A napok gyorsan teltek és Dave egyre izgatottabb lett, ahogy közeledett a New York-i állomás, mert így végre a családjára is jut egy kis ideje, amit szeretne békében eltölteni velük. Legjobban a gyerekek hiányoztak neki. Mosolyogva gondolt arra, hogy fognak örülni, ha meglátják őt belépni a bejárati ajtón. Kérik, hogy meséljen nekik, menjenek el a parkba meg ilyesmi. Alig várta.
Mart eközben próbált felhőtlenül örülni Dave örömének. Az énekes megérdemelte, hogy egy kicsit ismerős terepen a szeretteivel legyen. De a Szőkeség nem tudta teljesen elnyomni a kis szomorúságot, amit érzett a New York-i dupla koncert közeledtével. Dave-nek úgy tűnik mégis csak sikerült jobban kijönnie ebből a viharos évtizedből, hisz neki még megvolt a családja, a házassága is működött a kisebb-nagyobb problémák mellett, de ő annak ellenére, hogy jóban maradt Suzanne-nal és a gyerekekkel, mégiscsak egyedül volt, ha nem számítjuk azokat a nőket, akiket már elfogyasztott a válása után. Persze ügyelt rá, hogy mindebből a jókedvű frontember ne vegyen észre semmit.
Az énekes alig várta, hogy a gépük végre földet érjen és hamar le is csatlakozott a bandáról, hogy hazamenjen. Tudta, hogy a bent lévők már nagyon várják és elmosolyodott, mikor a kulcsaival kezdett csörögni a zárnál.
- Szia, édes! - sietett férje elé Jen, elvéve tőle a táskáját, hogy az énekes levehesse a bőrkabátját - Már vártunk! - mosolygott rá és egy csókot nyomott a szájára.
- Szia drágám! - ölelte át jó szorosan Dave a nejét, majd gyorsan el kellett engednie, hogy az elé futó gyerekeket is üdvözölhesse. Rosie rögtön elkezdett csevegni, és olyan gyorsan pörgött a nyelve, hogy az apja alig tudta követni, mit mond. Csak ránevetett Jenre, majd beljebb araszoltak a lakásban, hogy lecuccolhasson és aztán a családjának szentelje az idejét.
- Minden rendben volt az utazással? Jól érzed magad? - kérdezte a felesége, miközben követte férjét a hálóba.
- Persze. Nem kell állandóan aggódnod értem - mosolyodott el, miközben elpakolta a cuccait.
- Jól van - simított végig Dave karján - Rosie-val épp sétálni indultunk a mólókhoz. Van kedved jönni vagy inkább pihennél?
- Persze, hogy megyek! - kapott az alkalmon a férfi, hisz régóta nem látta a családját.
A szőke férfinak volt ideje gondolkodni, most, hogy Dave a családjával volt. Igen, valahol érzet egy kis féltékenységet, de nem szólt semmit, hagyta, hogy a dolgok úgy folyjanak, ahogy akarnak. Érezte, hogy az utóbbi pár napban történtek hatására kezd újra bezárkózni, és tudta, hogy ezt Dave is észre fogja venni, de nem tett ellene semmit.
Dave élvezte a közösen eltöltött időt Jennel és a gyerekekkel, azonban rohamosan közeledett a koncert és el kellett indulnia, hogy el tudjon készülni. Elbúcsúzott és a stadion felé vette az irányt. Tudta, hogy a többiek már ott lesznek, elvégre nekik nem sok dolguk volt a városban, valószínűleg jobb híján jóval előbb bevackoltak az öltözőikbe. Beérvén belépett a közös helységbe, ahol a nagy plazma tévén valamelyik csatornán valami focimeccs ment és a társai beszélgetéssel ütötték el az időt.
- Sziasztok! - köszönt Dave, miközben levette a kabátját és a sálját.
- Szevasz, Dave! Végre ideértél! - nézett az órájára Fletch félig hátrafordulva - Jó volt otthon?
- Mi az hogy! - mosolyodott el - És ti ide menekültetek a város elől, vagy mi?
- Túl nagy a nyüzsgés - vont vállat rosszkedvűen Mart, ahogy összefont karokkal bámulta a meccset.
Andy csak megforgatta a szemét - Én sétáltam egy nagyot meg vásároltam pár dolgot a kölköknek - igazította meg mosolyogva a szemüvegét a vörös férfi.
Dave bólintott válaszképp, majd lopva szőke társára pillantott. Nem csalódott: Martin megváltozott. Talán dühös volt valamiért? Enyhén megcsóválta a fejét, majd felkapva a cuccait az öltözője felé indult.
Szőke társa még komoly tekintettel és kifejezéstelen arccal utána nézett, majd visszafordult a képernyő felé, csak néha morogva valamit válaszként Fletch megjegyzéseire. Aztán eljött az ideje, hogy elkezdjenek készülődni. Hamar túl is esett rajta és a koncert kezdetéig az öltözőjében kuksolt pár akkordot pengetve az egyik gitárján.
Amikor beszóltak neki, hogy pár perc múlva színpad, újra kiment a közös helyiségbe és fél pillantásokkal figyelte az ujjait ropogtató Fletcht, a dobverőkkel játszó Christiant, a lehunyt szemmel gondolkodó Petert és az egyik lábáról a másikra ugráló, melegítő Dave-et.
Dave élvezettel hallgatta a tömeg moraját, ahogy türelmüket vesztve kántálták az együttes nevét, jelezvén, hogy szerintük ideje lenne megjelenniük a színpadon. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd kilépett a színpadra. A tömeg felhördült és ő a színpad közepére lépvén meghajolt nekik. Miután a többiek is elfoglalták helyeiket, megragadta a mikrofont és Martin első gitárhangjára énekelni kezdett.
A Medison Square Garden mindig különleges koncerthelynek számított az együttes életében. Egyrészt az elrendezése miatt, másrészt, mert New Yorkban volt. A közönség szinte pillanatok alatt ráérzett a számok ízére, hisz már kiéhezve várták a két egymást követő koncertet. Mart oldalra pillantva egyszer észrevette a virágos ruhájában a korláton könyöklő Jent, ahogy elmélyülten figyeli férjét. De a szőke férfi tekintete hamar tovább is siklott a kifutón riszáló Dave alakjára. Bármennyire is bezárkózott magába, ez a látvány azért sosem hagyta hidegen. Ahogyan a férfi mozgott, vágyakozással töltötte el, s érezte, hogy teste életre kel, de elnyomta az érzést magában. Tudta, hogy Dave tisztában van vele, hogy mit művelnek ezek a megmozdulásai Martinnal, tudta, hogy a show részben neki szól, de igyekezett a gitározásra koncentrálni.
Dave élvezte, ahogy uralkodott a tömeg felett, ami megveszett érte. Minden mozdulatától sikoltozott és a nevét kántálta, nyúlt felé, de sosem érhette el őt és ez a perverz játék tetszett Dave-nek. Mosolyogva engedte magához egyre közelebb és közelebb ezt az éhes vadállatot, csakhogy nevetve eltáncoljon előle, majd újra reményt adva neki ingerelje, hogy próbálkozzon újra elkapni őt. Egészen fura tudatállapotba került ennek hatására. Játékát nem lehetett megunni, olyan volt ez a tömegnek, mint a drog, csak ezt a drogot Dave Gahannek hívták. A férfi az utolsó szám éneklésénél fölényesen mosolyogva nézett le az ezerkezű éhes és őrjöngő, függő és kínlódó teremtményre, amit ő kreált. Az övé volt mind a több ezer lelke, ami halhatatlanná tette, és amivel minden este találkozott. Ahogy az utolsó sorokhoz ért, szinte látta maga előtt a habzó nyálú teremtmény, ahogy kaffogva üvölt, amiért nem kaphatta meg őt, és ő kegyetlenül, nevetve elindult visszafelé. Majd holnap találkoznak.
Dave meg se hallva a tömeg könyörgését olvadt eggyé a sötétséggel, ahogy elindult a színpad mögött rejtőző folyosórendszer felé. Mosolyogva lépett be az öltözőjébe. Jó este volt, és ez boldoggá tette, alig várta a következő koncertet. Azonban mosolya elhalványodott és eltűnt, mikor eszébe jutott szőke társa. Valamiért távolságtartóbb lett vele és ez nyugtalanította. Mindenképpen beszélni akart vele.
Szőke társa Fletch-csel és Peterékkel elbeszélgetve ment vissza a hotelba, ahol a banda tagjai megszálltak, majd egy kis idő múlva el is búcsúzott a társaságtól, hogy felmenve a szobájába lezuhanyozzon, és bebújjon az ágyba. Fáradtnak érezte magát. Aludni akart és kizárni a külvilágot a fejéből.
Dave egyazon időben kopogott egy fehér ajtón. Reményei szerint beengedik majd. Az ágyban fekvő halkan felmordult, majd a másik oldalára fordult, remélve, hogy az ajtónál álló valaki feladja, ha nem kap választ. Azonban a kívülálló nem osztotta Martin reményeit, újra kopogott és ezúttal hangosabban. A szobában lévő férfi halkan káromkodott egyet - átkozva magát, hogy nem tette ki a "Ne zavarjanak" feliratot -, és szürke pólójában és alsónadrágjában odaslattyogott az ajtóhoz, hogy megnézze, ki meri zaklatni ilyenkor.
- Dave... mi a fenét akarsz itt ilyenkor? Már aludtam - pillantott az órára, ami már fél kettőt mutatott - Menj haza, majd holnap beszélünk - mormogta álmos fejjel és már csukta volna is be az ajtót.
Dave azonban a kezével ellent tartott az ajtónak - Beszélni akarok veled. Most - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. A szemén látszott, hogy előtérbe került a domináns, uralkodó személyisége. Martin csak ritkán találkozhatott vele: főleg olyankor, mikor szeretkeztek, de a szexen kívül ritkán került Dave-nek ezen oldalával szembe. Kelletlenül engedte el az ajtót és lépett hátrébb, hogy az énekes besétálhasson a szobájába.
Dave eleget is tett ennek és miután Mart becsukta az ajtót, ránézett. Egy kis ideig csak fürkészte, majd megkérdezte:
- Mi bajod van velem?
- Semmi - vonta meg a vállát - Csak fáradt vagyok.
- Hazudsz nekem? - kérdezte Dave talán egy kicsit ingerülten - Észrevettem, hogy valami gondod van! A pihenőben olyan durcás voltál, akár egy 5 éves kisgyerek, akit nem engedett ki az anyja játszani a többiekkel! Mondd el, megint mit tettem a beteg észjárásod szerint, miért vagyok megint felelős?! - csattant fel a végére.
- Dave, menj el - mondta nyugodt hangon - Ehhez most nincs hangulatom. Egyedül akarok maradni. Aludni akarok. Holnap megint nehéz napunk lesz.
- Nincs hangulatod... - ismételte már-már megtört hangon. Egy közelben álló asztalhoz sétált és két karral támaszkodott rá. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen helyzet alakult ki köztük és alkalomról alkalomra egyre elviselhetetlenebbnek érezte őket. Belefáradt. Mikor felnézett őszinte és mérhetetlen szomorúság valamint fájdalom tükröződött a zöld szempárban. Vajon meddig mehet ez így tovább? Meddig képes ezt elviselni? Egyszer már majdnem belehalt, és mindent együttvéve nagyon drága árat fizetett mindazért, amit eddig cserébe kapott - Szóval, most nincs hangulatod hozzá? És meddig várjak, amíg lesz? - hangzott el kérdése keményebb hangnemben.
Mart végigmérte a férfit, majd tekintete hosszasan időzött a máris nyúzott arcon. Nem akarta kínozni őt, de most egyszerűen képtelen lett volna megnyílni, hogy beszéljen az érzelmeiről.
- Dave... - sóhajtott fel, s szemeiben sajnálkozó szikra lobbant - Ne haragudj, de most képtelen vagyok erre - sétált oda hozzá. Szavai és tekintete ellenére azonban arca ugyanolyan zárkózott maradt.
Dave azonban elhúzódott tőle - Nem kell képesnek lenned rá - sziszegte, és szavai közel jártak ahhoz, hogy a haragból fakadó gyűlölet járja át őket.
Mart arca és tekintete még inkább megkeményedett erre. A lobbanékony Dave megint nem képes megérteni őt. - Azt hittem, már ismersz annyira, hogy tudd, mikor milyen hangulatom van, hogy mikor nem tudok beszélni az érzéseimről...
- És azt várod, hogy alkalmazkodjak hozzád és ne törődjek azzal, hogy milyen fájdalmat okozol nekem?! - vágott vissza Dave - Majdnem meghaltam miattad és az érzéseid miatt, amit biztos meg kéne értenem!
- Dave, megint mindent rögtön és egyszerre akarsz. Miért akarod kicsikarni belőlem a válaszokat? Tudod, hogy úgyis elmondom, ha akarom és készen állok rá - mondta továbbra is fenntartva kifejezéstelen maszkját.
- Lehet, hogy már nem tudom megvárni, mire készen állsz elmondani, hogy épp mi bajod van. Ha nem tudsz akkor felelni a kérdéseimre, amikor felteszem... - felsóhajtott - Ilyenkor úgy érzem, hogy nem is szeretsz, csak játszol velem. Azért kérdezlek, mert érdekel, hogy mi bajod, de te cseszel elmondani! A végén megint oda fogunk kilyukadni, hogy megint van egy nő az életedben, akit elveszel és takarodjak?
- Már megint túldramatizálod a helyzetet.
Dave azonban csak megrázta a fejét - Nem. Már megint titkolózol, ahogy azt igen sokszor tetted velem szemben. Félek attól, amit nem akarsz nekem elmondani.
Martin nem válaszolt, csak félig elfordult és hosszan fújta ki a levegőt, ahogy az ajtó mellett állt összefont karral. Dave lemondóan felsóhajtott. Belátta, hogy nem fog eredményt elérni a férfinél és megindult az ajtó felé. Mart csak a tekintetével követte, ahogy Dave zaklatottan elsiet mellette, fejét nem emelte fel csak miután az énekes kényszeredetten halkan csukta be az ajtót maga mögött.
Mikor egyedül maradt, hosszasan fújta ki a levegőt, s szomorú tekintettel nézett fel. Az ablakhoz sétálva lenézett a szinte kihalt utcára. Ez a látvány szokatlan volt a sosem alvó New Yorkban, de Mart sötét párhuzamot tudott vonni mostani lelki állapotával. Hogyan is mondhatta volna el Dave-nek, ami bántja? Amitől retteg? Nem csak a féltékenységről volt itt szó. Ugyan elüthette volna ezzel a dolgot, de mi értelme lett volna annak, hogy hazudjon szeretőjének? Nem, túlságosan szerette ahhoz, hogy megjátssza ezt a kegyes hazugságot. Mindezek mellett nem volt biztos magában. Helyesen cselekszik, hogy kizárja az érzékeny férfit a gondolataiból? Most, hogy ilyen instabil érzelmi állapotban van? Nem akarja, hogy azt higgye, hogy kihasználja vagy játszik vele. De nem mondhatta el, hogy mi az a sötét árnyék, ami napról-napra egyre inkább a szíve köré fonja fagyos fekete ujjait, eltöltve lelkét rettegéssel és a félelemmel.
Igen, közeledett Dave következő kontrolljának időpontja is, és Martin félt az eredménytől. Látta Dave-en, hogy próbál nem foglalkozni vele, hogy próbálja pörgős, kissé könnyelmű természete mögé rejteni a dolgot, de a szőke férfi látta rajta, hogy ő is fél. Mindannyian féltek. Martin nem akart belegondolni, a „mi lesz ha” kezdetű mondatokba. Nem tudta volna elviselni, ha elveszíti a férfit… bármilyen értelemben. Nem, ők összetartoznak és mindig is össze fognak tartozni. Jöjjön bármi.
Dave a sötét szobájába lépve idegesen rótta a köreit. Martin mindig is fel tudta húzni, tehetsége volt hozzá. Vagy csak túlságosan szerette. Lassított léptein és kinézett a sötét és felhős égre. Esőre állt. Mintha a fellegek csak érzékeltetni akarták volna azt, amit most érzett. Pár nap múlva vissza fog térni a városba. Talán még sosem félt ennyire hazatérni.
Másnap reggel a barna férfi kialvatlanul, karikás szemekkel ébredt. Nem aludt túl jól. Éjszaka furcsa álmokat látott, sokat forgolódott. Jen mesélte neki egyszer, hogy ha rémálmai vannak gyakran panaszosan fel szokott nyögni. Olyankor mindig arra ébredt, hogy felesége meleg teste az övéhez simul és a közelsége megnyugtató érzésétől hamar lenyugodott ziháló légzése és könnyen nyugodt álomba szenderült. Most nem kapta meg ezt a fajta feloldozást, így álmai is kitartottak. A fürdőbe botorkált, hogy megnézze a tükörképét. A koncert és a betegség kezdett meglátszani rajta. Sokat fogyott, tudta, hogy betegesnek néz ki. Ez normális volt egy kimerítő turné alatt, de nyugtalanabb volt miatta az átlagosnál. Elszakadva borostás arcképétől lépett be a zuhanyfülkébe, ami után a szállodai étterembe ment egy kiadós reggelire.
Szőke társa sem aludt valami jól. Csak hajnalban jött álom a szemére, addig az ágyban fekve gondolkodott a félelmein és a történteken. Sőt, mikor már nem bírta tovább, tollat és papírt ragadott és dalszöveg formájában írta ki magából frusztrációjának egy részét. Pár óra pihenés után végül lezuhanyozott, összeszedte magát és ő is lement reggelizni, noha nem volt túl nagy étvágya. Nem akart tovább egyedül lenni, mert attól félt, begolyózik a gondolataitól.
Odalent meg is pillantotta az ételén nyammogó énekest, így felé irányította lépteit.
- Reggelt. Leülhetek? - kérdezte, miközben végigfuttatta tekintetét a borostás, nyúzott arcon.
Dave üres szemekkel nézett fel - Persze - felelte és tovább turkálta az ételét, néha-néha bekapva egy falatot.
Mart helyet foglalt mellette egy sóhaj kíséretében, ahogy konstallálta, hogy Dave megint nem eszik rendesen.
- Hát te? Hogy-hogy itt? Azt hittem, hazamentél Jenékhez.
- Nem bírtam. A tegnap este után nem - felelte, majd felsóhajtott és letette a villáját.
Mart csak hümmögött és biccentett, majd az étlapot kezdte tanulmányozni, végül csak egy kávét kért. Elment a maradék étvágya is a nyúzott énekest látva.
- Nem fognak aggódni érted?
- Nem, Jen tudja, hogy a koncertek az utóbbi időben jóval többet kivesznek belőlem. Tudja, hogy előfordulhat, hogy egyszerűen nincs erőm hazamenni.
- Értem... - kortyolt bele a kávéjába a szőkeség, majd pár percig csak figyelte a kedvetlen énekest.
Dave-nek cikáztak a gondolatai. Fáradékony volt. Ha beteg és ez így megy tovább, eljön majd az az idő, mikor nem fogja ezt bírni. Akkor, abba kell hagynia?
Mart szíve majd megszakadt, de tartotta magát és inkább óvatosan megjegyezte: - Enned kéne, Dave. Nem csak az esti koncert, hanem a gyógyszereid miatt is...
Dave szemei zöld pengeként villantak Martinra - Nagyon jól tudom, hogy mit kell tennem és mit nem! Ne mondd nekem légy szíves! Az utóbbi időben hirtelen mindenki anyáskodni akar felettem, mindenki lesajnál és aggódik! Nem vagyok én kibaszott haldokló, semmi szükségem a szánakozásotokra! - csattant fel Dave, mire a közeli asztaloknál ijedten rezzentek össze az emberek és a kevés reggeliző mind a párosra bámult szájtátva.
- Dave, nem szánakozunk, hanem aggódunk érted, mert szeretünk! - mondta fojtottan miután gyorsan körbepillantott.
- Tudom, tudom... ne haragudj... - hunyta le szemeit a férfi, majd kinyitotta és Mart arcát kezdte fürkészni - Azt szeretném, ha te jönnél el velem az orvoshoz - hadarta el megtörve a csendet, majd a tányérjába bámult, mint aki legszívesebben visszaszívná az előbbi mondatot. Miket képzel? Martin természetesen nem mehet vele Jen helyett. A tenyereibe temette az arcát - Bocsáss meg, nem tudom miért mondtam ezt.
Mart lélegzete egy pillanatra elakadt ezen az őszinte megnyilvánuláson, majd megköszörülte a torkát.
- Semmi baj, David. Ugye tudod, hogy ha tehetném, végig fognám a kezed? - fürkészte az enyhén elpirult arcot. Tudta, hogy most támogatás kell neki. Nem akarta még mélyebbre lökni őt borongós hangulatába.
- Bárcsak tehetnéd - sóhajtott fel, leengedve kezeit az arcáról, de a szemeit még nem nyitotta fel, mintha nem akarna szembesülni a valósággal - Úgy félek... - ismerte be, de hangja annyira halk volt, hogy Martnak közelebb kellett hajolnia, hogy egyáltalán meghallja a szavakat.
Mart nem mozdulhatott a férfi felé, hisz nyilvános helyen voltak, de szemei még inkább megteltek aggodalommal és fájdalommal. Tekintete elsötétült, ahogy jobbjával előrenyúlt és megfogta Dave csuklóját. Ügyelt rá, hogy az érintése ne legyen túl bensőséges, inkább csak baráti vigasztalásnak tűnjön mások számára, de tudta, hogy társa érteni fogja a gesztust.
- Mi van, ha találnak valamit és csak pár évem van hátra? - kérdezte ismét Dave és a hangja hallhatóan remegett.
- Dave, ne! - szólt rá. Nem akarta, hogy belelovallja magát a témába.
- Mi van, ha gyorsabb lefolyású lesz, mint azt az orvosok gondolnák és én elgyengülök... elsorvadok... Fogyok, nagyon sokat. Jobban, mint máskor. Már félek kimenni a színpadra - nézett a zöld szemekbe és a szemei megteltek a legbensőbb félelmeivel, amit az elméje eddig kénytelen volt kiállni - Mart... mi van, ha meg fogok halni?
- DAVE! - emelte meg Mart egy kicsit a hangját, de nem annyira, hogy újra felfigyeljenek rájuk - NEM fogsz meghalni! Erős vagy! Élni akarsz nem? Hát harcolj! Annyi mindenen keresztülmentél már! Ezt is túl fogod élni! Hisz te vagy A Macska, emlékszel? - kérdezte visszagondolva Dave drogos korszakára, miközben érezte, hogy szíve szinte elviselhetetlenül fájdalmasan dübörög mellkasában a lehetőségtől, amitől ő is rettegett.
- Nem tudom Mart... ez azért egy kicsit más. Rajtam kívülálló dolog. A rákos sejtek felzabálják az embert, a kezelés meg leépíti az immunrendszert, tönkreteszi az egészséges sejteket is... nem akarom, hogy úgy lássanak, hogy nem bírok lábra állni, olyan fájdalmaim vannak, csont és bőr vagyok, egy megtestesült csontváz, akire feszesen bőrt húztak... nem bírnám ki, ha a gyerekeim, Jen és te így látnátok... A macska talán eljátszotta mind a kilenc életét - rászorított Martnak a csuklóját markoló kezére - Megijesztenek a képek, amik megjelennek a koncertről, rólam. Ne akarom, hogy a rajongóim betegnek lássanak, és azt sem akarom, hogy mindenki első kézből értesüljön az esetleges halálomról. Nem akarom, hogy végig kelljen ezt csinálnod - lágyult el a tekintete, ahogy Martin szemeibe nézett.
Mart leforrázottan, szótlanul ült ott és magára kellett parancsolnia, hogy ne öntsék el a könnyek a szemeit. Ez az egész legalább annyira fájt neki, mint Dave-nek. A legszívesebben fogta volna magát és világgá rohant volna.
- Bárcsak átvehetnék a fájdalmadból... - súgta kicsit rekedten.
- Nem. Már épp eleget szenvedtél miattam. Nem akarom, hogy még többet kelljen - jelentette ki Dave olyan határozottan, mintha a szavaival érvényt nyerhetne bárhol is, hogy Martinnak tényleg ne essen semmi baja.
A szőke férfi látva megcsillanni Dave határozottságát halványan elmosolyodott.
- Hát akkor ne engedd, hogy rossz dolgok történjenek.
- Nem tudom a rossz dolgokat megakadályozni. Pedig tényleg mindent megtennék, hogy megvédjelek, de nem lehet. Igyekszem neked kevesebb fájdalmat okozni, mint eddig. Ezért is akarok most mindenért bocsánatot kérni tőled, amit elkövettem ellened. Amíg nem késő.
- Azért csak koncentrálj a gyógyulásra és EGYÉL! Velem most ne törődj - szorította meg egy kicsit a férfi csuklóját – Ráérünk még elmondani a magunk bocsánatkéréseit, ne aggódj!
Dave csak halványan elmosolyodott, majd újra kézbe vette a villáját és talán nagyobb lelkesedéssel látott újra az ételéhez. Kicsivel könnyebbnek érezte magát, hogy megoszthatta a félelmeit Martinnal, de a félelmei mértékén csak egy dolog tudott volna csökkenteni: ha rákmentesnek találják.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó