|
In the Dead of Night
Useless-girl 2010.09.06. 19:13
Nevezésem a MYM-en a "Martin 49. születésnapja" versenyen... Megjegyzés: Ezzel a novellával neveztem a MYM fórumon a „Martin 49. születésnapja” versenyen.
Kategória: NC-17 / Slash / romance / dark (“A nedves álom” versenykategória.)
Karakterek: Martin L. Gore és Dave Gahan
Ajánlott szám: Depeche Mode – In your room (album version)
In the Dead of Night
(Az éj közepén)
Azok a hosszú csontos ujjak újra a testemen siklanak. Le kell hunynom a szemem és fel kell sóhajtanom, ahogy ismét lúdbőrözni kezdek a finom érintésektől. Bőröm minden egyes pontja a figyelméért sikolt. Ez a földi mennyország. Sötéthajú szeretőm csodákat tud tenni velem. Csupán az érintésére van szükségem ahhoz, hogy egy másik világban érezzem magam. Egy világban, mely vad szenvedélyből és ösztönökből áll – a béklyók nélkül, melyek ehhez az anyagi világhoz kötnek.
Felkiáltok, ahogy azok a puha telt ajkak lüktető merevségemre csúsznak. Az a mély torok… Istenem, meg kell markolnom a lepedőt az érzéstől. Olyan baromi gyorsan közeledek a feloldozáshoz, hogy szinte fáj! Hallgatom az apró kis hangokat lentről, ahogy szopogat, és csak fekszem az összegyűrt lepedőn. Ezektől a hangoktól csak még inkább megőrülök érted. Semmi kétség, hogy ezen a téren is van tehetséged…
Te gyorsabban mozogsz, s én hangosabban zihálok…
A szád készen vár, s megkérsz, hogy adjam meg a jutalmadat a munkádért… És képtelen vagyok megtagadni tőled. Belenézek sötéten fénylő szemeidbe és hangosan felkiáltok, ahogy imádott ajkaid közé élvezek…
...
Felriadok. Zavartan próbálok rájönni, hol is vagyok. Leizzadtam, a lepedő a testemhez tapadt és a következő dolog, amire ráeszmélek az az, hogy a még mindig lüktető tagom a hasamra könnyebbült meg. Felsóhajtok és körbenézek. Sehol senki, csak a lágy nyári szellő mozgatja a könnyű függönyöket.
Istenem, micsoda pokoli egy álom! Megrázom a fejem és egy zsebkendőért nyúlok, hogy letakarítsam magam. Egy pillanatig érzem szeretett illatodat és nedves nyelvedet a testemen, de ahogy kinyitom a szemeimet, a káprázatnak vége szakad. Az érzés elhalványul és én ismét egyedül maradok.
Elmentél. Tudom. Nem kell megnéznem a többi szobát. Egyszerűen csak nem érzem a jelenlétedet. Ismét használtál engem, de nem bánom. Figyelmed minden egyes morzsájáért hálás vagyok. Csodálatos vagy, David. És nem hiszem, hogy túl sokáig képes lennék az érintéseid nélkül élni. Talán a jövőben más szemszögből fogom látni a dolgokat, de most csak te vagy nekem. Még ha ez össze is zavar. Nem igazán tudom kezelni a helyzetet, de szükségem van rád. Jobban, mint a levegőre.
Még visszafekszem pár percre a félhomályban és figyelem egy elhaladó autó lámpáinak fényét, mely furcsa árnyékokat vet a falra. Persze te jársz a fejemben. Hol vagy most? Miért rohantál el egy szó nélkül? Valami rosszat mondtam? Vagy csak a következő adagodra van szükséged? Igen, tudom, hogy drogozol. Látom a szemeidben és a viselkedésed is sokatmondó. De egy szót sem szólhatok. Én sem vagyok jobb nálad…
Talán tényleg az én hibám. Tudom, hogy milyen marha érzékeny vagy. Azt akarod, hogy ami köztünk van, működjön. Már egy ideje megint együtt vagyunk. Úgy tűnik, túlságosan össze vagyunk kötve ahhoz, hogy egymás nélkül tudjunk élni. Nem tudnám megnevezni, hogy mi ez az érzés bennem, de mélyen legbelül tudom, hogy igazam van. Összetartozunk, de én ezt még mindig nem tudom teljes mértékben elfogadni. Te mindent feladnál azért, hogy velem élhess. Például a második házasságodat Theresa-val. És sok más dolgot is. De nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom. Összezavarsz. Látom, hogy milyen borzasztóan szükséged van a szerelmemre. De én egyszerűen képtelen vagyok olyan könnyen megnyílni, mint ahogy azt te teszed. Te inkább olyan vagy, mint egy szeretetéhes bolond macska. Vagy nő. Az érzéseidre támaszkodsz és néha gondolkodás nélkül cselekszel. Én sokkal racionálisabb típus vagyok. Én látom a következményeket, amiket a kettőnk közti kapcsolat eredményezhet. És félek. Igen. Ezt sosem mondtam neked, de kibaszottul félek, hogy valami közbe fog jönni. Hogy el fogom cseszni. Annyira el akarom engedni az összes félelmemet, hogy teljesen neked adhassam magam, de a bizalom egy törékeny dolog, David. És ezt te nagyon jól tudod. Már tapasztaltuk ezt korábban. Nem hinném, hogy újra túl tudnám élni azokat a borzasztó időket… amikor játszottál velem és otthagytál engem több sebből vérezve. A szívemen és a lelkemen még mindig ott vannak azok a sebhelyek. Az idő begyógyíthatja őket, de az elme nem felejt. Azt hiszem, mazochista vagyok, hogy megint beengedtelek az életembe. Szerinted függünk egymástól? Szerintem igen.
Felsóhajtok és kimászok az ágyból. Szükségem van egy italra. Pár perc múlva meztelenül leülök a zongorához és kinyitok egy üveg bort, vagy valami olyasmit. Nem igazán érdekel. Ez az egy üveg élte túl a múltkori kis „privát partimat”. Érzem, ahogy közelít… az az állapot… az a különleges állapot, amire akkor van szükségem, mikor azokat a dalokat írom neked… Tudom, hogy tudod, hogy melyikeket írtam neked és a kapcsolatunkról. Már abból is érzem, ahogy a színpadon énekled őket. Olyankor más a hangod. Teltebb, több érzelmet viszel a sorokba és az egész tested reszketni látszik, ahogy próbálod tökéletesen előadni őket. És ezt is teszed. Még akkor is, ha te nem vagy biztos benne és a show után félénken megjegyzed, hogy jobban is tudtál volna énekelni… Számomra mindig tökéletesek. Szeretlek, David. Még ha nem is mondom ki sokszor hangosan. Ismersz engem. Remélem, ismersz. Azt szeretném, ha elfogadnád a természetem, ha türelmesebb lennél velem. Tudom, hogy olyan vagy, mint a tűz, s én, mint a víz, és ha együtt vagyunk, a pára izzadtságként csapódik le a tökéletesen mozgó remegő testünkön… Istenem, annyira szükségem van rád, hogy itt legyél velem ebben a halott órában, mikor csupán a tücskök zenélnek. Azt akarom, hogy mellettem legyél. Tudom, hogy te is ezt akarnád, de nem vagy itt…
Lerakom az üveget és befelé figyelek. Egy szép dallam hangzik fel a fejemben és én meg is ragadok egy üres kottapapírt és egy tollat. Olyan, mintha transzban lennék. A papír szomjasan issza magába a fekete tintát és én csak írom és írom a hangjegyeket. Nem is gondolkodom, csak dolgozok és legközelebb, mikor felnézek, mindenfelé papírok hevernek körülöttem. Tele vannak a jegyzeteimmel. Egy teljes dal. Egy újabb sláger. Érzem. Máris hallom a kiegészítő hangszereket és az éneklő rajongókat a fejemben. Lepillantok a papírokra és kinyújtom a kezeimet, ahogy finoman a zongora billentyűihez nyúlok. Először kicsit bizonytalan vagyok benne, miként is kéne belekezdeni, de aztán elűzöm a kétségeimet és csak sodródom a zenével. Lassan bontakozik ki és nekem énekelnem kell… Csupán kinyitom a számat, s a szavak legördülnek ajkaimról. Belém égnek, s tudom, hogy soha többé nem fogom elfelejteni őket. Ez a dal olyan, mint egy szeretkezés, ahogy felépül, ahogy egyre több érzést visz bele, ahogy egyre sötétebb és fülledtebb lesz és… ahogy kétségbeesetté válik a finom feszültségtől…
Igen, ez az. Még egy dal neked, szerelmem. És a következő albumon énekelni fogod. Azt akarom, hogy rákerüljön. Közeledek a végéhez, az ujjaim a sápadt billentyűkön siklanak, melyeket csupán egyetlen gyertya világít meg. Hallom odakint a dörgő eget. Hamarosan szakadni fog. De nem érdekel – ez csupán egy kis pluszt ad hozzá az érzelmi lavinához, mely éppen most zajlik bennem. Beleremeg a lelkem, ahogy a zongorám jól ismert hangjai belevágnak a félhomályba. Érzem a jelenléted. Te mindig bennem vagy és néha úgy érzem, a lelkem teljesen eltűnne, ha engednék neked…
A hűvösebb szellő magával hozza az illatodat. Már-már érzem a bőrödet az enyémen… Ahogy a dal záró akkordjait játszom, az érzelmeim átcsapnak fölöttem. A szemeim égnek, de ma este már nem akarok több könnyet hullajtani. Nem most. Ezúttal nem…
Hirtelen tudom, hogy visszatértél. Megfordulok és látom, ahogy az ajtóban állsz. A fekete bőrdzsekid és a hajad csuromvíz az esőtől és te csak bámulsz rám a veszélyesen csillogó fekete szemeiddel. Sosem lehetek teljesen biztos benne, hogy mit fognak okozni nekem: fájdalmat vagy örömet. Vagy mindkettőt. Az arckifejezésedtől megdobban a szívem. Úgy nézel ki, mint az esőről berángatott macska és gyönyörű vagy. Nem tudom, mióta állhattál ott, de nem is igazán érdekel.
- Martin… - csupán ezt az egyetlen szót ejted ki, de annyi érzelemmel, hogy ismét boldognak érzem magam.
A viharos szél, mely egy hirtelen rohammal átfúj a szobán, felkap egy papírt a padlóról, mely a sáros bakancsod előtt ér ismét földet. Lehajolsz és fölveszed. Látom a fényt megcsillanni a szemedben, ahogy elolvasod a kezdő sorokat…
“In your room
Where time stands still…”
És mi belefagyunk a pillanatba. Együtt.
By: Useless-girl
2010/09/06
Az általam rajzolt illusztráció.
Teljes méret: a.imageshack.us/img687/3941/thedeadofnightfinal.jpg
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Ismét nagy gratula!
A bevezető rész olvasásakor khmmm.... szóval tudod. :)
Majd ahogy ábrázolod a fiúk kapcsolatát, annyira mély, érzelmekkel teli. Nagyon jól szemlélteted ezt a bonyolult kapcsolatot, teljesen át tudom élni. Lehetne akár az IDM "folytatása" is.
Különösen tetszik, az a rész, mikor Martin alkot.
A dalválasztás pedig kitűnő, ahogy felidézem az IYR szövegét, egyszerűen perfekt.
Jaj drága Trixxi, hát hogyne tudnám? XPPPPPP
Köszönöm szépen! :D Nos hát... kicsit nehezen lehetne az IDM folytatása, lévén, hogy ez a Violator után és a SOFAD előtt játszódik, míg az IDM a PTA környékén XD De értem, hogy miért mondtad ezt. Igen, úgy tűnik, hogy az alkotós rész mindenkit megfogott itt és MYM-en is :) Örülök, hogy sikerült eltalálni a hangulatot!
Az igazat megvallva a képhez írtam a sztorit, nem a sztorihoz a képet és hát ezért lett olyan, amilyen. De én szeretem és örülök, hogy neked is tetszik!
Köszi a kommentet!!
Usi