéne üldögélnie, azonban aggodalomra semmi szükség nem volt: minden probléma nélkül haladt tovább a liftek felé. A jelzőbűbáj bevezetését már csak azért is elvetették, mert a Sötét Jegy, és ez is csak a Nagyúr zsenialitását tükrözte, kimutathatatlan volt.
Piton megnyomta a "felfelé" gombot az egyik liftajtó mellett. Szerencsére nem kellett attól tartania, hogy a fülke falának préselődve, megbűvölt vécékefékkel, két tucat varázslóval és boszorkánnyal, és négy esernyővel a gyomrában utazhat majd hét emeletet - vasárnap délelőtt alig járt valaki a nagy fogadócsarnokban. Mindenki békében üldögél otthon, a vasárnapi ebédet költi, és példás családi életet él, mintha az elmúlt két évben mi sem történt volna, mintha a Nagyurat érdekelné, hogy hétvége van, és egyébként is töltött csirke a menü krumplipürével, még az újságot is el kell olvasni, és meg kell sétáltatni a kutyát, most hagyjon, kérem, a háborújával - lépett a liftbe Piton utálkozva, és rácsapott az egyes gombra.
Minél gyorsabban eltávolodik a fogadószinttől és az alatta húzódó emelettől, annál jobb. A Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály, a maga hatalmas tárgyalótermével, láncos székével, felháborodástól, megkövült előítéletektől vassúlyú levegőjével, és az önkritika teljes hiányának a széklapokba csiszolt simaságával nem tartozott éppen a legjobb emlékei közé. Ha tudnák ezek mind, honnan jött ő most is ide, ha csak látták volna azt, amit ő látott néhány napja, semmi sem menthette volna meg őt attól, hogy ne nyissák ki csak az ő kedvéért újra a tízes tárgyalót.
A Nagyúr nyilvános visszatérése óta eltelt négy hónapban nemrég került sor az első nagy létszámú halálfaló-gyűlésre, és az események minden korábban elképzeltnél nyomasztóbb hatással voltak rá. A Nagyúr halálfaló serege, a támogatók arctalan, névtelen csoportja, a távoli, elszigetelt csatlakozók képviselői többen voltak, sokkal többen, mint az ő egyébként is merész számításai szerint. Gyűlölte magát, ahogy ott állt, a régi lenyűgözöttséget, együvé tartozást dédelgetve a csontjaiban, én ennél már józanabb vagyok, korholta magát akkor, és undorodva elfordult Avery könnyfelhős szemeitől. És a csuklya, az álarc fekete, romlott takarásából bírálva nézett végig a tömegen, immár a Nagyúrtól néhány karnyújtásnyira, a közeli emberei között állva, nem pedig tizennyolc éves, elkábított fejjel, valahonnan a hátsó fal mellől. Bírálva nézett: önmagát bírálva, az egykorit és a jelenlegit, és egyik sem tetszett neki, az túl kevés volt, emez meg túl sok. Mostanra odáig kapaszkodott fel, amiről akkor álmodni sem mert volna, de jobb is, hogy nem mert. Hallgatta a mennydörgést a levegőben, a bosszúvágy és bálványozó félelem térden kúszó remegését, és ez az ő mennydörgése is volt, az ő félelme, az ő bosszúvágya. A belőle egykor kiszakadt egyveleg ott izzott a teremben a többieké közt, és mindig megtalálta a hangot, amivel hozzá szólhatott, és fájt a helye, ahonnan kiszakadt, üres, keserű, tehetetlen, gyűlölt fájdalommal. Ki vagy te? - vette szaporán, zavartan a levegőt a halálfalók viharrá dagadó tömege előtt állva, ki vagy te, nevetett magán gúnyos csalódottsággal odakint, a Roxfort felé tartva, ki vagy te, nézett éjszakánként fáradtan a tükörbe.
- Csak nem civilizált viselkedést voltál tanulni az öcsédnél? - szúrta oda Hagridnak akkor, ahogy a vadőr fáradtan kitámolygott a Tiltott Rengeteg éjszakai homályából. - Ja, bocsánat... fordítva - rúgott bele jólesően.
Valakibe muszáj volt. Bárkibe, bármibe. Csak hogy legyűrje a késztetést, hogy torkaszakadtából üvöltsön - hiába hadonászott annyi éven át, a pányváit nem tudta elmetszeni. Azért a néhány pillanatért, amikor a kötelek észrevétlenül, ellenállhatatlanul visszarántották, amikor kitörlődött a fejéből másfél évtizednyi tisztánlátás, amikor elfelejtett Roxfortot, Dumbledore-t, Rendet, azokért a rövid, alig-volt másodpercekért napokig ostorozta magát, kiábrándultan, kegyetlen kitartással, éles szemekkel, felporciózta őket, hatalmas bilétákat aggatott rájuk, számokkal is ellátta, és emlékeztetőnek kirakta a polcokra, az asztalára, az ágya fölé a falra, de főleg a tükrére. Már nem is az arcát látta benne viszont, hanem a kudarcait.
Fáradtan megdörzsölte a halántékát. Október utolsó előtti hétvégéje volt, és Dumbledore eldöntötte, hogy mégis engedélyezi a roxmortsi kirándulást a tanulóknak. Piton hiába ellenezte hevesen, a véleményével többnyire egyedül maradt. Természetesen, mindennek ellenére, éppen ő volt az első jelölt, akinek le kellett kísérnie a diákokat a faluba, és egész álló nap az utcán járőrözni, hajkurászni az elcsatangolókat, kirángatni a Szárnyas Vadkanból a harmadéveseket, akik szinte minden évben feltűnő érdeklődést mutattak a Lángnyelv Whisky iránt. Ha a Nagyúr egyszer tudomást szerez a kirándulások időpontjáról, és úgy gondolja, lelkes halálfalóival ő is részt vesz rajta, Dumbledore begyűjtő bűbájjal szedegetheti össze kis kedvence darabkáit.
És ha már a kellemetlenségeknél tartott, a mai reggelre is kijutott egy adag: a fültanúja lehetett Draco Malfoy és Miles Bletchley vitájának, amikor a mardekáros kviddicscsapat edzésre igyekezett. Draco nehezen viselte, hogy ő nem kapott kviddics-kapitányi jelvényt, ahogy Potter, pedig bizonyára remekül mutatott volna a prefektusi kitűzője felett. Piton Bletchleyt nevezte ki helyette: Lucius Malfoy akkor még halálfaló-váddal az Azkabanban ült, nem akart még nagyobb problémát a Mardekár-háznak, még ha ez Dracóval szemben talán kicsit tisztességtelen volt, mindenesetre Bletchley visszavágásába vegyült némi igazság: Malfoynak sikerülhetne néha elkapni a cikeszt Potterrel szemben, addig viszont befoghatja. Egy pillanat alatt elhallgattak mindketten, amikor eléjük állt a folyosón és kizavarta őket a pályára.
- Egyes szint, Mágikus Tárgyi Emlékek Főosztály, Központi Merlin Könyvtár; Mágikus Tárgyak Bevizsgálási Csoportja, Régészeti Felügyelet, Múzeum-üzemeltetési Iroda - csendült fel a fülkében a szokásos női hang, és Piton felriadt a merengésből.
A liftből kilépve jobbra fordult. A folyosón az elvarázsolt ablakok verőfényes napsütést ígértek - Bill Weasley állítása szerint már négy hónapja egyfolytában, annak ellenére, hogy ősz eleje óta minden nap esett. Ha a Minisztérium kedélyjavító törekvései mindössze ennyire terjednek ki, van miért aggódni. A folyosó végén, egy nehéz, rézveretes ajtó felett arany betűk hirdették: Központi Merlin Könyvtár. Piton belépett a könyvtárterembe. Az egész hatalmas csarnok legalább kétszer akkora lehetett, mint a roxforti nagyterem, a polcokon padlótól mennyezetig tömött sorokban ültek a könyvek. A bejárat mellett márványtábla igazította el az olvasókat a különböző szektorok felé, az alsó sor piros betűs szövege és nyilai az Engedélyes Részleg szabályait taglalta. Ez utóbbiba egy oldalsó ajtón át vezetett az út, és kizárólag felsőbb engedéllyel lehetett bejutni. Piton még csak egyszer járt ott, Dumbledore írásos engedélyével. Az a terem egymagában akkora volt, mint a Roxfort könyvtára, és a világ legtöbb tiltott tanokról szóló lexikonjai ide lettek bezsúfolva, utálkozva, félve, értetlenül és általában rongyosan. Ezúttal is szívesebben ment volna oda, de most már kizárólag Caramel engedélyével juthatott volna be, arra meg nem sok esélyt látott, hogy a miniszter éppen neki adna ki ilyesmit.
A könyvtárban alig lézengtek néhányan. Elindult a Bájitallexikonok szektora felé. Épphogy csak bepillantott a végeláthatatlan hosszúságú könyvespolcok közé, és már tudta, itt nem megy semmire. Végigfutva néhány könyvgerincen, a címekből azonnal megállapíthatta, itt csupa konvencionális. ártalmatlan, sőt, áltudományos művet találna, amelyek zömét kívülről fújta. Ami neki kellett, az tömény fekete mágia volt. Visszafordult inkább, és a Szimbólumok, rejtjelek, rúnák szektora felé vette az irányt. A könyvespolcok közt felállított hosszú asztaloknál mindössze ketten ültek, vaskos kódexek fölé görnyedve.
A talárzsebéből elővette a pergamenlapot, amire több, egymáshoz hasonló ábrát rótt fel. Két napja, amikor a Nagyúrnál járt, a könyvekkel és iratokkal teli asztalon egy metszetre esett a tekintete, - talán négy lekerekített sarkú, egymás felé mutató háromszögre -, egyetlen rövid pillanatra csupán, mert a Nagyúr rögtön összecsavarta a pergamentekercset: ejnye, ejnye, Perselus, a kíváncsiságod még mindig kielégíthetetlen, villant felé akkor a hideg kígyómosoly, és ő kitörölt az agyából minden metszetet, képet, kíváncsiságot. A Roxfortban megpróbált utánanézni a metszet eredetének, de nem talált semmit, és egyébként sem emlékezett minden részletre, vonalra. Kora középkori mágikus tárgyak és szimbólumok, aranylott fel egy könyvgerincen, ahogy leemelte a polcról.
- Jó napot, professzor - csendült mögötte egy kissé meglepett, kedélyes hang, és egy szék lába nyikordult meg a padlón.
Piton ingerülten nézett hátra a vállai felett, de már egy töredékpillanattal korábban rájött, hogy kihez tartozik a hang, mint ahogy meglátta volna Zana Goldwynt. Micsoda remek, nyugalmas, de fájdalmasan rövid két hónap telt el azóta, hogy a nő elment végre a Roxfortból, futott át az agyán. Szótlanul visszafordult a könyvhöz. Ezt is pont most ette ide a fene, amikor neki dolga van a könyvtárban, csak hagyja már békén! Mással bájcsevegjen, hullottak az arcába a tincsei, takarón, kirekesztőn. Mögötte Zana szemtelenül, érdeklődve közelebb lépett, levakarhatatlan pióca ez, valóban, gondolta Piton, de csak azért sem nézett a nő felé. Hadd bámulja, ha akarja, mint valami cirkuszi majmot. Zana nem akarta mondani neki, hogy hallott már tiszteletteljesebb köszöntést is, igaz, nem tőle, de ne is izgassa magát miatta, aztán meggondolta magát.
- Nem is tudtam, hogy érdeklik a szimbólumok is, professzor - kezdte inkább csevegő hangon. Milyen jól tudta, hogy ezzel indítja csak el az igazi lavinát!
Piton továbbra sem szólt. Lenyelte a kikívánkozó riposztot, hogy az ő gondolkodása nem olyan egysíkú, mint másoké. Bízott benne, hogy Zana nem szeret a falnak beszélni, és hamar feladja, de tévedett.
- Az a könyv a kezében legfeljebb gyerekeknek való, fél-dilettáns anyag. Én ezt ajánlom helyette, sokkal pontosabb - bökött Zana egy másik könyvre, de csak a rend kedvéért, tekintve, hogy Piton nem nézett fel. Most már addig úgysem hagyja békén, amíg a férfi nem hallatja a hangját, hiába reménykedik! Nyár vége óta nem találkozott senkivel a roxfortiak vagy rendtagok közül, és Dumbledore sem kereste azóta, nem mintha számított volna rá. Ő nem volt hivatalos tagja a Rendnek, csak amolyan átmeneti kényszermegoldás. Úgysem fektetett bele senki túlzott bizalmat az igazgatón kívül. Az elmúlt időszakot egyébként is - a saját kérésére - többnyire Londontól távol töltötte különböző kutatómunkákkal. Most azonban, hogy Pitonba botlott, felébredt benne valami halvány nosztalgia az iskola iránt, pedig a férfiről nem is éppen a legkellemesebb emlékeket tárolta.
Piton még mindig nem felelt, csak összeszorított szájjal meredt a könyvlapra, de már nem értette a betűket, amiket olvasott, viszont legalább nem látta Zana szélesedő mosolyát sem. Esze ágában sem volt levenni a polcról azt a könyvet, még ha az lett volna az egyetlen a világon, amiből választ kaphat a kérdésére. Nem Zana Goldwyn tudálékos orra előtt.
- Azt a szimbólumot keresi? Megnézhetem? - hajolt közelebb a Piton ábráival teli laphoz Zana. A férfi ingerülten az öklébe gyűrte és zsebre vágta a rajzot. Zana érdeklődve bámult a keze után.
- Mit akar tőlem? - kérdezte nyersen Piton, és összecsapva a könyvet szembenézett a nővel, de Zana nem hátrált meg, bármennyire is szerette volna.
Zana borzongva elmosolyodott a barátságtalan, de olyan jól ismert hang hallatán, és valami belső késztetésből ahelyett, hogy otthagyta volna a férfit, ahogy először tervezte, további kellemetlen mondatokat akart kicsikarni belőle, mint aki csak a hangját akarja hallgatni. Te őrült vagy, mondogatta neki ilyenkor Igor hüledezve, félmosollyal. Őt is mindig akkor szerette megkörnyékezni, amikor a férfi a legkezelhetetlenebb volt, élve felfalta volna, szikrázott a szeme a dühtől, de ő addig beszéltette, puhította, amíg a kezéhez nem szelídült. Az oroszlán szájába dugta a fejét. Persze Piton más volt. Ez vele hosszabb csata volt. Nála minden találkozásnál elölről kezdődött az egész, szimatolással, mérlegeléssel, erőgyűjtéssel. Más kérdés, hogy Igort kiismerni is jó időbe telt, de ott neki megadatott rá tizenkét év. Ez most csak játék volt pamutgombolyaggal.
- Hogy van Dumbledore professzor? - pislantott Pitonra kedélyesen, mint aki nem vette észre a gyülekező viharfelhőket, és mezítláb indult sétálni. - És McGalagony professzor?
- Még mielőtt az egész tanári kart végigkérdezi - vicsorgott Piton, - mindenki negyven fokos lázzal fekszik a Roxfortban, mióta maga elment, úgy hiányzik nekik.
- Ó, ez igazán szomorú. De látom, maga legalább egészséges - mérte végig Zana elnagyolt megkönnyebbüléssel és szemrehányással egyben, de mosolyát elrejtette: meglepte, hogy ennek a férfinek az állandó bántó élen kívül mégiscsak vegyülhet némi fanyar humor a mondataiba.
- Téved, én már bele is haltam a hiányába - igazította ki síri hangon Piton, és visszahelyezte a lexikont a polcra. - Mellesleg mit keres itt? - szegezte neki inkább bosszúsan, mint érdeklődve.
- Történetesen itt dolgozom. Illetve a Mágikus Tárgyi Emlékek Főosztályon - bökött Zana a háta mögé. - Tegnap érkeztem vissza Norvégiából, és utána akartam nézni valaminek...
- Rendkívül érdekfeszítő - morogta Piton unottan, miközben a könyvespolc mellett haladva a könyvek gerincén rebbent végig a tekintete. Zana, mint valami felettébb kellemetlen ártás, visszaverhetetlenül követte. - Hogyhogy nem a családjával élvezi a vasárnapi meghitt ebédidőt?
- Pont azért, amiért bizonyára maga se - jött a válasz ezúttal halkabban, mosoly nélkül, és Piton nem állhatta meg, hogy ne nézzen Zana megütközött arcába.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó