|
12. fejezet - Árnyakból szőtt fény - part 1
2009.08.14. 10:34
XII.
Árnyakból szőtt fény
Elviselhetetlenül meleg volt a teremben. Piton úgy érezte, megfullad a masszív álarc alatt, és érezte, ahogy veríték ütközik ki a halántékán. Tárárá-rim-tádám-tádám, forgott a terem a zenére, mint egy őrült körhinta, talán bóbitás lovak és vágtázó disznók is voltak itt, tárárá-rí, hullanak, mint a legyek, mosolygott némi kárörömmel, ahogy egy nő két lépésre tőle összeesett - meg sem moccant, hogy felsegítse, hideg tárgyilagossággal, részvétlenül szemlélte a szorosra vett fűző mögött hurkákba gyűrt hátat. Negyed órája érkezett, és ez volt a harmadik áldozat - lenyűgöző ütemben fogyott a hűtött, megbűvölt bor is. Csúfondárosan figyelte a parókás, uszályos nőket, ahogy mindegyik impozáns velencei tükör előtt egy-egy lopott pillantást vetettek a tükörképükre, mintha titkos szerető volna.
Velence. Gondolás, csatornás, csipkés pártázatú Velence, igazoltan hordható álarcokkal. Festett mosolyok, csillámpor könnyek.
Már jóval tíz is elmúlt. Ha volt is valakiben méltóság a kezdetekben, az valahol elmaradt két valcer között a parketten, a csipkés, hímzett zsebkendők és pohárcserepek mellett. Nem messze Narcissa kacagott azzal a szokásos társasági nevetéssel, ami már réges-rég magába ölte azt a hajdani, másmilyen nevetését, amire Piton jól emlékezett azokból az időkből, amikor Draco még járni sem tudott. Elfordult a nőtől, mert felbukkant mellette Lucius, és mindenhez inkább volt kedve, mint a férfival beszélni, vagy felfedni előtte a kilétét, nem mintha titoknak számított volna a Nagyúr előtt, hogy ő is itt van. Úgy fest, mint egy pap - igazította jobban az arcára a maszkját Piton, és kritikusan szemlélte Malfoyt a fehér, gyöngyfényű gallérjában és magas nyakú, hosszú mellényében. És te is úgy festesz, simított végig a saját ruháján gyilkos hangulatban. Elment Malfoyék mellett, bosszúsan pillantott a román miniszterre, akit láthatólag nem zavart annyira Malfoy nyugat-európai kiléte, mint ahogy azt Zana felvezette. Minden csak tálalás és pénz kérdése, gondolta fanyarul, ahogy maga mögött hagyta Malfoyt.
Az emeletre sietett a sötét, fullasztó árkádok közé. A csillárok fénye ide nem hatolt be, a szag is áporodottabb volt, megrekedt a nyirkos falak közt. A boltív alatt homályba vesztek a zugok, és ahogy Piton elhaladt mellettük, ölelkező párok sóhajai ütötték meg a fülét, és rögtön eszébe jutott a megbűvölt bor, ahogy a galéria egyik köríve mögött alacsony mennyezetű folyosón találta magát, katonásan sorakozó, diszkrét ajtók között. Valahol nyitva volt egy tetőablak, és friss, éles szél fújt be a boltozat alá. Sokáig állt ott a csendben és sötétségben, a maszkját is levette, hogy érje az arcát a levegő - egy pillanatig úgy érezte, megfagyott a bőrén a veríték. Valamiféle tétlenség lett úrrá rajta, egy végtelen hosszú pillanatban élt már napok óta, ami üres volt, és várakozó, mint két felvonás közt a szünet. Úgy érezte, valamit elveszített, maga mögött hagyott az órák sodródásában, olyasmit, amit eddig nem vett észre; valami, aminek a hiánya nem hagyta ülni egy könyv felett, és arra kényszerítette, hogy talpra álljon, mint aki vendéget vár, benézzen csukott ajtók mögé, elinduljon valamerre, bár nem volt úti célja.
Odalent valaki énekelni kezdett, a mágikusan felerősített hang végigsiklott a falakon, körbetáncolta az oszlopokat. Ráérősen indult visszafelé, és úgy vált ki lassan a homályból, mint egy önálló életre született árnyék. A márványlépcső tetején, görcsösen a korlátba kapaszkodva Zana állt neki háttal, és onnan meredt le a színpadra, ahol egy vörös ruhás nő énekelt az alacsony pódiumon, a táncolók előtt. Piton nem láthatta, hogy néhány perccel azelőtt Zana majdhogynem átzuhant a korláton, amikor felcsendültek a régi francia dal első hangjai, és a félhomályba borult hatalmas termen át hunyorogva próbálta kivenni az énekesnő vonásait, mert egy rettenetes percig azt hitte, a múltja csapta arcon, és Svetlana, az orosz pacsirta, Igor hajdani szeretője énekel odalent - ő sem hagyta ki soha ezt a dalt a repertoárjából. Félig az oszlopok árnyékában állt Zana is, Piton látta, hogyan fürkészi a lenti arcokat, miközben a maszkjával legyezi magát, és a férfi észrevette, hogy kipirult a melegtől - vagy mástól. Ő maga is letette az álarcát a széles korlátra, és csendesen mögé lépett, egy lépcsőfokkal fölé. Zana megint feketében volt, a haját is nagy, gyöngyfényű sötét csattal tűzte össze, egy vaskos tincs a hátára hullott, de a vasorrú bába ruhájáról legalább eltűnt a rettenetes horgolt kendő és a gyűrött anyagú felöltő is, a válla félig szabadon fehérlett a keményített derékaljban. Piton egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy mögé áll, vajon milyen lenne a nyakába hajolni, a parfümillatú hajtincsek közé. Ha hirtelen eloltották volna a fényeket, és sötétség borul a teremre, talán megtette volna. Most sem venné észre senki, ujjai észrevétlenül siklanának a halcsonttal merevített ruhaderékra. Sokáig hezitált, aztán mégis mögé lépett. Csak állt ott, és megfejthetetlen mosollyal bámulta. Kíváncsi volt, megérzi-e, de Zana nem nézett hátra. Egészen közel hajolt hozzá, a fehér vállakhoz, a fekete köves fülbevalóhoz. Zana megrezzent, feje egy leheletnyit elfordult tőle, de nem nézett hátra. Nem érzed, hogy arasznyira figyel a vész?, futtatta rajta végig a tekintetét a férfi.
- Jól szórakozik? - suttogta végül. Zana ijedten kapott levegő után, és félig hátraperdült.
- Maga az? Olyan csendesen jött, észre sem vettem - szorította a kezét a nyakához.
Ha kicsit hevesebben teszi, és Piton nem látja a nyakán meggyorsult ütemben lüktető halvány eret, nevetségesnek találta volna, mint egy színpadi játékban. Így csak lekúszott a tekintete a csipkekesztyűs ujjakra, a lágy ívű mélyedésre a kulcscsontok között, és még lejjebb, oda, ahol a gyéren világító kandeláberek fényében Zana ruhaszegélye éles árnyékot vetett a bőrére. Zana visszafordult a színpad felé, testtartásába, a válla vonalába zavar feszült. Pitont a finom gyötrés élvezete szegezte a padlóhoz, és szórakozottan, futólag megérintette Zana szabadon lógó zilált hajvégeit.
- Ez paróka?
Csak most vette észre, milyen szorosan áll mögötte, a jelmezhez újfent feketévé varázsolt tincsek a talárja szegélye alá bújtak, ahogy Zana feje megrezzent.
- Nem, a saját hajam - jött a válasz halvány, bizonytalan csodálkozással, és Zana lapos, mosolygó pillantást vetett hátra. - Nem tetszik?
- Borzalmas - szaladt ki a száján, és hanyagul hozzátette. - Bár majdnem mindegy.
Zana kihívóan hátravetette a haját, és ebben legalább annyi feszélyezettség volt, mint pimaszság vagy hiúság, és Piton azzal a kiváló érzékkel, amivel a kínos pillanatokat a végtelenségig tudta nyújtani, lassan, úgy, hogy hozzá sem ért a nő bőréhez, kiseperte a nyakából a hajszálakat, és kéjelgő gonoszsággal várta, hogy Zana szinte belelépjen a korlátba, de nem így történt. Zana nem mozdult, mint egy faragott madonnaszobor, meredt egyetlen kifejezésbe fagyott arccal lefelé, csak a bőrén futott át némi szín. Piton hátborzongatóan elmosolyodott, szinte látta a nő fejében a gondolatokat, az ugrásra kész kivárást.
- Nos, tehát jól szórakozik? - kérdezte újra minden valódi érdeklődés nélkül.
Semmi sem látszott hirtelen ésszerűbbnek vagy vonzóbbnak, mint itt állni az oszlopok árnyékában Zanával, és nem beszélni semmiről, ostobán viselkedni, és ösztönszerűen. Zana karjában mintha megfeszültek volna az izmok, mielőtt egy fokkal, leheletnyit felé fordította a fejét.
- Fogjuk rá. És maga? Látott valamit?
Piton megvetése önkéntelenül kiült az arcára, ahogy a nő válla felett lepillantott a karneválozókra.
- Királynak öltözött bolondokat, tudósmaszkos majmokat...
Piton látta, hogy Zana is futó pillantást vet lefelé, majd teljes arccal felé fordult, ajkán félmosollyal.
- Papruhás gyilkosokat?
Malfoyra gondolt, ezt Piton is tudta, mégis kihívóan felvonta a szemöldökét, száján valami bizarr, kéjsóvár mosollyal, kárörvendően. Zana egy pillanatig megütközve állt, aztán szeme Piton nyakára kúszott, ahol a szürke talár alatt úgy öltözött, ahogy a Roxfortban szokott, fehér gallérszegéllyel a fekete ruhanyak alatt. Piton azt hitte, majd kapkodva elfordul, de csak a szempillája rebbent meg, és nyíltan viszonozta a pillantását. Piton nem húzta vissza a fejét, így ahogy Zana hátrafordult, szinte összeért az arcuk, Piton haja a nő halántékát érintette. Nézték egymást, centiméterről centiméterre, leplezetlenül futtatták a tekintetüket a másikon, mint egy alapos térképész. Piton érezte Zana illatát, a bőréből áradó hőt, volt valami hipnotikus azokban a kék szemekben még így is, hogy árnyék vetült rájuk. Azt hitte, szétrobbannak a sejtjei. Zana szeme lejjebb vándorolt, le az ajkaira, és Piton visszahúzódott. Ő irányított. Nem csak Zanát, hanem önmagát is. Túl esendő volt, és gyenge.
Zana most valóban elfordult, és Piton egy végtelen időszilánkig megrekedt valami hitetlenkedő, zavart állapotban, ami körülfonta, és olyan vattaszerű volt, mint a molylepkék hálója, és semmi sem az volt, aminek látszott, kihúzgálták a fiókjait, és egy kupacra hánytak mindent, amiről eddig azt hitte, hogy helye van a világban, és csak egyetlen egy, de már nem volt neve a dolgoknak többé. Volt valami irreális és valószínűtlen ebben a helyzetben, ami minden váratlanságával szinte kábulatba ütötte, nem erre számított, olyan irányba ment el, amit nem látott előre. Mesterien csinált tréfát a terveiből a valóság, ő csak ki akarta élvezni a testi közelsége hátrányait, amit a gyűlölködő és büszke keserűség a nőkkel szemben felemás előnnyé kovácsolt, és egyfajta szemellenzős, perverz élvezetté, ami megtanult mások viszolygásából táplálkozni. Azt hitte, győzelmi tort ülhet Zana undorán, de a nőben nem undor lett a visszhang, hanem valami egészen más, ami olyannyira idegen volt számára, hogy végül ő hőkölt vissza, még ha ez félig valóban önfegyelem és irányítani vágyás volt is. Ez elől a lehetetlen, kiszámíthatatlan Zana elől fordult el és indult le a lépcsőn, aki csúful meglopta, és akit hirtelen testet szétfeszítő ingerültséggel gyűlölt, és valahogy kívánt is. Hallotta a finoman kopogó női cipősarkakat a nyomában. Csak akkor jutott az eszébe, hogy a korláton felejtette a maszkját, amikor a lépcső aljában majdnem belefutott Lucius Malfoyba.
Zana rá sem pillantott, ahogy elment mellette, könnyedén siklott be a tömegbe. Lázasnak érezte magát, kapkodó kézzel leemelt egy pohár bort a lebegő ezüsttálcák egyikéről, és csak az utolsó pillanatban jutott eszébe Piton figyelmeztetése róla, bár ebben a zaklatott percben nagyon valószínűtlennek és ízléstelen tréfának tűnt az egész, mégis vizet bűvölt a helyére, és felhajtotta. Égő szemmel, vakon támaszkodott az asztalnak, és arra gondolt, mégiscsak van körforgás, az ő veszélyekkel és fájdalommal játszó bűnös szíve mindig ugyanarra a pallóra vezette, mert csak ilyenkor tudott égni - talán mégis hozzá kellett volna mennie ahhoz a szelíd szemű fiúhoz sok-sok évvel azelőtt, mennyi minden másképp lett volna, mennyi mindentől megkíméli magát - szédítő volt a gondolat... és csáberő nélküli. Az a nehéz természetű, magának való férfi a terem valamelyik végében már visszafordíthatatlanul beleforrt az életébe, nem szépítgette többé önmaga előtt, és voltak dolgok, amik ellen nem lehetett küzdeni - mindig könnyen megadta magát...
Alig tűnt fel neki, hogy az asztal túloldalán éppen az orosz miniszter magyarázott fojtott hangon lengyelül valakinek, talán a miniszternek, Zana képtelen volt felismerni, olyan kába volt, és csak lassan jutott az eszébe eltakarni is az arcát, csupán a megszokás kedvéért; Lefagyov szemmel látható gondterheltségében úgysem figyelt körbe.
A szomszédos helyiségben felállított ovális asztalok körül ingre vetkőzve, lármázva kártyáztak a férfiak, Zana mosolygott az olaszokon, ahogy a játék hevében nevetséges sértéseket vágtak egymás fejéhez minden következmény nélkül, egyik sem vette komolyan önmagát, ártatlan komédia volt az egész. Soha máshol nem látott ilyet, csak párbajba fulladó dölyföt, vagy véres színjátékot, muglikat orosz rulettbe belehajszoló varázslókat, megbűvölt pisztolytárakkal - mindig homokba dugta a fejét, pedig biztosan tudta, hogy Igor is számtalan ilyen mulatságban vett részt, és nem csak a halálfaló éveiben.
- Mi a fenét csinál itt? - érezte meg a szorítást a karján. Piton villámló szemekkel állt mellette.
Zana letette a poharát. Az asztal túloldalán már nem látta Lefagyovot és a lengyelt sem. Nem tudott mit mondani, de nem is kellett, Piton a könyökénél fogva húzta maga után, ahogy utat tört a bálozók közt.
- Malfoy az előbb ment el. Mégpedig Narcissa nélkül... - közölte Piton.
- Ilyen korán? - forgatta a fejét a nő a rozetta-órák számlapja felé. Még alig múlt tizenegy. - Narcissa nélkül? Lehet... nem lehet, hogy bordélyházba ment? Velence híres...
- Ezt maga sem gondolhatja komolyan - vágott a szavába lesújtóan Piton, miközben magára terítette a köpenyét, és meg sem várta, hogy Zana is végezzen, sietve kitört az ajtón.
Zana olyan kapkodva követte, hogy a maszkját és kalapját is hátrahagyta. Piton kinn állt a csatornaparton, köpenyén ezüstfények táncoltak, és az arca is túlvilági színt kapott, ahogy a nő felé fordulva egy pontra bökött. A csatornán egy gondola úszott lefelé, és Zana ilyen távolságból is kivette, hogy a benne tartózkodó három férfi közül az egyik Malfoy. A következő pillanatban, mintha csak valamelyikük idézte volna meg, egy újabb, üres gondola úszott be melléjük, és a félrecsapott sapkás olasz fiú maga is meglepődött, amikor Zana szinte invitálás nélkül beugrott mellé. Piton gyilkos tekintettel követte, és Zanát mulattatta a tény, ami bizonyára a férfi fején is átfutott: a város romantikájával túlságosan összeforrt a gondolák karcsú teste. Pitonnal egy gondolában, mosolygott magában Zana, el sem hinnék neki a Roxfortban. A figyelmét azonban nem kerülte el a férfi pillanatnyi elbizonytalanodása sem, ami a giccstől való viszolygástól szembeötlően különböző hezitálás volt.
- Questa direzione, per favore* - fordult az olaszhoz, és helyet foglalt a padozaton. Piton vele szemben ült le, a térdük is összeért, és elbámult a nő mellett a part egy pontjára. Mozgásba lendültek, és Zana csodálkozva nézte Piton hosszú, elfehéredett ujjait a gondola peremére fonódva. Olyan görcsösen és mereven ült, amilyennek még sohasem látta, a vonásai elmélyedtek, mint a legnagyobb összpontosítások közepette, szeme alatt elszürkült a vékony bőr.
- Nem tud úszni? - kérdezte lágyan, de Piton valósággal ráförmedt, ahogy elszakította a tekintetét a parttól.
- Bármilyen meglepő, semmi kedvem télen egy fokos vízben lubickolni. Nem mindenki bízik a muglik rohadt tákolmányaiban.
- Biztos, hogy nem borulunk fel - jegyezte meg békítőleg Zana, és elgondolkodva figyelte a férfi megfeszült állvonalát. - És egyébként sem lenne szégyen az, ha nem tudna úszni, ne nézzen így rám - tette hozzá komoran, ahogy Piton újra felé fordult, és olyan rendreutasítással parancsolt rá, hogy fogja már be végre, amitől kiszaladt a száján a legnagyobb sértés, amit Pitonnak mondhatott. - Úgyis kimenteném, hogyha beleesne.
Egy híd alatt úsztak át éppen, mindkettőjük arca sötétségbe borult, és Zana csak Piton vad szorítását érezte a térdén, de mielőtt a férfi bármit mondott volna, újra kibukkantak a fényre, és Piton csodálkozó pillantással nézte Zana előhúzott pálcáját.
- Meg akar átkozni? - ütközött meg a férfi, arcán a nyilvánvaló döbbenet és megvetés keveredett egy olyan gúnyos kifejezéssel, mintha Zana egy játék-karddal fenyegetőző gyerek lett volna.
Zana közel hajolt hozzá, szabad kezével Piton padjára támaszkodott, a gondola is megbillent kissé, és a férfi megránduló arccal meredt rá, arasznyi távolságból. Piton el tudta képzelni, milyen élvezkedve bámulja őket a gondolás a háta mögött. Zana most meglepte. Provokatív mosollyal felvonta a szemöldökét, hogy ugyan mit akar, vízbe lökni, ijesztgetni, megátkozni - résnyire hunyt szemei Zana szájára kúsztak - bármit is, mind nevetséges volt. Zana vérlázítóan szemtelenül rámosolygott, mielőtt suttogva megszólalt:
- Imperio!
Piton mindenről megfeledkezve fordult hátra, az olasz üveges tekintettel állt a himbálózó hajó tatján.
- Segui quella gondola!** - utasította Zana Malfoyék után mutatva, mire újra siklani kezdtek, ezúttal jóval sebesebben. - Nincs nálam muglipénz, és azt sem akarom, hogy kíváncsiskodjon - közölte tárgyilagosan Piton kérdő tekintetére.
Immár a helyén ült, csak a pálcáját nem tette vissza.
- Maga és egy főbenjáró átok? - gúnyolta Piton eltúlzott csodálkozással. Sohasem titkolta, hogy Zanánál mindig pózolásnak vélte a fekete mágiával való kapcsolatát.
- Elfelejtette, hogy hol tanultam és kitől?
- Ó, hát persze, kitől - csikorogta a férfi zordan. - De az is igaz, hogy ez a legbékésebb a három közül...
Zana örömtelenül felnevetett, és félig hátrafordulva kémlelt körbe Malfoyék után.
- Azt hiszi, csak tanórán mertem használni őket? - kérdezte minden büszkeség nélkül, és nem fordult a férfi felé. - A Cruciatust, attól tartok, többet alkalmaztam óraközi szünetekben.
- Karkarov nagy örömére, igaz? - húzta el a száját Piton.
- Nem éppen. Minden alkalommal megkaptam a magamét tőle, mert azokkal sem bántam másképp, akik befolyásos családból származtak. A másik ok pedig: Igor arra akart ránevelni, hogy szavakkal is tanuljak meg érvelni, ne rögtön pálcával.
Zana bezárkózott arccal igazította meg a horgolt kendőt a nyakán, és elhallgatott. Mennyi harag és kétségbeesés munkált benne azokban az időkben! Az apja halála után, a zavartól, gyásztól és önsajnálattól nem volt türelme a társasági játékokhoz, a belsejében tomboló fájdalmat akarta átterhelni másokra, ha kellett, hát Cruciatusszal, nem maradt benne józanság, és azt sem látta meg, hogy ez nem vezet sehova. Igorral szemben is dacban égett, pedig tudat alatt a férfibe kapaszkodott minden kis sejtjével, és tárgyát vesztett ragaszkodásával - akkor kötötte hozzá véglegesen magát.
Piton hallgatagon ült vele szemben. Megpróbált egy másik Igor Karkarovot elképzelni, nem a fennhéjázó és nagyképű konzisztóriumi nagykutyát, nem a mértéktelen és féktelenül kegyetlen halálfalót, se a dagályos beszédű, de érzéketlen igazgatót, hanem egy olyat, aki értelmesen beszél, kitartóan tanít, és a szokásosnál kevesebb alakoskodással és hízelgéssel köt magához egy diáklányt - arra már nem vágyott, egy szeretőként is elfogadhatóan emberi Karkarovot elképzeljen, és úgy érezte, a képzelőerejét is jócskán meghaladja. Bár a hatalom és pénz nagy úr, könnyen elfeledteti az ember hibáit, gondolta kegyetlen cinizmussal már másodjára aznap, és elmélyedve nézte Zanát, ahogy hátrahajtott fejjel, csukott szemekkel támaszkodott a gondola oldalának, haját már régen kibontotta a szél, és most feketén kúszta körül a nyakát, vágott a homlokába, és Pitonba belehasított valami különös, meleg sóvárgás.
Elkapta a tekintetét róla. Utálta a víz nyirkos szagát, és azt, hogy a kis gondolát elviselhetetlenül dobálta, ha a szél feltámadt. Ez volt az egyetlen utálatos dolog számára a Mardekár-klubhelyiségben is, hogy az ablakok mögött a tó masszív tömege áramlott, és diákként bármennyire is tisztában volt azzal, hogy az üveg sohasem törhet be, mégis valami tudatalatti, irányíthatatlan félelem megmaradt benne iránta. Nem, valóban nem tudott úszni, ez is olyan defektje volt, ami túl mélyen, a gyerekkorában gyökerezett, nem tudta kiirtani, és büszke dacból elkönyvelte felesleges képességnek. Mégsem kötötte volna Zana orrára - az emberek csak azokat a félelmeket képesek elismerni, amiket maguk is átéltek, ugyan, hogy értené még ez a nő. Ő maga is idegenül állt olykor ezelőtt, a holtpontok dühítették, és arra sarkallták, hogy elnyomja őket önmagában, de ez is olyasmi volt, amit az apja egy mozdulattal elintézett neki egy életre, harminc évvel korábban, amikor elborult elmével bevetette a vízbe - ha túléli, remek, megtanult úszni, ha nem, hát pusztul a selejtes. Csupán azért élte túl, mert a kutyájuk kimentette, de az is csak addig élt, amíg partra nem húzta, és könnyű célpontot nem nyújtott a halálos átoknak. Az apja bizonyára csak azért nem dobta vissza, mert felocsúdva rájöhetett, bármilyen selejtes korcs is a fia, sajnos az egyetlen utódja, így kénytelen volt beérni ővele, ha fenn akarta tartani a dicső családi nevet és vérvonalat.
- Malfoy kiszáll - tájékoztatta Zanát némileg megkönnyebbülve, ahogy a másik gondola száz méterrel előrébb megállt egy kőlépcső mellett.
Ők is beálltak oda, és Zana a partra szökkent, majd hátrafordult. Piton kis híján ráripakodott, azt hitte, a nő segíteni akar a kiszállásnál, mintha reszketeg vénember lenne, de csak az Imperiust szüntette meg a muglin, és elsuttogott egy Exmemoriamot is. Bevetődtek a tömegbe, ami szinte hömpölygött a kanyargós utcákon, és ahogy kibukkantak a Szent Márk térrel összenőtt Piazzettára, csak még átláthatatlanabb lett minden. Zana két lépés után leszakadt Piton mögül. Dobok mély, ijesztő dobbanása hallatszott, kifestett arcú fáklyások fújták a tüzet, vadul pergő, szikrázó pernyék kavarogtak a fejek felett. Zana csak felfelé látott, körülötte maszkos és abroncsos, csipkés jelmezek alkottak hullámzó, tornyosuló falat. Sehol nem látta Pitont, és a kiáltása (Professzor!) is csak elhalt valahol abban a kis körben, amibe szorult, három maszkos fordult felé arctalanul, megemelve a híres, velencei háromszögletű kalapjukat.
- Buona sera - biccentett az egyik, és Zana megrezzenve, ijedten viszonozta.
Hangok, színek és fények kavarogtak körbe-körbe körülötte. Zúgó füllel, levegő után kapkodva sodródott egy aranymaszkos napmadárhoz, furcsa, sohasem létezett groteszk lények néztek vissza rá, szemek villogtak az álarcok mögött, az ég felé gólyalábasok nyúltak ki. Hang hagyta el a torkát, de maga sem tudta, mit mondott, önállóan mozgott a nyelve. Dobszó, zene, dobszó, csipkegallér, dobszó, pestis doktorok karvalyarca... - valami dobolva akart kiszakadni belőle is.
- Hova lett már megint? - nyúlt a hóna alá Piton a semmiből, ahogy megroggyant a térde. - El ne ájuljon, mi a fene van magával?
Görcsösen kapaszkodott a férfiba, körülöttük síró-nevető dózsék táncoltak hóhérokkal, és lángolt, lüktetett az este. Egy pillanatig nem mozdult a lába, Piton tartotta meg, és maga után húzva, a tömeg széle felé vezette, ahol a bazilika oldalának dőlve bámész turisták fényképeztek lelkesen. Tengeri szél csapott az arcába, és mélyet lélegzett.
- Itt hanyagolhatná a professzorozást, nem túl szerencsés dolog - jegyezte meg mogorván Piton. Zana félig kérdőn, tanácstalanul pislogott, azt hitte, csak egyszer szólongatta a férfit. -Van nevem is, bármilyen furcsának tűnik - értette félre a nő arckifejezését.
Zana megborzongva nézte a férfi arcélét, és nem azért érezte kényelmetlenül magát, mert nem tudta elképzelni, hogyan máshogy szólíthatná őt, hanem a fáklyák el-eltáncoló fényében olykor mást látott a férfi helyén - ez az egész már megtörtént egyszer vele; ez a két férfi, Karkarov és Piton, néha ugyanazokra a lépcsőkre lépve gyalogoltak át az életén. Zaklatottan, szédelegve állt meg, ahogy Piton is megtorpant a Doge-palota oroszlános kapujától nem messze.
- Malfoy oda ment be - húzódott a fal mellé Piton.
- A palotába? De ilyenkor már zárva... - Lenyelte a mondat végét, ahogy Piton fáradt arckifejezéssel felé nézett. - Akkor menjünk utána - indult el, de Piton megállította.
- Van egy kis probléma - húzta vissza a fal takarásába, és újabb gúnyos mosolyt villantott felé. - És éppen ott áll a kapuboltozat alatt.
Zana óvatosan oldalra pillantott. A faragott kapuoszlopnak dőlve Dolohov figyelte unottan a tömeget.
- Őrt áll? - húzódott vissza, mint akit arcon csaptak. Mielőtt Piton válaszolhatott volna, két félmaszkos férfi lépett Dolohovhoz, aki rövid párbeszéd és néhány pálcamozdulat után résnyire nyitotta a kaput, ami mögött az újonnan érkezettek egy szempillantás alatt eltűntek. A muglik a kapu felé sem pillantottak, és Zana sejtette, hogy ideiglenesen mugliriasztó bűbájjal kezelték, nem mintha a karneváli hangulatban bárki is a sötét ablakú Doge-palotával lett volna elfoglalva.
- Tehát őrt áll, és beengedi az arra érdemeseket - válaszolt a saját kérdésére a nő. - Nem lehetne Imperiusszal átjutni rajta?
Piton rögtön megrázta a fejét, mint aki már többször megrágta magában a gondolatot.
- Nem akarom, hogy rájöjjenek, és nem lenne jó ötlet beavatkozni Dolohov elméjébe. Máshogy kell bejutnunk, más útvonalon, lehet, hogy nem is Dolohov az egyetlen akadály.
Pedig ő is épp elég, hunyta le a szemét a nő. Dolohov. A Maldoni Mészáros. A muglik nevezték el így az ismeretlen tettest, aki lemészárolt egy hattagú családot, nem kímélve még a kutyákat sem. Nem szimplán halálos átkot szórt - amit művelt, az inkább hentesmunka volt. Az volt az első alkalom, hogy a halálfalók nem átokkal kínoztak vagy öltek. Mérföldkő volt, mert ezután rákaptak az ízére, mint a harci kutyák, akik megvesznek a nyers hústól, és megszaporodtak a felderítetlen esetek a mugli rendőrség aktáiban. Mindegyik mehetett a Maldoni Mészáros számlájára, és a név végül Dolohovon ragadt. Karkarov kebelbarátja, együtt jártak... virágot szedni, dübörögtek benne Piton délelőtti szavai, és összeszorult a gyomra. Megrázta a fejét, mint aki reménykedik benne, hogy minden zavaró gondolat kihullik így belőle. Elgondolkodva figyelte a Doge-palota karcsú oszlopait.
- A többi kapunál felújítás van, és belül rá kéne térnünk ugyanarra a lépcsőre, ahol... - megakadt, és egy pillanatig a semmibe bámult. - A régi börtönökön keresztül bejuthatunk a felső emeletekre.
Megkerülték a palotát, sietve átvágtak az épület oldalán elnyúló keskeny csatorna hídján, és tíz perccel később már a szomszédos palotában jártak, ahol legfeljebb csak a mugli biztonsági rendszerek tartóztatták fel őket egy-egy másodpercre. A felső emeleten, egy súlyos, vasrácsos ajtón át beléptek az alacsony mennyezetű, szűk cellafolyosóra, törpeméretű faajtók közé. Pálcáik kékes fényében minden még sokkal kísértetiesebb volt, mint nappal, az örök félhomályban. A falakba, ajtókba ütött lyukakon át alacsony, kicsi, faágyas cellákba láttak be.
Pitonnak az Azkaban sziklakemény tégláiba vájt tömlöcei jutottak az eszébe, a göröngyös falakkal, padlóval, az ismeretlen rendeltetésű sekély vájatokkal, és alig várta, hogy kikerüljenek végre onnan. A szürke börtönfalak mintha össze akarták volna roppantani, mintha egyre szűkültek volna, és néha az a kényszerképzete támadt, hogy egy-egy hirtelen elágazás mögött dementorok áthatolhatatlan tömege állja majd útjukat, de csak a saját elnyújtott árnyékuk mozgott a falakon, mennyezeten. Zana ment elöl. Csak másodjára találta el a helyes irányt, de Piton nem tett megjegyzést.
Váratlanul kiszélesedett egy ajtónyílás, és egy osztott, világosabb folyosóra jutottak, ahol kerek, virágrácsos ablakokon keresztül gyér fény szűrődött be.
- Ez a Sóhajok hídja - suttogta Zana.
Piton látta, hogy ő is feszeng a szűk térben, mintha évszázadok minden szemrehányó, gyűlölködő pillantása kettejükre fókuszált volna most a mindent látó falakból. Megálltak az egyik ablak mellett. Leláttak a csendes, parttalan csatornára alattuk, odalent a kikötő és a lagúnák sápadt fényei pislákoltak, amiből alig jutott valami a zárt hídra, a homályos, apró ablakok mögé - Piton csak ebből tudta biztosan, hogy nem az épületben, hanem a két palota közt 20 láb magasan átívelő, alacsony mennyezetű, szűk hídon járnak már.
- A híd végében az már a Doge-palota. Nem mehet be így - nézett rá a nő, és megsuhintotta a pálcáját, mielőtt Piton egyáltalán felfogta volna, miről beszél.
- Ezt vegye fel - tartott elé egy dísztelen, fekete maszkot. A matt felület mintha elnyelte volna a kinti világosságot.
Piton lassan nyúlt érte, hezitálva, miközben összekapcsolta tekintetét Zanáéval. Múltban született, gúnyos félmosollyal forgatta a kezében, és azon töprengett, vajon Zana véletlenül-e, a tudatalattijából előrántva, vagy szándékosan éppen ilyen maszkot adott neki. Lassan feltette az arcára, és kimért mozdulattal a fejére hajtotta a köpenye csuklyáját, tükör nélkül is túl jól tudta, hogy fest - így nézett le Zanára, fekete szemekkel a tömény feketeség mögül, a szeme fehérje sem látszott, és a nő ekkor húzódott hátra zavartan, mindent értve. Perselus Piton állt előtte, a halálfaló. Megdermedt a vére is, soha azelőtt nem látta még emberen azt a ruhát, és megrémítette az az arctalan, névtelen fenyegetés, ami most Pitonból áradt, még úgy is, hogy tudta, ki rejtőzik a maszk mögött. Tehát ilyen arcot öltött a halál, gondolta elborzadva, tehát ilyen lehetett ő is - hasított belé. Ilyen volt akkor a világ, és most is ilyen lesz...
A férfi gyönyörködött benne - a beharapott ajkakban, arrébb rebbenő, tétova tekintetben, a félelem és zavar finom kis jeleiben; milyen régen érzékelte már ezt a mélyről jövő, halálszagú reszketést áradni valakiből, még ha ilyen szilánkokban is, mint ahogy Zanából jött - más volt, fekete szomjat oltó és egyszerre okozó is, nem olyan, mint a diákok felületes, utálkozó ellenszenve vagy gyermeteg, elnagyolt vonalakkal felvázolt, csattogó állkapcsú félelme. Most nem számítottak azok a nyomorultak, akikkel szemben a Nagyúr visszatérése óta kihasználta ezt a hatalmat, a félelemkeltés kéjes hatalmát - mind semmit sem jelentett abban a pillanatban, hogy Zana, akit jól ismert, és akit nem tudott végérvényesen sem megfélemlíteni, sem maga ellen fordítani, akiben belül rejtőzött valami, amit sehogy sem tudott apróra zúzni, az a nő most ugyanazzal a megfoghatatlan, de halvány riadalommal, bár kicsit rácsodálkozva nézte őt, mint sokan mások előtte, és ebben volt valami izgató, ami elzsibbasztotta a gyomrát. Még akkor is, ha talán nem is őt félte, nem is a jelmezt, az eszmét, a hatalmas urat mögötte, hanem a felismerés csapta arcon, látta a szemein - hól nézd meg, kit istenítesz, mosolygott az álarc alatt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó