|
12. fejezet - Árnyakból szőtt fény - part 3
2009.08.14. 10:42
A nő szándékosan nem nézett fel, a kesztyűjével kezdett babrálni. Piton az átokhegét próbálta eltűntetni. Az örök heget, ami Igorhoz kötötte. Erről nem beszélhetett, és még csak azt sem akarta, hogy szöget üssön a gondolat a férfi fejében. Visszaadta a férfi pálcáját, és a fény egyet lobbanva kihunyt. Nem tudta, hogy Piton szándékosan oltotta el, vagy véletlenül sikerül így, de nem is firtatta. Komótosan elbabrált a kesztyűjével, megigazította a varrást az ujjainál, az anyagot a csuklójánál. Nem látta, csak érezte, hogy Piton visszateszi a tégelyt a zsebébe.
- Köszönöm - ötlött eszébe hirtelen, és még most is játszott benne a döbbenet, hogy Piton gondolt rá, és szerzett a gyógyírból számára. Piton morgott valami válaszfélét, amit nem értett, de nem is számított.
Szótlanul álltak egymással szemben. Piton a nő kesztyűjén át is érezte még a kenőcs eleven, csípős illatát, Zana parfümjét, a falak dohos szagát. Túl közel volt a nőhöz, az abroncsszoknya alján a fodor a cipőorrát súrolta, látta Zana szemöldökét, és az ívéből rögtön tudta, hogy a szempillái alól felfelé, őrá bámul. Valamilyen megjegyzést szeretett volna tenni, felháborítót, aljast, igazságtalant, mindegy volt, de cserbenhagyták a gondolatai. Úgy állt ott, mint egy szerencsétlen kamasz, aki még nem szokta meg a hosszú kezét és lábát, nem tudta, hogy miért állnak még ott a sötétben, amikor már biztos nincs mit mondani, de valami nem engedte. Talán arra várt, hogy Zana lépjen, menjen végre le a terembe, hagyja faképnél egy szó nélkül. Mert ő most nem tudta. Most egészen mást akart. És talán Zana is mást akart.
Találkozott a pillantásuk. Zana épp szólni akart, de benne rekedtek a szavak, mint aki megérezte a változást a férfiban, és várt. Még a sötétben is lesütötte a szemét, ahogy Piton megmoccant. Egy-két arasz, egy fél lépés, néhány sóhaj. Most Piton akart kérdezni valamit, de nem voltak kérdései. Zana felnézett rá, orra a férfi állát súrolta, és elfordult, épp csak egy leheletnyit. Néma válasza körbekúszta a férfi nyakát. Nem is rezdültek. Zanának rebbent csak a szempillája, a homályban Pitont kutatta a tekintete, és érezte kigyúlni a rózsákat az arcán. Kézfejét súrolta a férfifelöltő durva szövete, árnyékok mozdultak egymásba, tétován, lassan, mint a fűre boruló dér, kérdezve. Piton tenyere éppen arra a lüktető érre tapadt Zana nyakán, amiről a nő azt hitte, az egyetlen mozdulni képes dolog rajta. Mindketten megérezték, hogy hajtja őket egy vak akarat, csendben munkálkodó. Zana ezüstpálcás maszkja kettejük közé szorult.
Pitoné már a földön hevert. Egy pillanatra minden felborult egy vad lüktetésben, szívdobbanásban. Zana félelem, ellenszenv és undor nélkül kapaszkodott a férfiba, ujjai megpihentek a vállán, belefonódva a szövetbe, mintha a részei lennének. Régen halott, vagy tán soha nem is élt villanás volt ez, ami keresztülrezdült a férfin, és olyan visszhangot vert benne, mint egy harang nyelve. Nem puszta csók volt, lágy női test, sötét falzug vagy testi vágy, ezekre emlékezett. Az egész belesűrűsödött a vérébe, kicsapódott a sejtjeiből, mint egy hónapok óta ott lappangó kór, színe volt, és illata, íze, formája, zenéje, mert már rég kiforrott benne legbelül... és akkor felrobbant benne a felismerés, milyen szánalmas megszállottsággal, milyen elnyomott függőséggel, milyen régóta akarta ezt a nőt.
És elszakadt tőle. Határozottan, végérvényesen. Megint ő irányított. És most csak gőgös haragot érzett.
Karkarov utolsó háremhölgye, meredt ingerülten a nőre, erre a nőre, éppen erre minden nő közül! De Zana nem látta a pillantását a sötétben, csak a tagjaiba kúszott feszültséget érezte, ugrásra készülő vad volt így a férfi. Nem is mert szólni hozzá, csak nézett rá tágra nyílt szemekkel, még mindig arasznyira, és Piton látta őt a gyér fényben is, érezte az ujjait az ingnyaka felett, kínzó meleg pontok voltak a bőrén. Megint kiváró őz volt, és ő a settenkedő farkas, a régi játékot űzték. Volt a nőben valami mesterkéletlen gyengédség, amit nem lehetett hazudni, és Pitonban megpendült ugyanaz a sóvárgás, ami percekkel korábban, de most lenyelte. Elhúzódott, lesimította a ruháját, és elindult kifelé a boltív alól, de mindezt olyan elgondolkodva, hogy nem maradt benne semmi elutasítás, így Zana szinte rögtön követte. Szótlanul mentek le a lépcsőn, nem is néztek egymásra, mintha két, országúton poroszkáló idegen lennének, akiket a szeszélyes szél sodort egymás mellé. Mégis egyfelé haladtak.
- Perselus! - futottak bele Lucius Malfoyba, és Piton másodszorra átkozta magát, hogy elhagyta a maszkját. Biccentett a szőke férfinek, de az arca, úgy érezte, nem mozdul. Zana felé villant a tekintete, aki néhány lépés távolságból égő szemekkel nézte, mint aki most látja először, és Piton érezte, ahogy kiveri a víz.
Egyszavas válaszokat fűzött Malfoy mondataihoz, egyáltalán nem figyelt rá, a legkülönfélébb dolgok jutottak az eszébe, hogy nem hagyta nyitva otthon a bájitalszekrényét Medeának, aki helyettesítette, hogy Narcissának nem áll jól a kék, Malfoy második gombján meglazult a cérna - valahol mulattatta, hogy ilyen mértékben negligálja a másik férfit. Egyébként is tudta, mit tart Malfoy róla, hogy csak egy légypiszok a tiszta üvegen - hála Averynek, aki sohasem tudta tartani a száját.
- Ki az a nő, akivel lejöttél? - kérdezte váratlanul Malfoy. - Ismerted? - nézte úgy, mint aki a nemleges választ hinné csak el. Piton vállat vont, és becsmérlő kifejezés suhant át az arcán, ami látszólag Zanának szólt, valójában azonban a másik férfinek. Malfoy láthatóan meglepődött. - Elég mutatós darab, hol botlottál bele?
Piton felhorkant, hogy a kölcsönzőben, a jelmezhez adták. Részéről le volt zárva a téma, de Malfoy nem tágított. Pitonnak egy pillanatra összeakadt a tekintete Zanáéval, aki Malfoy mögött álldogált néhány lépéssel, megbújva néhány jelmezes közt. Mindketten érezték a pillanat súlyát, az árnyékot kettejük felett, hogy valami baljós elindult Malfoy kérdéseivel, egyikük vagy mindketten elveszhetnek a vékony jégen járva.
- A Minisztérium sózta rám kísérőnek. Valakinek a valakije - vetette oda félvállról, mintha egy kellemetlen rágcsálóról beszélnének. - Gondolom, látni akarta a várost, meg felvenni a maskaráit, és kikönyörögte, hadd jöhessen. Be nem áll a szája...
Malfoy gúnyosan felnevetett, hogy Piton sohasem tudott bánni a nőkkel, de a bájitaltan tanárt nem nagyon érdekelte. Látta Zanát két lépéssel Malfoy mögött, bujkáló mosollyal az ajkai körül, hogy hallott ám mindent, de hamar elkomorult. A szemeiben ott volt az, amivel Piton is tisztában volt: a férfi önként vert be egy szöget a koporsójába.
Malfoy témát váltott, és innentől a bájitaltan tanár számára összefolytak a percek. Nem tudta, mennyi idő telt el, de mikor Malfoy ráunt a hallgatag, fanyar társaságra, és Piton elsétálhatott mellőle, Zana még mindig várta őt egy asztal mellett állva. Némán, céltalanul törtek utat a tömegben, az a kesernyés feszültség vibrált a levegőben, ami a baljós, kényszerű szövetségeket kíséri.
Piton tudta, hogy Zana fog szólni először, és eltökélte magában, hogy nem hajlandó kommentálni a tetteit. A kártyázók kisebb terméhez értek, amikor a nő valóban megállította. Egyetlen szó sem hangzott el, Zana nem tudta, hogyan mondja, Piton meg nem akarta - egy pillantásban lejátszották az egész párbeszédet.
- Zsena, izvinyavaite! - hangzott fel mellettük egy érdes hang. Két férfi állt nem messze tőlük, meredten bámulva Zanára. Piton gúnyosan elhúzta a száját, hogy micsoda udvarlói akadtak a nőnek. Felhúzott szemöldökkel figyelte Zana kigyúló arcát, és egy pillanatra látszott a testtartásán, hogy hezitál, elforduljon-e.
Végül Piton döbbent meg azon a fensőséges, kissé leereszkedő, de végtelenül udvarias mosolyon, ami a nő arcán feltűnt.
- Dóbr vécser - biccentett várakozásteljesen a férfiak felé.
- Miss Goldwyn - hajtott fejet mindkettő. Piton rájött, hogy félreértette a helyzetet, ők hárman láthatóan ismerték egymást.
Zana egy Pitonra vetett, kissé fáradt oldalpillantás után eléjük lépett. A bájitaltan tanár gúnyosan figyelte - újabb ex-szeretők?, méregette hidegen a férfiakat, kopaszodó, arannyal teleaggatott, öregedő varázslók voltak, az egyik cingár, a másik pedig szöges ellentéte, nyájaskodó, de gőgös arckifejezéssel, kígyószemekkel. Halvány cinizmus ült mindkettő szája sarkában, és hideg távolságtartás.
Nem értette, mit beszélnek, csak azt ismerte fel, hogy bolgárok vagy oroszok, de az arckifejezésekből, az idegen férfiak mozdulataiból legalább olyan jól tudott olvasni, mintha értette volna a szavaikat. A lekezelő magatartást, bármilyen nyelven folyt is, mindig felismerte. És akkor a helyzet megváltozott. Zana valami láthatatlan, számukra nyomasztó fölényt gyakorolt rajtuk, és hiába voltak ők a gazdag, bizonyára befolyásos urak otthon, most csak egy száműzetésében is méltóságteljes uralkodó behódoló alattvalóinak tűntek. Zanában volt nem csekély tanult kellem, amin Piton Karkarov keze nyomát fedezte fel, mégpedig olyan mesterit, hogy gondolatban fejet kellett hajtania a férfinak, de a Zanával született felsőbbrendű báj olyan erőteljes volt, hogy összeroppantott minden gőgöt. A két bolgár hiába volt teleaggatva ékszerekkel, keleti bársonnyal, hiába rendelkeztek bizonyára magas pozíciókkal, mesterien megkreált bájvigyorral, Zana tort ült felettük, és ha az előző napi fertelmes boszorkánykosztümben van is, ez ugyanúgy történik, ebben biztos volt. Egyszer látta Karkarovot ilyen helyzetben - Zana a tükörképe volt, és ettől felfordult a gyomra.
Ekkor fordult meg, és hagyta ott az egészet, mert úgy érezte, szétfeszíti az az újkeletű bizonytalanság, ami feltámadt benne, mert már nem tudta úgy megítélni a nőt, ahogy eddig, feketén-fehéren (inkább feketén), és ami a legfontosabb volt, hogy elítélni sem tudta, mert már nem az számított, és nem úgy, ahogy eddig.
Sokáig ült a szállodai szobában, meglazított csipkezsabóval, hátradöntött fejjel, és a fátyolfüggönyön át az égbolt egy szeletét nézte a barna tetők felett. Úgy érezte, mindent felborítottak egyetlen perc alatt.
- Felébresztettem? Ruhában aludt? - mérte végig egy-két órával később Zana, ahogy beengedte az ajtón. - Vagy miért van sötétben? - fordult körbe.
Piton nem felelt, csak meggyújtott egy gyertyát a komód tetején álló porcelántartóban. Tudta, hogy Zana be fog kopogni hozzá, számított rá, de csak egy rövid pillanatig merült fel benne, hogy nem engedi be. Összefont karral, kérdőn nézte a nőt, hogy essenek túl rajta, de Zana megadta magának azt a cseppnyi piszkálódó elégtételt, hogy látványosan körbenézett a szobában, miután előző reggel Piton gúnyolódva a fejéhez vágta, hogy másra sem vágyik. A háta mögött összefűzte az ujjait, mint egy öreg pedellus a katedrán - reszketett a keze, és nem akarta, hogy a férfi rajtakapja. Olyan nehéz volt idejönnie, mégis húzta egy láthatatlan zsineg. Úgy érezte, elolvad az arca, mint a méhviasz.
Sosem volt még jobban szüksége a tanult vonásokra, mozdulatokra, és arra, hogy elzárja a gondolatait önmaga elől is. Alig bírt Pitonra nézni, így is égette a férfi tekintete és a saját szenvedélye, ami még most is ott pumpált benne, még ha órák teltek is el a csókjuk óta.
- Teát, bort, süteményt? - kérdezte gúnyosan a férfi, és még inkább összefonta a karjait, ahogy Zana mosolyogva szembefordult vele. Tudta, miért nézi úgy, ahogy a karneváli teremben is nézte titokban, Malfoy háta mögül, lassan pásztázva az arcát, és csak eltökéltebben kényszerítette kifejezéstelen maszkká a vonásait, és nézett félre bosszúsan, a megzavart elmélkedők elutasításával, mert irtózott ettől a mélyre látó, vizslató pillantástól. Zana is elfordult, belebámult a gyertyafénybe, mint aki el akarja rejteni a gondolatait, és Piton háboríthatatlanul megnézhette őt a fényes parókában, csipkeszalaggal a nyakán, és feleslegesen tagadta volna, hogy nyers, ösztönös, elnyomhatatlan testi vágyat érez iránta.
- A dauphin emberei voltak - szólalt meg Zana hirtelen, felocsúdva a merengésből. Egy pillanatra majdnem elfelejtette, miért is jött. Piton szinte összerezzent a hangjára.
- Dauphin? - ismételte felvont szemöldökkel, és arcára kiült a véleménye a név hallatán. - Valaki így hívatja önmagát? - Zana egy pillanatig csendes meglepődéssel nézett rá.
- A bolgár hercegről beszélek. A Petkovokról. Igazából azt hiszem, nem a herceg találta ki, rajta ragadt a név.
Piton elhúzta a száját. Kelet-Európában még létezett a fényesre suvickolt címekre és rangokra épített burzsoá, feudalista felső kör, ahol a családi címerpajzsok és birtokok körül csapott véres, évszázados harcok és pereskedések mellett ugyanolyan fontos volt az apáktól örökölt vagy pénzen vásárolt hangzatos rang, amit sosem felejtettek el a név mellé biggyeszteni. A hetedhét országra szóló estélyek is úgy kezdődtek, mint a középkorban, hangos bejelentésre léptek a termekbe a grófok, bárók, őrgrófok, vikomtok, hercegek, és ki tudja még micsodák. Piton tudta, hogy Bulgáriában kivételesen egyetlen herceg létezik, és ha a bolgár varázstársadalomnak lenne királya, akkor az ebből a családból kerülne ki.
- Dauphin, remek. Micsoda parvenü - jegyezte meg gúnyosan, és Zana elmosolyodott rajta.
- Annyira talán nem is. Az anyja francia ugyanis, így talán kisebb a bűne - felelte kedélyesen, és szórakozottan babrálta a kesztyűjét. - Nem olyan borzasztó egyébként... Ismeri Andrej Petkovot, igaz? - fordult felé hirtelen.
Piton bólintott. III. Arany Andrej - ahogy ismertté vált. Kivételesen ő valóban tett az országért valamit, nem csak a saját hasznára pénzelte a minisztériumot, meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett akkoriban, és megnyitotta a bolgár varázsvilágot külföld felé is.
- Az öreg Andrej már jónéhány éve visszavonult minden közélettől, és a fia vette át a helyét. Persze Dimitar Petkov nem olyan nagy jellem, mint az apja. Kissé szeszélyes és akaratos. A háta mögött mindenki Máris Mitkónak hívja, mert minden, amit a fejébe vesz, rögtön kell neki, de ugyanilyen hamar meg is gondolja magát.
- Milyen meglepő. Sosem hallottam még ilyen emberről - fűzte hozzá cinikusan Piton. Nem is kellett ahhoz messzire mennie, hogy ilyet találjon, megvolt a véleménye az összes elkényeztetett, aranyvérű családban kiskirálynak nevelt kölyökről.
- Leülhetek? - húzta elő a pálcáját a nő, és Piton csodálkozva nézte, ahogy a derekához érinti, aztán tesz egy különös mozdulatot, ami Pitonnak kicsit a bundájukból a vizet kirázó kutyákat juttatta eszébe. Csak akkor értette meg, hogy Zana az abroncsától szabadult meg így, amikor a kerevethez lépve ott maradt utána a földön az összecsuklott váz. - Dimitarral tudni kell bánni, akkor kezelhetőbb. Hozzá bejutni lehetetlenség, olyannyira emberkerülő...
- Különös - jegyezte meg Piton minden valódi érdeklődés nélkül, és szándékosan tudomást sem vett Zana apró, kissé célzásnak tűnő mosolyáról. Nem kérdezte meg a nőtől, hogy ő az elmondottak ellenére bejáratos volt-e a dauphinhez, mert biztos volt benne, hogy Karkarov nevével és befolyásával a háta mögött nyitva állt előtte a herceg ajtaja. Nem is tudta, mekkorát tévedett. - És ezért csevegett el a két udvaronccal?
- Nos, mondjuk. Azt hiszem, a dauphin a megfelelő személy, ha Dumbledore valamit kezdeni akar keleten. Akármilyen nehezen kezelhető és szeszélyes, nagy befolyással bír ebben a régióban - magyarázta. - És azt hiszem, nem is zárkózna el ettől teljesen.
Piton szótlanul nézte, ahogy szétterült szoknyában, fél kézre támaszkodva ül az ágy szélén, félrebillent fejjel, elmerengve. Nem ragadtak meg az agyában a szavak, olyan tünékenyek voltak, mint Zana parókáján az ezüstös csillámok, felszikráztak, kihunytak. Egészen más járt a fejében.
Hirtelen megmagyarázhatatlan ingert érzett, hogy letépje azt a nevetséges parókát a nő fejéről, amiben olyan idegennek tetszett. És mintha Zana megérezte volna, óvatosan megszabadult tőle, és kibontotta a csattokból is a haját. Így egészen különösen festett, mint egy titokban a nagyanyja régi ládájából előtúrt ruhákba öltözött gyerek, és Pitonnak az volt az érzése, hogy mindjárt kacagva szalad a tükörhöz.
- És most mi lesz? - kérdezte. Zana leszegte a fejét, ujjai belefutottak a szoknya hímzett, nehéz ráncaiba, elvesztek a fodrok között.
- Most a dauphin lép majd, ha akar - hazudta. Biztos volt benne, hogy a bolgár férfi azóta már mindenről értesült, és azt is tudta, hogy a következő lépés nem a dauphiné, hanem az övé. Piton látta rajta, hogy elhallgat valamit, miért hívatná magához önszántából a nagy bolgár herceg pont Zanát.
- Sajnálom - pillantott fel Zana szomorúan. - Már akkor is tudtam, hogy hiábavaló eljönni ide, meg kellett volna mondanom.
Piton fáradtan ereszkedett le mellé. Heteknek érezte az a három napot, amit Velencében töltöttek.
- Nem a maga ötlete volt - csúszott ki a száján akaratlanul, önkéntelenül, és már akkor bánta a szavakat, amikor még el sem hagyták a száját. - Számomra nyilvánvaló volt, hogy Dumbledore túl sokat hisz magáról - tette hozzá metszően, azonban kissé megkésve, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy Zana ne vegye halálos sértésnek.
- Még szerencse, hogy maga jó emberismerő - mosolygott rajta. Piton lesújtóan pillantott rá.
Összeért a könyökük és az alkarjuk, ezt nézte meredten, de nem húzódott arrébb.
Zanának fedetlen volt a válla, a gyönggyel kirakott bő vállujj szinte a könyökéig csúszott, és Piton nem mérlegelt, nem keresett okokat és következményeket, még csak szavakat sem - valami elborult benne, annyi minden kavargott a fejében, düh, gőg, keserűség, sóvárgás, hogy képtelen lett volna bármit is helyretenni. Megfeszült izmokkal hajolt bele a nő nyakába. Kezei Zana kezeinél játszottak, úgy görbültek meg az ujjai, akár egy vasbilincs, készen arra, hogy legyőzzenek minden ellenállást. De feladat nélkül maradtak. Zana csak a fejét húzta vissza, hogy megcsókolja a férfit, és Pitonban ekkor csendesült le a vad indulat, ami az izmaiban reszketett, és ami elnyomott minden ésszerű hangot azzal, hogy Zanával, aki Karkarov és ki tudja még kinek a szeretője volt, és mindet bizonyára sietett ügyesen kihasználni, nem kell úgy bánnia, mintha bármi tisztelnivaló volna benne. Az első perctől elkönyvelte a nőt Karkarov szörnyszülöttjének, aki minden téren az orosz bábja, és mindig a hideg szenvedélyt testesítette meg számára, a számító, személytelen, önző szenvedélyt, ami nem nézi, kit ölel, csak önnön vágyát és céljait követi. Nem lángolt, és nem akart lángot szítani.
De most mégis olyan nehéz volt megtalálni magában ezt a hangot, összezsugorodott, mint papír a tűzben, és ő nem bírt mögé bújni... ahogy Zana hozzá simuló karjaira sem volt magyarázat - semmi olyan, amit most ésszerűnek tartott volna. Viszonzásban csak a gyűlöletet ismerte, akaratok és vágyak egymás felé hajlását ritkán tapasztalta, azt sem nővel kapcsolatban - hacsak nem pénz volt a dologban. Az első alkalomtól kezdve az összes csak ösztönös és természetes szükségletek sürgető kielégítése volt, amivel oldotta a testében felgyülemlett feszültséget. De nem élvezet volt, inkább a szomjazóra hasonlított, aki felhajtja a pohár vizet, de nem élvezi egyetlen kortyát sem. Be kell tömni a követelőző, önmagának teret akaró fogoly száját. Egyik sem olyan volt, amit visszakívánt. Fizetett és lopott szerelmekkel a háta mögött nem volt más tapasztalata. Mennyire szerette volna ezt az őrültet is Zana és közte besorolni valamelyik kategóriába.
De ő maga sem tudta, mennyire képtelenség lett volna az. Zana belül egyetlen lüktetés volt, az a különös erő remegett benne, ami a születések előtt vibrál a levegőben - a pillanatokban, mielőtt kinyílik egy virág, mielőtt a kelő nap eléri a horizontot, a folyó áttöri a gátakat, bábból lepke lesz. Az élet ígéretének remegése volt ez, és ő átadta magát neki, nem számított, mit hoz a jövő, hogy hoz-e valamit, nem gondolt világok fájdalmára, könnyekre, visszautasításra, ahogy erőnek erejével sem lehet megállítani a természetet a maga útján.
Piton türelmetlen volt, a gombok kipattantak a kezéből, kisiklottak a szalagok, és zihálva fúrta az arcát Zana vállgödrébe, mint aki inkább elbújni vágyik, mint szeretkezni.
Az elején kíméletlenek voltak egymással, mint két ellenséges ország, amik mind többet akarnak a másikból szerezni, de Zana hamar lecsendesült, lágy lett, és ölelő, és kioltotta a durvaságot a férfiból. Vékony karjai szelíden kúsztak a férfi vállára, és bódultan kapaszkodott belé. Minden összekeveredett benne, a jelen a múlttal, a holdfényszínű nehéz éjszakák, Piton keze a hátán, egy másik férfi érintése a bőrén, Piton acélhuzalokkal telehúzott teste, annak a másiknak a csókjai. Zana lágyan nyúlt a férfi ruhája felé, ujjai nyomán finoman bomlott a csipkesál, a fekete gombok. Piton feszélyezve érezte, ahogy a felöltő szorítása enyhül a teste körül. Nem is tudta az idejét, mikor vetkőzött le közben utoljára, ha levetkőzött valaha. Nem tudott Zana szemébe nézni. A pajzsoktól és látszatoktól, a mindenkit elriasztó és kizáró öltözettől, amelyek mögé múltja minden elutasítását és önutálatát halmozta, a szimbólumoktól nem lehetett megválni egyetlen heves ölelés alatt, pláne nem Zana Goldwynnal szemben. Utálta, ha megérintik. Ha fizetett nővel volt dolga, akkor sem hagyta soha, hogy hozzányúljanak. Megdermedt, és megállította a nő kezeit. Cseppet sem vágyott erre a feszélyezettségre, Zana arcára meg mégannyira sem. Ekkor lobbant el a gyertya. És ekkor, a hirtelen elterülő sötétségben éledt fel benne valami, ami tizenhat éve szunnyadt a teste mélyén, akár egy elkábított szörnyeteg - úgy szorította le Zana vállait a takaróra, mint aki meg akarja fojtani, és ahogy Zana megrándult alatta, őrült késztetést érzett magában arra, hogy pofon vágja. Belemarkolt a fűző selyemszalagjaiba, mint aki puszta kézzel akarja szétszaggatni mindet, a hasára fordította a nőt, de a türelmetlen bosszúság vadabbá tette a mozdulatot, mint amilyen valójában volt.
Nem törődött a fűzővel, Zanával sem igazán, felgyűrte az alsószoknyát, nem számított, ha szakadt, az sem, hogy Zana felnyögött, ahogy belevágott a bőrébe a megfeszült anyag - egyetlen mozdulatba telt, hogy benne rekedjen a szusz mindkettejükben, és hallotta, ahogy Zana felzihál a döbbenettől.
Nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, Zana inkább fájdalmat érez, mint gyönyört, de valami, az a szörnyeteg, elhatalmasodott rajta. Valami, amiről azt hitte, maga mögött hagyta, messze a múltjában, de most újra itt volt, és éppolyan részegítő volt, mint akkor. És minél tisztábban érezte a nő fájdalmát, annál durvábban érintette, szemét elhomályosította a saját gyönyöre és a nőből áradó nyilvánvaló kín. Mint akkor régen...
Még a szemeit is lehunyta a gyönyörűségtől, ahogy ráfeszült Zana hátára. Vagy talán azért, hogy ne lássa az arcát a félhomályban.
Alig tartott néhány percig. Úgy hevertek ott, mint két egymásra vetett halott a harctéren, megfeszülve, hunyt szemmel.
Piton visszahúzódva a nőre bámult. Szinte önkéntelen mozdulattal nyúlt volna a talárja zsebébe a pénzért, vagy a pálcája után. Elrendezte a ruháját, hogy fel is út, le is út, mint aki visszaemlékezni sem akar, mi történt, de mégis ott maradt. Zana sokáig nem mozdult, csak a légzése hallatszott, aztán az oldalára fordult, arcát belefúrta a paplanba, nem szólt, csak kezei egy ösztönös mozdulattal védelmezőn a felhúzott térde köré fonódtak.
Piton megsemmisülten fürkészte.
Hirtelen feltört benne valami undor, és először azt hitte, a nyilván sírás szélén álló nő látványától, de amikor ez a mocsok érzésével párosult, rádöbbent, hogy önmagát veti meg. Ritkán lehetett azzal vádolni, hogy áltatja önmagát, de most mégis csalódottan vette tudomásul, hogy az elmúlt évek során sem lett olyan jó ember, mint amilyennek Dumbledore képzeli. Zana önként adta oda magát, legyen bármilyen megvetendő nő is, akkor is bizalmat vetett belé, de ő nem akart, és nem is tudott volna mással törődni, mint a saját kielégülésével, amibe nem fért volna bele holmi játszadozás. Ahhoz valamit éreznie kellett volna Zana iránt, többet puszta dühöngő testi vágynál.
Igazából nem tudta, és nem is érdekelte, miként kell a nőkkel bánni. Ha csupán abból következtetett volna, ahogyan az apja bánt az anyjával otthon, és ahogyan a halálfalósága alatt - és azóta is, gondolta kiábrándultan - érintkezett a nőkkel, úgy hitte volna, hogy a nők csak két dologra valók: hogy levezessék rajtuk a dühüket, csalódottságukat, mint egy gyenge állaton, akibe könnyű és milyen jó belerúgni, vagy hogy kielégítsék testi vágyaikat. Igaz, a kettő sokszor egy volt.
Zanára nézett, és belül várta, hogy majd vinnyogni kezd, bőgni, ordibálni, meg kikéri magának, és hogy képzelte ezt, ésatöbbi, de egyik sem történt. Csak lassan felült, és egy hosszú pillanatig Piton szemeibe bámult. Abban a tekintetben nem volt sem vád, sem harag, még csak sértett büszkeség sem. Egy döbbent pillanatig Piton biztos volt benne, hogy keserű megértés és szánakozás villan benne. Mintha megértette volna az egészet, mintha számított volna rá. Mintha már tapasztalta volna... Dühítette a némasága, sokkal jobban, mintha nyafogott volna. És egyébként se sajnálja őt, mint valami megzápult agyú vénembert, aki képtelen irányítani az életét!
Zana csendesen szedegette fel a földről a ruháit. Piton merengve, faarccal bámulta. Zana úgy festett félig fedetlen testtel, hófehéren, mintha egy mítoszból lépett volna elő - erdei nimfa, ahogy le-lehajolva virágot szed a koszorújába. Ahogy ráesett a hold fénye, gyengén, örvénylő foltokkal, tompán a vékony függönyön átsütve, különös derengésbe vonva az alakját, Pitonnak hirtelen eszébe jutott az a régebbi álma, amikor Zana köddé bomlott a karjaiban, és most önkéntelenül kinyúlt, hogy megérintse őt. Ujjai zavartan fonódtak a vékony csuklóra, és hullottak vissza megint. Odalépett hozzá, tenyere végigfutott a nő gerincén, és lehanyatlott megint, az arca Zana halántékához simult, furcsa ölelés volt ez, talán nem is lehetett annak nevezni, a karjuk ért csak egymáshoz egészen.
Zana összetörten, zavartan, feldúltan döntötte a vállának a homlokát. Sokkal inkább szomorú volt, mint csalódott. Ösztönösen érezte, hogy valami közéjük állt, talán korai volt, talán túl késő.
Hirtelen minden eddiginél jobban érezte a hátán, a karján, a férfi kezének nyomait, keserűség kúszott fel a gyomrából, hogy hagyta magát kihasználni, mint egy utolsó szajha, hogy elhányta a büszkeségét, és most úgy áll itt, mintha a férfi adott volna is valamit, nem csak elvett. A halálfalók halálfalók maradnak, csengett a fülében Mordon hangja valamelyik rendgyűlésről, emlékezett rá, ő maga milyen ellenszenvvel fogadta akkor, hogy mindez szándékoltan Piton füle hallatára történt, de most igazat adott. Piton hiába irtotta ki magából az eszmét, az elkötelezettséget, hiába tudta kivonni magát a Nagyúr bűvköre alól, az ösztöneit, a tudatalattiban gyökerező mozdulatokat és attitűdöket nem tudta uralni. Mégsem ment ki a szobából, ahogy a büszkesége diktálta volna. Tudta, hogy reggelre már mentegetni fogja magában Pitont, most még megengedte magának a tisztánlátást. De bármilyen megalázó volt beismernie, maga a tény, hogy odaadhatta magát, már méltóságot nem ismerő melegséggel töltötte el, és csak ekkor döbbent rá, mennyire a bőrébe itta magát a férfi az elmúlt néhány hónap alatt.
Piton egy rövid perc után ellépett mellette, mintha mi sem történt volna, és úgy heveredett végig az ágyon, hogy csak a felét foglalta el. Zana sokáig állt a szoba közepén, túlcsordult érzelmekkel, kábán, mégis leült az ágy szélére, előre roskadt vállakkal, és hosszan bámulta a hold padlóra vetett sárgás fénycsíkját. Nem tudta, miért nem megy el, miért kering ott, mint egy kipányvázott kutya, de képtelen volt eltépni azokat a vékony, remegő szálakat, amik közéjük fonódtak, és talán csak ő képzelte oda őket.
Már kifelé mentek az éjszakából, mikor lefeküdt az ágy másik végébe. Zaklatottan, féléberen, egymásnak háttal hevertek ott reggelig, feszült kivárással, mint a lövészárkokban a katonák.
* Ebbe az irányba, kérem.
** Kövesse azt a gondolát!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó