|
10. fejezet - Néma rianás - part 3
2009.08.14. 10:26
- Azt apám csinálta - magyarázta Zana, amikor meglátta, hogy felvont szemöldökkel egy faragott, ezüstveretű fadobozban fenségesen elnyúló, gyönyörű szarkatoll pennát figyeli. - Azzal írtam a Ravasz-vizsgáimat, azóta nem nyúltam hozzá - tette hozzá elkalandozva, csendes mosollyal.
- Talán olyan pocsék eredménnyel zárt? - kérdezte Piton csúfolódva. Zana mosolyába ajtókopogás zaja vegyült.
- Á, Perselus, maga is itt van, nagyon jó - lépett bentebb Dumbledore -, úgyis kérdezni akartam valamit, de előtte ezt átadom.
Zana felé nyújtott egy hosszúkás tárgyat, amit a nő kissé feszengő mosollyal vett át. Piton meglepetten látta, hogy egy csontnyelű, régi, fekete esernyő az, ami már évek óta ott porosodott Dumbledore irodájában, az ajtó mögötti főnixfejű fogasok egyikén.
- Ja, és kilenc - fűzte még hozzá mosolyogva, és Zana Piton vizslató tekintetétől kísérve gondosan a poggyásza mellé helyezte. - Nos, Perselus, még nem mondta, mi lesz a bájitalórákkal - fordult felé az igazgató érdeklődve. A különös megvilágításban, a havazó fal előtt úgy tűnt, mintha a lassan szálló hópelyhek alkotnák az ezüstszakállat, kicsit úgy nézett ki, mint a régi metszeteken a kavargó szakállú hatalmas Merlin. - Elmaradnak, vagy sikerült mégis találnia valakit?
- Nemrég kaptam választ, pénteken és hétfőn is meg lesznek tartva az órák. Ha minden jól megy, még ma este átadhatom a tananyagot.
- Remek - bólintott elégedetten Dumbledore, és hunyorogva hozzátette. - Ha nem titok, esetleg megtudhatnám, ki a szerencsés helyettes?
Piton elhúzta a száját, tudta, hogy a háta mögött az egész tanári kar arra fogadott, hogy hacsak nem támasztja fel magát Merlint, a bájitalórák biztosan elmaradnak, megfelelő tanár hiányában.
- Emlékszik még, igazgató úr, Medea Lizardra? - morogta kényszeredetten.
- Ó, hát hogyne. És az összes szóváltásra és büntetőmunkára - mosolygott vidáman, aztán a kívülállók értetlenségével figyelő Zanához fordult. - Miss Lizard ugyanis a Griffendél sorait erősítette, azt hiszem, Piton professzor legnagyobb bánatára, mert ő szívesen látta volna őt a saját házában.
- Az ő abszol úti patikájából szerzem a hozzávalóimat, és elfogadható bájitalkeverő - jegyezte meg hivatalos hangon Piton, már-már rendreutasításnak tetszett a hangnem, de erre Dumbledore csak még kedélyesebben hunyorogva hagyta el a szobát, miután a mágikus belépőjegynek számító meghívót és a hotelszoba-foglalást igazoló levelet letette Zana asztalára. Bizonytalan, hideg csend ereszkedett a szobára, Piton kissé még füstölögve figyelte kettejük tükörképét az ablaküvegben, nem hiába nem sietett ő felfedni a helyettese kilétét, most majd hallgathatja McGalagony szurkálódását is, pontosan egy pár rendkívül mókás anekdotára volt éppen szüksége, meg néhányak túl élénk fantáziájú kombinálgatására, Zanának is meglehet majd a szórakozása, egyetlen kérdésére száz választ kap, egyik hajmeresztőbb lesz a másiknál. Zana hátat fordítva folytatta a pakolást, de a mozdulatai mentesek voltak minden harmóniától, Piton szinte kézzel foghatóan érezte, hogy Zana bezárkózott.
- Maga mikor indul holnap? - tette fel a kérdést, ideje volt megbeszélni a részleteket, hogy mehessen végre innen.
- Hogyhogy én? - nézett rá meghökkenve Zana. - Azt hittem, együtt megyünk.
- Nem gondoltam, hogy ennyire ragaszkodik hozzám - gúnyolódott Piton. - Úgy vélem, felesleges reggel odacsődülni, délelőtt még órát is tarthatnék.
Zana zavartan kotorászott a papírjai közt. Rettenetes kedvében volt, ha nem kellett volna rendet raknia, már rég beleszaladt volna a havazó világba. Újkeletű nyugtalanság vibrált benne, és valahogy fásult lett tőle.
- Fél tízkor megy egy vonat, arra gondoltam, mehetnénk azzal - pillantott fel egy pergamenből.
- Vonat? - most Piton ütközött meg. - Miféle vonat? Honnan?
- Hát Milánóból - jelentette ki vérlázító nyilvánvalósággal, és a férfi szemeiben tükröződő gyertyalángtól megborzongva lesütötte a szemét; olyan volt, mintha a férfi haragját látta volna fellobbanni bennük. A hangja is szikrázott, ahogy megjegyezte, hogy ő varázsló létére nem fog a muglikkal vonatozni. - Elfelejtette, hogy a Kongresszus idején nem lehet Velencébe hoppanálni? Tíz mérföldes körzetben körülzárták a várost hoppanálásgátló bűbájjal.
Piton összeszorította a száját. Igen, ezt elfelejtette. A nyomorult muglik miatt, újfent, hát mi másért. Néha ijesztően elborította az agyát az a sok szónoklat, amit a Nagyúr szajkózott, vagy más halálfalók, nem tudta tagadni soha, hogy némelyikben több igazságot látott, mint helyénvaló - Dumbledore szerint helyénvaló. Ugyanúgy, ahogy a Kviddics Világkupadöntőn, Velencénél sem kockáztathatták meg, hogy tömegével odaáramlanak a világ minden szegletéből, hirtelen felbukkanva az olasz sikátorokban, tereken. A zsupszkulcs is illegálisnak számított, a városba jutni a legjobb módon mugli-úton lehetett.
- Milánóból három óra az út - magyarázta Zana. - De mehetünk Veronából vagy
Udinéból, nekem mindegy. Először Párizsból akartam, de az kicsit hosszabb lett volna.
- Kicsit? - kapta fel a fejét Piton. - Talán hálókocsis fülkében akart velem utazni?
- Nászutasban - igazította ki mosolyogva Zana, de a piszkálódás erőtlenné vált, ahogy elfordult.
- Azt hittem, az a szállodai szobánk lesz - méregette a háta mögött Piton, tekintete végigfutott a halvány ívű lapockákon, a ruha alatt felsejlő gerinc finom vonalán a fehér nyaktól a szoknya korcáig, és talán tovább is. Zana nem reagált, mintha nem is hallotta volna, a gondolattól is rémálmai lesznek, keményedtek meg Piton vonásai, legszívesebben maga felé fordította volna, hadd lássa csak azt a pillantást, amivel vizslatja, az nem volt olyan finomkodó, mint a megjegyzése.
- De ha akarja, mehetünk hajóval is Doverből, odáig meg ott a Grimbusz vagy...
- Grimbusz?! - hördült fel Piton. - Megőrült? Mi vagyok én, valami debil hülyegyerek? Utoljára másodéves koromban utaztam vele, egyszer és soha többé!
- Igen, tudom, de... csomaggal... meg...
- Miért csomagolta be a fél világot? A maga baja - fojtotta belé a szót.
Kifejezetten ingerelte, hogy nem néz rá, hanem a hátát mutatva hajtogatja a nyavalyás rongyait, mintha éppen nehezére esne elvégezni mindezt egy akármilyen háztartási bűbájjal. Tudta a nő is, mennyire utálja az ilyesmit, de mit várhatott volna tőle, aki gyertyagyújtáshoz gyufát hordott a talárzsebében, csak mert szerette az illatát. - Mellesleg hoppanálni egy ládával sem nehezebb.
- Az veszélyes - motyogta Zana. - A nemzetközi hoppanálás pedig pláne. Tele vannak blokádokkal a határok. Meg zsákutcákkal. És Anglia is. Nap, mint nap hallani erről.
Piton tudta, mire gondol. A Nagyúr számos hoppanálásgátló falat vont ki szerte
Angliában, amelyek úgymond kirántották a hoppanálási útvonalukkal a falat keresztezőket a térbe, ahol többnyire ájulással, amputoportálással, de sokszor súlyos szervi és agykárosodással vagy halállal végezték. A Nagyúr el akarta érni a varázsvilág mobilitásának megszűnését, amivel a varázslók bizonytalansága nőtt volna, illetve a helyhez kötöttsége. Mindazonáltal a sajtó kissé mintha felfújta volna a dolgot.
- Ne legyen nevetséges - legyintett. Léteztek ellenőrzött útvonalak. Zana megfeszülő állal végre most rá pillantott.
- Maga könnyen beszél. Nekem nincs a karomon a Jegy - jegyezte meg élesen. Piton némán figyelte, hihetetlennek tetszett, hogy még arról is tud, hogy a Nagyúr hoppanálásgátló falai és fekete lyukai hatástalanok a Jegyét viselőkre.
- Talán kér egyet? - sziszegte hidegen. Zana horkantva elfordult. - És akkor mégis hogy szándékozik eljutni Milánóig? Talán azzal a lehetetlen mugli repülőgéppel? Esetleg biciklivel? - Zana nevetve tiltakozott, hogy a biciklik csomagtartójára nem férnek rá a kalapdobozai.
- Kockáztatok - bökte ki végül, és pimasz mosollyal a szemében a férfire pillantott.
Piton fejcsóválva hagyta ott, hogy akkor ne nyavalyogjon annyit - nem bírta tovább elviselni azt az illatot, ami a szobában keringett, a színeket, a meleget, se Zana furcsán rebbenő tekintetét, de leginkább az a látvány kergette ki, ahogy Zana finom mozdulatokkal elkezdett visszapakolni a szekrényébe - volt ebben valami bensőséges, amit a háta közepére sem kívánt.
*
Piton kitárta Zana előtt a nehéz tölgyajtót, bár szívesen végignézte volna, hogyan szerencsétlenkedi át magát rajta egyetlen szabad kéz nélkül, de a türelmetlensége nagyobb volt. Még vetett egy utolsó metsző pillantást a bejárati csarnokban lézengő, és rendkívül elégedett diákokra, akik alig titkolt örömmel nézték a távozását - megjegyezte az arcokat, Boot, Goldstein, Corner, szépreményű Hollóhát. Zana után indult, aki a ropogó hóban a kapu felé gázolt. A bizonyára - megérdemelten - nehéz poggyásza most mellette lebegett derékmagasságban. Zana visszanézett rá, hogy követi-e, egy pillanatig elmélázott, ahogy bevárta, az éles kontraszttól hunyorogva nézte, ahogy a férfi öles léptekkel, az ijesztő talár nélkül, de talpig feketében közeledik. Nyolc ötven volt, egy csapat hugrabugos szaladt el mellettük gyógynövénytanról visszafelé tartva, és hangosan, kórusban köszöntek oda nekik. Piton épphogy biccentett, inkább lehajtotta a fejét, a szemébe fújta a havat a szél, felállította a hosszú kabát gallérját, és összébb húzta a nyakán. Zana haja is kibomlott a kalap alatt, az arca úgy kipirult, mintha lázas lenne. Mélyen zsebre dugta az egyik kezét, a másikban a pálcáját tartotta, és Dumbledore ócska esernyőjét cipelte magával - Piton megjegyzésére, hogy hogyan mer ilyen ódivatú vacakkal mutatkozni, talán mégis rosszul érintette a Csorobanka csődje, nem reagált. Egyébként sem értette a nőket, minek ragaszkodnak ezer különböző méretű táskához, szatyorhoz, csomaghoz, mindkét vállukon és kezükben egy fél tucattal, Zana oldalán is lógott egy, nem igaz, hogy nem tudta volna belerakni a nagyobb táskába - néha az volt az érzése, kifejezetten élvezik, ha felpattanhatnak a vonaton, parkban, kávéházban, hogy jaj, mindenem megvan, remélem, nem hagytam el semmit - az agyára mentek. Persze Zanáéban is csak az iratok voltak, hogyne, meg egy tükörkészlet, fél könyvtárnyi románc a vonatra, mert nem tudhatja, mihez lesz éppen kedve, öt velencei útikönyv, ha szerencséje van, a fényképezőgépről sem feledkezett meg.
- Remélem nem lesz végig ilyen kiállhatatlan - sóhajtott Zana már a bejárati csarnokban, pedig akkor még alig tettek tíz lépést együtt.
Mielőtt elindultak, még benézett a bájitalóra végére, kárörvendőn elmosolyodott a felpillantó diákok ijedt, döbbent, elkenődött képét látva, és egyes asztaloknál bizony ez a belépő újabb pocsék főzeteket okozott. Átadta Medeának a további instrukcióit, és a nő mosolyogva megkérdezte, valójában most őt vagy a diákjait jött ellenőrizni.
- Még nem vontam le pontot a Mardekártól - tette hozzá fojtott hangon, piszkálódva. Nem volt nehéz, a teremben csupa hugrabugos és hollóhátas ült.
Az elmúlt héten többen is a fejéhez vágták, hogy hajlamos azt hinni, nélküle összedől az alagsor, volt benne némi igazság.
- Akkor találkozunk a vonatnál - pillantott az órájára Zana, miután kívül kerültek a kapun. A varjak csapatostól kaptak szárnyra a vaskos oszlopfőkről, és rebbentek károgva a levegőbe. - Én megveszem a jegyeket.
- A Grimbusz csak Angliában közlekedik, ha arra vár - nézte Piton kedvtelve, ahogy nehézkesen megragadja az utazótáska fülét, és hoppanált.
Negyed óra volt hátra az indulásig, mire összefutott végre Zanával a milánói Stazione Centrale forgatagában. Zana még a jegyeket sem vette meg, sietve beállt egy sorba.
- Sajnálom, meg kellett igazítanom a sminkemet - sziszegte vissza zaklatottan, miután Piton lehordta, hogy hol a fenében járt eddig.
Kész csodának számított ezek után, hogy találtak üres kabint. Zana kifulladva rogyott az ablak mellé, és levette a szőrmesapkát a fejéről. Csendes tócsába gyűlt a lábánál az olvadt hó.
- Esetleg van valami létfontosságú dolog a bőröndjében, amit ki akar venni, vagy elvihetem az útból? Fésű, körömreszelő? - kérdezte gúnyosan Piton, és egy pálcaintéssel felhelyezte a poggyászt a fejük feletti polcokra. Egy olasz nő akart betelepedni a kabinjukba három gyerekével együtt, de Piton olyan szúrós szemmel nézett a kölykökre, hogy a legkisebb már az ajtóban rángatni kezdte az anyja szoknyáját, hogy nem akar ott maradni, a sokadik 'non voglio restare qui' után végre tovább vonultak, és Piton hangosan behúzta mögöttük az ajtót, majd meglendítette a pálcáját. Az ajtó egy pillanatra mintha áttetszővé vált volna, és Piton egyetlen mozdulattal behúzta a függönyöket.
- Mugliriasztó bűbájt tettem rá - felelte Zana kérdő tekintetére. Levette a kabátját, majd a sálját is mellé dobta. Zana kissé riadtan futtatta végig a tekintetét rajta, azt a félhosszú felöltőt viselte a kabát alatt, amit már a Roxfortban is látott rajta, hát nem volt éppen mugliruha, legalábbis nem korhű.
- Kénytelen lesz kizárólag az én társaságomat élvezni, mert én nem vagyok hajlandó egy rakás zajos mugli közt utazni.
Zana nem akarta megjegyezni, hogy a vonaton varázslók is lehetnek, akikre nem hat a bűbáj, Pitonnak egyetlen pillantása úgyis elég ahhoz, hogy bárkit messzire üldözzön a kabintól. Egyébként is örült az ötletnek, bár a gondolat, hogy végig kettesben utaznak Velencéig, meglehetősen feszélyezte. Piton a másik oldalra ült le, ott is az átellenes sarokba, az ajtó mellé. Ölében ott feküdt a Reggeli Próféta friss száma, de nem nézett bele. Valahova maga elé, a szemközti üléshuzat varrására bámult, Zana meg úgy ült a tenyerére nehezedve, mint egy idétlen bakfis a faggatózó nagynénik tömege előtt. Fázott a keze, és egyébként is feszült volt. Már elhagyták Milánót, mire hátradőlt, és Piton kinyitotta az újságot. Zana is elővett egy könyvet - nem látta Piton gúnyos pillantását -, de csak azért, hogy legyen valami a keze ügyében, még csak fel sem ütötte. Odakint havazott, a talpfákat is belepte a hó, csak a sínpárok csillantak hidegen a vonatablakok elsuhanó fényeiben. Messze a hópelyheken túl az Alpok lenyúló ágai derengtek fehéren-kéken. Szótlan suhantak Velence felé, és Zana néha azt kívánta, bár ne érnének oda soha, csak ülne a meleg vonatfülkében a havat bámulva, félig lehunyt szemekkel, ő és ez a különös, öntörvényű férfi a kabin másik végében. Hogy szerette volna, ha most közelebb ül! Háborítatlanul nézhette a lapokra fonódó sápadt ujjakat és a fekete tincseket, ennyi látszott ki csupán a Reggeli Próféta lepedőlapjai mögül. Piton lapozott, és ő elkapta róla a tekintetét. Nem mert felé nézni, kis körben letörölte a párát az ablaküvegről, és a sínek mellett strázsáló oszlopokat számlálta szórakozottan, valahol huszonötnél elvesztette a fonalat. Piton végzett az újsággal. Vagyis inkább félúton megunta. A vonatzakatolás elálmosította, zsibbadtan nézte Zana halvány tükörképét abban a kis körben az ablaküvegen.
Az olaszok megint hozták a formájukat. Huszonöt évvel azelőtt, az előző Kongresszus alkalmával még helyeztek el zsupszkulcsokat a világ minden táján, ezúttal ez is elmaradt. A világon mindenki tudta, hogy az olasz varázstársadalom a legfegyelmezetlenebb és a legkevésbé kordában tartható. Hiába éltek törvények, szigorítások, ezeket többnyire semmibe vették, vérmérsékletükből vagy életszemléletükből adódóan, mindegy volt. A felelősségre vonást is ugyanolyan könnyedén kerülték ki, ügyes szófordulatokkal, pénz vagy szerteszéjjel ágazó rokoni és baráti kötelékek útján. Köztudomású volt, hogy a Ministero della Magia d'Italia foglalkoztatja a világon a legtöbb amneziátort és muglimagyarázat szerkesztőt, soha sehol annyi probléma nem adódott még a két világ egymás mellett éléséből, a varázslók rendszeresen megfeledkeztek a muglik jelenlétéről, sőt, Olaszországban az a meglehetősen egyedi eset is fennállt, hogy a mugliknak dolgoztak, úgymond az adottságaikat felhasználva - illuzionistaként, bűvészként, jósként. Ezzel a kongresszusi szigorítással csak cáfolni akarták a hiedelmet, hogy ők még a saját portájukon sem tudnak rendet tartani. A Ministero mellesleg a korrupció melegágya volt. A mágiaügyi miniszter az összes fontosabb posztra a testvéreit, fiait, sógornőit és keresztlányait ültette, akik általában rendkívül készségesnek bizonyultak az ajándékozó kedvű varázslókkal szemben. Piton tudta, hogy Zana kedveli a minisztert, mert nem olyan citromba harapott fafej, mint a többi - biztosan tudja, hogy milyen cipőt illik felvenni flanelinghez, és egyszer megdicsérte a frizuráját, gondolta kritikusan.
- Ott fekszik a Garda-tó. Gyönyörű odakint - mutatott előre Zana. Piton tüntetőleg, hangosan zörögve kinyitotta az újságot.
- Mindenképpen szükségét érzi belekezdeni egy lapos, semmitmondó társalgásba? - szólt ki a Reggeli Próféta mögül. - Tíz éve nem esett ekkora hó, nem gondolja? A farkasok is lehúzódtak a hegyekből - gúnyolódott. - Szóljon, ha már az időjárást is kitárgyalta!
- Gondoltam, kicsit unalmas lehet a vonatút... - jött a halk válasz.
- Ó, valóban? - eresztette le az újságot. - Legközelebb, ígérem, nem könyörgök a vonatért.
- Nem volt túl sok választásom - motyogta elhalóan Zana, de elharapta a mondat végét. Letörölt még egy ívet az ablaküvegen, és makacsul kibámult rajta, de érezte, hogy Piton várakozva nézi.
- Ezt hogy érti? - kérdezte végül.
- A hoppanálásgátló bűbáj... - nem nézett rá. Olyan halvány volt az arcának az a szelete, amennyit Piton látott, hogy azt hitte, rosszul van.
- Nem, nem így érti - rakta le az újságot, és egy arasznyit közelebb csúszott.
Látta a felszín alatt a csillogó testű halat, hiába minden ócska trükk, már nem bújhat vissza az iszapba. Zana felé kapta a fejét, kicsit elveszve, és kicsúszott a száján:
- Nem tudok hoppanálni.
- Micsoda? - tört elő Pitonból. Zana a karfára könyökölt, ujjai az arcára simultak, de a férfi látta, hogy elpirult. Mintha azt morogta volna, hogy nem tudta, baj van a férfi hallásával, de alig lehetett érteni. - Mi az, hogy nem tud? Ez még az ökör Weasleyknek is sikerült, sőt, megkockáztatom, hogy Potternek is fog, nem tud koncentrálni talán? - rúgott bele egyet. A szigony mértani pontosságú ívvel rontott a kis halra. Zana megbántottan hallgatott. Valamiért azt várta, hogy a férfi nem úgy reagál majd, ahogy szokott, valamiért nyílt akart lenni, ledobni magáról néhány terhes titkot, hát neki is épp egy defektet kellett megosztania vele, miért hitte, hogy nem fordítja ellene... elképzelhetetlen lett volna a férfitől.
Piton fejében értelmet nyertek azok a kis mozzanatok, melyek eddig nem vonták magukra a figyelmét, Zana ragaszkodása a Hop-hálózathoz, a gyalogtúrái, a Grimbusz, és egyre vissza a múltba, a private drive-i zsupszkulcsok, a legelső találkozásuk, amikor azon a nyári estén beállított az iskolába, hogy túl korán érkezett Dumbledore-hoz - benne egy pillanatig sem merült fel, hogy mi lehet a nyitja, ügyesen terelte el a figyelmet mindig róla.
- Az esernyő is zsupszkulcs, igaz? - kérdezte. Zana némán bólintott. -
Egyáltalán nem tud hoppanálni? Vagy amputoportált? Talán lemaradt a felbecsülhetetlen hajkoronája?
- Nem tudtam megtanulni - felelte metszően. - Van ilyen. Nem én vagyok az egyetlen.
- És Karkarov nem nyafogott, hogy a drága tanítványának ilyen hiányosságai vannak? - gúnyolódott. Zana ajka gőgös fintorba fordult.
- Épp ellenkezőleg. Megnyugtatott, hogy nem dől össze a világ, felejtsem el, miután az egész nyarat végigszenvedtem a birtokán.
- Hogyhogy a birtokán? - ütközött meg Piton. Zana zavartan babrálta a könyve rojtos borítóját.
- Amikor apám meghalt, ő nevelt fel, nem tudta? Titokban persze, senki sem tudott róla, még az iskolatársaim sem, a papírokat is eltüntette. Ötödéves voltam.
Piton komoran kibámult az ablakon. Ez sok mindent megmagyarázott, a nő kötődését Karkarovhoz, viszont a férfi érdeklődésének oka még mindig ismeretlen volt előtte - képes volt magához venni egy elárvult diáklányát, bizonyára nem azért, mert olyan jótét lélek volt, vagy megesett rajta a szíve. Ő eddig azt hitte, Zana is egy volt a rengeteg diákja közül, akire talán valamivel jobban odafigyelt, valahogy úgy, ahogy az utóbbi időben Viktor Krumra, mert hasznot látott benne, és akivel egy-két évvel később, az iskola után aztán szorosabbra
vonta ezt a kapcsolatot - nem gondolta soha, hogy már az iskola alatt ennyire a köreibe engedte volna, még felelősséget is mert vállalni érte; Igor Karkarov, az odaadó nevelőapa, egek, hova jutott a világ.
- Igor tanított hoppanálni. - Piton felvont szemöldökkel fordult felé, nem tett megjegyzést sem, és Zana is kifelé bámult az ablakon. - De egyszerűen nem ment. Megfájdult a fejem, rosszul lettem, megesett, hogy elájultam.
- Elájult? - visszhangozta Piton, a hangja még a szokásosnál is mélyebbnek tűnt most, valójában csodálkozó volt, mentes minden iróniától, de Zana félreértette, túlságosan érzékenyen várta a férfi reakcióit, és most megkeményedett arccal válaszolt.
- Hát persze, maga még hírből sem hallott ilyesmiről! Tudja, ez olyan női dolog.
- Képzelem. Azért remélem, Karkarov a karjába kapta, ahogy hős lovaghoz illik - jegyezte meg becsmérlő mosollyal, de csak félig élvezte ki a percet, mint akit más foglalkoztat, az orrnyerge felett megjelent két párhuzamos ránc, ahogy összehúzta a szemeit. - Azóta sohasem próbált hoppanálni?
- Nem, vagyis igen - morogta Zana. Nem akart erről beszélni, már alig várta, hogy Veronába érjenek, ha megáll a vonat, talán Piton is mással lesz elfoglalva.
Valahogy nehézkesen reagált Piton szokásos gúnyolódásaira, és azok mintha mélyebbre találtak volna. Úgy érezte, ezer éve nem aludt rendesen, olyankor volt ennyire szétszórt és nyugtalan. - Egyszer mintha sikerült volna valami, de az olyan volt, mint a véletlen varázslatok... véletlen hoppanálás - nevetett idegesen. - Én nem akartam, illetve nem oda akartam, abba meg majdnem belehaltam, kis híján lezuhantam a szikláról... ez nem a birtokon volt - tette hozzá somolyogva Piton csodálkozó tekintetét látva. - Ott azért hegyek nem fértek el... a határában történt, mindegy... Igor rettenetesen haragudott, úgy ordított... - zavartan elhallgatott, de a beálló kínos csöndtől csak még jobban feszengett. - Megígértette velem, hogy több ilyen baromságot nem csinálok, felesleges volt, eszemben sem volt még egyszer megkockáztatni, akkor sem tudom, mi ütött belém.
Egyikük sem szólt többet. Lassan befutottak Veronába, és a kabinjukba is kaptak útitársat, egy idős varázsló házaspár ült le az ajtó mellé, mire Piton kelletlenül helyet foglalt Zanával szemközt. Zana laposakat pislogva figyelte a tájat, és hamarosan lehunyta a szemét. Csak akkor nézett fel legközelebb, mikor már a lagúnák felett robogtak Velence felé.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó