A nappalok gyorsan teltek számára, de az éjszakák hosszúnak bizonyultak. Vágyott az érintésekre. S álmában meglepetésére néha Dave is felbukkant jellegzetes mosolyával. De ezeket próbálta elnyomni és csak Martinra koncentrálni. Aztán szép lassan az utolsó óra is letelt, amit távol kellett töltenie a Depeche Mode-tól, így mosolyogva lépett be az éppen aktuális szálloda ajtaján, hogy elkérje szobája kulcsát. Miután lepakolt, és vett egy frissítő zuhanyt, úgy döntött megkeresi Martint.
Az alatta fekvő test megvonaglott és ő újabbat lökött rajta. A másik felsikoltott. Talán nem erre számított. Mindenesetre nem volt bíztató előjel a harmadik fél számára.
Celeste ledermedve állt az ajtóban, keze még mindig a kilincset szorongatta, ahogy tátott szájjal, s egyre nagyobb dühvel nézte az ágyon vonagló párt.
- Te aljas szemét köcsög! - sziszegte erővel visszafogva magát. Érezte, hogy agyát elöntötte a düh, s a torkát fojtogató érzéstől alig kap levegőt.
Mart beledermedt a mozdulatba. Az alatta fekvő, hosszú szőke hajú nő is érdeklődve nézett fel. A másik ki is mondta a kérdését: - Ki ez?
Martin azonban nem válaszolt, hanem kicsúszott a nőből és feltérdelt.
- Celeste...
- Rohadj meg Martin! - vetette oda dühtől remegő hangon. Ennyit volt képes kipréselni magából, s azonnal kifordult a szobából erőnek erejével bevágva az ajtót, s végigrohant a folyosón a könnyeivel küszködve.
Martin azonban nem maradt ott megrohadni, hanem a paplant a dereka köré tekerve ugrott a nő után. Be is érte és megfogta a karját - Kérlek, hallgass meg. Ismersz már, évek óta, ha úgy vesszük. Tudtál a..."dolgaimról".
- Hagyj békén, Martin! Soha többé ne érj hozzám! Ez most kurvára fájt! Tudtad jól, hogy ezt egyszer már átéltem és mégis... áh nem is érdekes! Menj csak vissza és fejezd be, amit elkezdtél. A kis kurvád már biztosan vár, én nem leszek többé az! - törölte le idegesen a szapora könnyeket az arcáról, de csak újak jelentek meg.
- Kérlek, ne beszélj így. Celeste, 27 éve csinálom ezt. Tetves huszonhét éve. Mögöttem van egy házasság, három gyerek és sok hihetetlen dolog, felszedett, kényszeres cselekedetek.... régóta nem volt senkim. Mindig is könnyen rázódtam vissza a régi életembe, de nehezen szakadtam ki onnan. Nem ellened irányult. Ilyen vagyok.
- És ehhez most tapsoljak, Martin? Szó nélkül fogadjam el?! Hm? Vágjak jó pofát ahhoz, hogy épp egy másik nőt tolsz, mikor elméletileg én vagyok veled? Bár már abban sem vagyok egyáltalán biztos, hogy valaha is volt olyan, hogy "mi". Valószínűleg csak a romantikus szívecském képzelődött. Igen, nehezen nyílok meg, és pont ettől féltem, én meg a bolond fejemmel hagytam magam... megint. Szánalmas vagyok - rázta meg a fejét elfordulva.
- Nem. Nem kell eltűrnöd, valóban nem. De szerinted én tudtam, hogy most mi a helyzet velünk? Sok mindent nem tudsz Celeste, pedig rólad van szó. Hiányoztál. Nem is tudod, mennyire. De... nem tudom mit gondoltam. Csinálj velem bármit, de nem akarlak elveszíteni. Kérlek - érintette meg finoman.
Celeste elhúzódott, nem nézett rá - A legviccesebb az egészben, hogy kezdtelek megszeretni. Azt hittem, hogy más vagy - vont vállat egy keserű kis mosollyal, majd szipogott egyet és lehunyta szemeit egy pillanatra - Kérlek, most hagyj békén egy darabig. Nem akarlak látni egy ideig. Egyedül akarok lenni - fordult meg és indult el a lépcsők felé. Ki akarta szellőztetni a fejét odafent a tetőn.
Órákig bénultan állt odafönt a korlátnak támaszkodva hol az eget, hol a forgalmat bámulva, miközben sápadt arcán folytak a könnyek. Számíthatott volna erre, de a düh ott munkált benne. Nem tört ki és tudta, hogy ez az elfojtás csak rosszabbá fogja tenni a helyzetet, de képtelen volt tenni ellene. Letaglózták az érzései. Felszakadtak a régi sebek, s a felzubogó fájdalom keveredett azzal a régi másikkal. Sosem volt szerencséje. Tudta, hogy mint mindig, most is a munkájába fog menekülni - az egyetlen olyan dologba, ami sosem okozott csalódást neki, amit érzelmek nélkül is végezhetett.
Egészen rásötétedett, mikor újra csörgött a telefonja, ami mellette hevert a földön, ahova időközben leült nem törődve vele, hogy kosztümje összekoszolódik a tetőn szétszórt kavicsoktól. Csak ült ott a csörgést hallgatva és nézett ki a fejéből.
Egy árnyék mozdult meg előtte - Nem veszed fel?
Összerezzent a hangra, ahogy felkapta a fejét, majd el is fordította az arcát a világító és rezgő telefonra nézve.
- Nem.
Zöld szemek villantak meg a sötétben, ahogy a férfi lassan, mint valami éjszakai ragadozó végigmérte a nőt - Valami történt - állapította meg szenvtelenül.
- Micsoda megfigyelőképesség, Mr. Gahan - horkant fel nem törődve a könnyektől elkenődött arcfestékével vagy a sírástól megdagadt szemeivel.
A telefon elhallgatott.
- Mi történt?
- Nem hinném, hogy rád tartozik.
- Valóban? - lépett hozzá közelebb és guggolt le Celeste-hez, aki így az ajkain érezhette a férfi lélegzetét.
- Valóban - nézett fel rá összeráncolva a szemöldökét - Amúgy se érdekel igazán, akkor meg minek mondjam el? - állta a tekintetét.
- Mert kíváncsi fajta vagyok.
- Oh tényleg, majdnem el is felejtettem - ütött meg kissé cinikus hangnemet - Ezt a kedves barátod is elmondhatja magáról.
- Ezt hogy érted? - döntötte kicsit oldalra a fejét és összevonta a szemöldökét. A sötétben csak a szeme újabb csillanása jelezte a mozdulatot.
- Ő valószínűleg a női anatómia rejtelmeit részesíti előnyben - vont vállat elfordítva az arcát.
- Igen, elég gyakran és elég mélyen elmélyül a tanulmányozásában - pár pillanatig hallgatott, majd újra megszólalt - Nem készültél fel rá, igaz kicsi lány?
- Nem, noha tanulhattam volna a múltamból - kezdte felhúzott térdein birizgálni a harisnyáját.
- Dühös vagy rá, igaz? - szikráztak fel a zöld szemek - Égeti a bensődet, kitölti, szinte fáj. Fájdalmat akarsz neki okozni - felemelte a bal kezét és hosszú ujjaival leheletnyire megérintette Celeste karján a szabad bőrfelületet - Érzem. Mintha izzó vassal égetnék a belső szerveidet, de kívülről hideg vagy.
Celeste óvatosan ránézett az előtte guggoló férfira. Furcsa volt hallani ezeket a szavakat a szájából, óvatosságra intette.
- Valami olyasmi.
- Neeem... pontosan ezt érzed - húzódott közelebb a nőhöz. Az orra hegyével meg tudta volna érinteni Celeste-ét.
- Mit akarsz tőlem, Dave? - ráncolta össze újra a szemöldökét kérdőn és mintha egy kicsit rosszat sejtve is.
- Csak belekóstolni abba, amit Martinnak adtál.
- Azt hiszem elég undorító dolog lenne kihasználnod azt, hogy épp sebezhető vagyok - szisszent fel.
Dave felnevetett - Ugyan Celeste, vágysz rám. Azóta, hogy megláttál. Azt hitted, hogy nem tudom?
- És ez jót tesz amúgy sem kicsi egódnak, nem igaz? - húzta össze a szemeit, amikben megvillant már a harag is.
- Pontosan tisztában vagyok a képességeimmel, Celeste. Tetszik, ahogy megpróbálsz nekem ellenállni. Azelőtt a Martin iránt érzett torz szerelem képébe, most meg a haragodba kapaszkodsz. Felizgat - simított újra végig a nő karján.
- Ne érj hozzám, Dave! - szűrte a fogain keresztül egyre több dühvel a tekintetében.
- Különben? - izzott fel zölden a tekintete, amitől egészen démoni lett az a zöld szempár és erősen megragadta a nő karjait.
- Eressz el! - kiáltott rá dühösen és megpróbálta kicsavarni a kezeit a szorításából.
Ismét egy kacaj hasított a levegőbe - Szerinted az a megoldás, hogy küzdesz? - szorította magához.
Celeste levegő után kapott, mikor megérezte, hogy Dave-et koránt sem hagyta hidegen az ő ellenkezése.
- Perverz disznó! - köpte a képébe kipirulva a haragtól és tovább küzdött a férfi ellen, amitől tudta, hogy feljebb csúszott a szoknyája, de nem érdekelte, csak szabadulni akart már.
Dave azonban erősebb volt nála és Celeste nyakába harapott.
A nő felsikoltott a fájdalomtól és végre jutott annyi helyhez, hogy egy jól célzott rúgással kényes területet ért.
Dave szitkozódva felkiáltott és a szorítása azonnal engedett, ahogy a férfi a tető aljzatára hanyatlott.
Celeste még akkor lekevert neki egy pofont kiszabadult kezével, mikor még térdelt a férfi.
- Mocskos állat! - kiáltott rá, majd felkapva telefonját mit sem törődve gyűrött és koszos ruhájával végigrohant a tetőn és bevágta maga után az ajtót egy pillanatra se nézve vissza.
Csupán addig tartotta magát, míg be nem vágta a saját ajtaját is maga mögött és rá nem fordította a kulcsot, aztán belülről az ajtónak vetve a hátát zokogva csúszott le a földre. Hova keveredett? Milyen emberek közé? Itt mindenki ki akarja használni??? Csak azért mert nő? Csak azért mert ez a két pöcs megkívánta, s miután az egyik elbánt vele a másik akarta kihasználni a helyzetet? Megijedt Dave-től. Mit tett volna vele, ha nem tud kiszabadulni?? Bele se mert gondolni, ahogy ott zokogott tovább hátával az ajtót támasztva. Minek jött vissza egyáltalán? Miért nem maradt Brüsszelben? Most kellett ez neki? Az az egyetlen gondolat vigasztalta egy leheletnyit, hogy legalább jól visszavágott annak a parasztnak. Maga sem tudta, hogy meddig sírdogált még ott, de végül összeszedte magát és elment lezuhanyozni és aludni.
Sajnos nem bújhatott el a munkái elől, bár borzalmasan érezte magát. A szokásosnál is szótlanabb, hűvösebb és sápadtabb volt, s amennyire csak tudta, kerülte mindkét férfit. Egyelőre nem volt olyan munkája, amikor velük kellett volna lennie. De érezte, hogy a harag még mindig ott munkál benne a felszín alatt.
Mindenki észrevette Celeste letörtségét és voltak, akik sejtették is az okát. Sokan felajánlották, hogy vegyen ki pár napot, de a nő eleinte kedvesen, majd türelmét vesztve durván visszautasította őket, így minden folyt tovább a 'normális' kerékvágásban. Végül Kessler is úgy bánt a nővel, mint minden más alkalmazottjával: 110%-os terheltség alá fogta. Lendületesen – a munka hevében bízva - lépett be az ajtón - Celeste, munkám van számodra.
- Rendben, mondd csak - pillantott fel egy nagy halom papír és a laptopja mellől.
- Meg kéne szervezned pár dolgot a színpad vizuális részével kapcsolatban - én már nem bírok vele.
- Rendben - nyúlt a papírért - Miből állna?
- Kapsz egy pár ötletet, szelektálsz, és úgy rendezed, hogy illeszkedjen a koncert, az együttes, a srácok, a hely, a csarnok és a közönség hangulatához. Drasztikusat akarok, de nem ijesztőt. Csodálatosat, de nem giccseset. Nem keményet, semelyik nemhez nem húzót, de emlékezeteset, jellemzőt a depeche Mode-ra, ami illeszkedik az album hangulatához.
- Öhm... Bocs, John, de ez nem Anton feladata lenne? - kérdezte meg felnézve rá szemüvege mögül.
- De igen, de mivel ő most jelenleg nem igazán elérhető és úgymond.... "elhagytuk" ránk szakadt ez a feladat. Képes vagy vele megbirkózni?
- Természetesen. Tudok tanácsokat is kérni egy jó barátomtól. Ahogy nézem a fiúkkal is kell majd egyeztetnem - futotta át a papírokat.
- Egész konkrétan Martinnal fogsz dolgozni.
- Remek - erőltetett nyugalmat a hangjára miközben biccentett megkeményedett tekintettel fókuszálva a fehér lapra.
- Nem tudom, hogy mi történt köztetek Celeste, de elvárom, hogy ez ne legyen hatással a munkádra. Száz százalékos együttműködést és fennakadás nélküli tempót akarok látni. Határidőre meg a pontos terveket az asztalomon. Érthető?
- Érthető. Nem lesz gond - nézett a férfi szemébe határozottan, miközben összeszorította a száját.
- Helyes. Akkor kezdhetsz is.
- Rendben, csak befejezem, amin dolgozok.
Kessler csak biccentett, majd kilépett a szobából
Celeste egész teste megfeszült, ha arra gondolt, hogy Marttal kell majd együtt dolgoznia, de tudta, hogy lesz olyan profi, hogy megoldja. El tud vonatkoztatni a történtektől.... legalábbis nagyon remélte. Miután befejezte, amin dolgozott, el is indult megkeresni a férfit.
Egy üres teremben találta, amint épp háttal az ajtónak egy tárgyalóasztalnál ülve elmélyülten, mint egy gyerek, nagy hévvel rajzolt valamit egy papírra.
Celeste-et nem hatotta meg a látvány, határozottan haladt a férfi felé. Jöttét elárulta magas sarkújának kopogása, ahogy átvágott a termen egyik kezében szokásos mappáját és papírjait szorongatva.
Martin felemelte a fejét az ismerős zajra és csendben figyelte a nőt, amint az a látóterébe ért. Nem tudta, hogy örömöt vagy fájdalmat érezzen, de mikor a tekintete találkozott a hideg szemekkel, zöld szemeit a szomorúság járta át.
Celeste vagy nem törődött vele, vagy észre se vette a munkára koncentrálva, ahogy leült a szőke férfi mellé.
- Nos, mondd csak mire jutottál. Gondolom, a színpadképpel foglalkoztál.
- Igen. A fényjátékra helyezném a hangsúlyt, főleg most, hogy Dave előállt anno a rockos DM hangzással. Ahhoz nem illenek a függönyök. Milyen kár. Pedig olyan jó nézni, ahogy a füst megtörik a selyemfüggöny ívén...- mélázott el kicsit - Szóval, valami jópofa, élénk színű, de nem rikító fényjátékra gondoltam, hasonlóra, mint a PTA tournál.
- Értem. Akkor ezeket a terveket ajánlanám figyelmedbe - tolt Martin elé jó pár kinyomtatott papírt szétterítve az asztalon. Dave-ék mit szólnak hozzá? Beleegyeztek ebbe a koncepcióba? - figyelte mereven a szétterített lapokat.
- Persze. Andyt nem nagyon érdekli a dolog, Dave meg mindent imád, ami hivalkodó.
- Na igen - jegyezte meg az orra alatt átlapozva még egy dossziét és újabb terveket varázsolt elő belőle.
- Celeste... - fogta meg Mart finoman a nő kezét - Kérlek.
A nő lassan szívta be a levegőt megfeszülő arccal, majd elhúzta a kezét Martinétól egy zöld színeket felvonultató tervet arrébb csúsztatva, majd tollával rábökött pár képre - Én ezeket ajánlanám, jobban illenek hozzátok.
- Tudtad, hogy a zöld a remény és a megújulás szimbóluma?
- Nem - tolta arrébb megint a képet nem nézve a férfira.
- Celeste, ne csináld ezt! Nézz rám! - Martin hangja a türelme elvesztéséről árulkodott.
- Mégis minek? - kapta felé a fejét egy pillanatra megemelve a hangját, majd lenyugodva újra visszafordult az asztalhoz mélyen beszívva a levegőt, de mindketten tudták hogy a feszült harag ott munkál a felszín alatt.
- Gyerekes vagy!
- ÉN? Gyerekes??? - szikrázott fel a tekintete, ahogy dühösen újra ránézett.
- Igen, te! Pont úgy viselkedsz, mint egy ötéves! Duzzogsz, és ezzel próbálsz engem büntetni!
- Mert szerinted mást érdemelsz tőlem?
- Nem, Celeste, önmagad próbálod megőrizni, mert a lelked mélyén te még mindig félsz felnőni és szembenézni a problémáiddal!
- Még ha így is lenne, ehhez neked már semmi közöd, Mr. Bölcsesség! A másikat persze mindig könnyebb analizálni, mint magadba nézni! A végén még valamilyen csavaros gondolatmenettel kihozod belőle, hogy az egész az én hibám!
- Sosem állítanám ezt! Én pontosan tisztában vagyok a személyiségemmel, a lelkemmel. Tudom, hogy torz, tudom, hogy ez neked nagyon fáj, tudom, hogy önző vagyok. Igen, az vagyok, mert még mindig magamnak akarlak, hát nem érted?!
- Mi az, a kis szőkének csak egy éjszakára kellettél? - húzta össze a szemeit. Tudta, hogy a sértettség beszél belőle, de fájdalmat akart okozni Martinnak. Legalább akkorát, mint ő neki.
- Ő kellett nekem egy éjszakára. Celeste, ez egészen más volt, egy botlás, egy hülye botlás, ami után az állatias énem vágyott. Kérlek, szükségem van rád!
- Ugyan minek? Úgy érzem, hogy semmivel sem vagyok különb attól a nőtől, vagy akár a többitől, tudom is én - vont vállat keserű szájízzel elfordulva. - Minek erőltetnéd? - legyintett.
- Mert olyan érzéseket keltettél bennem, amiket régóta senki sem. Csodálatos, lenyűgöző nő vagy Celeste, még ha ezt te nem is akarod észrevenni. Vagy.... mondd ki hangosan, hogy nincs szükséged rám. Mondd a szemembe, hogy nem emlékszel az első szeretkezésünkre, ott, a csarnokban. Mondd, hogy nem fáj, hogy az egész nem jelentett semmit. A szemembe.
- Nem, Martin, nem húzol csőbe. Ne gyere nekem ezzel az 'olyan érzéseket keltettél bennem' maszlaggal. Épp elégszer hallottam már ezt és ütöttem meg utána a bokámat. Egyik se volt épp kellemes érzés, elhiheted. Persze, hogy emlékszem. Minden egyes szeretkezésünkre. Mindegyikre. Pont ezért fájt annyira, amit tettél - fonta össze a karjait.
- Miért nem akarsz hinni nekem? Celeste, ha sosem hiszel az érzéseidben, akkor így fogsz meghalni.
- Milyen csodálatos is ez a jövőre nézve, nem? Hagyjuk ezt Martin. Fontosabb dolgunk is van ennél - hajolt újra a tervek fölé.
Mart odahajolt a nő fölé és finoman a hajába túrt, hogy gyengéden maga felé fordítsa az arcát. Nem sok választotta el őket egymástól.
- Az, hogy a saját érzéseiddel nem törődsz a te döntésed. De az, hogy az enyémekkel sem... kegyetlen vagy Celeste.
- Igen, az vagyok. Az évek megkeményítettek. Fogalmad sincs róla milyen ritkán nyílok ki Martin. Neked megtettem és te ezt kihasználtad - állta a tekintetét hűvösen.
- Esetleg nyisd ki a szemed és láss önmagadon túl - mondta, majd elengedte a nőt és otthagyta a helységben egyedül.
- Na persze - mordult fel, majd pár percig csak ült ott, végül arra jutott, hogy legalább Kesslernek nem akar csalódást okozni, így bejelölt pár tervet, aztán felnyalábolta őket és elindult megkeresni Dave-et, hogy válasszon ő is a tervek közül - úgy tűnt Mart ezt a feladatot is ráhagyta.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó