|
8. fejezet - Mába hanyatló tegnapok - part 2
2009.08.14. 10:08
A közös tanári étkezőt belengte Zana mentateájának illata. Szombat délelőtt lévén, a tanárok ráérősen válogattak a péksütemények halmaiból. Zana teáskanala halkan csendült a porcelán alátéten, és zöld foltot hagyott a virágmintákon. Lassan, elmélázva lehúzta a kesztyűit.
- Így fázik? - nézte mosolyogva Andromeda a mellette lévő székről. - Pedig a Durmstrangban igazán hozzászokhatott.
- Mikor volt az már - mosolygott vissza Zana. - Egyébként ott is mindig fáztam.
Az ölébe ejtette a kesztyűit, és egy pillanatig elidőzött a különös anyag redőin. Az anyjáé volt. A vékony, szinte áttetsző kesztyűn át nem érezte a hideget, mégis első pillantásra úgy tűnt, nincs is semmi a kezén. Mintha vízből szőtték volna, napfényből, szélből, illatokból - az otthonából. Szinte sohasem vette le. Éppen úgy, ahogy iskolás éveiben sem. A Durmstrangban sohasem gyújtották be a kandallókat, kizárólag varázslásra használták őket, de azóta elszokott attól a csontfagyasztó hidegtől, és a Roxfort lobogó kandallói ellenére is elkékültek a körmei. Különös volt, hogy semmi más nem kísérte végig az életét, csak ez a pár kesztyű, és évekkel ezelőtt, a Durmstrang fagyos termeiben ülve egyetlen megálmodott jövőképében sem szerepelt a Roxfort és annak tanári szobája. Sem az út, ahogy eljutott idáig, sem a gyökértelen mindennapok. Azt tervezte mindig, hogy otthon fog meghalni, Románia fái alatt, egy szél borzolta, avarral borított kertben, csendes mosollyal, de most mindez olyan távolinak tűnt. Űzött volt, és nagyon szeretett volna megérkezni valahova, újra tartozni valahova. Ide, a Roxforthoz, talán Angliához is. Úgysem intettek még a vén fák feléje.
Kinyúlt a teáscsészéjéért, és összeakadt a pillantása Pitonéval. A bájitaltan tanár rosszallóan nyugtázta az előző kijelentését, és visszafordult a könyvéhez. Na igen, ő az, aki biztosan nem fázik soha, kortyolt a teájába Zana, és eszébe jutott Tonks korábbi megjegyzése, hogy a férfit valaha bizonyára jégből faragtak ki. Igorról is ez a hír járta, ez ült a szemeiben, a sarkvidékek töretlen, hátborzongató jege, ami néha ugyanolyan égető és sebző volt. Egy anyagból készültek mindketten, figyelte Zana belefeledkezve Piton kifejezéstelen arcát.
- Micsoda románcot olvas, Piton professzor - jegyezte meg McGalagony bujkáló mosollyal, ahogy ellépve a férfi széke mögött, vetett egy röpke pillantást Piton könyvének lapjaira. Zana fejjel lefelé is látta a díszes metszeten a különféle kínok közt szenvedő vallatottakat. A muglik kínzási eszközeinek fejlődéstörténetéről szólt a könyv, megfűszerezve némi középkori boszorkányüldözéssel. Érdekes volt, bár kissé morbid is, Zana bele is lapozott, amikor egy alkalommal Piton véletlenül ott felejtette a tanári szoba egyik félreeső foteljében. A lapszéleken a férfi egyszavas jegyzetei díszelegtek, és néhány mondatot halványan alá is húzott.
- Ez nem románc, hanem komédia - lapozott most faarccal Piton, és felvont szemöldökkel nézte kolléganői felvillanó mosolyát.
- Majd egyszer kölcsönadhatna egyet a drámái közül. A komédiák untatnak - vajazta somolyogva a pirítósát Zana.
Piton vetett rá egy lesújtó pillantást, majd belekortyolt a teájába. Reménykedett benne, hogy a nő nem őt jelölte ki a következő betörendő alanynak, miután módszeresen végzett a tanári kar java részével.
- Paródiával tudok csak szolgálni - húzta ki kissé a könyve alól a Reggeli Prófétát, és tüntetőleg visszafordult olvasni. Zanát legalább olyan nehéz volt figyelmen kívül hagyni, mint elkerülni. Akár egy örökmozgó óramű, folytatta a puhatolózó kis játékait.
- Franz Groß öngyilkos lett? - hallatszott most Zana döbbent hangja, és Piton önkéntelenül felpillantott.
- Tessék? - de Zana nem őt, hanem a Reggeli Próféta kilógó csücskének egyik cikkét bámulta. - Igen, miért? Ismerte?
- Az túlzás - ingatta a fejét Zana kissé hitetlenkedve. - Futólag... Valahogy nem az a fajta ember volt, aki csak úgy öngyilkos lesz. Tudja, amolyan élvhajhász, aki kihasznál minden lehetőséget az élvezetre. És megvolt hozzá a kétes eredetű anyagi háttere is.
- Nos, a hitelezői marakodnak a vagyonán - húzta elő az újságot Piton majdhogynem vizsgáztató arckifejezéssel. - Úgy tűnik, a nagy tivornyában végül csődbe ment. Ez talán elég ok lehetett neki.
Zana kétkedő arccal átnyúlt az asztal felett az újságért. Emlékezett a sunyi képű, harsány, hiú kéjenc egyik estélyére. Egy hétig tele volt a botrányaival az ottani sajtó, Groß sohasem tudta diszkréten intézni még a fürdőszobai ügyeit sem. Személyesen csak egyszer találkozott ugyan vele, amikor Igorral Ausztriában jártak, de az éppen elég volt neki ahhoz, hogy ne gyászolja túlságosan a varázslót.
- Hát, nem is tudom... - motyogta, ahogy a mellékelt képen egymást taposó, hitellevelet lobogtató, felbőszült tömeget figyelte, akik között nem egy koboldot sikerült felfedeznie.
- Tudja, így van ez az élvhajhászoknál is, egyszer fent, egyszer lent - jegyezte meg Piton sokatmondóan, és hüvelykujjával elégedetten végigszántott az állán.
Zana rezzenéstelen arccal ugyanezt a vonalat követte a szemével. Tudta, Piton ilyenkor a reakcióját várja, a bezárkózást, az elkomorodást, vagy felháborodást. Hogy sírva fakadjak, morogta magában, majd könnyed mozdulattal visszadobta a férfinek a Reggeli Prófétát.
- Még jó, hogy egy élvhajhászt sem ismertem soha személyesen - tette hozzá, és somolyogva figyelte, ahogy Piton ujjai lassan visszatalálnak a könyv lapjaira.
Tonks lépett be váratlanul az ajtón, és miután mindenkinek jó étvágyat kívánt, az anyjához sietett.
- Dumbledore-nál jártam, és gondoltam, ezt személyesen hozom el - rakott az asztalra egy felbontott levelet, és leereszkedett a szomszédos székre. Kicsit nyúzottnak tűnt, és kedvetlennek, ahogy szétszórt mozdulatokkal játszani kezdett egy kiskanállal.
- Nem kér, Nymphadora? - tolta elé McGalagony az egyik süteményes tálcát.
- Köszönöm, már reggeliztem - legyintett Tonks, de szórakozottan elvett egy tökmagos buktát.
- A Wizengamot? - törölte Andromeda az ujjait ráérősen, és a levél után nyúlt. - Csak nem beperelt végre téged a kedves húgom?
- De, attól tartok, valami olyasmi lesz belőle - morogta Tonks, és lecsipegette a tökmagokat a bukta tetejéről. McGalagony udvarias érdeklődésére álmosan felelgetett. A Minisztérium kész bolondokháza, mindent meg kell szorozni kettővel, amit a Reggeli Próféta ír a benti állapotokról, közölte letörten, és egyetértő pillantást váltott Zanával. És nem csak a Minisztérium volt felbolydulva. Halloween éjszakáján például megszórták az Auror Parancsnokságot téves riasztások tömegével, mert a varázslók halálra rémültek a jelmezes mugliktól, akikről azt hitték, hogy halálfalók.
