Megjegyzés: A novella története annyi, hogy egy éjjel - koncertképek és videók hatása alatt - arról beszélgettünk Caprival, milyen lehetett, mikor Dave kórházba került a betegsége miatt. Gondoltam ez nagyon is jó ötlet egy irományhoz, bele is kezdtem, de csak szenvedtem vele. Közben a TOTU véget ért, én meg rákaptam a When The Body Speaks-re. Ez a kettős megihletett, a végeredmény pedig lejjebb olvasható :) (Kicsit hosszabbat szerettem volna, most ennyi sikerült.)
Kategória: SLASH / angst
Korhatár: PG-13
I am you
Előre félt ettől a naptól. Gyűlölte ezt a napot. Akármennyire is fáradt volt, szívesen bevállalt volna pár koncertet. Egyrészt szerette a közönséget, aki viszont szerette őt, másrészt... láthatná őt. Rohadtul hiányzott neki, már most. Pedig alig pár órája váltak el. Még most is visszhangoztak fejében utolsó mondatai: "Ne aggódj, megoldjuk. Minden rendben lesz". Pulóverének zsebébe nyúlt és előkotorta iPodját. Ritkán hallgatta saját zenéjüket, de ha másképp nem is, így legalább hallhatta Dave hangját. Hallhatta, ahogy elénekli mindazt, amit írt. Egy ideje már keresgélt a számok között, mikor megakadt a szeme az egyiken. I am you. Szomorúan elmosolyodott, s megnyomta a play gombot. Kinézett a repülő ablakán, majd behunyta szemeit. Teljesen libabőrös lett az ismerős orgánumtól. Halkan dúdolta a melódiát. Felderengett előtte egy emlék, amitől összeszorult a torka.
Lassú léptekkel haladt a kórházi folyosón, hátán egy gitártokkal, mely kedvenc, zöld gitárját rejtette. Két nap telt el azóta, hogy utoljára látta Dave-et. Jent nehezen, de sikerült rávennie arra, hogy az éjszakát ne a kórházban, hanem egy hotelben töltse. Szegény nőt komolyan megviselték a történtek, ami nem is csoda; Martin sem volt túl jó bőrben. Az utóbbi hónapokban rengeteg időt töltöttek együtt. A stúdió, a felvételek, a próbák. Nem telt el nap, hogy ne beszéltek volna. Most végre kettesben lehet vele.
Megállt a szoba előtt, kezét a kilincsre tette, s mély levegőt vett mielőtt benyitott. Letaglózta a látvány: a mindig vidám Dave Gahan magzatpózban feküdt az ágyon, karjait maga köré tekerve. Fel sem nézett, azt hitte csak egy újabb ápolónő jött ellenőrizni, minden rendben van-e. Martin becsukta maga mögött az ajtót, de nem volt képes megmoccanni. Utálta így látni őt. Talán egy perc is eltelt, mire elég erőt érzett ahhoz, hogy közelebb menjen. Az ágyhoz sétált, odahúzott egy széket és leült. Dave ajkai résnyire szétnyíltak a meglepettségtől. Erőtlenül nyúlt az ismerős alak felé, de karja visszazuhant a lepedőre. Mart azonnal közelebb húzódott és szorosan átölelte. Elmondhatatlanul hiányzott a közelsége. Úgy érezte, nem engedheti el, mert azzal még több fájdalmat okozna neki. Szőke fürtjeibe hosszú ujjak túrtak. A mozdulattól halvány mosoly jelent meg ajkán.
- Megengeded, hogy játsszak neked?
- Szeretem a privát koncertjeidet - jött a válasz.
Elővette gitárját és egy dallamot kezdett játszani. Dave szemében megcsillant a fény, ahogy eszébe jutottak a dal sorai. Ajkai közt próbálta megformálni a szavakat, de nem ment. Ekkor Martin énekelni kezdett. Hangja gyönyörűen csengett, amitől könnyek szöktek az énekes szemébe. Imádta ezt a dalt. A szövegét, a hangulatát és leginkább azt, hogy Martin kettejükről írta. Nem tudta megunni. Már azon az éjszakán megtetszett neki, amikor még csak pár sor árválkodott a papíron. Szüntelen a húrokat pengető kezet figyelte, néha fel-felpillantva a megviselt arcra. Szemeit lehunyta egy pillanatra, hogy eltárolhassa, amit lát. Ki tudja, lesz-e még alkalma rá, lesz-e még holnap...
Martin - mintha megérezte volna, mire gondol Dave - nem játszott tovább. A hangszert a fal mellé támasztotta s könnyeivel küszködve a férfi ágyára ült, majd finom csókkal jutalmazta. Kezdetben csak ízlelgették egymást, majd egyre szenvedélyesebb táncot járt nyelvük. Mart végigsimított az enyhén borostás arcon, a nyakon keresztül egészen a mellkasig. Kezével minden egyes apró területet be akart járni. Egyszerűen muszáj volt éreznie Dave-et! Éreznie kellett, hogy ott van vele. Dave úgy kapaszkodott a szőke férfiba, mint utolsó mentsvárába. Tulajdonképpen az is volt. Szüksége volt rá. Mindennél jobban.
Pár perccel később levegő után kapkodva szakadtak el egymástól.
Szemeit fájdalmasan összeszorította, hogy megállítsa a kitörni készülő könnycseppet. Persze ez nem volt elég; érezte, amint végiggördül arcán, majd szájához érve sós ízt hagy maga után. Gyorsan letörölte, nem akarta, hogy bárki is meglássa. Úgysem tudta volna megmagyarázni. Ahhoz túl kimerült volt - mind fizikálisan, mind lelkileg. Újra kinézett az ablakon. A gép körül lökdösődő felhőkre próbált koncentrálni, több-kevesebb sikerrel. Már csak pár óra volt hátra a landolásig. Pislogott párat, s lassan álomba merült.
Eközben Dave fejében hasonló gondolatok jártak a New Yorkba tartó gépen ülve. Zenehallgatással próbálta elütni az időt és más mederbe terelni gondolatait. Eléggé elesettnek érezte magát, néha-néha el is bóbiskolt. Viszonylag hosszú ideje emelkedett ütemesen mellkasa, de jól megérdemelt pihenését félbe szakította valami. Hirtelen tudatosult benne, hogy saját hangját hallja a fülhallgatókon keresztül. Először nem is értette, hogyan keveredett rá a kis készülékre egyik daluk, de amint felfogta, melyik szám az, még levegőt is elfelejtett venni. "Tényleg, már csak ez hiányzott" - morogta a fekete garbójába és a következő trackre akart léptetni, de ujja megállt a mozdulat közben. A háttérben szóló gitárszólamról eszébe jutott, hogy egyszer megkérte Martint, tanítsa meg neki.
- Mart, ráérsz egy kicsit?
- Persze, mondd csak.
Dave leült mellé a kanapéra, kezében gitárjával, amit jó pár évvel ezelőtt vásárolt, valahol Londonban. Mivel régebben tanult rajta játszani, gondolta épp itt az ideje, hogy leporolja tudását.
- Megtanítanád nekem a When The Body Speaks-t?
- Tessék? Ez most komoly?
- Igen, abszolút. Kéérlek - meresztett hatalmas bociszemeket. Martin akaratlanul is elnevette magát. Nagy bohóc volt ez a pasi.
- Na várj, idehozom az enyémet - felállt, átsétált a szomszédos helységbe s magához vette régi barátját. Dave türelmetlenül dobolt ujjaival saját térdén. - Mikor volt utoljára a kezedben?
- Hát, ami azt illeti...
- Oh.
Martin nem jósolt túl sok esélyt a dolognak. Visszaült a férfi mellé, behangolta mindkét hangszert, aztán lejátszottak néhány akkordot bemelegítésként.
- Meddig kell még ezt csinálnom?
- Ne kérdezősködj, csak csináld. Te akarod mindenáron megtanulni azt a dalt - dorgálta meg a szőke férfi.
Mart lépésről lépésre átvette Dave-vel a taktusokat. Nehezen indult a tanulás, de végül kezdett ráérezni az énekes. Játék közben a kezeit figyelte párszor felpillantva a Szőkére megerősítésért, hogy jól csinálja-e.
- Nem rossz, nem rossz.
- Kösz - arcán hatalmas mosoly terült el, jól esett neki az elismerés. A két zöld szempár végre találkozott; szinte elvesztek egymás tekintetében. Lassan közelítettek a másikhoz, míg ajkuk egy puha csókban össze nem ért. Dave-nek csak akkor tűnt fel, hogy valami bődületes marhaságot játszik, mikor Martin nevetve szakadt el tőle.
- Visszavontam. Re…reménytelen vagy!
- Hmm... - durcásan keresztbe tette karjait - nem igaz. - A hatás kedvéért még a száját is lebiggyesztette.
- Dehogynem.
- Utállak - összehúzta szemöldökét, ezzel érzékeltetve mennyire komolyan gondolja. Szemeiből viszont áradt a kisfiús pajkosság, ami hamar lebuktatta.
- Valld be, hogy képtelen vagy rá.
- Nem igaz.
- Hát jó, akkor majd keresek valaki mást, akivel eltölthetem az estémet. - Ezzel felállt és elindult a hotelszoba ajtaja felé.
- Mi? Nem!
- Már késő - kiabált vissza immár a folyosóról.
- Mart...Martin?! 'Oh csak kerülj a kezeim közé!'
Szomorkás mosoly ült ki arcára. Egyszerre volt ez az emlék kellemes és kíméletlen. Felsóhajtott és igyekezett legyűrni torkában az egyre csak terjeszkedő gombócot. Talán mégsem kellett volna meghallgatnia azt a számot...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó