|
6. fejezet - Commedia dell'arte - part 3
2009.08.13. 23:39
Inkább nem jegyezte meg, hogy ebben erősen kételkedik, hacsak nem Zana apja is valamelyik lélekemelő elmegyógyintézetben rohad, mint az övé. Találomra leemelt egy könyvet a polcról, de oda sem figyelt a címére. Az apjára gondolt, meg a félévente érkező sárga pecsétes levelekre. Kilenc éve kapta kézhez az elsőt, amikor az apjához kihívták az elmegyógyászokat, és neki be kellett fáradnia azonosítás meg más formaságok céljából, hivatalos iratok több fontnyi kötegét aláírni, és egyebek. Akkoriban az apja már évek óta elzárkózva, vademberként élt magában, valószínűleg őt szidta éjjel-nappal, aztán amikor ordítva, káromkodva szétszaggatta a szomszéd madárijesztőjét, bevitték végre a többi háborodott közé. Ő már évek óta mondta ugyan, hogy oda való, de amit ő mondott, az sosem számított. Legszívesebben egy mugli gyógyintézetbe dugta volna az apját, micsoda irónia, micsoda elégtétel lett volna, akkoriban nem győzte dicsérni magát ezért az ötletért, bárcsak megértette volna az apja, bizonyára megosztotta volna vele is, attól lett volna csak igazán bolond! Egyszer sem látogatta meg. Esze ágában sem volt bemenni a sok őrült közé a legnagyobb őrült miatt. Szépen kibontogatta az intézet leveleit, amiben az apja változatlan állapotáról értesítették (már felmerült benne az is, hogy valójában réges-rég halott, de arra sem érzett késztetést, hogy ellenőrizze ezt a gyanút), és közölték, hogy az eltelt félévre az állandó díjon felül ennyi és ennyi galleon járulékos költség, továbbá tizenkét galleonnyi kártérítés jár még nekik, mert az apja összetörte ezt és ezt a berendezést, gyógyítót, miegymást, ő pedig szó nélkül elküldte az összeget, mindig pontosan, a rá váró örökségből fizetve, nem érdekelte. Ő már azt a levelet várta, ami úgy kezdődik, hogy szomorúan értesítjük Önt, ésatöbbi, és a pénzügyi kötelezettségei megszűnnek.
- Azért kérdeztem, mert azt hittem, fogott magának valami ostoba, gazdag férjet azóta - szúrta oda megvetően Zanának.
- Fogtam is - fonta össze a karjait Zana kihívóan, egyszersmind kissé kedvetlenül is. - Azóta már meg is öltem. Benne volt az újságban is, nem látta?
- Nem olvasom a Szombati Boszorkány varázslatos karriertörténeteit.
- Ez neki kell, igaz? - kérdezte hirtelen sápadtan, halkan Zana, és szemei Piton talárzsebére vándoroltak. Ijedt volt, vagyis inkább zavart. Nem értette, miért ez a kérdés bukott ki a száján.
Piton felvont szemöldökkel, kifejezéstelen arccal nyugtatta az ujjait a tartalomjegyzék pecsétnyomatos sorain. Tenyere alatt a pergamen gyűrődéseinek rendszertelen rajzolata, a könyv évgyűrűi feszültek öregen, nyugodtan. Nem válaszolt. Már a kérdés maga is képtelennek tűnt. Megőrült ez a nő, hogy képzeli egyáltalán, hogy itt, a Minisztérium könyvtárában, fennhangon ezt szegezi neki, és majd azt hiszi, feleletet kap? Mi köze hozzá, ült ki a homlokára, a szemeibe, miről beszél egyébként is?
- Hiába néz így - fogta egészen halkra a hangját a nő, de nem tágított. - Tudom, hogy üresfejűnek tart, de annyit még én is kikövetkeztettem, hogy visszajár hozzá.
- És még azóta sem figyelmeztette Dumbledore-t? Még a végén elfelejti Karkarov remekül összeválogatott aktáit rólam.
- Járt már az Engedélyes Részlegben? - váltott váratlanul megint témát Zana.
- Megtudhatnám, miért nem foglalkozik végre a saját a dolgával? - kérdezett vissza türelmét vesztve Piton.
- Én bevihetem magát. A Minisztérium dolgozóinak nem kell engedélyt felmutatniuk.
Piton bosszúsan elfordult. Csak ezt ne, csak lekötelezettséget ne! Vagy mit akar, hogy összetett kézzel könyörögjön neki? De Zana egyiket sem várta meg.
- Kövessen! - szólt, és a Részleg felé indult. Piton kelletlenül engedelmeskedett.
A szigorú tekintetű könyvtárosnő szó nélkül hagyta belépni őket. Odabent sokkal áporodottabb volt a levegő, és mintha az olvasókat így akarták volna kiűzni a tiltott tudás birodalmából, a fáklyákat egymástól távol helyezték el, és már-már félhomály ült a termen. Némely könyv gerincét még úgy is nehezére esett kibetűzni, ha egészen közel hajolt a polcokhoz.
- Nem fél éppen engem behozni ide? A világ ellen fordítom az összes fekete mágiát - vonta fel kihívóan a szemöldökét, de Zana csak nevetett rajta.
- Üljön le oda - intett az egyik asztal felé, és eltűnt a polcsorok között, majd rövidesen visszatért egy többkaros gyertyatartóval és egy vaskos, óriásméretű könyvvel.
- Ez a katalógus - magyarázta, ahogy Piton elé rakta, majd felütötte a könyvet.
A lapokon sűrűn, megjegyzésekkel, számkódokkal és színjelekkel ellátott címek sorakoztak egymás alatt. - Szimbólumok... - kereste Zana, áthajolt a vállai felett, és tovább lapozott. Piton elhúzódott tőle. Idegesítette a testi közelség, még ruhán át, nyilvános könyvtárban, félhomályban is. Úgy főleg. Zana egy hajtincse az ő halántékát seperte. Oldalra nézett. Zana sápadt, áttetsző nyaka kifeszült, szép ívvel, védtelenül. Egy finom rajzolatú ér kéken, ütemesen pulzált a bőre alatt. Piton a fültövéig követte az útját.
- A számok a könyvespolcokat jelzik - pillantott rá Zana, és ő úgy fordult el, mint akit rajtakaptak. - Innentől kezdve nézze át.
Piton bólintott, és a könyvre meredt. Ugye, nem akar ez a nő végig felette állni? Elutasítón kitolta a könyökét az asztallapon, de Zana ott felejtette az ujjait. A férfit nézte, és arra gondolt, hogyan ülhet valakinek minden porcikájában ilyen mérhetetlenül nyilvánvalóan az embergyűlölet. A fekete, néhol tört hullámokat vető hajtincseket bámulta, hogyan olvadnak bele a talár feketéjébe, ezeket figyelte, valami érthetetlen, titkos derűvel, hogy most büntetlenül teheti, mert a szemek, a mindent bíráló, mindent értő szemek nem látják. Tekintete Piton asztallapon nyugvó bal kezére siklott: a bőre cserzett volt, kérges, aszályos nyarakon a szikkadt földön vetnek a repedések ilyen szövevényt, mint a szélfútta bőrön a hajszálárkok. Zana önkéntelenül arra gondolt, ennél a férfinél a kéz a lélek tükre. A hüvelykujján rövid, friss vágás húzódott, gyönyörű, bíborvörös hernyónak tűnt. Szinte látta maga előtt, ahogy a szárított levelek, gyönggyé aprózott hozzávalók, messzi földek különös ritkaságai táncot járnak a férfi ujjai között, peregve hullanak az asztallapra, viaszos csillogást, harmat illatot vagy rubin fenyegetést hagyva maguk után.
Piton tekintete türelmetlenül rá villant.
- Innentől egyedül is boldogulok.
Zana némán bólintott, és köszönés nélkül a kijárat felé indult. Zavartan döbbent rá, hogy egyenesen rosszkedvű lett, bár maga sem tudta, mitől. Nem ment vissza a könyvtárba, hanem átvágott a folyosón az irodájába, nagyjából összepakolt, és bezárta az ajtót. A liftekhez menet beköszönt a főnökének, Mr Kartush-nak, és mint mindig, most is elmosolyodott, ahogy a kis ember vidám főhajtással kedvesemnek szólította. Megint a régi történet: néhány nap alatt kiismerte a főnökét, és a jól megtanult és begyakorolt taktikákkal, önkéntelenül, anélkül, hogy bármit is megtervezett volna, teljességgel elnyerte a férfi bizalmát, és néha már úgy tűnt, Mr Kartush az ő beosztottja, és nem fordítva. Igor büszke lenne rám, ha látná, hunyta le a szemét szomorú félmosollyal, és nem tudta eldönteni, a búskomorsága annak szól, hogy nem tudja kiűzni magából ezeket a beléégetett viselkedésformákat, vagy annak, hogy Igor nem láthatja őt.
Gyalog indult neki a városnak, vakon, mint akit a szél hajt, mint az elhajított újságlapok, sodródott gyűrötten az utcákon, falak mentén. Boldogtalan volt, és úgy érezte, őt is teleírták, mint azt az újságlapot, teleírták, és nem maradt hely az új soroknak, amik most feltolultak, neki tolultak, nem hagyták nyugodni, a lapon meg ugyanaz ismétlődött, körforgásszerűen, mindig ugyanaz. Néha könnyebb játszani az emberekkel, mint bánni velük - most is azt tette, amit Hagriddal, amit annyi mindenkivel otthon, mert ez volt a könnyű út, Igornak igaza volt - annak az Igornak, akit mindenki látott, aki mosolygott és készséges volt, nagylelkű és figyelmes, behízelgő, igen. Akitől ő, Zana, néha visszariadt, és akire mégis úgy hasonlított olykor. Nem szerette Igor nyilvános arcát, nem bánta, hogy pózol és megjátszik, de nem akart jelen lenni. Olyankor a férfi vele is más volt, máshogy szólt, még a szeme sem úgy villant, ennek nem ismerte a gondolatait, nem tudott olvasni a mozdulataiból, rezdüléseiből, idegen volt, mert csak máz borította, álarc, ami mindig, helyzettől függően változott. Hogy tud nekem is játszani, kérdezte ilyenkor kétségbeesetten magát, én is lehetnék ott, ahol a többi ostoba a teremben, lehetnék én is becsapott, lenyűgözött bámulója? Ilyenkor elszántan kutatott a másik arc után, amelyik nyers volt, és egyenes, amelyik nyíltan nevetett az ő bolond aggályain, és a szemébe mondta, hogy épp ilyen képmutató és taktikázó ő is. Piton is Igort juttatta az eszébe, vagy fordítva, már nem is tudta. Igen, ezt a másik Igort, akit csak ő látott, akiből, azt hitte, túl sok volt, mert felfalja, mert agyonnyomja, mert kővé dermeszti. Elmenekült, és lám, belefutott újra. Miért mindig ugyanaz a kihívás? Mi ez, ha nem bosszú? Mi ez, ha nem próbatétel? Miért hiszi a sors, hogy neki ez kell?
- Az első angyal trombitála, és lőn jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre...
Egy villanyoszlop körül, a fél járdát elfoglalva esernyős emberek tolongtak tétován. Megint esni kezdett. Zana alig tudott átvergődni a csoportosuláson. Az esernyők széléről drágakőként peregtek a kabátjára a vízcseppek.
- Az Ítélet közelg! Mossátok meg szennyes lelketeket, testvéreim, a Mindenható tiszta teljességében...! - szállt utána a hang. A járda szélén, egy tejes rekeszen állva egy kopott ballonkabátos férfi szónokolt az alkalmi közönségnek.
Zana leszegett fejjel, nyakán összehúzott kabáttal sietett tovább. Valahogy sírni szeretett volna. Valaki a kezébe nyomott egy eső pettyezte szórólapot: Tisztuljatok meg! Bágyadtan nézte a betűket, szeme előtt körtáncot jártak az elmúlt percek, Igor, Piton, metsző szónoklatok, döntések hiábavalósága.
Szép az Isten, de annyira idegen. Rút az ördög, de nem hagy hidegen, jutott eszébe egy régi dalszöveg, aminek a zenéjére már nem is emlékezett. Épp ez a dalszöveg. Keserűen összegyűrte a szórólapot és egy szemetesbe hajította a többi közé.
Döntések hiábavalósága.
Bevetette magát egy sikátorba. Egy kifőzde hátsó ajtaján át akkor zúdítottak az utcára egy vödör piszkos mosogatólevet, és Zana nehéz léptekkel kerülgette a tócsákba szaladó patakokat. A pirított hagyma szaga keveredett a szemeteskukák mellé öntött kupacok fojtó bűzével. Nem nézte, merre megy. A plakátragasztó hangosan káromkodva ragasztotta egy tűzfal omló vakolatára a U2 nevű mugliegyüttes londoni koncertjének hirdetményét. Zana szórakozottan számolta a lépteit, a kivert búrájú utcai lámpák szilánkjait, a kavicsokat, amelyekkel mindig kiütötték őket. Egy temető mellett haladt el. Érezte az orrában a frissen ásott föld nyirkos szagát, szájában az ízét, és hirtelen magát látta a dédanyja kikeményített, nehéz csipkés, fekete ruhájában, merev, hosszú szoknyaaljában, az apja temetésén. Mégsem vehette fel a Durmstrang vörös dísztalárját, nem volt más ruhája, ami ne szúrt volna szemet, bár a muglik így is furcsán néztek rá. Igaz, számára akkor nem bírtak súllyal sem a muglik, sem a Durmstrang vagy az év végi vizsgák; mind pernyekönnyűséggel lebegtek túl a tudata határán. Csak az özvegyasszony volt vele a temetőben, aki korábban is már a gondját viselte. Nem volt maradása sehol, és aznap éjjel visszaszökött a temetőbe, feketén, értetlenül, kétségbeesetten, és elaludt az apja sírja mellett, halott mozdulatlanságba merevedve, mint a kőszentek a sírkeresztekhez dőlve. A jegenyefák árnyékából kiválva Igor lépett hozzá vad haraggal, és felrángatta a földről.
- Segítsek ásni?! - kérdezte akkor, és durván visszalökte a földre. - Gyerünk, Zana, ezt szeretnéd, nem, élve eltemetkezni?! Hát csináld, segítek! Ne bőgj! - sziszegte a fülébe, de ő ettől csak még jobban megrémült. Kezei belesüppedtek a frissen hantolt sír puha földjébe.
Igor elengedte, a hátára terítette a köpenyét, és felegyenesedett:
- Szedd össze magad, Zana. Éppen ez az a hely, ahol nem hagyhatod el magad - jelentette ki halkan, és ő felnézett erre az ismeretlen hangra. A hold fénye elmélyítette a neheztelő barázdákat Igor arcán. - Tűvé tettem utánad mindent. Magammal viszlek a tanév végén.
De őt nem érdekelte. Révülten követte Igort mindenhova, haza, összecsomagolni, elbúcsúzni, végig a sötét utcákon, fekete földdel a körmei alatt, a gyerekkori álmai a temetőben maradtak, és ő lassan, gépiesen ismételgette nagyanyja szavait, a verssorokat, amikkel őt vigasztalta kisgyerekként, ha elesett az udvaron, régi-régi verssorokat. "A vad kovács, a szenvedés, sötét pöröllyel döngöl engem, szikrázva visszanézek és kormos dalát ővéle zengem", peregtek a könnyei titokban, hogy Igor ne lássa. "Beh jó nekem, hogy nem kell élni, csak az üllőre ráalélni, engedni szépen, mit se tenni, csak fájni így és várni, lenni. Verj, vad kovács, világfutóvá, érzéstelenné és meredtté, tökéletessé és tudóvá, kemény, fájdalmas műremekké."
Meglepetten pillantott fel, ahogy belefutott egy újabb tömegbe. A Trafalgar tér szélén döbbent morajjal tömörültek össze az emberek, és Zana hátrahőkölt a látványtól. A tér ötven méteres admirális-szobra úgy dőlt meg a talapzatán, mintha egy láthatatlan kötél tartaná vissza a zuhanástól. Zana rögtön megértette, mi történik. Az elmúlt héten egy másik eset okozott óriási felbolydulást még a Mágiaügyi Minisztériumban is: a Piccadilly Circus szárnyas angyalszobrát megfojtotta egy semmiből előkerült bronzkígyó. Nem volt nehéz összefüggést találnia a két eset között. Megint szimbólumok; győzelemé, könyörületé. Utat tört a tömegben. Valaki szitkozódva utána szólt, hogy belemászott a fényképezőgépe fókuszába. A szobor végül le fog zuhanni, tudta, és az sem lepte volna meg, ha éppen úgy esik, hogy agyonüt valakit. Lassan a kabátzsebébe csúsztatta a kezét, hogy előhúzza a pálcáját, de akkor valaki megragadta a könyökét.
- Ne vegye elő - hangzott fel a füle mellett halkan, és ő sápadtan hátrafordult.
Lupin állt mögötte, ez a különös varázsló a halálos vérével és ijesztő vakmerőségével, amivel mindig nevén nevezte a Nagyurat.
- De le fog zuhanni - ellenkezett hitetlenkedve, és azt kívánta, bár levenné róla Lupin a kezét. A férfi mintha olvasott volna a gondolataiban, ujjai visszataláltak a saját zsebéhez.
- Mordon ott van a túloldalon. Már megpróbálta. Ez nem egyszerű iskolai bűbáj.
Ne leplezze le magát a muglik előtt, ha nincs értelme! A Minisztérium mindjárt megjön.
- Mióta áll így?
- Tíz perce, talán. A halálfalók játszadoznak - zuhant át Lupin arcán egy árnyék.
- De így felfedik a világunkat! - tátogta Zana szinte hangtalanul. Lupin nem felelt, csak különös színű, bánatos szemeit fúrta az ő tekintetébe. - Féltem, hogy ezt akarják. Megosztani a Minisztérium figyelmét, igaz?
- Attól tartok - bólintott Lupin, majd újra Zana mögé, a szoborra pillantott. - Ki kéne üríteni a környéket. Itt nem tehetünk semmit. Amint komolyabban megpróbálnánk megtörni a varázslatot, lezuhanna.
- Tehát kijátszotta a lapjait - suttogta maga elé Zana.
- Nem - ingatta a fejét komoran Lupin. - Még nem mindet, higgye el! Még van a kezében néhány.
Fáradtan összenéztek, és mindkettejüknek ugyanaz suhant át az agyán: még ennyivel sem tudnak mit kezdeni.
Bibliai idézet: János Jelenések
Idézett dalszöveg: Quimby
Idézett vers: Kosztolányi Dezső: A vad kovács
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó