Angelus + Vica

Never let me...

A történet teljes egészében fikció, egyben első novellám, remélem sokan elolvassátok.

Különleges nap volt, hiszen újra koncertet adtak ők, itt Budapesten. A rajongók már órákkal a kapunyitás előtt az arénánál tolongtak, hogy minél jobb helyet sikerüljön találniuk... a show, mint mindig most is remek hangulatban zajlott le, 13 ezer ember és a DM együtt mindig valami óriásira volt képes, de arra senki nem gondolt, hogy ennek a koncertnek más vége lesz.

Soha nem felejtem el, ahogy a kifutó mellett körülbelül a második sorból figyeltem az eseményeket. Minden óramű precízséggel zajlott, a közönség tombolt, énekelt s szokáshoz híven a ráadás előtti utolsó dal vette kezdetét a Never let me down again...

Dave a dal előtt kicsit furcsa mozdulatokat tett a színpadon, de úgy véltem ez biztos csak valami jelzés Martinnak, Andynak vagy éppen valamelyik technikusnak. A félmeztelen énekes kissé megtántorodott, de rajtam kívül senki nem vette észre - legalábbis én így érzékeltem -, aztán mintha mi sem történt volna néhány korty víz elfogyasztása után el is kezdődött az opus.

A barna hajú énekes megragadta a mikrofonállványt és teljes átéléssel belekezdett a szövegbe. "I'm taking a ride with my best friend..." "I hope never let me down again..." énekelte tovább szemeit lehunyva, s koncentrálva a felépülő atmoszférára. Homlokáról gyöngyöző izzadságcseppek hullottak alá a fekete padlóra, cipőjével ritmusra kopogott majd kiegyenesedett mesterséges görnyedtségéből és elindult a színpad bal oldala felé, ott megénekeltette a tömeget, majd hirtelen megfordult és a jobb oldalra is átsasszézott. Már nagyon vártam, hogy mikor jön ki a kifutóra és emeli magasba a kezeit, jelt adva ezzel a tömegnek az össznépi integetésre, ami már szeánsszá vált évek hosszú sora alatt.

Jól éreztem, Dave hamarosan elindult a kifutó legvégére, elsétált mellettem és közben körbefordult, a lányok sikoltoztak és énekeltek, várták a nagy pillanatot. A párduc testű bariton végre felemelte a kezeit és ujjait bizsergetni kezdte, így tett a tömeg is. Várta a megfelelő pillanatot a dalban, azonban mielőtt elkezdhetett volna bármit is, lassan irányomba fordult, tett két lépést, megállt, és fájdalomtól eltorzult arccal összeesett. Tompa puffanással ért földet, a mikrofont kiejtve kezéből. Félig jobb oldalán terült el, keze lelógott a színpadról.

A zene hirtelen abba maradt és a tömeg is másodpercek alatt ledermedt. A kivetítő még ment, de Andy már rohant a kifutó végére összeesett zenésztársához, majd Martin orvosért kiáltva óriási lendülettel érkezett meg, s a hátára fordította az ájult énekest. Döbbenten néztem az eseményeket, némely rajongó száját kezével eltakarva várta hogy mi fog történni. A szőke dalszerző Dave mellkasára szorította fülét, kezével a pulzusát próbálta kitapintani a férfi csuklóján.

A mentősök defibrillátorral a kezükben és hordággyal rohantak az elalélt sztárhoz, Andy és Martin hátrébb rebbentek, a döbbenettől ők sem tudtak mit tenni, sokkot kaptak ez jól látszott. Az emberek dülöngélve próbáltak leskelődni a Dave-et eltakaró négy férfi sziluettje között. S a csendben csak a mentősök által keltett zajok hallatszottak, láttam ahogy az újraélesztő készüléket csomagolják ki, majd gyorsan az egyik mentős Dave mellkasához szorította a tappancsokat és kiütötte. A test hídba feszült majd visszazuhant a padlóra.

A hosszú, egyenletes sípolásról mindenki tudta, hogy mit jelent... könnyek csordultak ki a rajongók szemeiből, és egymás nyakába borulva várták a végkifejletet, rám egy lengyel lány borult, éreztem hogy sír, könnyei lassan nedvesítették át a pólómat.

A mentősök újra próbálkoztak, magasabb töltéssel, de ismételten nem sikerült dobogásra bírni a szívet. Dave teste megfeszült majd elernyedt. Andy és Martin egymásra támaszkodva, szó nélkül álltak a félhomályban és az ezüst angyal szemeiből könnyek szöktek ki, belekapaszkodott Andybe, teste rázkódott, arcát Fletch pulóverébe temette.

A párduc ott feküdt a kifutó hideg padlóján, két ember az életéjért küzdött. A percek kínosan teltek és egyre inkább érződött, hogy az élet végképp elszáll az egykoron hihetetlenül erős és szívós testből. A mentősök nem adták fel, újra és újra próbálták visszahozni Őt az életbe. 13 ezer ember lélegzet visszafojtva várt.. mintha megállt volna az idő ott, abban a másodpercben és mindenki benne ragadt volna.

Egyre elkeseredettebb próbálkozás volt minden, de egyszerűen senki sem akarta elhinni azt, amit lát, azt, ami történik. Ez az ember, Dave Gahan, aki többször próbált öngyilkos lenni, mérgezte magát a szerekkel, és egyszer ténylegesen meg is halt 3 percre, most már soha többet nem tér vissza. Az alacsony, szemüveges mentős végül feladta, kezeiből a padlóra zuhant az újraélezető két tappancsa.

A legnehezebb pillanat következett, amikor ki kell mondani azt, amit nem akarunk hallani soha, senki szájából... "A halál ideje 22:24" Martin óriási üvöltéssel rogyott a kifutó deszkáira, a sok ember közül egyre többen ölelték át egymást és sírtak, megállíthatatlanul. Fletch zenésztársa mellé térdelt és átölelte, vigasztalni próbálta, ringatta és valamit talán még mondott is.

Itt már én sem láttam semmit, a világ atomjaira esett szét a szemem láttára. Egy életerős férfi lelke távozott az élők sorából azon a helyen, ahol a leginkább elemében volt, a színpadon. Talán ennek így kellett lennie.

Vica kiegészítése a történethez az ő szemszögéből:

A mentős szavai úgy pattantak a csendben mint a kövek a falon. Ahogy kimondta, megfagyott a levegő és megállt az idő. Teljes döbbenet... Szinte érezni lehetett, ahogy Dave lelke elszállt az örökkévalóságba.

"halál ideje 22:24"... Becsuktam a szemem, torkom elszorult, kibuggyanó könnyeim lecsorogtak az arcomon. Próbáltam ellenállni és bezárni a kapukat a fejemben, hogy ne jusson be ez a mondat a tudatomba. De minden ellenállásom kevés volt, éles késként hasított át rajtam, majd mint egy tompa puffanás landolt "halál ideje 22:24" újra és újra visszhangzott... Ekkor belül fellázadtam ... NEM ... üvölteni akartam ... azt hittem üvöltök, hangosan üvöltök ... NEM ez képtelenség, egy rossz álom. Hangos zokogások hangjai sejlettek fel, de alig hallottam ... magamba zuhantam, nem érzékeltem senkit és semmit csak a könnyeimen át nézem Dave elernyedt, élettelen testét. Nem volt erőm szétnézni az arénában de tudtam, hogy  mindenhol könnytől áztatott arcú, kétségbeesett emberek egymás nyakába borulva álltak és azt is tudtam, hogy Angie is sírt mellettem, de nem tudtam vigasztalni mert én is vigasztalan voltam.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 3 hozzászólás

1

2010.10.28. 22:22 Angelus Köszi Brigi, amint lesz időm összedobok újra valami novit :) Vicával még nyáron tervezgettünk egy írást, csak aztán nem jött össze, ő is visszament dolgozni meg én ki sem látszom belőle. :) De ami késik, az nem múlik! És nagyon köszönöm az elsimerést egy igazi írótól :]

2010.10.28. 17:18 vica Brigi köszönöm szépen.Nagyon jól estek a szavaid. Örülök,hogy tetszett.

2010.10.28. 16:22 Brigycat Mindenképp folytatni kellene mindkettőtöknek az írást. Angie inkább tudósító, tárgyilagosabb stílusban, Vica inkább személyesebben, érzelmesebben írt, de tökéletesen kiegészítik egymást a stílusok. Elsöre pedig kimondottan jó! Több embert is tudnék említeni akik sokadikra sem írtak hasonló színvonalon. Szívesen olvasnák még töletek bármikor! Hajrá lányok!!!

1