- Micsoda? - meredt döbbenten a pergamenbe Andromeda. Most egyszerre minden társalgás elhalt, csak a tűz ropogott bágyadtan a kandallóban. Andromeda ujjai közt felháborodottan zörgött a hivatali bürokráciával kisimított pergamen.
- Mrs. Malfoy megkérdőjelezi Sirius Black halálát? - kanalazta érdeklődve a tányérjára a lekvárt Zana.
- Honnan tudod? - pillantott rá meghökkenve Tonks, és Andromeda is meglepetten az ölébe eresztette a levelet.
- Találgattam - rándított vállat Zana, és kesernyésen Tonksra mosolygott. - A helyében én is ezt tenném.
Piton látványosan visszafordult a könyve felé, de figyelme teljes egészében a beszélgetésre irányult. Sohasem érdekelte behatóan a Black-téma, de a fejlemények most különösen alakultak, és ez nem volt megnyugtató. Az meg főleg nem, ha Zana Goldwyn hatékonyan találgatott. Találgatott, na persze. Zana elgondolkodva tologatta a tányérján a pirítósokat, de Tonks kérdő tekintetére folytatta.
- A halálára nincs tárgyi bizonyíték, úgy értem, nincs holttest, csak szemtanúk, nem igaz?
- Nem értem, miért nem közölték már a történtek idején Caramellel, hogy Sirius is a Főosztályon volt - pillantott körbe kérdő tekintettel Andromeda.
- Azt hiszem, mással voltunk elfoglalva. Meg Caramelt is inkább Tudjukki visszatérésének ténye érdekelte - motyogta félig szabadkozva Tonks. - Ha aznap meghallotta volna Sirius nevét, biztos azt hitte volna, hogy a halálfalók között vonult fel...
- Nem erről van szó. Dumbledore csendben akarta intézni ezt az ügyet - szólt közbe McGalagony. - Nem igazán kívánta nagydobra verni. Az örökösödésnek nincs köze a Wizengamothoz, és minden rendben is ment volna, ha a bejegyzési hivatal nem küldi ki minden élő rokonnak a végrendelet szövegét, akár érintett, akár nem. Narcissa Malfoy pedig, úgy látszik, nem hagyhatta annyiban. Láthatjuk, hogy megkérdőjelezte a végrendelet életbe lépésének jogosságát, és az egész ügyet a Wizengamot elé vitte.
A végrendeletek eredeti példányát őrző hivatal egy bűbájjal látott el minden egyes okmányt: ha a végrendelkező meghalt, a pergamenen feltört a pecsét, kinyílt és olvashatóvá vált az egyébként láthatatlan szöveg. A múlt néhány kellemetlen tapasztalata alapján azonban kiderült, hogy ezeket a bűbájokat nem lehetetlen megpiszkálni egy kicsit, és a hivatalba titokban bejutni sem volt megoldhatatlan feladat. Akadt már néhány bűnöző, akik nagyon szerették volna halottá nyilváníttatni magukat, és ezt a megbabrált végrendeletükkel kívánták alátámasztani.
- És most kénytelenek lesznek a szemtanúkkal bebizonyítani, hogy Black valóban meghalt - fűzte tovább Zana.
- De ez mire jó Narcissának? - kérdezte Andromeda csendesen. Zana hezitálva vállat rándított.
- Nem neki, hanem a férjének, vagyis inkább a Nagyúrnak. Azt hiszem, többek közt ez az egyik pont, ahol talán nyerhet valamit. Mondjuk lebuktathatja a Rendet.
- Micsoda? De hát hogyan? - hápogott Tonks elkerekedett szemekkel, aztán összeráncolta a homlokát. - Persze, és ezzel össze akarja ugrasztani a Rendet a Minisztériummal, ugye?
- Valószínűleg ez lehetne a vége - bólintott Zana. - Egy újabb ürügy Caramelnek, hogy tartogathassa a gyerekes haragját Dumbledore-ral szemben. Mert végül is ki volt ott, aki látta? Egy rakás halálfaló, de azok már árkon-bokron túl vannak, meg egyébként sem tudom, mennyit számítana a szavuk.
- Azért voltunk még ott egy páran - szólt csendesen Tonks, és hirtelen nagyon fiatalnak látszott, ahogy szemlesütve, elkenődve babrált az asztalterítő redőivel. Ő nem látta Siriust meghalni, csak a Szent Mungóban mondták el neki az utolsó napon, amit bent töltött. Egy ártatlan kérdésre válaszul, hogy akkor most Sirius végre szabadon mozoghat? Nem akart azokra a szavakra gondolni, nem akarta Lupin vagy Harry szemeit látni. És nem akart a mellkasához se nyúlni, ahol Bellatrix Lestrange átka eltalálta.
- Két fiatalkorú diák, akiket senki sem venne komolyan. És ki volt még ott? Te - számolt az ujján Zana, és Tonksra nézett. - Csakhogy te nem tanúskodhatsz, mert érintett vagy az örökösödési ügyben. Ott van Lupin, őt meg... szóval...
- Vérfarkas, tudjuk - legyintett Tonks fáradtan. - És amúgy is Sirius cinkosa, arról nem is beszélve, hogy a végrendeletben szerepel a neve, mint Harry nagykorúságáig a vagyon kezelője.
- Pontosan. És ott volt Mordon, akit a Minisztérium félnótásnak tart - folytatta Zana, és egy másodpercre összeakadt a tekintete Pitonéval. A bájitaltan tanár értette a hangsúlyt, az árnyalatnyi gúnyt: nem csak a Minisztérium tartotta annak Mordont...
- Dumbledore - vetette fel Tonks, aztán rögtön hozzá is tette. - Persze, Caramel és a sleppje a hátuk mögött Malfoy sugdosásával egyfolytában, hónapok óta negligálják Dumbledore-t. Narcissa meg rögtön vádaskodni kezdene, hogy Dumbledore a teljes Black-vagyont a kedvencének akarja megszerezni, vagy mit tudom én. Sokaknak nem tetszik Dumbledore és Harry látható jó viszonya, máson sem tudnak odabent csámcsogni.
- Végül is ez pedig egy örökösödési per. Mérget vennék rá, hogy nem teljes Wizengamot-testület előtt fogják tárgyalni - jelentette ki sötéten McGalagony. - Ráadásul Dumbledore-nak el kell döntenie, hogy tanúként vagy testületi tagként vesz részt az ügyben.
- De mi van Kingsleyvel? - kérdezte Tonks.
- Hát éppen ez az - bólintott Zana elhúzva a száját. - Ő a kulcsfigura! Rajta nyerheti meg a csatát a Nagyúr. Caramellel ellentétben ő ugyanis nagyon is tud a Rend létezéséről, és innentől kezdve már nem lehetett nehéz kisakkoznia, főleg miután Dumbledore is megjelent, hogy a Főosztályon harcolók a Rend tagjai, tehát Shacklebolt is, aki egyébként minden bizonnyal a Rend egyik legnagyobb fogása. Kezdjük a problémát ott, hogy a Minisztérium úgy tudja, éppen Shacklebolt jóvoltából, hogy a "halála idején" Black Tibetben volt! Shackleboltnak be kéne ismernie, hogy jószerivel végighazudott egy évet.
Piton elképedve hallgatta Zanát. A tájékozottsága most még sokkal riasztóbbnak tűnt számára, mint eddig. Alapos munkát végzett, ezt meg kellett hagynia, de ez sehogyan sem tetszett neki. Látszott Zanán, hogy már rágódott a témán párszor, de Piton nem bírta kiverni a gyanút a fejéből, hogy a nő talán előre megszerezte a Malfoy-Black ügy információit, nem pedig kisakkozta. A kérdés az volt, melyik oldalról...
- Ami fontosabb - folytatta rendületlenül Zana, - hogy mindezt Dumbledore kérésére tette. Most nem csak arról van szó, hogy Caramel nem jár majd örömtáncot, ha megtudja, Dumbledore-nak beépített emberei vannak a Minisztériumban, bár Malfoy számára ez sem megvetendő előny, hanem arról, hogy Dumbledore ezzel elveszít egy embert odabent, aki ráadásul remek pozícióban van.
- Tehát Kingsley a saját és a Rend érdekében nem nyilatkozhat, remek - motyogta lehangoltan Tonks.
- Nem is lesz rá szükség. Ez az egész csak időhúzás - tette fel a szemüvegét McGalagony, és átvette Andromedától a Wizengamot levelét. - Előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy Sirius meghalt, ezen nem mehet a huzavona. Ha Mordon szavahihetőségét sokan meg is kérdőjelezik, Dumbledore-ét azért mégsem fogják annyian.
- Csakhogy itt nem a halál ténye az igazi lényeg, az csak olyan, mint az ünnepi harsonák, semmire se való, de mindenki felfigyel rá, és ez az egyetlen igazi célja - tolta el a tányérját étvágytalanul Zana, és egy pálcaintéssel eltüntetett mindent. - Biztos vagyok benne, hogy a tárgyalás során valahogy szóba kerül majd, hogy Black felmenthető-e a vádak alól.
- Ez ugyanúgy kiderülhet, ahogy az is, hogy meghalt - ellenkezett Tonks.
- Persze, és ki is fog, semmi kétség, mégpedig elég hamar. Mert, attól tartok, ha létezik Black halálának bármiféle előnye Malfoyék, azaz a Nagyúr számára, az kizárólag a Minisztérium újabb lejáratása lehet - szögezte le Zana. - Úgy mégis, mit fognak szólni az emberek, ha kitudódik, a Minisztérium tizenkét évre, sőt valójában életfogytiglan az Azkabanba küldött egy ártatlan embert, aki nem is akárki volt.
- Mégpedig tárgyalás nélkül - morogta sötéten McGalagony. - Ez egy újabb szög a Minisztérium koporsójába.
- És az egész kulcsa az, hogy ezt nem sumákolhatják el a Reggeli Próféta hátsó oldalán közölt hírként - jelentette ki Zana cinikusan. - Ezzel a végtelen huzavonával, hogy meghalt vagy nem halt meg, és bűnös-e vagy sem, az egész Malfoy-per miatt igenis óriási visszhangot fog kapni Sirius Black ártatlansága.
- Hála Merlinnek - hangzott most egy mély, gúnyos hang, és mindenki Piton felé fordult. Zana felvont szemöldökkel, a másik három nő neheztelve, megrovóan vizslatta. Persze, hát hogy máshogy derülhetne ki a nagy Sirius Black szívszorító mártíromsága, mint hatalmas csinnadratta közepette, gondolta magában Piton. Tökéletesen hozzá illő. Esetleg egy arany fokozatú Merlin-díjat is meg lehetne ítélni neki, nézett vissza rájuk megkeményedett arccal, majd szkeptikusan, gúnyos várakozással, némán viszonozta Zana pillantását.
- És mi lesz akkor a végrendelettel? - törte meg gyorsan a csendet Tonks, és zavartan, mereven Zanára nézett, csak hogy ne kelljen egykori tanára arcába bámulnia. Zana elszakította a tekintetét Pitonról.
- Az Malfoy számára csak részletkérdés. Egyébként, gondolom, a végrendelet támadható - fordult megerősítésért Andromedához.
- Valóban - gyűrögette a szalvétáját Andromeda letörten. Korábbi nyugalma, ami akkor ült az arcán, mikor kezébe vette a Wizengamot levelét, levertséggé alakult, és képtelen volt elrejteni a csalódottságát, hogy mégis eljutott oda, hogy a húgával kelljen perre mennie egy rozzant, gyűlölt ház miatt, leköpve, sárba tiporva Sirius végső akaratát. Ő szerette volna csendben meggyászolni, nem pedig mocskolódva, ordibálva marni egymást a halála felett. Ez számára megszentségtelenítéssel ért fel. Ő mindig is szerette Siriust. A létét nem valami utálatos akadálynak tekintette a Black-vagyon megszerzésében. Legszívesebben hagyta volna a fenébe az egészet, ha nem kellett volna az idő Dumbledore-nak, és ha nem lett volna már így is késő. És ha nem lett volna ő is Black, akik elmennek a végsőkig azért, amiben hisznek.
- Narcissa bizonyára előrángatná az ezeréves aranyvérűségi örökösödési szokásokat, a Black-család hagyományait, hogy nem lehet Harryre hagyni semmit, mert nem vér szerinti rokon.
Te pedig, Nympha, a család kitagadott ágából származol, ráadásul nem vagy aranyvérű. Meg a tanúknak kéne igazolni, hogy Sirius beszámítható volt, de ki hinne Remusnak vagy Fletchernek: az ő beszámíthatóságukat kérdőjeleznék meg először. De ezek azért elég gyenge lábon álló érvek.
- Lebilincselő előadás volt, csak kissé légből kapott, nem gondolja? - szólt ismét a beálló csendben Piton Zanára nézve.
- Meglehet - ismerte be Zana megélénkülő arccal. - Abból indultam ki, hogy Lucius Malfoy feleségének nem lehet szüksége egy tíz éve elhagyott, öreg, piszkos házra, meg egy idétlen, eszement házimanóra.
- Két házra... - javította ki Piton mellékesen. Black másik házát Potter örökölte. Az a viskó nem állt nemzedékek óta a Black-család tulajdonában, és ami fontosabb volt, Blacknek a kitagadása után szerzett vagyonába tartozott, így hiába volt ingatlan, Potter nyugodtan örökölhette, nem ült rajta a Blackek örökösödési tiltása. Ennek ellenére a végrendelet megtámadása erre is kiterjedt.
- Egyébként arról, hogy presztízskérdés, vagy arról, hogy harácsolás és telhetetlenség, már biztosan hallott... - jelentette ki Piton lassan, mintha gyerekhez beszélne. Vagy mintha célozgatna.
- Igaza van - dőlt hátra elnagyolt álmélkodással Zana, aztán szemöldöke ívébe színlelt sajnálkozás vegyült. - Magát kellett volna kérdeznem. Szívesen meghallgatom ezzel kapcsolatban egy olyan ember véleményét, aki a Malfoy-család közeli barátja.
Feszült csend telepedett a szobára, és Piton már meg sem lepődött azon, hogy Zana erről is tud. Felforrt a vére attól a kihívó arckifejezéstől, ami felvillant a nő arcán.
- További véleményem nincs az ügyről. Amúgy sem érdekel, hova kerül Black felbecsülhetetlen vagyona - szűrte a fogai közt utálkozva. - De azt azért remélem, maga sem gondolja komolyan, hogy ezzel a paródiával Malfoy romba döntheti a Minisztériumot.
Zana sóhajtva a kesztyűjéért nyúlt. A kandallóban kezdtek kialudni a lángok, odakint a december kergette a novembert, széllel, hóterhes felhőkkel, ahogy az lenni szokott. Kár volt megszólalni, gondolta bágyadtan, főleg Piton előtt.
- Ezek csak teóriák... Tudja, nálam sokáig tart a fésülködés, rengeteg időm van közben - tette hozzá aztán némi cinikus éllel.
- Valóban? - vonta fel kétkedve a szemöldökét Piton. - Meglep, hogy tud egyszerre két dolgot csinálni.
Zana lemondóan elnevette magát. Ha fáradtabb lett volna, lehet, hogy felhúzza magát Piton kijelentésén.
- Én csak azt mondom, Malfoy kisajtolja minden helyzetből a számára leginkább megfelelő eredményt - mondta inkább szelíden.
Pitonnak csak a szeme rebbent. Zanának igaza volt. Több igazság volt a mondataiban, mint az ő véleménytelen elzárkózásában. Zana úgy beszélt Malfoyról, nem csak most, mindig is, mintha évek óta ismerné, pedig Piton legjobb tudomása szerint még sohasem találkozott vele. Téged is évek óta ismer, mondta magának szarkasztikusan, elmébe rótt személytelen sorokból kolléga lettél, megfoghatatlan aktából acsargó ellenség.
- Malfoy a Black-ügyből is már a kezdetektől fogva annyi mindent ki tudott volna hozni - szőtte tovább a gondolatait Zana, szinte szórakozottan, magának. - Belegondolt, mi lett volna, ha néhány mugli rejtélyes körülmények között meghal Black szökése óta? Kire fogták volna? - Nem nézett senkire, a kérdés senkinek se szólt, és mégis mindenkinek.
- Gondolom, a körözött bűnözőre - válaszolta meg McGalagony szárazon. - És ahhoz sem álltak volna jobban hozzá a muglik vezetői, mint a mostani eseményekhez. Rájuk szabadítjuk a világunk mocskát... Még jó, hogy nem történt ilyesmi.
- És Harryt is olyan könnyen megölhette volna - bámulta Zana az asztallapot. - Ha én lettem volna Malfoy, és el akarnám kapni Harryt, és miért ne akarnám tálcán nyújtani a mesteremnek a fejét, biztosan akkor próbálom meg, amikor rá lehet kenni egy Sirius Black féle gazemberre, aki egyébként is köztudottan Nagyúr-párti és Potter-ellenes.
- Harry nem is állt távol ettől. Érthetetlen módon majdnem megkapta a dementorcsókot - állt fel komoran McGalagony, és felnyalábolva néhány könyvet és újságot, kifelé indult a tanári szobából. - Még a végén kiderül, hogy valaki a Minisztériumban engedélyt adott rá Malfoy ármánykodásával.
- Végül is, hogyan lehet megbüntetni egy dementort? - nézett McGalagony után félmosollyal Zana.
- Szerintem egy kicsit túl messzire mentünk! Még a végén kiderül, hogy Malfoy jobban járhatott volna Sirius szökésével, mint maga Sirius - ingatta a fejét Tonks.
- Miss Goldwyn biztos arra akar kilyukadni, hogy Lucius Malfoy engedte ki Blacket az Azkabanból, nem igaz? - nézett Zanára kihívóan Piton.
- Most hogy mondja... - viszonozta a férfi pillantását szenvtelenül Zana, és lehalkította a hangját. - Nem sokkal valószínűtlenebb, mint segítség nélkül megszökni onnan...
- Egy pillanat - csattant fel Tonks, és Zana rögtön látta Piton mosolyán, hogy a férfi csak erre várt. - Zana, te nem ismerted Siriust. Ha akart valamit, azt véghez is vitte! És teljesen eszénél maradt tizenkét éven át!
Zana lenyelte a kikívánkozó feleletet, hogy nem Sirius Black volt az egyetlen épelméjű az Azkabanban, és hogy Tonks se nagyon ismerhette őt. Tudta, hogy meggondolatlanul belelépett Piton tapintatlanságból ácsolt csapdájába, nem akarta megbántani Tonkst.
- Sajnálom, nem akartam lebecsülni az érdemeit - mondta békítőleg. - Mindegy, a lényeg az, hogy a Minisztérium húzza a rövidebbet. Malfoy, illetve a Nagyúr, állandó elfoglaltságot talál nekik. A közvélemény, a muglik, a félszerzetek...
- Az utóbbihoz nincs szükségük Malfoyra - szólt közbe még mindig kissé epésen Tonks. - A Minisztérium elintézi azt magától is.
- De sosem árt felszítani - helyeselt Zana. - Három éve volt Roxfortban az a hippogriff-ügy...
- Hallottam róla - mosolyodott el lágyabban Tonks. - Amikor Csikócsőr meglegyintette szeeegény Dracót - fejezte be elnagyolt sajnálkozással.
- Igen, az lesz az - nevetett Zana Tonks grimaszain. - Az eredeti vádiratokban Malfoy közvetlenül, és a szövegek meg vallomások alapján nagyon erőszakosan Hagridot perelte, csak Dumbledore nyilatkozata akkor még közbeszólt. Már akkor kirobbanhatott volna egy félszerzet-ellenes botrány, amit az az Umbridge biztos szívesen hagyott volna tovább gyűrűzni. Ő volt az, aki támogatta Malfoy Hagrid-ellenes vádemelését is, rajta van mindenhol az aláírása.
- Látta az eredeti vádiratokat? - dőlt előre összehúzott szemekkel Piton. - Azt hittem, a Mágikus Bazárokkal foglalkozik...
- Na és? - húzta ravasz mosolyra a száját Zana. - Ugyan már, a Brit Mágiaügyi Minisztérium is csak olyan, mint a többi Kelet-Európában. Mindig meg lehet találni a megfelelő embereket, csak keresni kell.
Piton elkomorult. A nő tökéletesen forgatta Karkarov szépen kovácsolt fegyvereit. Volt egy olyan megérzése, hogy e mögött is Dumbledore áll. Az igazgató igazi gyűjtögető volt. Az óriásokról Hagrid, a vérfarkasokról Lupin, a halálfalóktól ő maga hozott híreket, és most kiderül, hogy beépítette a Minisztériumba Zanát kémkedni?
- És Malfoy éppen azelőtt akarta a muglibarát Arthur Weasleyt koholt vádakkal bemocskolni a lányán keresztül.
- A napló - sápadt el Tonks. - Tudjukki naplója meg a Titkok Kamrája.
- Na jó - hajtogatta össze a levelet Andromeda, és átnyújtotta Tonksnak. - Most már legalább tudom, miért néz rám mostanában mindig olyan sunyi-elégedetten Draco. Biztos előre tudott az anyja tervéről.
- Szerencsére én nem tanítom - mosolygott fel a nőre Zana elégedetten.
- Kezelhetetlen - legyintett Andromeda. - Borzasztóan el van kényeztetve, persze a húgom hibája. Ő is a szüleink kedvence volt, szép, szőke kislány, és ráadásul, természetesen, mardekáros is.
- Tessék. Már megint ezek a Házak - kezdett el morfondírozni elképedve Zana. - Nem egészen értem, mire jó ez a beosztás. Vérre menő viták, ujjal mutogatások és gúnyolódások szállnak egyik félről a másikra, csak azért, mert amazok épp más állatot hordanak a talárjuk címerében. Elég nevetséges annak fényében, hogy minden diák ugyanabban az épületben lakik, ugyanazt az ételt eszi, ugyanazok a tantárgyaik, a tanáraikról nem is beszélve, és a szabályok is hajszálra ugyanúgy vonatkoznak mindenkire. Akkor meg mi értelme?
- Hogy a szabályok mindenkire ugyanúgy vonatkoznak, abban nem vagyok biztos... - vonta össze a szemöldökét jelentőségteljesen Piton. Zana láthatóan egy pillanatra visszakozott. Persze, a kisasszony is hamar megbocsátott mindenki kedvencének, viszolygott magában Piton. Biztos látványos lehetett, nagy összeborulások, fogadkozó könnyek. Potter újabb ügyéből persze megint nem lett semmi. A tetejében még Dumbledore rájuk is parancsolt, hogy nem beszélhetnek a Szükség Szobájában történtekről senkinek. Potter "heveny gyomorrontással" nyomta az ágyat egy hétig a gyengélkedőn, és bizonyára nem átallotta szenvedő ábrázattal fogadni a sajnálkozó, a hiányával az idegösszeroppanás szélére került rajongótáborát. Nem nagyon kellett elképzelnie, élénken éltek benne ezek a képek. Potter egy, Potter kettő, csapó egy, csapó kettő. - Egyébként pedig én annak nem látom értelmét, hogy egy fanatikus durmstrangosnak ezeréves roxforti hagyományokat kelljen magyarázni - folytatta lekezelően.
- Pedig igazán megpróbálhatná. Attól, hogy engem a Süveg beoszt valamelyik Házba, még ugyanaz az ember maradok, mégis hirtelen egyik oldalról közutálat tárgya leszek, míg a háztársaim azonnal befogadnak. Őszintén, magát talán nem tartotta volna rögtön selejtesnek a családja, ha történetesen a Griffendélbe került volna?
Piton nem akarta mondani, hogy ez a kérdés nála teljesen tárgytalan, tekintve, hogy őt egyébként is selejtesnek tartotta szinte az egész családja. Úgy tűnt, Zana teljesen megkergült, választ sem várva mondta tovább a magáét. Koccintani szokott Trelawneyval? - figyelte Piton vizsgálódva a nő mozdulatait. Nem értette, mi ütött Zanába, most többet beszélt egy óra alatt, mint máskor egy hétig.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó