Másnap későn kelt. Sokéig nem tudta eldönteni, hogy a tegnap megtörtént-e vagy csak álom volt… ő, mint Martin Gore lánya… annyira valószerűtlennek hatott. Azonban, ahogy meglátta az íróasztalát, kipattant az ágyból és az asztal mellé ugrott, hogy vadul a fióka túrva kihúzza az egyetlen bizonyítékot: Martin számát. Egy halk sikkantással dobta el a papírt, ahogy a falig hátrált előle, mintha csak a legvadabb fenevad volna és egész testében reszketett. Tehát megtörtént. Igaz. És a férfi lehetőséget kínált arra, hogy megismerje. Kapva kapott volna az alkalmon, hogy az apjával tölthesse az egész nyarat, megismerhessék egymást, közös élményeket szerezzenek. Azonban az apja nem akárki volt és ettől erősen tartott. Tartott a következményektől. Tartott Andy és Dave reakciójától, a DM stáb fogadtatásától, az újságírók véleményétől, a másik három gyerek – a testvérei!! – szavaitól és Susantól is. Elvégre ő, Cara az élő bizonyítéka volt férjének korai hűtlenségére. Hogy is tudna kedves lenni vele? Na és Viva, Ava és Calo. Mit fog szólni Ava és az anyja, ha megtudja a lány nevének eredetét? Biztos, hogy nem lesznek elragadtatva az örömtől… Nem, ő ezt nem vállalja. Meg fogja mondani Martinnak, hogy nem megy vele sehová, ne keresse többször, hagyja békében élni. Azonban a másik éne is ébredezni kezdett: mondjon le az apjáról, csak azért mert az, aki? Nem, ezt nem hagyhatja. Ki kell állnia és felvállalnia a származását. Még ha egy félrelépésből is született, Martin eljött hozzá, magával akarja vinni, felvállalná őt. És ő ezek után bújjon el? Nem. Igenis büszke lesz arra, hogy ki az apja és bárki előtt megáll, aki be akarja mocskolni a saját nevét. Zabigyerek, igen. De erről nem ő tehet. Erről senki se tehet. Elindult a fürdőbe, lezuhanyozott, felöltözött és lement a konyhába reggelizni. Anyja már ott volt.
- Jó reggelt.
- Neked is.
Sokáig egyikük sem tudott szólni semmit sem. Cara békésen eszegette a reggelijét, míg Ava csak maga elé bambult. Végül megszólalt.
- Elmész vele?
- Azt hiszem, igen.
- Cara, úgy gondolom, nem tudod, hogy ez mit jelent…
- De igen, tudom – nézett rá keményen a lánya – Meg fognak hurcolni, nem hinném, hogy Sue, Viva, Ava vagy Calo kitörő lelkesedéssel fogadnának. De, ha Mart eljött ide, hogy felajánlja ezt a lehetőséget, nem bújhatok el előle. Majd bejelentem, hogy nem tartok igényt a pénzére, nem kell belevennie az örökösödési szerződésbe, semmi ilyesmibe. Én csak meg szeretném ismerni az apám.
Ava csak bólintott.
- Nem értek ezzel egyet, úgy látom, hogy túl sok támadás érhet mellette. Ezért is akartalak óvni tőle az elmúlt 18 évben, de azt hiszem, hogy ez már nem az én döntésem.
Cara csak bólintott, majd ennyiben maradtak.
Mikor belépett a szobájába, Cara a még mindig földön heverő cetlihez ment és lehajolt érte. Telefonjába beütötte a felírt számot és várt. A harmadik csöngésre felvették és egy férfi szólalt meg.
- Igen?
- Én vagyok.
- Cara? Ez azt jelenti, hogy máris döntöttél? – kérdezte meglepődve.
- Igen, azt. És szeretném elfogadni az ajánlatod.
Pár perces szünet. Majd:
- Tényleg?
- Miért, nem úgy hangzott? – mosolyodott el halványan a lány.
- De, csak nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan igent mondasz. De megtetted és ennek én nagyon örülök! – hangjából ki lehetett hallani, hogy tiszta szívből mosolyog – Kezdd el pakolni, amit el szeretnél hozni. Átmegyek és segítek majd elcipelni a dolgokat.
- Rendben – felelte a lánya, majd bontotta a vonalat. Egy pillanatra a falára bámult, majd röviden felsóhajtott.
Martin hamarosan az ajtón kopogtatott és Ava be is engedte a férfit. Röviden elmondta neki, hogy Cara a szobájában van, majd hagyta, hogy Martin jókedvűen felügessen a lépcsőn. Cara immár ruhahalmok közt állt és egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy mit vigyen magával. Valaki kopogtatott az ajtófélfáján, ez zökkentette ki a gondolataiból. Felnézett.
- Szia – mosolyodott el a szőke férfi, ahogy belépett. Cara beleborzongott a tudatba, hogy alig néhány napja még ölni tudott volna Mart ezen mosolyáért… és ez undorította. Enyhén megrázta a fejét, majd válaszolt.
- Szia.
- Csak azt hozd magaddal, amit nagyon szeretnél. Ha bármi kell, veszünk a helyszínen.
Cara azonban ismét megrázta a fejét.
- Mart figyelj… az, hogy a lányod vagyok, nem jelenti azt, hogy szükségem van a pénzedre.
- Ne hülyéskedj már! Az apád vagyok, és mint ilyen, vehetek neked ezt-azt. 18 év alatt nem tettem meg, most hadd hozzam be a lemaradást – kacsintott, mire Cara elmosolyodott.
- Rendben – bólintott, majd összeszedte azokat a cuccokat, amiket feltétlen magával akart vinni. Csupán egy bőrönd telt meg és míg azt Martin levitte ő az anyjához ment elbúcsúzni. Nem tudta, hogy mit mondhatna neki. Nem marasztalta el a történtek miatt. Csupán átölelte, elmondta neki, hogy mennyire szereti és, hogy nyár végén találkoznak, de addig is tartják a kapcsolatot, majd adott neki egy puszit és az apja után ment, aki egy taxi mellett várt rá. Kilépvén a házból, még egyszer visszanézett, mintha nem csak pár hónapra hagyná azt el, majd beszállt a sárga autóba, hogy az a reptérre hajtson vele.
Nem volt semmi fennakadás a becsekkolásnál. Mart megvette a két repjegyet, majd leültek és vártak. Az első fél órában nem szólt egyikük sem. Mart meg akarta hagyni a lányának, hogy napirendre térjen a dolgok fölött és, hogy ő kérdezzen először. És valóban: Cara megtörte a csendet.
- Akkor, hogy is lesz?
- Földet érés után a többiek után megyünk, szerzünk neked szobád, lecuccolhatsz. Addig én elmesélem rólad, amit lehet, az ottléted okát. Aztán bemutatlak a srácoknak, és majd szépen megismersz mindenkit.
Cara bólintott csupán.
- Ideges vagy?
- Miből gondolod?
- Halottsápadt vagy – mosolyodott el a szöszke.
- Azt hiszem, hogy nem titok. Félek én ettől az egésztől.
- Megértem. Nem tudom, hogy helyesen döntöttem-e, hogy beletaszítalak ebbe az egészbe, de nem akartam majdnem egy évet várni, mire újra láthatnálak. Remélem, megbocsátod az önzőségemet.
Cara nem felelt, hanem csak elgondolkodva nézte az apját. Utólagosan végigkövette a fiatalkorát és soha egy percig se fordult meg a fejében, hogy lehet az apja. Ezt még mindig nehezen dolgozta fel.
- Félek a többiektől – szólalt meg halkan. Muszáj volt kimondania, ami nyomasztotta.
- Hogy érted? – nézett rá Martin.
- Félek attól, hogy Dave-ék mit fognak szólni. Félek Sue-tól és a három gyerekedtől. Félek, hogy mi lesz, ha Ava rájön a névadója létére. Az újságíróktól. Attól, hogy az osztálytársaim, a barátaim hogyan fognak ezután viszonyulni hozzám. Tartok attól, hogy minek tettem ki anyámat.
- Cara – ült szorosan a lánya mellé Martin - nem a te dolgod lenne ennyi mindenért aggódni. Sue-t és a testvéreidet is megoldjuk. Meg tudjuk magyarázni. Sőt, neked semmit sem kell magyaráznod, csak nekem.
Cara megborzongott, mikor Mart kimondta a „testvéreid” szót. Összehúzta magát és maga köré fonta a karjait, mintha fázna.
- Hé, semmi baj. Nyugodj meg – súgta megnyugtatóan a férfi, és még ha Cara számára még idegen is volt a hang, a hanghordozás mégis megnyugtatóan hatott rá. Lehunyta a szemeit, összeszedte magát és kiegyenesedett. Igen, nyugodtnak és erősnek kell lennie. „Gondolj csak arra, amit akkor fejtegettél magadban, amikor elindultál!!” Akkor és ott azt mondta, hogy felvállalja, az, aki. És büszke lesz rá! Ha most elfut, akkor minden elől el fog. Szóval, megy és megküzd bármivel. Ha ízekre akarják szedni, nem fogja könnyen adni az irháját.
- Nem vagy éhes? – nézett a szőke férfire, akit egyszerre érzett közel magához és fényévekre távol tőle.
A gép egy puha huppanással ért földet. Bravúros volt a pilótától, de Cara ezt nem fogta fel: az út felénél elaludt, feje az ablakra csúszott. Martin kipakolta a kézi poggyászaikat, ezzel is adva pár percet a lányának az alvásra, majd odahajolt hozzá és finoman keltegetni kezdte, aminek következtében Cara mozgolódni kezdett, majd kinyitotta a szemeit. Zöld íriszének peremén az álom fénye csillant, csakúgy, mint ahogy a Nap első sugarai érik a Föld atmoszféráját, ami megtöri a fényt.
- Jó reggelt álomszuszék! – köszöntötte Mart mosolyogva.
- Máris megérkeztünk? – kérdezte a lány, miközben nagyot nyújtózott.
- Máris? Úgy könnyű, hogyha az ember végigalussza a fél utazást! – nevetett fel.
Cara felállt, felvette a táskáját, majd ő is kilépett a gépből, ahol az esti szürkület fogadta. Apja szorosan követte, majd átvágtak a terminálon, ki az utcára, ismét be egy taxiba, majd 20 perc után ki belőle és be egy fényűző hotel előcsarnokába. Martin kikért számukra két szobát és az egyik kártyát Caranak adta, majd megindult a lift felé. Martin csak ekkor szólalt meg ismét.
- Mivel, ma már elég késő van, a bemutatásodat holnapra rakjuk át. – a lányra nézett – Nagyon álmosnak tűnsz! – nevetett fel.
Cara csak hümmögött, majd kilépett a liftből, megkereste az ajtóját, sikeresen kinyitotta azt, majd belépett és hanyagul ledobta a cuccait. Első útja a királyi fürdőbe vezetett, ahol vett egy forró zuhanyt, majd zuhant is be az ágyba, hogy másnap reggelig szinte meg se mozduljon.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó