|
9. fejezet - Porba hullott királyok csendes diadala - part 3
2009.08.14. 10:19
- És az új üdvöskéje?
- Ki? - kapta fel a fejét Zana. Megbántottan. Féltékenyen, viszolygott Piton. - Ó, mármint Viktor Krum? Nem, ő aranyvérű, hibátlan múlttal. Viktor a hírnév miatt kell neki, hogy dicsőséget hozzon a Durmstrangnak. Vele lehet büszkélkedni meg parádézni, már amennyire Viktor elviseli - mosolygott Zana kedélyesen. - Én mindig a háttérben, a homályban maradtam. Én voltam az ő titkos naplója, aminek a létezését az ember nem veri nagydobra, a biztosíték, a sakkfigura, amivel mattot adhat - hirtelen elhallgatott, ezer jelzőt tudott volna még találni magára, de így is túl sokat mondott.
- A bábja. A rabszolgája - fejezte be helyette túlzottan készségesen Piton. - Bevallom, nem egészen értem. Minden elcsúszhatott volna egyetlen muglin. Hol érte ez meg Karkarovnak? - Zana nem válaszolt rögtön. Belenézett a tintásüvegbe, és visszacsukta a fedelét.
- Láthatja, nem érte meg. A Nagyúr tett róla - válaszolt kitérőleg. Egy ideig egyikük sem szólt. Zana álmatagon tovább sétált a durva felületű munkaasztalhoz, ami belesimult a sötétbe. Megtisztított kések villantak sárgán a fiolák és szürke fenőkövek között. Különös, kesernyés szag terjengett a sarokba szorulva, önkéntelenül elfintorodott.
Piton fejében nem álltak össze képpé a mozaikdarabok. Az eddig kirakott, egyszerű ábrája újra megnézve torzított, és voltak darabok, amiket nem tudott hova helyezni, szét kellett zilálnia az egészet, és most ott állt egy halom színes kirakóval a lábai előtt. Most már biztos volt benne, a 'Karkarov személyes tanítványa' kifejezés éppen azt jelenti, amit. Zana sokat tudott, túl sokat, olyasmit is, amit senki nem kotyog ki alkalmi szeretőknek véletlenül vagy fennhéjázva. Az, hogy Zana mégsem közszemlére kitett olajfestmény volt, amit kedvére mutogathatott mindenkinek a nagyképű tulajdonosa, teljesen meghökkentette - az már más kérdés, hogy Karkarov később valószínűleg mégiscsak lőtt arra a bizonyos házinyúlra, megkívánva a húsát: a férfi stílusa lett volna, aki nem tudott elmenni semmi mellett úgy, hogy ne érintette volna legalább futólag; olyan volt, mint a sétálni vitt kutyák, amik minden útba kerülő fát lehugyoznak területhódítás címszava alatt. És Zana szavai mögött, hangszínében, ahogy a férfi nevét kiejtette, ezt érezte, a meghódítottak lágy rezdülését. Azt pedig végképp nem tudta megérteni, Karkarov miért kötött a háza elé fényes szőrű pincsikutyát, amikor medvével is őrizhette volna a portáját. Egy törékeny, labilis természetű nőre bízni minden titkát teljes oktalanságra vallott. Zana egyelőre óvatosan járt a gejzírek szabdalta vidéken, nem ment rossz felé, arra felelt és úgy, amire és ahogyan ő akart. De mindenki hibázhat, gondolta elégedetten.
- Emlékszem az apjára a régi Reggeli Prófétákból, auror volt, igaz? Egy ideig Mordon társaként is dolgozott, de persze ő egyedül szerette magát a préda után vetni, és senkit nem tűrt meg sokáig maga mellett - vetette fel szinte mellékesen, csevegve. Gratulálnia kellett magának ezért a hangszínért, a megtestesült üres, hézagkitöltő mondatok dallama vegyült bele. Sajnálta, hogy most nem hallják azok a kollégái, akik szerint ő két szónál többet nem tud úgy egymáshoz rakni, hogy abban ne legyen sértés, és ezek is többnyire a jó reggeltek és jó napotok halmazába tartoztak, a csevegés meg egyenesen személyes sérelemnek számít nála. Nem mintha messze jártak volna az igazságtól. - Ahogy emlékszem, az apja elég eredményes volt.
- Igen - hallotta Zana szűkszavú válaszát. A hátát mutatta feléje, és a hangja suttogó, óvatos volt. Kiváró. Piton szinte látta, ahogy összevonja a szemöldökét, életre kelnek az érzékei, észrevette a ruha alatt megrezzenő izmokat, Zana minden idegsejtjével rá figyelt most. Nem hagyta magát elsodorni, mint egy papírhajót, túl gyanakvó volt ahhoz, inkább kikötött egy csendes öbölben, és onnan kémlelt körbe. Piton engedte lehűlni a csendet, remegni a bizonytalanságot a nőben. A szép őz is tudta, hogy a bokrokon túl a farkas zörgeti az avart.
- Érthetetlen - jegyezte meg. Látta, hogy Zana összerázkódott a hirtelen hangra, és várja a folytatást, ami nem jött.
- Micsoda? - kérdezte végül kissé türelmetlenül.
- Hogy miért lépett ki - csak Zana apró, megrezzenő fülbevalói látszottak és az aprítókést pörgető ujjai. A csontmarkolat sercegve súrlódott az asztallapon.
- Féltett minket, el is költöztünk Angliából - jött a válasz sietve. Piton elégedett mosolyra húzta a száját, bizony, mindenki hibázhat.
- Na igen, ez érthető. Nem sajnálta elhagyni a szigeteket? - kerülgette a farkas az őzet. - Hány éves volt?
- Kilenc - pergett a kés az asztalon. - Nem bántam, a nyarakat így is a nagyanyám falujában töltöttem, nem a teljes ismeretlenségbe mentem. Egyébként is mindig szerettem...
- Kilenc. - Piton váratlanul előre lépett, belevágva Zana szavaiba, és tenyerével a késre nehezedett. Zana ijedten kapta felé a fejét. - Az apjának miért kellett kilenc év, hogy rájöjjön, veszélyt jelent a munkája? - az ívelt szempillák megrezzentek, és árnyékot vetettek a kék íriszre. Zana Piton késre simuló kezét bámulta, és nem válaszolt. Ujjai céltalanul rajzoltak meddő vonalakat az asztalra. Piton kedvtelve nézte, minden oldaláról megvizsgálta az új kirakódarabkákat, de nem jutott sokra. Zana álla vonalára kúszott a tekintete, az összeboruló árnyakra rajta, és a nyakára. Szerette volna... - Lassú felfogású lehetett - tette hozzá inkább. Bizonyára, formálta a szavakat vonakodva Zana szája. - Kivételesen kétlem.
- Valóban? - húzott magához egy teleírt pergament a nő. Már bánta, hogy lejött Pitonhoz. Annyi minden tornyosult körülötte, titkok, amikről nem lehetett beszélni, emlékek, amikről nem akart beszélni, kudarcok, amikről nem mert beszélni. Piton minden szót össze akart fűzni, beilleszteni egy nagyobb rendszerbe, és a használhatatlanokat eldeformálva, gúnyosan visszadobta, akár a tiszttartó a selejtes búzát. Éber szemei aprólékos lomtalanítást végeztek a mondataiban.
- Van egy kiábrándító hírem. Rossz hazugságot választott - közölte szárazon.
- Miért, mi lett volna megfelelőbb? - villant Zana mosolya.
- Például az anyja honvágya, vagy bármi - nézte csúfondárosan Piton. - Használhatta volna a fantáziáját. Azt meg tegye le, mondtam, hogy ne nyúljon semmihez - kapta ki a kezéből a pergamenlapot, a dolgozóasztalhoz sietett és összetekerve az egyik fiókba zárta.
- Gondoltam, ilyen szentimentális választ nem fogad el - Zana láthatólag nem sietett tagadni, hogy nem mondott igazat. Szemei kihívóan rebbentek a férfire.
- A magáé sem volt kevésbé az. Ki tanította bájitaltanra? - váltott témát hirtelen. Most kivételesen valóban érdeklődésből tette. Zana, ha meg is döbbent, nem mutatta.
- Vlagyimir Bugafejev, ismeri? - Piton cinikusan horkantott, hogy akkor nem sok
gyógyító elixírt tanulhattak hét év alatt. - Hát eszerint a roxfortosok sem - vágta rá nyílt rosszallással, ahogy végigmérte a férfit. Itt tananyag, közölte Piton fitymáló mosollyal, de Zana nem reagált. - Nem volt ő olyan rossz. Kissé különc volt ugyan... ahogy a bájitalfőző mesterek általában - pillantott kedélyesen Pitonra a szeme sarkából. - Nekem a nyári szünetben, és néha hétvégeken is különórákat tartott Igor utasítására. Akkor olyasmit is megtanított, ami még a Durmstrangban sem került volna szóba tanórákon. Kedveltem, olykor annyira belemerült, hogy észre sem vette a jelenlétem. De négy éve már más tanít helyette.
- Meghalt? - kérdezte Piton. Zana elkomorult, és keserűen, tagadólag megrázta a fejét.
- Rosszabb. Volt egy félresikerült kísérlete... Zárt osztályon kezelik. Egyszer láttam azóta... bár ne láttam volna - halt el a hangja. Furcsán, visszhangozva koppantak a szavai a szoba falain belül, és súlyosan megültek kettejük közt a padlón. Szomorúnak tűnt, és távolba veszőnek. - Ennél bármi jobb.
Pitonnak eszébe jutottak az Azkabanban töltött napjai, a dementorok gyötrő jelenléte, ifjabb Barty Kupor kifejezéstelen, minden emberi vonástól mentes szoborarca, és a saját rettegett félelmei. Volt idő, amikor biztosra vette, hogy ő is így végzi majd, a Wizengamot gondoskodott róla, hogy lásson egy pár dementorcsókos kivégzést... csak úgy, elrettentés végett. Hogy tudja, hol a helye. Néha úgy vélte, ebből a szempontból ők is a Nagyurat veszik példaképnek. Nincs is jobb az álszentségnél. De persze nem is kellett ilyen messzire mennie, elég volt az apjára gondolnia. Most is ott hevert az asztalfiókjában egy sárga pecsétes levél; alig futotta át a szöveget, ami kétévenként úgyis mindig ugyanaz volt, megnézte a végösszeget - magasabb megint, persze, hiszen év vége van, itt a karácsony, miből vennének mazsolás kalácsot a betegeknek... vagy inkább ajándékot maguknak, azokba a nyomorékokba úgyis kár az étel is, azt se tudják, mit esznek, nemhogy mi az a karácsony, - fizetett szó nélkül... hát ez sem az a levél volt, amit olyan régóta várt.
- Ritkán esik meg, de kivételesen egyet értek - fonta össze a karjait Piton.
Zana halványan rámosolygott.
- Köthetünk egy egyezséget: ilyen esetben kegyelmet gyakorol rajtam, és vice versa. Mit szól?
- Kész örömmel - húzta kárörvendő mosolyra a száját Piton. Zana könnyeden felnevetett.
- Tudtam, hogy szívesen ajánlkozik majd! Remélem, megnyugtatja, hogy kölcsönös.
- Hogy lássa, nem a levegőbe beszélek, kiválaszthat magának egy saját névre szóló mérget - pillantott a patikaszekrény felé Piton, és Zana bizarr érdeklődéssel vizsgálni kezdte a vitrinben sorakozó üvegeket.
- Bízom az ízlésében, válasszon maga - Piton kiemelt egy bíbor színű folyadékkal teli apró fiolát, hogy ez éppen hozzá illik. - Miért? Talán mindenbe beleüti az orrát, és maga után kémkedik? - csillant vidáman Zana szeme. Piton arcán halvány mosoly suhant át, mielőtt válaszolt.
- Igen, levakarhatatlan. Ha bevette, nincs ellenszer. És pár perc múlva már halálos - mérte végig jelentőségteljesen Zanát, és visszazárta a fiolát a többi közé. - Van egy jó hírem - szólt a nő után, amikor Zana az ajtónál járt.
Döbbenten jött rá, hogy elszálltak a percek, mint a pára. - Az utoljára összeállított főzet úgy tűnik, használ Enigma professzor bajára. Akár két héttel korábban is visszajöhet tanítani - nézte Zanát, akár egy keselyű. Ez persze szemenszedett hazugság volt, Enigma állapota nem javult gyorsabban. Szerette volna kínos helyzetbe hozni. Megbántani, látni, mennyire fontos neki a Roxfort tanára cím. Zana arca kifürkészhetetlen maradt. Még nem gondolt arra az időre, amikor majd el kell hagynia az iskolát, de Piton beleszúrta a kis tűt, hogy semmi sem állandó. Hogy nem vagy idevaló. Az óra ketyegett. Elmosolyodott.
- Remek - nyomta le a kilincset. - Úgyis amikor a múltkor meglátogattam, azt mondta, úgy érzi magát, mint egy fehér egér, azzal a rengeteg félrekísérletezett löttyel a gyomrában - a döfés talált.
Két nappal később Zana érdeklődésére Madam Pomfrey lehangoltan közölte, hogy Enigma baját csak a szokásos, hosszú időt igénybe vevő módszerrel gyógyíthatják, nem találtak jobb orvosságot.
Piton legközelebb maga vitte el az öreg professzornak a soron következő bájital adagját, és tőle megtudta, hogy Zana egyszer sem járt nála.
*
- Úgy gondoltam, jobb, ha minél előbb szólok. Teát? - intett Dumbledore az asztal szélén várakozó gőzölgő teáskanna felé. Piton türelmetlen mozdulattal elhárította, és Zana is köszönte, nem kért. Dumbledore komótosan töltött magának egy csészével, és leült az íróasztala mögé. Fawkes álmosan pislogott a rúdján, tűzpiros tollai lángoltak a gyertyafényben. - Minervával és a Renddel már beszéltem a dologról, most maguk jönnek - hunyorgott kettejükre. Szemüvege egy pillanatra bepárásodott a tea gőzében. - Február elejétől Velencében megrendezik a szokásos karnevált. És erre az évre esik a Varázslók Világkongresszusa is, mint bizonyára hallottak róla.
Piton undorodva legyintett. A Kongresszust huszonöt évenként rendezték meg Velencében, mindig a Karnevál idején, ugyanis olyankor a sok maszkos, jelmezes mugli közt nem keltett feltűnést a taláros, de főképp a többnyire kevés sikerrel muglinak álcázott varázslók tömege. A Kongresszus évszázadok óta nem volt más, mint gazdag, unatkozó, vagy a népviseletükben parádézó varázslók gyülekezete. Az egyetlen pozitívuma az lehetett, hogy az eltelt évszázadok során egyre rövidebbre kopott a hossza, így mostanra három napot tett ki. Az előző századokban ugyanis az egy-két hetesre nyúlt találkozók végére a "véletlen" varázslatok miatt a muglik gyanakvása már kezdett zavaró mértéket ölteni. Azonban ezzel egy időben az egész esemény ellaposodott, és elvesztette eredeti célját, ami a világ mágikus társadalmainak egymáshoz közeledését, és más mágikus kultúrák megismerését volt hivatott elősegíteni. Így akinek új ruhatára, befolyásos állása, műtárgya, botránya vagy felesége volt, mindenképpen odatolta a képét.
- Ezért nagyon szeretném, Zana, ha elmenne oda - helyezte le Dumbledore a csészéjét komolyan. - Biztos vagyok benne, hogy keletről is sokan megjelennek majd, és örülnék, ha felvenné a kapcsolatot velük. Maga jobban szót ért velük, tudja, kihez kell fordulni. Az a régió úgy érzi, messze van a tűztől, Voldemort keze nem ér el addig, ezért nem is foglalkoznak különösebben ezzel az üggyel. Ideje felnyitni a szemüket. Keleten én nem vagyok otthon, és csupán remélhetem, hogy Voldemort is még csak tapogatózik arrafelé. Jobb alkalmat nem is tudnék erre a Kongresszusnál.
- Azt akarja, hogy ő állítsa az oldalunkra a keletieket? - kérdezte nyílt rosszallással és némileg kétkedve is Piton. Zana királynői büszkeséggel fordult felé, de nem törődött vele. Kissé túlzásnak találta ilyen fajsúlyú feladattal megbízni őt, Dumbledore néha elvetette a sulykot a bizalmának osztogatása terén. Nem mintha sok esélyt látott volna arra, hogy Zana bármit elérhet, még ha valóban ismerősként mozgott is abban a közegben.
- Nem várok senkitől lehetetlent, természetesen. Tisztában vagyok vele, hogy három nap nem elég erre, sem néhány szó, de ez az út igen csekély ár bármi előnyért, amit megszerezhetünk - fűzte össze az ujjait az igazgató.
- El sem kíséri? - keményedett meg a bájitaltan tanár pillantása.
- Nos, Perselus, nem. Azt hiszem, én csak hátráltatnám. Biztos vagyok benne, hogy Zana kiválóan eligazodik majd. Feltéve, ha beleegyezik.
Zana kissé kelletlenül bólintott. Úgy érezte, köveket kötöttek a bokájára, amelyek minduntalan visszarántják a mélybe. Annyiszor hitte már, hogy könnyű továbblépni, egyetlen lépés csak, vidám, gondtalan, jövőbe nevető, nosztalgikus mosolyú, búcsúzó, felejtő. De mindig tévedett, lezárni volt a legnehezebb, örökké ráugrottak a múlt kövébe vésett napok, rázuhantak egy szekrényből, felvillantak egy mosolyban, egy illatban, egy színben. Futó árnyékokban a szélben. Kezére hulló esőcseppben. Találkozz azokkal, akik a ködbe vesztek egy másik élettel együtt, ami már idegen volt, mintha mástól lopta volna, könnyű volt mondani. Özvegyként elővenni újra a lelakatolt ládából a menyasszonyi fátylat. Mintha olyan városban járt volna, ahol minden utcácska ugyanolyan térbe torkollik, ugyanannak az elbukott királynak a lovas szobrába, ugyanolyan macskakövekbe, ugyanazon szökőkútba, aminek alján turisták fémpénzei csillognak a fodrozódó felszín alatt - ő nem dobott bele soha egyet sem, háttal, bal váll felett elhajítva, babonásan, mégis mindig visszatért oda. A sors döngölt utat vájt neki, ő baja volt, ha önfejűen beleveszett a környező rengetegbe, hogy márpedig neki ne mondja meg senki, merre, mi végre, nincs csillagokba pettyezett, előre megírt végzet, végül úgyis mindig visszajutott az útra.
- Remek - nyugtázta bátorító mosollyal Dumbledore. - És ha már így rákérdezett a dologra, Perselus, mert bár én nem megyek, azt szeretném, ha maga ott lenne.
- Tessék? - hajolt előrébb Piton a székében. Nem mintha meglepődött volna. Dumbledore bizonyára nem azért hívta, hogy megkérdezze, kér-e teát, de azért még reménykedett. - Ha a kisasszonynak testőrre van szüksége, kétlem, hogy én vagyok erre a legalkalmasabb személy. Felőlem ugyanis viheti, aki akarja...
- Perselus... - tartotta fel a kezét némileg felháborodva Dumbledore, de addigra Zana megtalálta a hangját.
- Elboldogulok egyedül - pillantott az igazgatóra, majd Pitonra, és arca tele volt elutasítással. - Felesleges jönnie.
- Végre valamiben egyet értünk - méregette hirtelen gyúlt ellenségeskedéssel Piton. - Eszemben sincs akár csak egy lépést is tenni magáért.
- Nekem meg eszemben sincs elviselni magát akár csak egy lépés erejéig is.
- Valóban? Akkor elárulhatná, miért töri magát annyira a boraival és bájcsevegésével... - Zana már levegőt vett, hogy tiltakozzon, de Dumbledore közbevágott.
- Egy pillanat! Perselus, azért szeretném, ha elmenne, mert gyanítom, nem én vagyok az egyetlen, aki lehetőséget lát a Kongresszusban, biztos vagyok benne, hogy Voldemort is elküldi a maga követeit, és jó volna tudni, mire jut - Piton hátradőlt a székben, és fáradtan megdörzsölte a halántékát. Nagyon is valószínű volt, hogy Dumbledore-nak igaza van. A Nagyúr nagyobb céllövöldében akarja játszani a játékait, több mindenkire kilődözni az Imperius-nyilacskáit, vagy halálos átkait, mind több bábut megszerezni magának, egyesíteni a Sötét Jegy alatt. - Maga Voldemort viselt dolgaiban jobban otthon van, Zana fejében csak nevek vannak. Több szem többet lát, és ha már Zana így beleegyezett...
- A kisasszony könnyen beszél. Nekem tanítanom is kéne, tudtommal tanár vagyok, nem pedig valami díjnyertes kutya, amit kiállításokon mutogatnak.
- Hogyne, persze - bólintott nyugodtan Dumbledore. - Rúnatanra talán valóban hadrendbe állíthatjuk Enigma professzort. Egyébként azt hiszem, a Roxfort három-négy napot még maga nélkül is átvészel, Perselus - mosolygott kedélyesen az igazgató. - Arra gondoltam, esetleg Poppy helyettesíthetné.
- Micsoda? Erősen kérdéses, hogy rendesen meg tudná tartani az órákat.
Legfeljebb az alsóéveseknek. És neki ott a gyengélkedő is.
- Nos, én beleegyezek bárkibe, akit ajánlani tud, legyen az Cornelius Caramel maga, de azt akkor is szeretném, ha elmenne - vonta össze a szemöldökét valamivel szigorúbban Dumbledore. Piton elégedetlenül nézte. Most még csak kérte, a következő szó az 'akarom' lesz. Csak eggyel futott több kört a Nagyúrnál. - Van még egyéb ellenvetése az utastársán és a bájitaltanon kívül? - tette hozzá félmosollyal. Piton háborogva felhorkant.
- Ha még ez a kettő sem elég, teljesen esélytelen a többi.
- Akkor jó - bólintott elégedetten Dumbledore, és újra megkínálta őket teával.
Piton még ahhoz is túl lehangolt volt, hogy visszautasítsa.
*
A közös tanárit belengte a puncs és a karácsonyi aprósütemények fűszeres illata. Az ablakpárkányon és ajtókereten piros bogyókkal teleszórt, ezüstös-zöldes fényű magyalfüzérek lebbentek meg egy-egy ajtónyitódásra. A meleg, sárga fényben a Roxfort tanárai jártak körbe csendülő üvegkoccanások közepette, miközben odakint a hó hintette tele az elárvult ágakat.
Aznap reggel mentek haza a diákok a téli szünetre, így estére beiktatták a szokásos ünnepi vacsorát, amíg még minden tanár a Roxfortban tartózkodott.
Egyedül Frics nem jelent meg, és ezt nem is nagyon bánta senki. A gondnoknak szent meggyőződése volt, hogy amíg a tanárok gyanútlanul, felelőtlenül a tanáriban lebzselnek és pukkantós bonbonokkal játszanak, a semmirekellő, végletekig alattomos kölykök tönkre zúzzák az iskola folyosóit, és neki kell majd közelharcot vívnia a trágyagránát hegyekkel. Mindenki nevetett rajta, egyedül Piton jegyezte meg, hogy jó is, ha valaki rajta tartja a szemét az iskolán, most, hogy Potter is marad az ünnepekre. McGalagony megrovó tekintetére az ujjain sorolni kezdte, hogy harmadik emeleti tiltott folyosószakasz, második emeleti lánymosdó, titkos átjárók Roxmortsba, könyvtár, konyha, bájitalszertár, mind elővigyázatosan lezárva, mit hagytam ki, ja, és persze a Szükség Szobája, ha esetleg példának okáért valaki nekromantiát próbálna végrehajtani, mosolygott célzatosan. Mindenki a fejét csóválta, hogy hova gondol, Piton professzor, csak McGalagony ráncolta a homlokát figyelmeztetőn. Ő persze tudott Potter kis halloweeni kalandocskájáról.
Zana félrehúzódott a színes gömböktől roskadozó karácsonyfa mellé. Az imént érkezett csak, késve, kipirultan és feszengve, olyan csendesen, hogy csak a gyertyák lobbanása jelezte a jöttét. Szándékosan húzta az időt a Minisztériumban, tett-vett az iratok között, négyszer átfutotta a napok óta megírt tanulmányt, áthúzott benne egy szót, és kicserélte egy másikra, elrendezte a fiókjai tartalmát, nem akart részt venni a karácsonyi vacsorán. Számára a karácsony mindig is az a bensőséges ünnep maradt, amikor gyerekkorában elaludt a kulcslyuk mellett, amin keresztül leselkedve várta, hogy felbukkanjon a fa alatt az ajándéka, látta magát szegfűszeget szúrni a mézeskalács angyalkák szeme helyére, hanyatt feküdni a hóesésben az apja mellett, minden olyan volt mára, mintha könyvben olvasta volna, távoli, ködszerű, érinthetetlen. Az Igor mellett eltelt ünnepek és az utóbbi két év utcai lámpafüzérek alatt töltött karácsonya olyan sivár volt a régihez képest, megszűnt minden varázsa számára, elszokott ettől a hangulattól, rosszkedvű lett, és félt, hogy zavara kiül az arcára.
Elkalandozva bámulta maga mellett az illatos fenyőágon csüggő faragott díszeket. Az egyik hugrabugos diák készítette őket abból a faágból, amelyet néhány hete letört a vihar, és félig a tó vizébe fordulva találtak meg másnap. A Hugrabug borzát és a másik három ház szimbólumát ábrázolták a kissé ügyetlen, kedves díszek, és Bimba nagy örömmel aggatta fel őket a tanári fenyőfájára. Zana a Mardekár türkizszínű kígyóját figyelte, ahogy kecsesen forog a tűlevelek között minden légáramlatra. Egyetlen pillantással felmérte, hogy mindenki a megszokott helyén van, amikor belépett az ajtón. Legtöbben Bimba és Flitwick mókás történeteit hallgatták, Trelawney a helyét nem találva körözött a szobában, akár egy megkergült légy, és Piton távol ült mindenkitől, félig az ablak felé fordulva, elbarikádozva a kancsók mögött, feketén, sötét hajszálai szinte a fényt is elnyelték, Zana sokáig bámulta, hagynak-e színt rajta a gyertyalángok.
Az előtte árválkodó félig üres pohárban egy csicsás angyal merült fejjel lefelé az italba, a férfi dobta bele a vacsora végeztével a mindenki előtt táncot járó, billegő, idegesítő asztaldíszt. Zana látta rajta, hogy legalább olyan pocsékul érzi magát, mint ő, és visszafelé számolja a perceket, amikor leléphet végre. Azt is észrevette, hogy mióta ő bejött, alig láthatóan a szoba belseje felé fordította a székét.
Ahogy összeakadt a tekintetük, úgy sodródtak egymás felé a kimondatlan, még gyeplőbe nem vert gondolatok, a pillanatnyi rezdülések, mint két egymásba szaladó folyó, de most nem tolultak fel, nem csaptak versengve tajtékot a levegőbe, hogy zúgva letörjék egymást, hanem összesimultak, mert egy vízből volt mindkettő, és csendesen, rombolás nélkül tovább haladtak. Egyetlen pillanatra csupán. Aztán Piton döngve, vadul lezárta a zsilipet, a folyó elült, és ő száraz, sziklakemény tekintettel felelt csak. Nem szerette ezt a szavak nélküli világot kettejük közt, különös utazás volt, amit nem ő irányított, és nem látta a végcélját.
Zana is elfordult. A szoba átellenes végében Lupin figyelte mosolyogva a tanárok beszélgetését. És Zana, úgy, ahogyan az erre érzékenyek képesek, megérezte a férfiben ugyanazt a kirekesztettséget, amiről azt hitte, csak Pitonban és benne van meg ebben a szobában. Más kirekesztettség volt ez, mint Dilis Trelawney belesüppedése a kristálygömb ködű, teafű mezejű, tenyérvonalakkal szabdalt világába, más, mint Frics mániákus, beteges vesszőparipája az ellenségnek tekintett, kivégzendő diákokkal kapcsolatban, mert ebben derengő csalódottság lapult, tudatos volt, és szomorú is. Egy anyagból gyúrták az ő magányával, és Pitonéval is, bár mindannyiuké máshogy volt kifestve, másképp volt őrizve, elrejtve.
Elkapta a tekintetét, ahogy Lupin ránézett, inkább felállt, és hagyta, hogy Andromeda közelebb vonja a többiekhez. Elvett egy pohár meleg puncsot, és koccintott a kollégáival. Azokkal, akik a közelben álltak. A többiek fekete ködbe vesztek az akarata határán túl. Minden megerőltetés nélkül tett úgy, mint aki figyel Bimba és Madam Pomfrey szavaira, így volt kényelmes, addig sem kellett továbbsétálnia a sablonos, esetlen karácsonyi jókívánságaival, koccintással, kézfogással. A fejek felett Lupint figyelte, és önmaga lecsapódó gondolatait. Nem a karácsony, a szeretet ünnepe, meg egyéb nagy szavak miatt, az már régóta nem jelentett sokat neki - ahogy Lupin ott ült a fotel karfáján, leesett vállakkal, a fények lágyan, csendesen színezték a haját világosabbra, elszégyellte magát. Micsoda álszent, öntelt alak vagy, bámulta önmaga torz képét a pohara üvegén. Ő volt az utolsó a világon, akinek joga volt undorodni Lupintól, vagy menekülni előle, neki, aki ugyanúgy a vérében hordozta a maga keserű, sosem akart, szunnyadó adottságát, átkát, végzetét, amit gyűlölt, de leginkább félt, hogy felébred és eluralkodik rajta.
Sohasem vette a fáradságot, hogy belegondoljon Lupin helyzetébe, egymáshoz kapcsolt, előítéletekkel teli szavak sorjáztak a fejében, és elvágták a megértéstől, mint a csörömpölve zakatoló vonat a sorompó előtt ragadt utazót a túloldaltól. Milyen nehéz volt beismerni a vétkeit, és milyen nehéz volt elnyomni huszonhat év értetlenség és félelem szülte babonáit, az összes fitymálva, utálkozva ejtett szót, nem is volt rá képes. A citromlétől nyúlóssá válik a karamell, vetette közbe Bimba szóáradatába halványan, de már nem figyelt a "tényleg, nem is tudtam, majd kipróbálom" és egyéb lelkendezésre. Továbbment, koccintott Vectrával, megdicsérte Sinistra brossát, és megnémult, ahogy Lupin elé lépett. A puncs tanácstalanul piroslott a gyertyafényben, Lupin szelíden, várakozás nélkül nézte őt. Milyen szép szeme van, villant át Zanán a gondolat, és inkább megemelte a poharát.
- Boldog karácsonyt - mondta helyette Lupin, és ő csendesen elismételte a jókívánságot. Talán mondania kellett volna még valamit, nem tudta, üresen hagyta ezt a pillanatot, fehér lapú nyomtatási hibaként egy könyvben, és letörten tovább lépett, miközben magában újabb kudarcot tűzött színes gombostűfejekkel a parafatáblájára. Nem mert visszanézni Lupinra, sem vádat, sem megértést nem akart viszonzásul kapni. Letette az asztalra a poharát, és szórakozottan töltött rá, bár még ki sem itta teljesen.
- Kész szerencse, hogy a karácsonykor támadt szentimentalizmusa kipukkadt azzal, hogy a vérfarkasnak boldog karácsonyt kívánt - jegyezte meg az asztal túlsó oldaláról csúfondárosan Piton, megvetően elnyújtva a Lupinra utaló jelzőt. - Biztos voltam benne, hogy most én következem - Zana kérdő mosollyal pillantott rá.
- Talán igénye lenne ilyen üres, semmitmondó udvariaskodásokra? Esetleg fagyöngyágak alatt ne csókoljam meg? - piszkálódott. Felemelte a poharát az asztalról. Valahogy bánta ezt a mondatot. Zavarta, de nem a szavak esetlensége, hanem a felismerés, hogy már ott lapultak összerakva, készen a fejében ki tudja, mióta, mintha előre megfogalmazta volna, és most olyan volt hangosan hallani, mintha mélyen őrzött titkot árult volna el, és képtelennek tűnt az egész, a nyelvét öltögette rá kacagva. És valahogy mégsem tudott Piton arcára nézni.
- Minden vágyam - mérte végig fanyarul Piton. - Épp most akartam megkérni, hogy énekelje el velem a Jingle Bellst. Ma még nem hallottam elégszer.
- Díjazom az ötletet - lépett melléjük Lupin mosolyogva. Zana zavartan fordult felé, olyan óvatos mosollyal, mint aki nem biztos benne, hogy Lupin viccel-e.
- Inkább ne. Még a végén kiábrándulnék a professzorból - pillantott laposan Piton felé, mire Lupin röviden felnevetett.
- Nos, amikor azt mondtam, díjazom az ötletet, Perselust nem vettem bele.
- Mi van, Lupin, megtetszett a muglik állandó jellegű társasági kornyikálása, vagy nálad ez is a karácsonnyal jár? Esetleg tünet? - gúnyolódott Piton.
- Olyasmi, kitűnő hallásom van - felelte kedélyesen az őszülő varázsló, és Zanára sandított, aki a poharába bámulva, mereven állt mellette, sóbálvány nyomorúsággal.
- Jól hallom, mi készül? - pakolt egy szelet süteményt a tányérjára Andromeda. - Szerintem tegyél le róla, Remus. Zanának remek hangja van, egész éjjel énekeltetnéd szegényt - karolt a másik nőbe, és összevillant a mosolyuk.
- Dehogy, ilyen könyörtelennek nézek ki?
- Majd máskor - kérte Zana csendesen, a varázslóra pillantva.
Lupin arcán a mosoly halvány érdeklődésnek adta át a helyét. Úgy figyelték egymást, mint az árkádok világot tartó kariatidái. És Lupin megérezte - nem a vérfarkastól megörökölt kifinomulttá vált érzékeivel, inkább azzal a fogékonysággal, amivel az emberek felé tudott fordulni - a másikban lüktető, el nem fogadott, ádáz küzdelemmel a mélyben tartott, idegen végzetet, nem értette meg pontosan, nem látta tisztán, de rádöbbent a jelenlétére, a vénákban áramló, más ritmusra táncot járó irányíthatatlanra, ösztönszerűre, ami hasonlatossá tette őket egymáshoz, és visszakozott.
- Rendben, bevasalom - mosolyodott el, és Andromedával az oldalán elsétált.
Piton összehúzott szemekkel nézett utána. Nem kerülte el a figyelmét az a pillantás, amit Lupin váltott Zanával, bár röpke volt, és óvatos. Hiába volt ő éber, gyanakvó, éles szemű és minden részletet összeillesztő, ezt a néma találkozást, a másik két ember egyfelé hajlását nem tudta megfejteni. Hiányzott belőle az érzék, amivel a törékeny testű gondolatokat megláthatta, megérthette volna, ő kemény, törhetetlen, kérlelhetetlen érzelmekhez szokott, tűzben ellenállóvá kovácsoltakhoz, idegen maradt előtte az ilyen rezdülés, mert nem hideg logika szülte, hanem madárröptű megérzés, kívülálló, kirekesztett volt ebben a játszmában, bár az orra előtt zajlott. Tekintete vizsgálódva tovább kúszott Zanára, aki már figyelte őt, látta a feltámadt gyanakvást, és könnyeden rámosolygott.
- Valójában borzalmas hangom van, Andromeda megmentett egy kínos szerepléstől. A büszkeségem nehezen viselte volna a teljes leégést - Piton felvont szemöldökkel hallgatta, és Zana szeme vidáman csillant. - Ez most hihető hazugság volt, vagy megint tudna megfelelőbbet?
Piton elégedetlenül felhorkant.
- Néha mond igazat is?
- Nem, soha. Egyfolytában hazudok.
- Minden spártai hazudik, mondta a spártai - fűzte hozzá Piton kérdőn, és Zana boldog karácsonyt kívánva elhagyta a szobát.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó