Dave lassan nyitotta fel a szemeit. A hajnali Nap fénye besütött a hatalmas balkon sötétítő függönyeinek résén és vékony, aranyszínű csíkot húzott a drága faburkolatú padlón. Nem mozdult, ha akart volna se tudott volna: meztelen hasát egy kar övezte, tulajdonosa halkan a nyakába szuszogott, ahogy a hátához simulva melegítette őt. A barna férfi jólesően elmosolyodott: szerette az ilyen estéket. Mikor épp nem harcoltak a dominanciáért és nem lovagolták meg mocskos ötleteiket, csak összebújtak, hogy sokáig beszélgessenek, vagy csak némán feküdjenek egymás mellett a sötétben, kiélvezve a másik társaságát, míg el nem nyomta őket az álom. Nem akarta ezt feladni. Ő ide tartozott, társa ismerte a valódi énjét, az összes titkát és vágyát, minden gondolatát. Önmagáért szerette és ő nem tudott elég hálás lenni ezért.
Martin valamit mormogott álmában Dave-ről és öntudatlanul szorosabbra fonta az ölelését, kócos szőke fürtjeivel megcsikizve Dave tarkóját, ahogy fejét is megmozdította. Dave enyhén felemelte a fejét, ahogy próbált hátralesni, de nem akarta felébreszteni a Szőkét, így mosolyogva visszafeküdt a párnára. Nem akart arra gondolni, hogy mi lesz, ha el kell válnia tőle. És nemcsak most, régóta tartott ettől, de igyekezett nem foglalkozni vele, csak minél több pillanatot, érzést és érintést elraktározni magában. Előtte el se tudta volna képzelni, hogy milyen lehet a kristálytiszta szeretet érzése. Kölyök volt még, egoista, nagyzoló és hiú. Martin volt az, aki lehúzta a földre, aki rámutatott arra, hogy több van benne ennél és ő ezt látja. Talán, csak ő látja ezt igazán. Nem tudta, hogy a neje miért szereti. Ő szerette Jent, szüksége volt rá, szüksége volt a családjára, szüksége volt egy helyre, ahova hazatérhet és az élettel van teli. Viszont a szerelme gúzsba kötötte magához, édes láncokkal ölelte őt körül és ő teljesen elveszett. Csak, mikor megkapta, akkor realizálta, hogy mindig is erre vágyott, erre és a vele járó békére, boldogságra.
Pár perc múlva Martin újra megmozdult, s ezúttal lazított az ölelésén, majd a hátára fordult. Halkan felnyögött, majd nyöszörögni kezdett, ahogy feltehetőleg egy rémálomba csöppent. Teste és arca meg-megrándult a képek hatására, s lassan reszketni kezdett, olyanokat motyogva, hogy "nem, nem veheted el" vagy "ne... ne csináld".
Dave Mart felé fordult és finoman megérintette a karját, miközben a füléhez húzta magát és belesuttogott – Mart, itt vagyok... itt vagyok veled... nyugalom... - suttogta gyengéden, miközben elengedte a karját és finoman a tincseibe túrt.
Az alvó férfi gondterhelt arca rögtön a gyengéd kéz felé mozdult, de homlokán a ráncok nem simultak el. Halkabban ugyan, de még mindig nyöszörgött.
- Itt vagyok... - ismételte meg Dave, majd óvatosan Marthoz bújt, hogy érezhesse a teste melegét, hogy beszívhassa az illatát...
Mart egy rándulással tért magához. Még nem tudta, hogy hol van, de ködös tekintete rögtön Dave-et kezdte keresni. Nem kellett messzire mennie, ugyanis szerelme félig fölé hajolva figyelte. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, egy pillanatra lehunyva szemeit. Karjait szó nélkül a meztelen felsőtest köré fonta és beletemetkezett a szoros ölelésbe.
- Rossz álom? - kérdezte Dave.
- Igen... - dörmögte valahol az énekes nyakánál.
- Elmondod?
- Elveszítettelek - jött a fájdalmas suttogás.
- Tudod, hogy nem hagynám - fedte meg egy halvány mosollyal.
Mart nem válaszolt, csak biccentett egyet, mélyen beszívva Dave ismerős illatát, majd fejét visszahajtva a párnára felnézett a szeretettel csillogó szemekbe. - Mi az? Mit nézel?
Dave azonban nem válaszolt. Tekintete gyengéden itta magába Martin látványát.
- Hogy mit jelentesz nekem... - érkezett a halk válasz.
- És? Mire jutottál? - mosolygott fel rá megcirógatva Dave tarkóját.
- Nagyon sok mindent - hunyta le a szemeit - Nem tudom szavakba önteni.
- Akkor ne gondolkodj, csak csókolj meg... - kérte suttogva, csillogó szemekkel.
Dave elmosolyodott és teljesítette a kérést, ahogy érzelmeitől telve a másik ajkaira hajolt.
Jen a Dave-vel közös new yorki lakásukban ült és gondolkodott. Elvitte a gyerekeket, hogy éjszakázzanak a barátaiknál ma. Nem akarta, hogy lássák, hogy komoly gond merült fel a szüleik között. Minél tovább rágódott ezen, annál inkább ledöbbent és nem tudta hova rakni. 21 éve... Dave 21 éve szerelmes egy férfiba! Ez sokkoló hír volt számára. Hogy az oly sok rajongó által tökéletesnek hitt férfiideál ezt művelje? Nagyon sokáig hihetetlen szerencsésnek érezte magát, hogy Dave megkérte a kezét. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga az énekessel, de felkészült a legrosszabbakra. A nőkre, a visszatérhető drogokra, az alkoholra. Elfogadta, hogy hosszú ideig nem látja majd a férjét, aztán hirtelen túl sok lesz belőle, hogy millió nő fog rá gyűlölködve tekinteni és irigyelni őt, hogy sokat kell elviselnie Dave mellett. De megérte, mert szerette. Egészen idáig abban a hitben élt, hogy a házasságuk a kisebb nehézségek ellenére jól működik! És most hirtelen szakadt rá a sokkoló igazság: messze nem úgy van, amilyennek ő azt látta! Azt se tudta, hogy ismeri-e a férjét! Egyáltalán, létezik az a Dave Gahan, akihez hozzá ment? Vagy az egész csak hazugság volt? Pont kapóra jött ő, hogy új családot alapítson a férfi és megteremthessen egy nyugodt, stabil hátteret magának? Teljesen összezavarodott. Nem tudta, hogy mit tegyen, hogy mit mondjon a férjének. Egyáltalán abban is elbizonytalanodott, hogy az érzései valódiak voltak-e, vagy csak már megszokta ezt a kényelmes és biztonságos életet mellette és ezt nem akarta elveszíteni? Ők lettek volna a biztos pont az életében, ahova futhat, ha összeveszik Martinnal? Jen megborzongott. Hisz hogyan szerethetne egyenlően két embert is a férje? Tudta róla persze, hogy hatalmas szíve van, és rengeteg szeretetre van szüksége és ő is ad, és hálás minden morzsáért, de...
Összeszorítva szemeit hajtotta kezeibe az arcát. Már nem tudott sírni. Az elmúlt napokban elsírta az összes könnyét. Ugyanakkor félt is. Mi lesz Dave-vel, ha elválasztják Martintól? Vagy, az lenne a helyes lépés, ha ezt tenné? Dave-nek normális életre van szüksége, már így is bőven többet kapott az abnormálisból, mint kellene. De, ha nem is ismeri a férjét... ha csak Martin ismeri őt igazán és mindenki másnak Dave csak egy elvárt képet mutat... képes lenne őt szeretni? De hát épp eleget űzte már a vágyait! Tudta, hogy sosem fog megkomolyodni a férje, de szerette volna, ha kicsit legalább a családját komolyabban veszi! Eszébe ötlött, hogy milyen lenne, ha véletlen lebuknának és kipattanna a hír... Mit mondanának a gyerekeknek? Biztos volt benne, hogy sokat támadnák őket, még ha talán nem is lenne vége a Depeche-nek. És sokan elfordulnának tőlük az előítéleteik miatt. Jen igyekezett nagyon, hogy ne essen ebbe az ítélkező kategóriába. Próbálta elfogadni a tényt, hogy férje nagyon úgy tűnik, hogy biszexuális. És ez fel is vetette a következő kérdést: vajon melyik irányba "hajlik" jobban? A nők vagy a férfiak felé? Felé vagy Martin felé? És ha az utóbbi, akkor csak azért élt velük, mert ez volt társadalmilag az elfogadottabb életmód? Nem, nem úgy ismerte Dave-et, mint aki fejet hajt a normáknak. Nem úgy tiltakozik ellenük, mint Martin, hanem, inkább a saját feje után megy. Szóval férje valamiért akarta ezt a családot. De miért? Mi szüksége van rájuk, ha ott van neki Mart, akit szeret a saját bevallása szerint? Sőt, mi több: szerelmes belé. Akárhogy is igyekezett Jen, nem tudta ezt elképzelni Dave-ről. Hogy odabújjon a szőke férfihez, szerelmes szavakat suttogjon a fülébe, megcsókolja, átölelje csak azért, hogy vele legyen... nem, ez ellen tiltakozott az elméje! Dave az ő férje volt! Aki a saját bevallása szerint boldog így. Boldog... hogy? Tartja őt és a gyerekeket, hogy kielégítsék a feléjük táplált vágyait, majd visszafordul Martin felé? Bár, igaz, ami igaz, amikor nem dolgoztak albumon, illetve nem turnéztak, akkor a fiúk nem nagyon keresték egymást és Dave boldogsága velük igaznak tűnt.
Megfájdult a feje a sok gondolkodástól, ezért felállt és egy pohár narancslevet kortyolgatva kinyitotta a teraszajtót, hogy a friss levegő kiszellőztesse kicsit a fejét. Előbb-utóbb döntést kell hoznia és Dave elé állnia vele. Meg kell beszélniük ezt az egészet. De még nem most. Még túl sok mindent kellett elrendeznie magában.
Dave némán állt az ablaka előtt és csak bámulta az előtte elterülő svéd várost, de nem igazán látta, amit nézett. A neje nem jelentkezett, mióta itt hagyta őt és ez aggodalommal töltötte el. Félelmei a napok alatt megnőttek, visszavonult a saját kis világába, ahol védelmet remélt, ahol hitte, hogy elódázhatja a döntés meghozatalát, aminek gondolatára többszörösen megcsavarodott a gyomra. A félelem beette magát a tudatába. Kerülte a szőkét, került mindenkit, amikor csak tehette. Ha kérdezték válaszolt, ha kellett mosolygott, de belül üres volt, ijesztően kongóan üres és hideg.
Martin is hiába próbált közel férkőzni hozzá, mindenféle mondvacsinált kifogással elhárította a közeledését. A helyzet kísértetiesen emlékeztette a múltban átélt korszakra, mikor az énekes csak használta és játszott vele. De most még azt sem akarta. Csak egyszerűen elzárkózott tőle. Pedig ez Martin asztala volt! A szőke férfi most mégsem úgy viselkedett, ahogy természete diktálta volna. Szinte kapaszkodott volna Dave után, de nem merte túlzottan kimutatni. Félt tőle, hogy elveszti, félt, hogy Jennifer szép lassan láthatatlan mérget csöpögtet kettejük közé azzal, hogy bizonytalanságban tartja a férjét és őt. Az eltelt napokban a feszültség és a félelem szép lassan kezdett kétségbeesésbe fordulni Martinnál, és úgy érezte, hogy ezt már nem bírja sokáig ép ésszel. Persze az évek során már megtanulta, hogyan öltse magára szinte tökéletes maszkját. De ha Dave-re nézett, aki még beszélni is alig akart vele, a tekintete mindent elárult.
A szőkeség kezdett kiborulni. Nem értette Dave viselkedését - vagy inkább csak nem akarta megérteni. Persze, ha választás elé állítja Jen, akkor tudta jól, hogy nem lesz szirupos happy end a vége, ahol övé lesz a daliás herceg és együtt sétálhatnak el a naplementében. Nem, a valóság ennél sokkal racionálisabb és kegyetlenebb lesz. Dave Jent és a családját fogja választani, míg Martin egyedül marad. Megint. Ezt a tudatot nem bírta elviselni és minden erejével a háttérbe igyekezett szorítani. De pont emiatt is nem értette Dave-et, hogy miért vesztegeti az idejét pont most a bezárkózással. Hát nem veszett már el épp elég év így is az életükből, amit együtt tölthettek volna? Miért vesztegeti az idejét? Miért? Most, amikor még együtt lehetnének! Ugyan Mart nem tudta, hogy meddig, hogy Jen mikor dönt úgy, hogy lép, de legalább addig mindenképp ki akarta használni azt az időt, amit még Dave-vel tölthet. Órák? Napok? Hetek? Hónapok? Nem tudta. Minden a nőtől függött.
Nem bírta tovább. Miután lement a koncert - az ő részéről eléggé zárkózottan és elgondolkodva -, fogta magát és felment a szobájába, lezuhanyozott és pár cigaretta és mászkálás után elszánta magát. Pár perc múlva már Dave ajtaján kopogtatott.
Dave gépiesen indult el az ajtó felé és nyitotta ki azt. Mikor meglátta Martint, tekintete nem árult el semmit, csak a szemének egy árnyalatnyi sötétedése jelezte, hogy nem számított a Szőkére.
- Beszélnünk kell! - tette jobbját az ajtóra, felkészülve rá, hogyha Dave esetleg rá akarná azt csapni.
- Nem igazán érek rá - felelte Dave tőle nem megszokott hidegséggel. Észrevette, hogy Martin sincs a helyzet magaslatán, de egyszerűen nem bírta elviselni a közelségét. Annyira fájt!
- Hagyd az ócska kifogásaidat, Dave! - lökte be az ajtót és a düh éledő szikrájával a szemében betessékelte magát a szobába az énekest is arrébb tolva. - Ez így nem mehet tovább! - fordult vissza pár lépés után.
Dave hideg nyugodtsággal csukta vissza az ajtót, majd lassan megfordult, hogy Mart szemeibe nézhessen - Halljam a kis monológod, legyünk túl rajta.
- Legyünk túl rajta? LEGYÜNK TÚL RAJTA?! - emelte fel a végére a hangját, de közben szíve egy nagyot facsarodott a fájdalomtól - Hogy mondhatsz ilyet nekem? - halkult el hitetlenkedve.
Dave lesütötte a szemeit, mintha csak elszégyellné magát. Sokáig hallgatott, majd:
- Így kevésbé fog fájni, amikor véget ér - súgta nagyon-nagyon halkan.
- Véget ér? - ismételte rekedten, s lesújtott tekintettel figyelte az énekest - Azt hiszed, hogy ez valaha is véget fog érni, Dave? Mert én nem hiszem. Túlságosan összefolyt az életünk... túlságosan szeretjük egymást ehhez... vagy legalábbis én téged... - bizonytalanodott el a végére, ahogy felmerült benne a félsz, hogy talán Dave nem is úgy és nem is olyan mélyen szereti, mint ő.
- Legalábbis te engem? - ismételte Dave - Hát, azt hiszed, hogy nem érzek irántad semmit? Semmit? Olyan ez a helyzet most nekem, mintha az eleven húsomba vágnának és kitépnék! Baszottul félek, féltelek és kurvára nem akarok nélküled élni! - tört ki Dave heves indulattal a végére.
- De akkor... akkor mi értelme annak, hogy most megint ellöksz?! Most, amikor már végre újra megnyíltam feléd?! - kezdte belelovallni magát, s ezzel arányosan a hangját is kezdte megemelni - Most, amikor ilyen kurvára sebezhető vagyok?! Mikor lecsupaszítottam neked a szívemet és a lelkemet?! Tudom, hogy félsz! Én is rettegek! De megint bántasz és ez KURVÁRA FÁJ, DAVE!! - üvöltötte a végére, majd mintha csak elvágták volna, elhallgatott.
- És te, te nem ezt csináltad velem évekig?! - vágott vissza Dave - 10 KIBASZOTT ÉVIG, MART! Szerinted az nekem milyen volt?! Olyan kurva jó?! Vagy a Devotional-korszak, az is biztos véletlen történt, ugye?! - Dave Martinra emelte a mutatóujját, mintha ezen keresztül tudná felé közvetíteni a dühét - TE löktél bele ezekbe és le se szartad, hogy mi van velem!
- Nem szándékosan, te marha! Ezt már megbeszéltük! Nem tudtam a valós indokaidról! Utána, mikor visszajöttél a halálból és befejeztük az Ultrát, már nem voltam hajlandó kockáztatni a nagy nehezen rendbe hozott életemet és a családomat a kedvedért! Arrogáns segg voltál és nem tudtam, hogy meg tudsz-e a változni! - itt vett pár mély levegőt - Megváltoztál igen... És újra beléd szerettem! - tekintete egyszerre kavargott a haragtól és a felszabadult érzelmektől: a kétségbeeséstől, a szerelemtől, a vágytól és a fájdalomtól.
- Persze, mert Dave Gahan mindig csak egy érzelmem mentes, arrogáns segg volt és az is marad, igaz?! Itt csak te szenvedhetsz te érzékeny lelkű, gyenge, abnormális és beteges lélekként, amilyen vagy csak sosem volt elég bátorságod még magadnak se bevallani! - üvöltötte Dave, de miután kimondta, a haragja eltűnt, helyét ijedtség vette át- Ne haragudj, nem úgy akartam...
A szőke férfi felsőteste egy kicsit előre mozdult, ahogy Dave szavaira a fájdalom a szívébe mart. Tekintete olyan tiszta csalódással és megbántottsággal telt meg, amit Dave képtelen volt állni pár másodpercnél tovább. Mélyen megsértette... megint. Úgy érezte, hogy Dave nem is egyedül, hanem egy hadsereggel gázolt a lelkébe. Csak állt ott szótlanul, odafagyva a ponthoz, ahol a szavak belé hasítottak, és összeszorított szájjal nézett Dave-re. Vérzett a szíve.
- Mart... - mondta Dave elhaló hangon, hisz látta a fájdalmat a zöld szemekben. Felé lépett és kinyújtotta az egyik kezét, hogy megérinthesse.
- Hát valóban ilyennek látsz? - kérdezte fájdalmasan halk és megtört hangon.
- Nem! Ne haragudj, dühös voltam... nem úgy értettem.... - nézett esdeklőn a férfire.
- Akkor hogy értetted, David? - rázta le a karjáról a férfi kezét.
- Én, én csak... számomra mindig is úgy tűnt, hogy sosem veszed komolyan azt, amin én átmentem... hisz sosem tudtad megbocsátani a hibáimat.
- Dave... - hunyta le a szemét és hitetlenkedve megrázta a fejét mielőtt újra ránézett volna - Hányszor kell még elmondanom ennek az ellenkezőjét? Ha nem bocsátottam volna meg neked, akkor nem lennék most veled, akkor nem szeretnélek ennyire. Ha nem vettem volna komolyan azt, amin keresztül mennél, akkor nem éreztem volna azt, hogy belehalok, hogy olyan összetörten kellett téged látnom a kórházban... Direkt csinálod?
- Mégis felhozod őket mindig és a fejemhez vágod, hogy mekkora fájdalmat okoztam neked! Miért?
- Ugyanazért, amiért te bántasz engem! - bámult Dave mellkasára.
- Miért is csináljuk ezt egymással? - tette fel a kérdést.
- Önvédelemből azt hiszem... Mikor bekattan az egyikünk, ugyanakkora fájdalmat akarunk okozni a másiknak. Vagy rosszul látom?
- Nem. Védekezem, hogy ne okozhass nekem még több fájdalmat. Mert te tudsz igazán fájdalmat okozni. Nem akarok több fájdalmat - hunyta le a szemeit - Csak téged akarlak.
- Akkor ne lökj el már megint... kérlek! - szorult el Mart torka, ahogy vágyakozva és sebezhetően felnézett Dave szemeibe. Ott állt lecsupaszított lélekkel, és a férfi dönthette el, hogy a magasba emeli-e, avagy a földbe tiporja, teljesen szétzúzva őt.
- Mit akarsz, mit csináljak? Annyira félek! Nem bírom már... egyre csak az zakatol az agyamban, hogy miért? Miért kellett ennek így történnie? Néha, már az is eszembe jut, hogy könnyebb lenne, ha nem lennék házas...
- Nem, Dave, megdolgoztál értük, nem dobhatod el őket! - lépett oda elé és két keze közé fogta az énekes arcát, hogy rá figyeljen - Nézz rám! Ha itt valakinek félre kell állnia, az én leszek - mondta ki halkan, de határozottan.
Dave arca fájdalmas grimaszba torzult ennek hallatára és szemei csillogása elárulta, hogy a könnyeivel küszködik - Neeee - nyöszörögte - Ne tedd ezt velem! Te a mindenem vagy! Mit érek én nélküled? Ne ölj meg, kérlek!
- Nem Dave, figyelj arra, amit mondok: ha választanod kell, őket kell választanod! - fogta szorosabban a férfi arcát, mikor az el akarta húzni. Igyekezett fenntartani a határozottság látszatát, hogy egy kis erőt adjon bizonytalan szerelmének. - Én megleszek - hazudta halkan.
Dave keményen belemarkolt az előtte álló pólójába - Kellesz nekem, hát nem érted?! - mondta, miközben az első könnycsepp kibuggyant és lassan végigfolyt az arcán.
- Ha úgy alakul, itt leszek. Nem tűnök el az életedből... - nyelt egy nagyot - ... hisz együtt dolgozunk.
A barna férfi fájdalmában erre már nem tudott mit mondani, csak lehunyta a szemeit és némán zokogott.
- Hé... hé... - szólongatta gyengéden, miután sikerült lenyelnie a könnyeit - Még nincs minden veszve, Dave! Még lehet, hogy semmi gond nem lesz, hogy Jen a számunkra kedvezően dönt! - próbálta magához téríteni a férfit, nem engedve, hogy elforduljon tőle.
- És mégis szerinted erre mennyi az esély? - kérdezte rekedten.
- Nem tudom, de a remény hal meg utoljára... Nem igaz? - cirógatta meg az arcát, ezzel elmaszatolva pár könnyet. Fájt ilyen szétzuhanva látnia szerelmét.
- Nem tudnálak elhagyni... - súgta.
Mart csak felsóhajtott, de nem mondott semmit. Nem tudott. Tudta, érezte, hogy ez a beszélgetés nem vezeti őket egyről a kettőre. Tehetetlenek voltak, egy helyben toporogtak. Várniuk kellett. És ez a várakozás megőrjítette, feszültté és ingerültté tette. És kétségbeesetté...
Nem akarta elveszíteni Dave-et. Nem bírta volna ki, hogy együtt dolgozzon vele, de ne érinthesse, hogy ne szerethesse! Az kegyetlenség lenne. Nem tudta, hogy most mit tegyen, de érezte, hogy most képtelen lenne kimenni ebből a szobából. Nem bírná itt hagyni az énekest.
- Szeretlek... - súgta halkan, ahogy kétségbeesetten próbálta magán tartani az összeszedettség álarcát.
A szőkeség letörölte az újabb könnyeket Dave arcáról, majd lassan odahajolva egy lágy csókot adott a remegő ajkakra. Pár pillanatig úgy maradt, majd kicsit elhúzódott, hogy egy újabb keserédes puszit nyomjon ugyanoda. Így csókolgatta perceken keresztül az összeomlott énekest. Dave úgy kapaszkodott Martinba, mintha az élete függne tőle. Nem akarta elengedni, így akart maradni vele örökre! Kapkodva viszonozta a csókokat, hogy minél többet magába szívhasson.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó