|
2. fejezet
2009.09.17. 19:26
2.
Cara nem tudta, mennyi ideig nézték egymást, de ő éveknek érezte. Kereste a hangját, de nem találta, némán tátogni tudott csupán.
- Szervusz – üdvözölte nyugodt hangján a férfi, amitől Cara akaratlanul is megborzongott.
- Te… mit… hogyan… miért… - kezdett a szavak után kapkodni, amik átsuhantak a fején, megtalálva a hangját, ami csak árnyéka volt önmagának. A nem várt vendég csak elmosolyodott.
- Semmi baj. Nyugodj meg és ülj le. Kérsz esetleg kávét, hogy picit magadhoz térj?
- Nem szeretem, köszönöm – válaszolta halkan, magában elcsodálkozva azon, hogy képes volt a „köszönömöt” a „nem szeretem” után biggyeszteni ilyen állapotban. Az azonban csak még jobban megkavarta, hogy a férfi úgy mosolyodott el, mintha számára lényeges információt raktározott volna el.
- Kicsim… - kezdte az anyja, de a másik közbevágott.
- Hadd én. Ha már itt vagyok.
A nő csak bólintott, Cara meg csak kapkodta a fejét kettejük között. Nem értette, hogy ő, a nagy betűs Ő mit keres nálunk, hogy ülhet itt, mintha csak régi ismerős lenne, és legfőképpen mit akar tőle?
- Cara… - kezdte és a lányban ez az egy szó a döbbenetes felismerést eredményezte: „Tudja a nevem!” – Tudom, hogy nem számítottál rám. Én se rád. Mindig is tartottam ettől a várostól. Ma este is, sőt, mióta tudtam, hogy ide el fogok újra jönni. Sosem tudtam, és most sem tudom, hogy mit mondjak neked ebben a helyzetben…
Cara még mindig nem értett semmit és egy ostoba gondolat ötlött fel benne: „Ilyen helyzeteket szoktak kialakulni a szappanoperákban, mikor a főhős, valami döbbeneteset tud meg magáról.” Várta ezt a döbbenetes tényt.
- Csak mond el, hogy miért vagy itt. Ugyanis nem kéne itt lenned.
- Úgy gondolod?
- Úgy. Épp a maradék kettővel kéne valahol buliznod, vagy mit tudom én. De nem az anyám konyhájában kéne ülnöd, hogy valamit megpróbálj nekem előadni.
Martin enyhén felnevetett.
- Igazad van. Szeretem, ahogy gondolkodsz. Nos, az ok, amiért itt vagyok, nem más, mint… - elhallgatott. Mégis, hogyan közölhetné vele? Sosem látta… - Sosem kérdeztél az apádról.
- Egyszer próbáltam, de anya leszerelt. Úgy vettem észre, hogy nem kéne többször megkérdeznem, nem szükséges tudnom. Úgyse látom soha, ahogy eddig se soha.
- Ebben tévedtél. Cara, én vagyok az. Én vagyok az apád.
Cara a másodperc tört részéig csendben maradt, majd egyszerre kirobbant belőle a nevetés. Harsányan nevetett, mintha még sose hallott volna viccesebbet.
- Hogy vetted rá erre? – fordult az anyjához.
- Nem Ava rendezte meg – felelte helyette a szőke férfi – Cara… 18, lassan 19 évvel ezelőtt a városban jártam. Ott ismertem meg anyádat. És, tudod...
- Óóó, hogyne tudnám. Megláttad, megtetszett és azt tetted, amit eddig is! – vetette oda a lány – Feltűnt, hogy a kisebbik lányodat Avának nevezted el. Eddig azt hittem, hogy csak megtetszett a név. Csak egyetlen kérdésem van: mi a francot keresel itt? Ahogy te is mondtad 19 évig nem érdekeltelek. Miért vagy mégis itt? – sziszegte dühösen. Az öröm, amit eddig érzett és a döbbenet előszele eltűnt belőle… helyét a hideg, fagyosan égető harag vette át. Több mint 18 évig egy nagy kérdőjel volt az apja helyén. Kiskorában nem értette, hogy neki miért nem lehet apja, miért kell csonka családban felnőnie… és most ez azzal is párosult, hogy zabigyerek. Eddig megvolt előtte a lehetőség, hogy az apja csak elment továbbélni az agglegények vidám életét. Mindig is olyannak képzelte, aki sosem ver gyökeret és ez által nem is tudta hibáztatni, amiért elhagyta őt és az anyját: a vérében lett volna.
- Nem tudom… mikor megláttalak a Meet & Greet-en egyszerűen tudtam, hogy te vagy az. Mikor megszülettél Ava írt nekem… és abban a levélben azt kérte, hogy ne keresselek titeket. Nem bírta volna elviselni, ahogy a sajtó meghurcolja őt és téged, mert…
- ...mert neked már akkor is volt barátnőd. A későbbi nejed. – fejezte be helyette a lány – Ismerem a történelmet – szúrt oda.
Mart lehajtotta a fejét. Mikor újból felnézett, Cara a zöld szemekben mérhetetlen szomorúságot látott.
- Igen, így van. Mikor hallottam, hogy megszülettél, rohantam volna hozzátok, mindent felrúgva, bármit felvállalva, hiszen te belőlem vagy. Az én lányom vagy. De Ava arra kért, hogy ne tegyem.
Cara az anyjára nézett. Az szótlanul nézett vissza rá.
- Szóval, te vagy az oka annak, hogy nem nőhettem fel normális családban?
- Épp ez az: normális! – felelte az anyja hevesen – Szerinted Martin mellett egy pillanatig is normális családban élhettél volna? Te is ismered az életútját! Nem túl szép a felhozatal… azon túl, nem sokkal utánad megszületett Viva, ’91-ben… te akkor közelítetted meg az egy éves kort. Kérhettem volna azt Martintól, hogy rúgja fel azt a kapcsolatát, ami nem sokkal később gyereket eredményezet és tegyem ki magunkat az újságírók csapásainak? Nem. Te pontosan ugyanezt tetted volna a helyemben.
Cara visszanyelte csípős válaszát egy nagy adag levegővel együtt. Tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezeit, karizmai nekifeszültek a vizes pólónak. Végül felemelte az oly ismerős zöld tekintetét és a párjába nézett.
- Jobb lett volna, ha el sem jössz – mondta halkan – Ez nem áldás, hanem csapás. – mondta, majd felállt és a szobájába indult. Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne rohanjon ki a konyhából, de amint elért a lépcsőhöz, ahol senki nem látta, már futott egyenesen fel a szobájába, hogy az ágyára vetve magát sírjon, mint egy 16 éves csitri. Dühe ott tombolt benne, nem tudta kire zúdítani. Kire haragudhatna? Martinra? Az anyjára? A helyzetre? Önmagára? Az anyja helyében valóban ugyan ezt tette volna… kivéve ha Ava elveteti akkor nem kell megszületnie… apátlanul… törvényen kívül… magányosan. Most megismerte az apját, de így, hogy ismeri, még több választja el tőle, mint eddig valaha az ismeretlensége.
Odalent a konyhában a két szülő szótlanul ült. Ők is most találkoztak először az óta az éjszaka óta, ahol Cara megfogant. Noha a másik nem tudta, de mindketten tisztán emlékeztek az eseményekre és az érzelmek hevére. Mégis, ennyi év távlatából nem tudtak mit mondani egymásnak. A csendet végül Ava törte meg.
- Nem akartam elengedni a koncertre. Rettegtem, hogy valami ilyesmi lesz a vége. Az is felötlött bennem, hogy Cara valahogy megérzi, hogy te vagy az apja… tudom, őrült gondolat, de… - felsóhajtott.
- Semmi baj. Hiszem, hogy ennek meg kellett történnie. Akkor lepődtem meg igazán, mikor megláttam a Meet & Greet-en.
- Honnan tudtad? – nézett rá a nő.
- Csak belenéztem a szemébe… és mintha tükörbe néztem volna.
- Igen. Az emlékeim fakulnak idővel, de a szemed színére pontosan emlékszem. És Cara is minden nap eszembe juttatja.
Martin a falnak dőlt, fejét is a falnak vetette és úgy nézett fel a plafonra.
- Istenem, de boldog volt! Ha láttad volna… - felsóhajtott – Csak úgy sugárzott. A színpadról is volt alkalmam megfigyelni és egyszerűen szárnyalt. Még most is olyan energikusan robban be az ajtón. Nagyon sajnálom, hogy pont én vagyok az, aki elveszi tőle ezt az örömet.
- Ne hibáztasd magad. Ha más lenne az apja, az ugyanilyen reakciót váltott volna ki belőle.
- De nem tudta volna meggyilkolni azt az örömet, amit a ma este, amit mi, én okoztam neki! Láttam a tiszteletet a szemében és azt a szeretett, ami ebből fakad. Ezt mind elvettem tőle – ismét felsóhajtott. Nem akarta most magát ezzel kínozni. Még bőven fogja úgyis – Mesélj róla még. Milyen?
- Hát… - gondolkodott el Ava – Okos, bár, csak azokban, amik érdeklik. A suliban például a többi számára nem érdekfeszítő tárgyból, ha kínoznám, se tudnám rávenni, hogy jobb eredményeket produkáljon.
- Mi érdekli?
- Majdnem minden. Kivéve a francia. Utálja. Imádja a biológiát és az állatokat. A csillagászatot, a kriminalisztikát. Szeret olvasni és gyorsan is csinálja, sajnos. Szülinapjára, minimum 2 könyvel indítok. Ír.
- Miket?
- Nem tudom, nem mutatja meg. De, az irodalom tanára szerint remek a fogalmazókészsége. A suliba írt munkáit olvastam, nem rosszak. Verset írni vagy dalt viszont nem tud, nem is szeret. És játszani se tud semmin. Viszont 5 éves kora óta szeretne egy lovat. Egyelőre csak azt tudom neki biztosítani, hogy lovagolhasson, amit 10 éves kora óta folyamatosan csinál.
- Versenyez?
- Komolyan nem. Nincs rá keret, de egyébként se tenné. Ő az állatszeretete miatt lovagol, nem azért, hogy díjakat és szalagokat nyerjen. Házi vetélkedőn indult persze, nyert is párszor. Az ott kapott szalagokat őrzi, de egyébként nem érdekli a versenyzés gondolata.
- És mi a helyzet a Mode-dal?
- Jó pár éve meg vagytok neki. Az egyik barátnője mutatta meg az egyik lemezeteket és szerelem volt első látásra. Próbáltam hatni rá, hogy hagyja el, de nem ment. Azt hiszi, vagy hitte, hogy nem szeretem a zenéteket, ezért zárt ajtónál hallgatja, hogy engem ne zavarjon. Olvas, cserél, diskurál rólatok. Kemény kritikusotok – nevetett fel a végére.
- Hogy te nem szereted a Mode-ot? – mosolyodott el Mart – Én máshogy emlékszem.
- Ki tudja, azóta változhattam. Sok év telt el.
- Nem, a magadfajta nem tesz ilyet.
- Magamfajta?
- Amit egyszer megszeretsz, azt nem hagyod el.
Ava erre nem mondott semmit. Később ismét megszólalt.
- Miért Avának nevezted el a lányod?
- Mert meghatározó személyiség vagy az életemben, hiába is csak egy éjszakát töltöttél velem. – többet nem kívánt mondani erről és Ava megelégedett ennyivel.
- Mit akarsz Cara-val?
- Meg akarom ismerni. Elváltam, a gyerekeim is nagyok, a sajtó sem fog annyit szimatolni 18 év távlatából, mint akkor frissen tette volna. Milyen botrányt robbantanak már ki?
- De Cara életét még tönkretehetik. Kérlek, ne tedd ezt vele.
- Rábízom. Ha ő azt mondja, hogy kiépítene velem egy kapcsolatot, nem akadályozhatod meg.
- És mi van, ha nem tud mérlegelni? Ha nem tudja felmérni, mi vár rá?
- Én nem hinném, hogy ez így lenne. Dühös volt alig 30 perce, mikor itt ült és mégsem rontott egyikünknek sem. Tudja, hogy mindketten meg voltunk kötve, hogy semmit sem tehettünk, csak azt, ami történt. Át tudja gondolni a dolgokat, Ava. Ne akard mindentől megvédeni.
- Ez azért kicsivel nagyobb kérdés, semmint, hogy megtudja azt, hogy ki az apja.
- Nem nagyobb, mint megtudja azt, hogy én vagyok az apja.
A nő elhallgatott. Tudta, hogy Martinnak igaza van.
- Jól van – bólintott.
Mart ugyanezt tette, majd megkérdezte:
- Szerinted menjek fel hozzá, vagy veled üzenjek, vagy írjak neki egy cetlit?
- Menj fel. Az utóbbi két lehetőséggel örökre elásnád magad nála. A szobája az emelet van, jobbra.
- Köszi – felelte a szőke, majd megindult fel, az adott irányba, aminek következtében Cara ajtaján kopogtatott. – Cara? Bemehetek?
- Gyere – szólt ki a lány. Időközben elmúlt a sírógörcse és nemrég mosta meg az arcát, majd ruhát is váltott, így most az ágyon kuporogva nézte a szobájába belépő alakot. A legvadabb álmában sem képzelt el ilyet soha. Tekintette a falán virító plakátra meredt, ami mindhárom tagot ábrázolta – Milyen ironikus, nem? – kérdezte színtelen hangon. Mart követte a tekintetével, hogy mit nézz lánya.
- Igen, az.
- Megvan a maga bája a szituációnak. Mit szeretnél?
- Csak megismerni téged, ha hagyod – lépett közelebb – Nem akarom magamat rád erőltetni, de amióta a világon vagy sokszor foglalkoztatott a kérdés, hogy milyen lehetsz, mi van veled. Persze, ha te is akarod.
- És otthagynád a turnét, hogy velem lehess?
- Igen. De sajnos ezt nem tehetem, kötnek a szerződések.
- Akkor legkevesebb egy év múlva találkozunk, illetve esetleg akkor, ha visszajöttök ide duplázni – felelte szarkasztikusan a lány.
- Nem feltétlen – somolygott a férfi. Egy fürkésző zöld villanás jelezte, hogy Cara Martin arcát tanulmányozza.
- Arra gondolsz, hogy… - de nem merte kimondani a mondatott.
- Arra gondolok, hogy magammal vinnélek, ha szeretnéd. Természetesen a következő iskolaévre visszahoználak, mert hála a 0. osztálynak az érettségid még hátravan.
- És mi lesz a többiekkel? A sajtóval? A turnéval?
- Mi lenne? Részt veszel, segítesz, ahol tudsz. Hallom, hogy jól írsz, ha gondolod élménybeszámolhatsz. Bár, inkább ezt ne… a sajtó lehet, hogy szétszedne… bár, ha érzel elég bátorságot hozzá… de nem is tudom. A firkászok miatt meg ne aggódj, azaz én dolgom.
- Hagysz gondolkodási időt?
- Persze. Előreküldöm a fiúkat, és én megvárlak, de csak holnapig tudlak. Ha több idő kell, semmi gond, ha később szeretnél csatlakozni, csak hívj fel.
- Rendben – bólintott a lány – Alattatok, az asztalon találsz papírt, ahova írhatod az elérhetőségeidet.
Mart szó nélkül odalépett, felírt mindent, amit kellett, majd visszasétált oda, ahol az előbb állt.
- Akárhogy is lesz, örülök, hogy eljöttél a koncertre és bejutottál a Meet & Greet-re. – Cara csak nézte, ahogy a szőke férfi halványan elmosolyodik, majd kisétál a szobájából. Amint a szőkeség eltűnt, azonnal az asztalhoz sétált és megnézte, mit írt: tudni akarta, hogy biztosan ott vannak-e a leírt számok. Ezután a fiókjába rejtette az értékes papírt, ő pedig az ágyát célozta meg. Sok volt neki a mai nap.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó