Martin pár percnyi kínlódás után végül kicsit bizonytalanul megkérdezte, ami foglalkoztatta:
- Dave... sokat gondolkodtam az utóbbi napokban, főleg azóta, hogy kiborultam előtted... Nos... azt az időszakot is újra lepörgettem a fejemben, amikor Sue belépett az életembe... - itt elakadt kicsit, amint észrevette, hogy Dave szemei egy árnyalattal sötétebbé válnak -... és eszembe jutott az az arckifejezésed, amit akkor láttam, mikor közöltem veled, hogy elveszem őt feleségül... és hogy terhes Vivával...
- Miért mondod ezt most el nekem? - kérdezte csendesen a férfi. Emlékezett még arra a napra, ami egy igen hosszú és kínnal teli időszakba lökte őt. És még mindig ugyanúgy gyűlölte azt a napot.
- Csak szeretném tudni, hogy mi játszódott le benned. Szeretném ismerni a történteket a te oldaladról is. Hisz abban egyeztünk meg, hogy őszintén elbeszélgetünk az eddig ki nem mondott dolgokról.
- Gyűlöltelek érte. És fájt, amiért gyűlölnöm kellett téged. Úgy éreztem, hogy elhagytál, kidobtál... Sokkal fiatalabb és hevesebb voltam akkoriban - sóhajtott fel - És, mint tudod, nehezen viseltem, hisz ismered a következményeket.
- Ettől féltem... hogy gyűlöltél... De már korábban eltaszítottál magadtól és muszáj voltam keményebb lenni, hogy védjem magam. Te vagy egyszerre a legpusztítóbb és legcsodálatosabb dolog az életemben...
Dave csak halványan elmosolyodott, majd finoman megcirógatta a mellette fekvő arcát - Hihetetlenül rossz volt látni, hogy boldog vagy mellette, hogy ő meg tudta neked adni azt, amit én nem, hogy békében élhettél vele, nem kellett titkolóznod, nyíltan szerethetted... nem bírtam elviselni és tompítani akartam a fájdalmat. De nem segített, ezért egyre keményebb és keményebb cuccokat próbáltam ki. Mikor túllőttem magam azt hittem, hogy jobb lesz... nem fog semmi sem fájni és végre feloldozást nyerek a szenvedés alól. De visszahoztak.
- Szerencsére - jegyezte meg halkan Martin.
- Akkor is úgy érezted? Hiszen családod volt, teljes volt az életed nélkülem is - felelte Dave és nem tudta elrejteni a hangjából azt a csöppnyi neheztelést, ami megmaradt benne még ennyi év után is. Túl mély volt ez a seb a lelkén ahhoz, hogy elfeledhesse.
- Nem volt... teljes az életem... hisz nem voltál benne... - nézett újra a sebzett tekintetbe - Hazudtam magamnak, hogy így jobb lesz, hogy így mindenkinek jobb lesz. Nem értettelek. Nem értettem, hogy miért taszítottál el magadtól. Magamat okoltam, hogy túl sok voltam neked, hogy túlságosan rád telepedtem és korlátoztalak a szabadságodban, hogy úgy mondjam. Hisz tudjuk mindketten, hogy milyen ösztönlény vagy... úgy értem, hogy téged is az érzelmeid irányítanak. Mindent gyorsan és azonnal akarsz, de te is tudod, hogy nem kaphatsz meg mindig mindent...
- Ahogy jó ideig téged sem. Össze voltam zavarodva. Én voltam a nagy Dave Gahan, aki mindenkivel játszhat, mindent megkaphat, még mondania sem kell. És rettentő büszke voltam arra, hogy te is a birtokomban vagy. Rettentő hiú és egoista voltam. Meg is lett az eredménye, hisz több, mint 10 évre elvesztettelek. De talán ez a kemény lecke kellett ahhoz, hogy túllépjek a saját kicsinyességemen.
- Igen... Bár súlyosan fizetted meg a tanulópénzt - hunyta le a szemeit egy pillanatra, ahogy eszébe jutottak azok a kaotikus, rémisztő idők - Elmondod, hogy miért? Hogy miért kezdtél eltaszítani magadtól? Tettem valamit?
- Nem, dehogy - mosolyodott el keserűen Dave - Tudod, milyen voltam akkoriban. Nem néztem szembe sok dologgal, minden dologgal kapcsolatban azt hittem, hogy egyedül az én érdemem. Te az egyik különleges darabja voltál a "kollekciómnak", és egyszerűen élveztem, hogy kiskirályt játszhatok a birodalmamban. Nem tettél semmi rosszat. Nem voltam hajlandó szembesülni vele, hogy valójában mit is érzek irántad, mert a lelkem mélyén féltem ettől az egésztől és, hogy meggyőzzem magam, hogy én irányítok, uralkodni akartam feletted, azt tenni veled, amit csak akarok. Ha úgy tetszik, akkor ok nélkül büntesselek és lássalak szenvedni. A szívtelenségemmel bizonyítottam sokáig magamnak, hogy nem vagy hatással rám. De ezt kénytelen voltam belátni azon a napon, mikor megkínzottan elém álltál és közölted, hogy megnősülsz. Jól tetted. Csak azt sajnálom, hogy ennyit szenvedtél miattam - hunyta le a szemeit, mert az érzelmei felett egy pillanatra elvesztette a kontrollját.
- Én meg azt hittem... Pedig tudtam, hogy milyen vagy. Nem igazán lehetett ellentmondani annak, amit akartál, maximum egy kicsit tudtalak csak befolyásolni... Túlságosan szerettelek és ezért megpróbáltam mindent elviselni, a háttérbe szorítva a saját érzelmeim és igényeim. Csak azt akartam, hogy a szigetem legyél, ahol megpihenhetek, ahol kaphatok egy simogatást vagy egy csókot. Sue ezt valóban megadta, de a döntés, amivel eléd álltam, rettenetesen nehéz volt. Mikor ott álltam és kimondtam a szavakat és láttam az arckifejezésedet, azt hittem, hogy megütsz, hogy ne csak lelkileg érezzem a fájdalmat... Akkor és ott már elegem volt. De... akkor és ott... kiégett a lelkem egy része, mikor azt hittem, hogy örökre vége.
- Hát igen... mintha egy darabot téptél volna ki belőlem, megrágtad és kiköpted volna...
- Sajnálom, de muszáj volt megtennem, ha nem akartam teljesen összezuhanni.
- És aztán mi történt? Miután elvetted Sue-t képes voltál boldogan élni? - nézett a zöld szemekbe Dave. Félt a választól, ezt bevallhatta magának.
- Boldog voltam, igen. De mint már említettem, nem teljesen. Hiányoztál, egy űrt hagytál bennem, amit se Sue, se Viva születése nem tudott betölteni.
- És, akkor mit éreztél, mikor kórházba kerültem túladagolás miatt? Mikor gyakorlatilag meghaltam?
Mart arca megrándult a kérdéstől, s le is kellett hunynia a szemét. Egy nagyot sóhajtott mielőtt válaszolt volna. Akkoriban rettenetes bűntudat kínozta, hisz előtte rosszban volt Dave-vel, és azt hitte, már sosem fogja újra látni, hogy haragban fognak „elválni”.
- Mikor John felhívott, azt hittem, én is meghalok.
Dave csak elmosolyodott a keserű emléken, ahogy a kórházba fekszik és, mikor felébredt, mintha ezer vádló szem pillantott volna rá, pedig csak a csapattársai és Kessy voltak ott. De a legrosszabb az volt, mikor Martin szemébe nézett... akkor értette meg igazán a tettei következményét. Azt a tömény fájdalmat sosem fogja tudni elfeledni. Ekkor döntött úgy, hogy lejön a szerekről. Piszok nehéz volt, igazi fizikai kín, mintha a poklot járta volna meg. De szőke társa végig kitartott mellette. Egy rövid ideig azt hitte, hogy minden visszatérhet a régi kerékvágásba... de nem így történt. Martin nem volt hajlandó kockáztatni a családját miatta, és Dave dühe Sue iránt egyre csak nőtt. Leszokott a drogról, de az Ultra album után a banda ismét válsághelyzetbe került, mert ő nem volt hajlandó Martinnal beszélni, egészen a válásáig...
- Nagyon gyűlölted Suzanne-t, igaz?
- Igaz. Ennyire látszott?
- Mikor ő is ott volt, akkor nem igazán - gondolkodott el egy pillanatig - De én sokkal többet látok, mint a többség, ha rád néz.
- Mit láttál? - húzódott valamivel közelebb a meleg testhez.
- Láttam, hogy ok nélkül utálod őt, pedig ő nem tehetett semmiről. Engem is utáltál akkor, de az utálatod többségét Sue kapta, rá akartad kenni a fájdalmat, amit a döntésem okozott. Engem kellett volna gyűlölnöd és nem őt. Csak engem. És gondolom, ezt meg is tetted.
- Nem tudtalak eléggé gyűlölni.
Mart ezen halványan elmosolyodott és végigsimított Dave tetovált karján.
- Még szerencse. Az viszont ismételten nagyon kínzó időszak volt, mikor nem beszéltél velem, csak ha nagyon szükséges volt. Azt hittem, hogy az Ultra után vége a Depeche-nek. Hallottam, hogy Jennel komolyabbra fordult köztetek a dolog, és hogy új életet akarsz kezdeni New Yorkban.
- Csak nem... féltékeny voltál? - mosolyodott el kajánul Dave.
- Miért, te nem voltál az?
- De, de te sokkal megfontoltabb vagy, mint én.
- Az lehet, de a féltékenységet én is ismerem - húzta ő is egy kis mosolyra a száját.
- Hogyan élted meg? - kérdezte, majd egy finom csókot nyomott a szájára.
Mart pár pillanatig kiélvezte Dave ízét, majd újra ránézett.
- Próbáltam a családomra és a munkára összpontosítani, beszorítani az érzést az agyam egy eldugott zugába és nem arra gondolni, hogy most épp mit csinálhatsz.
- Most épp mit csinálok? - mosolyodott el, de ebben a mosolyban volt valami más is, ahogy a hosszú ujjak, alig érintve cirógatták a puha bőrt Mart oldalán. Társát kellemesen kirázta a hideg, s érezte, hogy libabőrös lesz.
- Most épp próbálod terelni a témát...
- Most épp élvezkedem.
- Igen, azt látom és érzem - nevetett fel jellegzetesen. Aztán arca kicsit elkomolyodott, de zöld szemei tovább csillogtak. Felsóhajtott, majd halkan folytatta: - David... néha úgy érzem magam, mint a molylepke, ami megégeti magát, ha túl közel száll a lánghoz. Az én lángom te vagy.
- Szóval... nekem meg van egy molylepkém? - nevetett fel halkan, miközben átkarolta a férfit és a lehető legközelebb húzta magához.
- Csak ha szereted a bolond molylepkéket, akik kockáztatják az életüket vonzalmuk tárgyáért - válaszolta belesimulva Dave ölelésébe.
- Hát persze, hogy szeretem... Veled lennék, ha nem?
- Feltételezem, hogy nem... Akkor csak szimplán elégettél volna és nem hagytál volna tovább élni...
- Dehogy égetlek el! Szükségem van rád.
- Ezt jó hallani, édes - csókolta meg finoman.
Dave mosolyogva viszonozta a kapottakat. Hiába történt annyi minden a múltban a Martin iránt érzett szerelmén nem tudott változtatni. Örült, hogy van neki, hogy végre vele lehet. Ezzel a tudattal szenderült álomba.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó