|
11. fejezet - Álarcok hullása - part 2
2009.08.14. 10:29
Soha előtte nem sétált annyit a birtokon, mint abban az időben. Nem bírt a házban maradni akkor sem, mikor a másik kettő eltűnt az emeleten. Akkor pláne nem. Igort nem nagyon érdekelte a két nő viszonya. A jelenlétében és azon kívül is napvirágos harmónia lengte be a házat, senki sem tudta, hogy Zana sosem bírt aludni éjjelente. Elérte az alakoskodás mesterfokát. Végül lépett. Lassan, hosszú kitartással úgy alakította az életük legapróbb mozzanatait is, hogy végül Svetlana önszántából költözött el onnan, és mindezt úgy, hogy Zanára egy panaszszava sem lehetett. Lassú mérget, kételyt és viszályt csepegtetett a pillanatokba, szorgos kis méh volt, állhatatos, mint a sziklák. És talán épp olyan kegyetlen is. Akkor a végletekig elégedett volt önmagával, és látszólag Igor sem vett észre semmit.
Csak egy-két évvel később, néhány elejtett megjegyzésből derült ki számára, hogy Igor mindvégig tisztában volt az ő kis ármányával, de nem avatkozott bele, sőt, Zana valahogy biztos volt benne, hogy teljes megelégedésére szolgált minden. Talán ez is egy próba volt, nem tudta, nem ismerte tisztán az okokat, a mozgatórugót, vagy nem akarta ismerni, de valószínűleg egyikük sem látta előre, hova is vezet mindez.
Megforgatta a borospoharát. A lágy metszéseken tompán siklott végig a gyertyák fénye. Letette a többi közé az asztalra. Finom volt a bor, de valahogy túl pikáns. Lehunyta a szemét, mert hirtelen nem a velencei, bágyadt fényű termet látta, nem a kavargó maszkokat, máshol volt, máskor, és megborzongott. Talán a bor íze tette, vagy a karcsú poháron a levélszerű minták, lágyan visszasüppedt az emlékeibe, melyek laza, ismeretlen láncolattal alkottak füzért.
Azokban a hetekben Igor durván, türelmetlenül bánt vele, minden apróságot a szemére vetett, olyan dolgokon fortyant fel, amelyek addig nem jelentettek problémát neki. Ő nem tudta, mi bántja, más gond gyötri, vagy őt akarja elidegeníteni, néha egyenesen kerülte őt. Nem volt nehéz rájönnie, miért hagyja egyedül minden délután, egész éjszakákra. Értetlenül, talán már-már féltékenyen gondolt a szajhákra, akikért Igor olyan könnyedén meg tudott róla feledkezni. Évek óta megszokta a különböző nők jelenlétét, és bizonyos határon belül érzelem nélkül megtűrte őket, mert egyikkel sem kellett soha két szónál többet váltania, Svetlana volt az egyetlen kivétel, de ő akkor már a múlt része volt. Mégis, akkor ugyanúgy makacs harcba kezdett fantom, arctalan nők ellen. Igorral szemben nem volt igazi fegyvere. Mindent, amit ismert, a férfitől tanulta, az átlátott rajta, mint egy üres vázán. Minden elítélése ellenére tisztában volt vele, hogy a gőgje munkál benne lázasan, egy olyan első helyet védelmezett ádázul, ami talán sohasem létezett Igor életében - önnön magán kívül legalábbis. Nem engedte elmenni a férfit, falevél könnyűségű szavakkal tartotta otthon, de Igoron mindig látszott, hogy nem figyel, annyit ért az egész, mintha pitypangszárakkal kötötte volna a székéhez, csak a férfi haragját korbácsolta fel maga ellen. De őt nem érdekelte, beszélt tovább, süteményt hozott, felnyitott egy üveg bort is, mint azok a nagynénik, akik sosem veszik észre, hogy kényes kérdéseikkel és avas süteményeikkel ingoványos talajra érkeztek.
Igor kezében akkor szilánkokra pattant a vékony, metszett borospohár. Zana akkor még nem tudta, hogy abban a pillanatban a pohárral együtt ugyanígy hullott darabokra az ő korábbi élete is, tizenkét év, huszonhárom év, a nyilakkal felvázolt, botokkal felparcellázott, hatalmas tervezőasztalon megszerkesztett napjai. Ő akkor csak aggódva felugrott a pálcájáért, hogy ellássa Igor vérző tenyerét, de a férfi ráförmedt, hogy hagyja a francba. Hagyta. Amikor eszébe jutott, még most is táncot jártak a falak és a szíve, a színek az arcán. Meghalt a világ is, némán, nyomtalanul, és mindig meghalt kicsit ő is. Azt képzelte, ha nem gondol rá többé, eltörölheti mindazt, ami történt.
- Végig itt bámészkodott, vagy csinált is valami hasznosat? - hallotta váratlanul a számonkérő hangot. Piton megállt félig a háta mögött. Zana ahogy ránézett, megrémült a rettenetes maszktól.
- Ma még képtelenség ilyesmiről beszélni velük - ingatta a fejét letörten, kissé sietve. - Egyszerűen lepereg róluk. Az ázsiaiak ugyan egyetértenek minden ellenállással, de nem törődnek sokat vele, amíg közelebb nem kerül hozzájuk a baj. A nyugatiak felismerték a veszélyt, rájuk lehet számítani, de ott meg Caramel kezében van a dolog, ezt még ő sem ronthatja el.
- Úgy tudtam, a keletiek miatt vagyunk itt - jegyezte meg Piton metszően. - Példának okáért kezdhetné mindjárt hazai pályán. A román miniszter épp most próbálja a sárga földig leinni magát. Még azelőtt menjen oda, mielőtt sikerrel jár.
Zana zavartan arrébb lépett egy arasznyit, ujját végighúzta a terítő ráncain.
- Az nem lenne túl jó ötlet. Őt ki kell hagynom.
- Mégpedig? - hökkent meg Piton. Tudta, mi jön, egy újabb kifogás, amiből, úgy tűnt, ezen az úton a nő kifogyhatatlan.
- A vérem - bökte ki Zana megvetően. A körme végigcsikordult a terítőn. - Tudja, Romániában nem is az az elsődleges elvárás, hogy aranyvérű legyen valaki, bár kétségtelen tény, hogy őket becsülik leginkább, hanem az, hogy ne keveredjen a vére idegenekével, és főleg ne nyugat-európaiakéval. - Röviden, gúnyosan felnevetett, a maszkja csak még keserűbbé tette ezt, és a hangját kissé lehalkítva hozzátette: - Látja, micsoda irónia, a Durmstrang esetében apám aranyvére segített hozzá, hogy az iskolában tanulhassak, Romániában viszont éppen emiatt vagyok számkivetett a magasabb körökben.
- Remek - morogta Piton ingerülten, és egy pillanatig olyan villámló tekintettel nézett a nőre, mintha ő tehetne minderről. - Ezek szerint teljesen feleslegesen jöttünk ide?!
- Dehogy - vágta rá a nő sietve -, ez csak a román fél. Máshol nem származott még hátrányom ebből.
Egyikük sem szólt. Hirtelen zene csendült fel, bár zenekar sehol sem látszott, és a dallamok mintha a falakból áradtak volna. Többen az egyik színes freskó felé mutogattak. Olajfestett hangszerein ott játszott egy soktagú, középkori, epekedő trubadúrtársulat. A terem egyik felében máris forgolódni kezdtek az alkalmi párok, és a freskóalakok is táncra perdültek. Valahol a közelükben eltört egy pohár.
- Ezért végképp felesleges volt eljönnöm, őt még maga is felismerné - nézett a tömeg felé Piton.
Zana még a szemeit sem látta a maszk árnyékában. A hangja tele volt gúnnyal, de a nő tudta, hogy ez most kivételesen nem neki szól. Piton türelmetlenül Zana álla után nyúlt, és határozott mozdulattal a kérdéses irányba fordította az arcát. Ujja bíbor foltot hagyott a nő fehér bőrén.
- A Nagyúr aranyköpenyes követe, Lucius Malfoy és becses neje. Gondolhattam volna, ugyan ki más?
Zana most már látta őket. A telivér csődör és a díjnyertes kanca, ahogy egyszer Mordontól hallotta. Mindketten keskeny maszkot viseltek, ami éppen csak a szemük környékét takarta, hogy mindenki tisztában legyen vele, ki lépett a bálozók közé. Malfoy elegáns volt, mint mindig, ízléses, méregdrága felöltőben, ezüsthímzéssel a kézelőin. Zana Narcissa Malfoyt még sohasem látta élőben, a férjét is csak elvétve, messziről, a Mágiaügyi Minisztérium előcsarnokában, többnyire Caramel társaságában. Narcissa láthatóan nem maradt el fényűzésben a férje mögött. Szép nő volt, a maszkban csak még szebb, Zana sokat hallott a valahai Black lány fitos orráról. Hetyke, csinos kis kalapot viselt a kontyán, a nyakában és fülében csillogó drágakövekkel, mindenki érdeklődve bámult kettejük után.
Malfoy, az igazi, tökéletes köpönyegforgató. Zana emlékezett rá, az átmeneti, rövid szélcsend időszakában jó pár képmutató, szívélyes levelet váltottak Igorral, mint két régi jó ivócimbora, Malfoy talán még azzal a gondolattal is eljátszadozott, hogy a Durmstrangba íratja be a fiát. Úgy tettek, mintha mi sem történt volna 1981 vérzivatarában, a világuk romjain, az egyik is áruló volt, a másik is egy nagyúr kritikus szemében, csak ki ilyen, ki olyan mértékben -
Malfoy előre megszerkesztett útjában kisebbek voltak a kátyúk, és szelídebbek a kanyarok, és íme, Lucius Malfoy most bizonyára legalább olyan lelkesen vetné Igor nyomába magát, mint akármelyik nyomorult, akit a férfi az Azkabanba juttatott.
A terem végében szétvált egy súlyos, mélykék brokátfüggöny, felfedve egy alacsony színpadot. A szokásos megnyitó következett, a muglik karneváli figuráinak jelmezébe öltözve az olaszok egy darabot adtak elő. Zana csak fél füllel figyelt oda. Sokan közelebb húzódtak,és mintha a terem falaira tűzött fáklyák is halványabban világítottak volna. A színdarab olaszul ment, azonban magasan a színészek feje felett, szikrázó, színes betűk táncoltak, legalább öt nyelven mutatva a fordítást, ámbár lényeges beszédet nem tartalmazott, és azokat is remekül érzékeltették a mozdulatok. Tizenegy is elmúlt, nézte Zana a rozetták közé ágyazott, finom szerkezetű órát. Az előadás pikáns volt, és a közönség tetszését egyöntetűen elnyerte. Zana szórakozottan arrébb tolta a poharát. Piton úgy állt mellette, akár a terem rendíthetetlen márványoszlopai, és Zana hirtelen rájött, hogy zavarban van, bár maga sem tudta, miért, talán a félhomály tette, vagy az ősi karneváli orgiákat felidéző színdarab, talán a bor.
- Maga nem iszik valamit? - kérdezte, csak hogy szóljon. Eddig még nem érezte, milyen fullasztó is a maszk alatt.
- Inkább nem - fordult felé az a hátborzongató, haldokló arc. Zana kiérezte a férfi hangjából a kárörömmel vegyült gúnyt. - Évszázadok óta bevett szokás, hogy megbűvölik a borokat.
- Megbűvölik? Hogyan? - rándult meg a nő ajka a maszk alatt. Egy pillanatra az asztalra villant a tekintete, azt sem tudta már, melyik volt az ő pohara, nem mintha számított volna. Nem tudta kiűzni a szavaiból a balsejtelmet, hiába akart közönyösnek látszani, mint aki nem ízlelte a bort, és puszta kíváncsiságból érdeklődik a téma iránt. Szinte biztos volt benne, hogy Piton figyelmét nem kerülte el ez a pillanatnyi rémület, mert feltűnően sokáig hallgatott, mint aki élvezetét leli ebben. Zana hosszan ránézett. Képtelen lett volna megmondani, feszélyezőbb-e így beszélni a férfivel, hogy nem látja csak legfeljebb a szemeit, de végül is mindegy volt. Piton sosem az arcjátékáról volt híres, nem számított, hogy hús-bőr maszkot vagy papírálarcot visel-e éppen. Egyébként is nagyon könnyen - túl könnyen - maga elé tudta képzelni azt az arckifejezést, ami ilyen pillanatokban kiült a bájitaltan tanár arcára.
- Belekevernek valamit, ami elbódít és felajz, sokkal gyorsabban megrészegít - felelt lassan. Az ő ujjai is végigkúsztak az asztal peremén, ahogy valamivel korábban Zanáé is. A nő tudta, hogy mosolyog a maszk alatt, hidegen, dühítően. - Hasonlóan, ahogy a muglik is alkalmazni szokták, de ebben van egy olyan adalékanyag, amitől leküzdhetetlen késztetést éreznek az iránt, hogy kifecsegjék a szánalmas kis titkaikat. Nem, nem Veritaserum - tette hozzá, érzékelve Zana döbbenetét -, az túl drága mulatság lenne. Mindenesetre valamennyire hasonlóan fejti ki a hatását... és a felfokozott vágyú varázslókat szinte ösztökéli, hogy igénybe vegyék a teremben sétálgató bizonyos hölgyek szolgálatait, akiknek szépen beszámolnak az apró-cseprő ügyeikről, legyen az pénz, hatalom, családi piszkos kis titkok, amivel ügyesen vissza is élnek az arra hivatottak. Ne mondja, hogy még sosem hallott ilyesmiről... - fordult felé.
Zana a fáklyák derengő fényében is látni vélte Piton fekete szemeit, a megvető csillogást bennük. Őrá célzott, nem volt nehéz rájönnie, nem is volt szüksége ehhez Piton testtartására vagy tekintetére. Megfeszült az álla, de lenyelte a feltolult szavakat.
- Mit gondolt, mi van odafenn? - bökött az állával a sötétbe burkolózó árkádok felé Piton mérhetetlen gúnnyal a hangjában. Zana bágyadtan figyelte, ahogy egy impozáns, kacagó nő siet fel egy láthatólag kapatos férfi oldalán a márványlépcsőn, egy tollboa úszott lilán a levegőben utánuk, Zana szinte még a nő parfümjét is érezte az orrában, és lassan megértette, mire céloz a férfi.
- De ha már évszázadok óta ezt csinálják, miért isznak annyian? - kérdezte értetlenül. A gyomrában égni kezdett az a néhány korty bor, úgy érezte, Piton puszta szavaira szétáramlott a testében. Még mindig reszketett az ijedtségtől, amit a Veritaserum gondolata váltott ki belőle. Egy bizonyos ponton vagy kérdésen túl több mint egészségtelen lett volna számára a főzet.
- Mindig vannak ostobák és újoncok - nézett vissza rá hosszan Piton. - És a főzet összetétele is változik. Az óvatosak ellenszérumot hoznak, mint Malfoy, mások saját üveget, de az nevetséges, akár Mordon a kulacsával.
- Ellenszérumot? - vonta össze a szemöldökét a nő. - Persze, minden megvehető, igaz? Maga a borba kevert, aktuális adalék összetétele is.
- Gondolja, hogy egy Malfoy pénze előtt létezik akadály?
- De honnan tudja, hogy ő is...? - figyelte Malfoy magas alakját a tömegben.
Piton enyhén vállat vont.
- Én magam főztem az ellenszérumot. Nem neki persze, hanem a Nagyúr parancsára - húzta el a száját Zana döbbenetét látva. - Akkor még nem dőlt el, ki jön Velencébe, csak azt tudtam, hogy valaki bizonyosan, Dumbledore-nak igaza volt. Malfoy akkoriban kiesett a Nagyúr kegyeiből a Black-végrendelet és Potter tavalyi hősködése miatt, és büntetésben volt, nem gondoltam, hogy mégis őrá esik a választás.
- Lehet, hogy éppen ez a büntetés - vélte a nő. Piton gúnyosan felhorkant.
- Malfoynak mióta büntetés az, ha még több embernek mutathatja meg a legújabb ezüstgombjait? Nála jobb díszes zászlót nem talált a Nagyúr. Büntetés elnapolva.
Minden második fáklya elaludt. Közeledett a tűzijáték ideje. Piton ellépett Zana háta mögött, de hirtelen megtorpant, és a nő füléhez hajolt.
- És, elnyerte a tetszését a felszolgált bor minősége? - suttogta álnok mosollyal a hangjában, és Zana elpirult a maszk alatt. Egy pillanatra mintha egy röpke érintést érzett volna a derekán a vastag ruhán át. Megborzongott a férfi hangjától, ami a szokásosnál is mélyebben szólt a maszk alól, és nem bírt hátrafordulni, mert úgy érezte, valami megmerevedett a hátában ott, ahol a férfi keze érintette, és a nyakánál ott, ahol éreznie kellett volna a férfi csiklandozó leheletét.
De Piton már rég nem állt a háta mögött. Útban a kijárat felé megcsillantak a haján az első színes, villogó tűzijáték-fények.
*
Lehetetlen lett volna megállapítani, mennyire jár az idő. Odakint szürke, talán hóval terhes felhők borították az eget, a keskeny ablakhoz alig jutott le a gyér fény a szűk sikátortetők között. Zana szórakozottan állt az ajtó mellett felakasztott tükörnél. A keretre gondosan ráterített kendőn át nem is látta a saját tükörképét. Idegen szobákban mindig letakarta a tükröket, néha még odahaza is. Eszébe jutottak a komor arcú, suttogó havasalföldi öregek, amint késő nyári rőzsetüzeknél elrabolt lelkekről regéltek baljósan - órákig tudott keseregni utána titokban. Gyerekkorában, amikor percekre kikerült saját kontrollja alól, azt hitte, az ő lelke is veszve van. Mániákusan azt gondolta, amikor megszületett, nem takarták le a tükröket a szobában, ahogy kellett volna. Bolond mugli babona volt, ő pedig öröktől fogva átkozott vérű, most már felfogta - mégis letakarta a tükröket.
Leemelte a fogasról a kabátját, de csak állt vele esetlenül a szoba közepén. Alig múlt nyolc óra. A kis komódon hidegen csillogott a reggeliről ott maradt ezüsttálca. A szálloda szétszórt házimanója kétszer hozott fel reggelit neki, és mindenáron rá akarta tukmálni valaki más kimosott, kivasalt selyemturbánját.
Leereszkedett az ágyra, mély gyűrődéseket hagyva az ágyneműn. Amint egy órával korábban kikászálódott a takaró alól, az parancs nélkül bevetette önmagát, és a függönyök is engedelmesen széthúzódtak az ablak elől. Hirtelen Pitonra gondolt, aki talán már el is hagyta a szállodát, csak hogy ne kelljen találkoznia ővele, vagy néhány méterrel odébb, két kulcsra zárt ajtó mögött, tüntető közönnyel tartja távol magát mindentől.
Előző éjjel még csalódott volt, hogy a férfi szó nélkül otthagyta az estélyen, lángoló arccal sietett végig jóval éjfél után az elcsendesült utcákon, a végén már szaladt, maga sem tudta, hogy valami elől, vagy valami után, csak zakatolt benne a kényszer és az a bizonytalan képzet, hogy az erejével együtt a gyomrát szorító görcs is eloszlik. Zihálva, sajgó mellkassal támasztotta percekig a cipőbolt kirakatát, mert úgy érezte, nyomban megfullad, de nem a sietségtől, és nem érezte az éjszaka pengeéles levegőjét sem a torkában, csak Piton végtelen közönyét, ami még sohasem fojtogatta úgy, mint ezekben az elveszett órákban. Bárki mással jobb lett volna eljönni, ötlött fel benne már annyiszor, de mindig rájött, hogy ő is legalább akkora távolságot tart mindenkivel szemben, mint amekkorát Piton vele. Arra gondolt, ha most meghalna, éppen az történne, amitől a nagyanyja annyiszor óva intette, idegenek kaparnák el, mint egy kutyát, valami jeltelen sírba. Ha hagysz valakit magad után, aki meggyászol, már érdemes volt élned, mondogatta, de ő csak legyintett rá, hogy túl dagályos, talán gyermekkorában tetszett csak a mondat romantikája. Nyomtalanul eltűnni, forgatott egy súlytalan lúdpelyhet az ujja közt komoran, most valahogy szúrt ez a gondolat. Le akart menni az utcára, a csípős szélbe, névtelen, néptelen csatornapartokra.
A folyosón vetette a hátára a kabátját. Valahol egy macska nyerregett hangosan, ellenségesen elhúzta a száját. Velence híres volt a macskáiról, de hirtelen nem emlékezett, hogy konkrétan miért is. Nyávogó fagolyók, ingatta a fejét, ahogy közelebb ért. Mugliugrató trükk volt, a vicces kedvű varázslókölykök elrejtették a kicsi golyókat bokrok tövébe, fák gallyai közé, padlásokra, és a szerencsétlen muglik hiába meresztgették a szemüket, másztak fel a pórul járt macskát megkeresni, nem találtak semmit, és az egyszer innen, egyszer onnan felhangzó nyávogás is elhallgatott olyankor.
Megtorpant, és elnézett balra, ahol a kanyar mögött Piton lakott az egyik szobában. Úgy indult abba az irányba, mintha külön akarat hajtaná, léptei zaját elnyelte a vastag szőnyeg, és szerette volna, ha őt is elnyeli kicsit. Csupa bolond kifogással mentegette magát ezért a pillanatnyi oktalanságért, és mondvacsinált ürügyek jártak táncot a fejében, esetlen ötletek és szavak, amiket majd mondani fog. Megállt az ajtó előtt, szórakozottan nézte a kis rézszínű számokat az ajtófélfán, mögötte egy gyerek tipegett el a szanaszét guruló, nyávogó golyókat kergetve, Zana elnézte, hogyan pattannak vissza a falakról, és menekülnek tovább incselkedve. Azt sem tudta, minek áll ott, a pillanat végtelenségében érezte, hogy ez már megtörtént egyszer, ő, Piton, és mindig az ajtók kettejük között. Meg szavak. Vagy szavak hiánya.
Úgysincs odabent, mondta egy józan hang a fejében, reménykedő és kedvetlen egyszerre, ökölbe szorultak az ujjai, hogy majd kopogjon egyszer, ha eljön az ideje, amikor váratlanul kinyílt az ajtó, és Zana rádöbbent, hogy fogalma sincs, mióta állt ott ugyanúgy, szobormereven, zavartan. Piton felvont szemöldökkel nézte őt, és furcsamód egyáltalán nem mutatta jelét, hogy ki akarna lépni a szobából, csak éppen egy váratlan akadályt talált a küszöbön. Nem szólt, és ez csak még inkább zavarba hozta Zanát. A férfi ujjaira kúszott a tekintete, ahogy acélos merevséggel feszülnek az ajtófélfának. Olyan elutasító volt, hogy megkövültek az inai.
Piton inkább meglepett volt, nem mintha nem számított volna erre a megtisztelő látogatásra, egy zavarbeejtő pillanatig úgy érezte, egyenesen várta ezt, elmehetett volna már rég, vagy érdektelenül az ajtó felé se néz, még ha két kézzel dörömbölnek is rajta, de nem tette, mégsem gondolta, hogy az ajtót feltárva tényleg Zanát találja a folyosón ácsorogni tágra nyílt szemekkel, mint aki nincs is teljesen magánál. Percek óta volt egy olyan furcsa megérzése, hogy valaki áll az ajtajánál, azt hitte, megint valamelyik pofátlan szomszéd kölyök ólálkodik a kulcslyuknál, rá akart rivallni, és már a száján volt a szitokszó, amikor felismerte a nőt.
- Nos? - kérdezte szárazon, miután Zana nem szólt. - Kihallgatózta magát?
- Nem! - ütközött meg a nő. - Illetve nem ezért jöttem...
- Valóban? - kérdezte a férfi kétkedve, és cinikusan megvillantak a szemei. - Feltételezem, a szobámra kíváncsi, ami, biztos vagyok benne, hajszálra olyan, mint a magáé.
- Szó sincs erről - felelt Zana valamivel hűvösebben. Elnézett Piton mellett, mert így volt kényelmesebb, és nagyon szerette volna, ha a szobájából kijövet mégsem veszi magára rögtön a kabátját. - Velencében van egy régi, eldugott bájitalpatika. Bizonyos körökben elég híres. Biztosan hallott már róla. Járt tegnap ott?
Piton mereven nézte. Előző nap végig abban a reményben rótta az utcákat, hogy rálel az üzletre, de nem járt sikerrel. Velence legalább olyan híres volt a mérgeiről, mint a kanálisokról, Firenze nagy vetélytársa volt ebben a történelem során. Nem csak a keletről hozott különös hozzávalók és ismeretlen mérgek érdekelték, ezekben a zugboltokban maga az évszázados tudás ült a polcokon, a legnagyobb alkimisták és boszorkánymesterek titkos hagyatéka. Zana nem járhatott ott, futott át az agyán, érdemtelen rá. Olyan, aki az aphrodisiacumain túl nem látja meg, hogy minden eszközként használható, ha értő kezekbe kerül. Zana a tárgyakat csak rendeltetésük szerint használta, nem látta meg bennük a lehetőséget a hatalomra, életre, halálra - mérgezett parfümök, hajtűk, könyvlapok, a leleményesség végtelen tárháza állt rendelkezésre - ez a nő az érdektelenségével még arra sem volt érdemes, hogy megérintse egy ilyen hely kilincsét. Mogorván végigmérte, és nem szólt addig, amíg Zana rá nem pillantott. Csak most tudatosult benne igazán, hogy Zana, mióta Velencében vannak, talán már azelőtt is, mennyire gyakran kerüli a pillantását, és ez valahogy felhergelte. Remek, gondolta sötéten, zavar, kis titkok, bizonytalanság: egy-egy feszesre húzott kötél a sötétségben, amiben aztán menthetetlenül elbotlik. Épp jókor.
- Most hirtelenjében így vágyik a társaságomra? - vonta fel a szemöldökét cinikus mosollyal. Csak hogy ne kapja meg olyan könnyen a pontját...
- Dehogy - felelt erőtlenül a nő. - Csak miután már a házimanók is visszautasítottak.
- Nincs valami nagy vonzereje - jegyezte meg csípősen a férfi. - Nem kell énrám fanyalodnia, mondja el, hol találom a patikát, és megkímélhetjük magunkat egymás felemelő társaságától.
- Az nem fog menni - bizonytalanodott el a nő. Piton eltúlzott, fáradt sóhajjal fonta össze a karjait, mint aki tudja, mi következik. - Csak egyszer jártam ott, régen, pontosan nem tudom, hogy jutunk el oda.
- És velem a sarkában akarja kibarchobázni? Remek mulatság lenne - Zana hátrahőkölt, ahogy az ajtó hirtelen bevágódott az orra előtt.
Egy pillanatig hezitálva álldogált ott, mintha sár ülepedett volna ki a véréből, és szögezte a lábait a padlónak. Egy hónappal korábban felháborodottan vitázott volna, de mostanra valami sokkal nagyobb és megfoghatatlanabb dolog lopta belé magát, és feszítette - fáradt volt tőle, és szinte folyamatosan lázban égett.
Liliommintás tapéták folytak össze a szemei előtt, és ő szaladt egyre lefelé a lépcsőn, beleburkolózva a szinte örökösen bekapcsolt gramofonból áradó recsegő, szívfájdító régi dalba, ami elringatta, mint a szél a búcsúzó falevelet. Eszébe jutott Byron, a mugli költő, aki sajnálkozva jegyezte le, hogy Velencében a gondolások már nem énekelnek, és ha kérik őket sem ismernek egy-két dalnál többet, és Zana rádöbbent, mennyire hiányzott ez neki is a város csordogáló, konduló, suhogó hangjából.
A válla mellett Piton jelent meg váratlanul, rá sem pillantott, úgy ment mellette, mintha nem is ismernék egymást, és kissé meg is előzte őt, mint aki másfele megy. Az utcán, a cipőbolt mellett mégis bevárta őt, olyan arccal, mint aki órák óta ott áll már.
Szótlanul mentek végig utcákon, sokszor parttalan szakaszokba botlottak, ahol vasrácsos, keményfa ajtók a csatorna vizére, a semmire nyíltak, és kénytelenek voltak visszafordulni - Piton szája egyre keskenyebb vonallá feszült. Zana sokszor belefeledkezett a kirakatokba, a templomajtók mellett felszögelt márványtáblák kopott betűibe, színes velencei cipőktől roskadozó standok látványába, olykor elfelejtette figyelni az utcatáblákat, de mindegy is volt,
azt sem bánta volna, ha körbe-körbe keringenek, minden utcasarkon elcsábította a forralt bor illata, vagy egy pékség mutatós kirakata.
- Nem kellene inkább a Kongresszusra mennünk, valamelyik érdekfeszítő előadásra? - felelt Piton kérdéssel Zana kérdésére, hogy iszik-e ő is forralt bort, türelmetlenül várta, hogy a nő fizessen, és belekortyoljon az italba, addig nem lehetett hasznát venni, olyan volt, mint egy nyűgös gyerek, meg kellett adni neki, amit akart, hogy induljon végre. Kárörvendve nézte, hogy fonódnak az ujjai fázósan a pohárra, még a szája is elkékül lassan, állt mogorván a nővel szemben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó