Úgy tűnt, ma elfelejtette felvenni a bőrkarkötőjét. Martin próbálta a másik kezével eltakarni a csuklóján a zúzódást. Hideg volt a konyhában és épp Elvis szólt a rádióból. Martin óvatosan a porcelán kávéscsészébe dugta az orrát. Majdnem beletörte a fogát, mikor Dave Gahan felbukkant az ajtóban. Próbálta az asztal alá rejteni a kezeit, de túl naiv feltételezés volt a részéről, hogy a mozdulat elkerülné Dave figyelmét. A másik férfi közelebb jött:
- Szóval szereted a fájdalmat – vigyorgott Dave.
Martin tekintete fellobbant, ahogy felnézett rá, de nem mondott semmit.
- És én nem – tette hozzá Dave. Arca és teste tiszta agressziót sugárzott.
- Mit akarsz? – fonta össze Martin a karjait a mellkasán és felállt, érezve, hogy a levegő köztük ismét szikrázott az elektromosságtól.
- Oh, nem, éppenséggel semmit… - válaszolta Dave - Milyen játékot űzöl?
- Játékot? Én? – kérdezte Martin arrébb menve az asztaltól és közelebb lépve.
- Lehetetlenség veled beszélgetni – lépett hátra Dave.
- Akkor jobb, ha nem teszed – eresztette le lassan a karjait Martin –, mert én nem kértem.
- Oh, biztos vagyok benne, hogy nem tetted – vigyorgott Dave. – Minden olyan egyszerű és könnyű a világodban, Marty, hogy nem kértél semmit, de akkor miért történt ez az egész?
- Ez egy nagyon érdekes kérdés, Dave – húzta össze Martin a szemeit. – És pontosan mi is történt?
Dave közelebb lépett és megragadta a gallérjánál fogva:
- Ki hinné el… - mondta – Ki tudná valaha is elhinni, hogy ha megdugnálak, akkor minden egyszerűbb lenne. Hah… Alan humora nagyon kegyetlen lehet, ahogy látom… szóval ez hiányzik belőlem? Bilincsek? A radiátorhoz tudnálak kötözni. Bizony.
Martin behúzott neki. Dave visszaadta, s hamarosan dulakodva a földre estek. Jó pár perc múlva Dave-nek sikerült a hűtőnek löknie ellenfelét. Bicegett, ezért gyorsan leült egy újabb támadásra számítva, s felkészülve a következő rohamra. De Martin csak ült a közelében a homlokát dörgölve és nehezen lélegezve. Egyenesen Dave-re meredt.
- Fájdalom – mondta hirtelen nagyon nyugodtan, mintha csak két úriember társalogna egy csésze tea fölött, mintha nem csépelték volna egymást egy perce, mintha nem akarták volna megölni vagy megnyomorítani a másikat. – Én mindig érzem ezt a fájdalmat. Éjjel és nappal, részegen és józanul, és nem szeretem, Dave. Én sem szeretem a fájdalmat, Dave. Ezt nem bírom már. Nem bírom ezt az érzelmi erőszakot tovább. Nem bírom. Jobb, ha a képembe kapom, mint hogy belenyugodjak.
- Mart…
- Még nem fejeztem be. Te rendes ember vagy, Dave. Elhiszem, hogy biztos vagy benne, hogy te rendben vagy.
- Nem vagyok…
- Oh, kérlek… maradj csöndben – ráncolta a szemöldökét Martin, mintha csak fizikai fájdalmat okozott volna Dave hangja, így fülével már nem is figyelt rá. Fogd be, Dave, vagy sosem fogom ezt elmondani. Mikor elhatározta, hogy felemelve fejét Dave-re néz, látta, hogy a másik egyenesen rá mered.
- Te vagy az oka – mondta Martin és elvigyorodott, mikor látta, hogy Dave szemöldöke összeszalad -, de valamilyen furcsa paradox folytán nem a te hibád. De fájdalmat okozol nekem. Már a puszta ténnyel is, hogy létezel. Ha közel vagy, ha távol vagy. De mikor távol vagy, akkor legalább kibírható. Engedj el, Dave. Ez az utolsó alkalom… a francba, olyan, mintha ezt már el lett volna egyszer mondva…
Dave csak ült és bámult rá. Martin szavainak értelme nagyon lassan jutott el hozzá, mintha csak valami füldugón keresztül is át kellett volna hatolnia. Az ötlet, ami a fejében kezdett formálódni túl képtelenségnek hatott, hogy elhiggye.
Nem számított, hogy ki beszélt utoljára, de a tény, hogy ugyanarról beszélnek tagadhatatlanul ott volt. Dave torkába ismét gombóc kúszott. Az arcát dörgölve próbált levegőhöz jutni a történtek után.
- Idióta pöcsök! Hát egyikőtöket sem lehet egy pillanatra sem magára hagyni? – sietett Tomboló Fletch a konyhába. Alan is ott volt. Vigyorgott, de az arca sötét volt, mint az éjszaka.
Dave nem értette, mit is kéne most tennie. De hirtelen úgy érezte, hogy félelme nőttön-nő. Korábban csupán kétségbeesés volt, ami előre hajtotta, illetve az érzés, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Teljes mértékben biztos volt benne, hogy nincs semmije, amit elveszíthetne. Martin szavaitól azonban most már úgy gondolta, hogy VAN valamije. Dave csak abban volt biztos, hogy amilyen hamar csak lehet, beszélniük kell. De attól a Beszélgetéstől félt mindennél jobban, ha számításba vesszük a tényt, hogy milyen nehezen értették meg egymást a legegyszerűbb dolgokban is. Próbálta hazáig követni Martint, de… Fletch elkapta a karját és azt mondta, hogy kihívja a rendőrséget, ha megteszi. És hogy Dave-et szigorúan őriznék. Alan azt mondta, hogy egyetértene Fletch-csel. Dave érezte, hogy düh fortyog benne ettől a kijelentéstől. Mindenképp seggbe rúgná Alant.
Fletch figyelmeztette, hogy ha nem fejezi be azonnal, akkor aznap este mellette fog aludni. Alan azt mondta neki, hogy akkor valószínűleg be kéne menniük egy bababoltba, hogy vegyenek Dave-nek egy cumit. Dave azt felelte, hogy ha Alan szépen kéri, akkor biztosan tud adni neki valamit, amit bekaphat, s végül Alan volt, aki ezért seggbe rúgta őt.

A londoni fellépés jól sikerült. Az igazat megvallva nem számítottak ekkora sikerre.
Az egyik tini magazin fiatal riporterlánya csinálta az interjút velük. Dave úgy ragyogott, mint egy igazi sztár. Bámulatos sebességgel kétszáz szót sűrített egy percbe minden lehetséges baromságot összehordva, és úgy tűnt, a lány öt szóból csupán egyet értett meg. Alan esetenként közbeszólt a felsőosztálybeli ízlését és származását demonstrálva. Martin riadtan és puhán Fletch vállának dőlt, úgy tűnt, nagyon zavarban van. Az újságírólány próbált akár egyetlen szót is kihúzni belőle, de ő csak szelíden mosolygott és vörös arca elsápadt.
- Miért ilyen félénk és csöndes a barátotok? – kérdezte vastagon kifestett szempilláival Martin felé intve.
- Ez csak illúzió – vigyorgott Alan – A mély dolgok ritkán látszanak a felszínen.
Mind elkuncogták magukat, még Martin is továbbra is lesütött szemmel.
- Egy dugás mellett döntöttél, a lány irgalmára játszva? – suttogta Alan Martin fülébe.
Martin hangosan felnevetett és nagyon optimistának hangzott ezzel kapcsolatban.
Miller nagy after party-t rendezett, ahol rengeteg bor, viszki és sör keveredett.
Mindannyian fáradtak voltak és Dave úgy érezte, hogy forog vele a világ. Fletch és Miller színpadiasan vitázott és gesztikulált. Az egyik rajongójuk valahol ott aludt a sötét sarokban, másik két rajongó lány Davidet szemelte ki, aki végigmérte őket, de úgy döntött, hogy még nem elég részeg. Felkapva egy doboz sört bakancsostul mászott fel a heverőre. Alan a kanapé háttámláján ült, egy hegyi sasra emlékeztetve Dave-et.
- Hogy vagy? – kérdezte Dave.
Alan vállat vont.
- Hol a csajod?
- Elmentek.
- Többes számban? – kérdezte Dave közel ülve Alanhez és kortyolt a söréből.
- Elmondok neked egy titkot – hajolt a füléhez – Tudod, ma van a nagy nap, amikor a Maestronk végre magára talált.
- Nem mondod – bólintott Dave borúsan.
- Most már tudja, hogy fetisiszta. És aligha fogja túlélni az éjszakát a lányok bőr miniszoknyáitól. Teljesen megőrjíti és vágyakozással tölti el őt a látványuk. Nem tudta pontosan megmondani, hogy a lány vagy a szoknya-e az oka. De nem is számít. És nos, a lány… egyszerűen nem tudott ellenállni Martinnak. Tudod jól, hogy általában ez miként zajlik, nem igaz? – Alan Dave vállára tette a kezét, ujját gyengéden fel-le mozgatva a nyakán, nyilvánvalóan kifigurázva Martint – Oh, a bőröd olyan sima, olyan puha… mi ez itt… oh, a nyakláncod. Sajnálom, borzalmasan látok. Megérinthetem?
Dave felnevetett, de vállat vont. Az érintésbe beleborzongott a gerince.
- Akkor bőr miniszoknyát kéne hordanom? – kérdezte.
- Hasztalan lenne, David. Isten útja kifürkészhetetlenek – fejezte be Alan a sörét. – Figyelj. Felejtsd el. Jobban járnál, ha csak simán elfelejtenéd. Felejtsd el őt. Nem neked való. Valld be, hogy túl őszinte, túl nyitott, egyszerűen túl emberi vagy neki. Nem ért téged. És sosem fog. És te sem fogod megérteni őt. Bele fog szakadni a szíved, be fogsz golyózni és ketté fog roppanni az életed. Ez az, ami biztos. Ő túl kemény. Sok rendes ember van körülötted, ők sokkal hálásabbak lennének az érzéseidért… mivel nekik egyszerűen nagyobb szükségük van rájuk, mint neki.
Noha Alan szavai nagyon is találóak voltak, és őszintén szólva Dave-et emlékeztették az időnként felsejlő saját gondolataira, de ahogy Alan nézett rá, és ahogy ezeket mondta, az átkozottul fura volt.

Tulajdonképpen Miller volt az. Ő mondta nekik, hogy menjenek Berlinbe felvenni az új albumot. Újra meg újra átbeszélték, mikor Fletch házában voltak.
- Valaki meg tudná világosan mondani nekem, hogy mi a fenének? – vakarta Fletch a fejét – Csak nem elfelejtettünk valamit ebben a koszfészekben?
Dave fel-le és körbe-körbe mászkált a szobában. Martinra nézett és időről-időre Andyre is. Olyan közel ültek egymáshoz, de abszolút semmi jele nem látszott, hogy ennek tudatában is lennének. Fletch divatos és halálosan zöld bokában szűk nadrágot viselt. Martin bő pólót, kócos hajjal és a falat bámulva elgondolkozva rágta le a felrepedezett fekete körömlakkot a mutatóujjáról. Látszólag ez volt az egyetlen dolog, ami az újságírólány után maradt az életében. A gondolatai nagyon elkalandoztak, talán Berlinig, talán távolabb.
- Paraszt – vigyorgott Alan Andy szendvicsén csámcsogva – Berlin az Berlin.
- Különös – röhögött fel Andy – Berlin az Berlin. Ki gondolta volna? Berlin az Berlin.
Dave az ablaknál állt a vízesésként zuhogó esőt bámulva.
- Berlin minden zenész számára legendás hely, Fletch. Berlin a zenészeknek olyan, mint a muszlimoknak Mekka, vagy a keresztényeknek Jeruzsálem. Berlin a Legendák városa. A Modern Zene Bölcsője. Látod, még David Bowie is vett fel ott albumot… hát nem érted? Maga Bowie.
- Iggy is – nyitotta ki hirtelen Martin is a száját. – Idióta.
- Mi? – ráncolta a szemöldökét Dave.
- Ez az album címe. Az Idióta – magyarázta Martin. Tekintete elképesztően zavart volt és ismét rágni kezdte a körmét.
- Melyik? – Dave is zavarban volt, s megfordulva ránézett.
- Amelyiket együtt vettek fel – mondta Martin és énekelni kezdett:

Well the day begins
You don't want to live
'Cause you can't believe
In the one you're with 
 
Dave felismerte a számot. Lassan közelebb ment és Martinhoz közel a kanapé kartámlájára kuporodott bekapcsolódva az énekbe, fejét jobbra-balra ingatva a zene ritmusára. Noha majdnem leesett a kanapéról a mozdulattól, gyorsan meg is kapaszkodott kezével a kanapé háttámlájában. Tisztában volt vele, hogy Martin el fog húzódni tőle, de semmi se történt.
 
'Cause you know her tricks
And you know her past
When she makes a face
You just have to laugh
And you feel like such a know-it-all
When you only want just a tiny girl
And you hope she'll sing 
 
Olyan benyomást keltett a jelenet, mintha mindketten elvarázsolódtak volna a hangjuk dallamos egyesülésétől. Hangjuk összhangba került, elvált egymástól a levegőben, majd ismét összeforrt. Az egyik mély érzéki selyem volt, míg a másik elbűvölően átható gyengédség. Úgy tűnt, hogy semmi közös nincs bennük, de mégis meg volt a képességük, hogy együtt úgy hangzanak, mintha az énekhangok egyetlen emberhez tartoztak volna. Martin Dave combjára tette a karját és a barna férfi majdnem összerezzent a meglepettségtől.
 
So you turn around
Toward the tiny girls
Who have got no tricks
Who have got no past
Yea that's what you think
And you hope she'll sing
But she sings of greed
Like a young banshee
And she wants for this
And she wants for that
What did you think…* Tiny Girls (Bowie/Pop) 
 
Hirtelen a telefon csörgése törte meg a csendet, amitől magukhoz tértek a zene okozta transzból, s Alan majdnem megfulladt a szendvicsén. Fletch sokáig beszélt, s a másik három csendben figyelte.
- Valaki le akarja stoppolni az utolsó szendvicset? – kérdezte Alan biztos, ami biztos, noha nem is várt választ.

Úgy tűnt, hogy a nyár végül úgy döntött, hogy meglátogatja Basildont. Az ég kitisztult. Az idő meleg volt. Martin a kanapén ült rövidnadrágban és pólóban, s valamit country stílusban gitározott, teljes figyelmét az új gitárja húrjainak szentelve. Dave számos alkalommal körbejárta őt, azon tanakodva, hogy közelebb menjen, avagy sem.
Lekuporodott Martin előtt összekulcsolva kezeit. A gitárhúrokon járó ujjait figyelte. Valószínűleg se a húrokat, se az ujjakat nem látta. Összeráncolt homloka, és ahogy az ajkát harapdálta elárulta a hihetetlen agymunkát, ami épp a fejében zajlott.
- Zavarhatlak? – suttogta.
- Természetesen nem – rázta meg Martin a fejét és visszatért a gitározáshoz.
Dave közelebb ült hozzá felbátorodva az úgynevezett szívélyes fogadtatásától, s megérintve Martin lábát a derekánál beszívta parfümje illatát. Fulladozott és gondolatai összekavarodtak és elkeveredtek a fejében.
- Mart, tudod, sokat gondolkoztam… - kényszerítette végül magát Dave, hogy belekezdjen.
Martin felé fordítva fejét ránézett, de folytatta a gitározást.
- Bassza meg – mondta Dave – Nem tudom, ezt hogyan kell csinálni. Hogyan fogalmazzam meg jól. Hogyan lehetséges ezt elmondani, vagy hogyan kellene, hogy hangozzon. Mindent egybevetve nem tudom, hogyan leszek képes rá, hogy végre meghalld, amit mondani akarok. Persze biztosan gyorsan és teljes erőből kell majd, mert ennek a beszédemnek száz meg száz verzióját agyaltam ki, valójában inkább ezer verziót, mivel baromi sok időm volt tegnap éjjel, lévén hogy semmi más dolgom nem volt…
Martin őt nézve várt.
- Gondolkodtam bocsánatkéréseken, de a helyzetünkből kiindulva butaság lenne őszintének lenni. Próbáltam azt mondogatni, hogy nem akartam – nevetett Dave idegesen -, de valójában akartam. És akarom. De nem pontosan azt és nem pontosan úgy. Valami kifordult önmagából a fejemben, mert nincs ám vége. Nem tudom, mit mondhatnék úgy, mintha nem gondoltam volna komolyan… nos nem tudom, talán idiótának tartasz, mivel az is vagyok, és én nem akarom semmilyen körülmények között erősíteni benned ezt a benyomást. Amúgy sem tudok még a legegyszerűbb dolgokról sem beszélni. Könyvet kéne írnom arról, hogy miként köszönj valakinek és veresd el magad vele.
Martin elvigyorodott, tekintete felragyogott az érdeklődéstől és abbahagyta a játékot.
- Szóval… - mondta Dave. Hirtelen zavarba jött a stúdió csendjétől.
- Szóval? – kérdezte Martin.
Dave őt nézte és ő pedig pislogás nélkül Dave-et. Dave úgy érezte, hogy minden hangtalan másodperccel a csönd rátelepszik egyre mélyebbre és mélyebbre temetve őt. Érezte, hogy nyelve már nem engedelmeskedik neki és sajnálkozva vallotta be magának, hogy ha ez így fog menni, akkor a legjobb és legnagyobb részét a beszédének el sem fogja tudni mondani.
- Meg tudnál… erőszakolni… vagy valami?
Martin a lábára ejtette a gitárját.
- Bassza meg.
Dave térdre vetette magát ráébredve, hogy lejárt az ideje, s kikapva a gitárt Martin kezei közül elhajította azt, s lábai közt térdelve mindkét kezével megragadta azokat.
- Martin, nem fogom kibírni, ha megint úgy teszel, mintha nem történt volna semmi. Kérlek, értsd meg, hogy most amiről beszélek az nem holmi csel vagy csak szép szavak. Nem bírom tovább. Ez csak… Szétszaggatom az ereimet, ha úgy teszel, mintha nem léteznék. Itt vagyok. És létezem. És ne merészeld azt mondani, hogy ez gyerekes. Magamra akarom vonni a figyelmedet. Oh, igen, ezt akarom. És vannak dolgok, amiket már nem bírok tovább. Tégy velem valamit. Akármit. Megértesz? Igen? – Dave felemelte a hangját – Nézz rám, beszélj hozzám, ordíts rám, bassz meg, ne lökj félre, mintha leprás lennék, érints meg, te átkozott, rúgj belém… Éreznem kell, hogy itt vagy a közelemben, éreznem kell téged. Szükségem van rá. Szükségem van rá, szükségem van rá. Legyen az gyűlölet ne is szeretet akkor, csak ne közömbösség. Érezni akarom, hogy nem mindegy neked. Ez olyan, mint valamiféle drog, amire szükségem van. Utálom, rosszul vagyok tőle, hogy mindezt el kell most mondanom neked, rosszul vagyok attól, amiket csinálok, rosszul vagyok a tetteimtől, de nem lehet rajtam segíteni, szükségem van rá.
Félbeszakította a monológját. Martin nem nézett rá, lesütött szemmel zihált.
Dave csak ült ott, s érezte, hogy ismét könnyes lesz a szeme. Elátkozva meredt Martin lebarnult térdére.
- Nem kényszerítelek – Fáradt volt. – Hanem könyörgök.
Dave lehajolt, s ajkai meztelen térdet értek, teljesen elfelejtve, hogy mit is akart mondani. Nem értette, hogy mi történt a következő pillanatban. Egy óriási erőimpulzus lökte őt a padlóra, majdnem kiugrasztva a vállát, és Martin a szőnyeghez préselte.

Folyt.köv.
 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.